WIPszerda: megint Marina

Az elmúlt két hónap felgyülemlett stresszhelyzetei után kábé az utolsó pillanatban eldöntve leléptünk egy kis hétvégi csobbanásra. Csoda-e, hogy horgolni Balaton-kék Tó fonalat vittem és mintának a Marina kendőt választottam? Szentül meg voltam győződve egyébként, hogy majd ott a nagy semmittevésben írok pár blogposztot meg elintézem ezt is meg azt is – ehhez képest a számítógép bekapcsolásához sem volt kedvem. A gyerekek hasonlóan voltak. Mindketten teljes elszántsággal vitték magukkal a biológiát illetve a környezetismeretet, hogy majd a következő tesztre tanulnak minden nap. Szerencsére alig jutott eszükbe a tanulás, helyette szinte egész nap úszkáltak.

Vicces módon épp most futottam bele egy internetes vitába, amely arról szólt, szükség van-e olyan wellness hotelekre, ahonnan a gyerekek ki vannak tiltva. Egy hozzászóló szerint teljesen érthetetlen, hogy miért visz az ember wellnessezni gyereket, mert az felnőtteknek való. Hát nem tudom, én ebben az évben azt vettem észre a gyerekeken, hogy semmivel nem kisebb a stressz, amiben élnek, mint a felnőtteké. Nyilván nem élet-halál kérdése, hogy hányas lesz a matekdolgozat, nem lenne balhé itthon, ha rosszabbul sikerülne, mégis, ők olyan magasra teszik maguknak a mércét vagy annyira beijesztik őket az iskolában, hogy ezzel kelnek, ezzel fekszenek az egyébként eddig jelesnél rosszabbat soha nem kapott gyerekeim. Úgyhogy szerintem éppúgy szükségük van a lazulásra, pihenésre, mint bármelyik felnőttnek. Egy alapos környezetváltozás nélkül a szünetben is ugyanúgy a szokásos jajmileszamatekdogával témán agyalnának, mint a suli idején.

A gimibe való váltás egyébként eléggé kivágta a biztosítékot nálunk. A kuckós-barátságos osztrák általános iskola negyedik osztályában nagyjából az volt az örökké hangzó refrén, hogy bezzeg majd a gimi sokkal nehezebb lesz. Persze nehezebb, ez igaz, de nem megugorhatatlan. Viszont ezzel az ijesztgetéssel meg az új környezetből adódó átmenettel együtt nálunk a szeptember a sírás hónapja volt. Egy olyan gyereknél, akinek tényleg semmi gondja nem volt eddig az iskolával és a tanulással, rémesen ijesztő ezt látni. Sajnos az a fajta biztatás, hogy nekem is volt rossz jegyem, amikor ötödikes voltam, nem ért célt, csak annyit értem el vele, hogy a gyerek két dologért bőgött: 1. mi lesz, ha nem sikerül a dolgozat 2. anya azt mondta, hogy ne vegyem olyan komolyan a sulit, de én nem tudom nem komolyan venni.

Ezen a ponton és amikor a dolgozat reggelén síró gyereket kísértem a suliba, ahova amúgy egyedül szokott menni, de aznap kérte, hogy kísérjem el, elhatároztam, hogy más stratégiát kell választanom. Most az van, hogy minden héten egy reggel korán indulunk el otthonról és a gimi közelében lévő pékségben reggelizünk, igazi bécsi szertartásos kávéházi reggelit. Legyen valami pozitív asszociáció az iskolához legalább egy héten egyszer. Hogy bejön-e a taktika, azt majd karácsony táján fogom kiértékelni, addig is reménykedem.

És amikor már megnyugodtam volna, hogy mennyire kreatívan megoldottam ezt az új nevelési helyzetet, kiderült, hogy K. féltékeny, hogy ővele nem reggelizek kávéházban. Hát ezen ne múljon még akkor sem, ha az ő sulijához nem esik útba a nevezett pékség, nincs nekem szőrös szívem, még korábban is kelek emiatt, ha kell. De még ez sem derítette jobb kedvre, sőt, magán kívül kiabált, hogy hiába szeretné, neki erre reggelente nincs ideje. A nincs időm felkiáltás egyébként lényegesen többször hagyja el a száját, mint azt szerintem harmadikos élethelyzete indokolná, pláne, hogy az iskolába vezető útja 3 perc csigatempóban. Hosszas lélekbányászat után kiderült, hogy az írásórán túl lassan ír, és gondolom, ezt mondják is neki néhányszor. Úgyhogy egészen magáévá tette a nincs időm életérzést és kiterjesztette úgy általában mindenre. Hát ilyenekkel küszködünk mostanában és ezért is volt életmentő ez a mostani medencézős hosszú hétvége Tó fonallal és Marina kendővel meg olyan hotellal, ami ugyan nem kifejezetten gyerekekre van specializálódva, de nem néznek leprásként a gyerekekre. És csodák csodája, a gyerekek – nemcsak a mieink – tudtak viselkedni és hagyták pihenni a felnőtteket, miközben ők is kicsit elfelejthették a matekjegyet meg a túl lassú írástempót és az összes ilyen dolgot, ami egy nyolc- és tízéves szívét nyomja. Én meg elfelejtettem, hogy ápolnom kéne a blogomat, úgyhogy ez a hét se lesz olyan posztokban gazdag, mint szeretném, de talán elnézitek ezt most.

Tetszett a bejegyzés?