– Kimehetünk az utcára és lengethetjük a zászlókat? – kérdezte ma Do, s a zászlók alatt a piros-fehér-piros zászlókat értette. Mert ma Feiertag van – mondta, de nem ám úgy, ahogy én mondanám, hanem tökéletes kiejtéssel, azzal az r hanggal, amit 6 éves kor után már nem lehet megtanulni. Azt hiszem, október 26. és a vele járó ovis zászlókészítés talán a legnagyobb kultúrsokk nekem. Azon a héten, amikor otthon magyar zászlókat barkácsolnának, itt lelkesen jön haza az ausztriaival.
És ha már idegen ünnepek, akkor halloween. A körmöspálcási kalandoknak hála (talán Tűzoltó Sam, de ebben nem vagyok biztos), tököt faragtunk tegnap. Persze senkinek nem sikerült igazán eltalálni az ízlését: egyesek túl ijesztőnek, mások pedig túl kevéssé ijesztőnek találták. Én viszont élveztem a készítést, különösen, mert életlen kések helyett az almacsutkakiszúróval próbálkoztam, és ezt mindenkinek csak ajánlani tudom, kiváló célszerszám! És hogy ne csak az asztalon legyen tök, ma hirtelen felindulásból horgoltam egy sütőtökös sapit – kép később jön róla, addig is itt lehet nézelődni ebben a műfajban.
Ha pedig ünnep, akkor búcsúbuli – holnap lesz a nagy muffinozás az oviban, holnapután pedig az utolsó nap. Novemberben már az új albérlethez közeli oviba fognak járni, habár hogy mikor költözhetünk, azt még homály fedi. Egyébként annyi muffint sütöttem, hogy még világosban kezdtem, viszont sötétben fejeztem be, s az utolsó képen lévők már a maradék, amit már nem visznek el az ovisoknak. A recept egyébként Stahl Judit, és csak a protokollnak mondom, hogy legközelebb feleennyi cukorral csinálom. Na sebaj, legyen egy jó napjuk az óvodásoknak is!
Mert hogy fonalfestésre jó, azt épp ebben a körben már meg sem kell említeni. De ha megkértük szülinapos családtagunkat, hogy legyen olyan jó, és hozzon a saját tortájára marcipánfigurát, amit ő úgy értett, hogy natúr marcipánmasszára gondoltunk, akkor nincs mit tenni, fonalfestői tapasztalatok bevetésével elő kell állítani az egyetlen színt, ami az otthon lévő Bolero készletből lehetséges. Még ha ez a szín nem épp férfias is.
Nagyon kevés vízzel (gyűszűnyi) kevertem ki az italport, aztán egy szűrőn keresztül kábé a felét egy tányérba öntöttem. Kézzel beledolgoztam a marcipánmasszába (kb. annyi és olyan kiszerelésben volt, mint egy tömlős májkrém) – nagyon béna, vizes állaga lett, de szerencsére gyorsan száradt. Amikor úgy láttam, hogy nagyjából mindenhol rózsaszínes lett a massza, akkor rózsákat készítettem belőle. Nem állítom, hogy nagyon férfias dekoráció, de azért sikert aratott. Némely családtagoknál főleg esztétikailag, mások a mákos masszát preferálták, megint mások csak a karamellbevonatot és a marcipánrózsát. (Lásd alább) Én nem vagyok válogatós, nekem minden bejött.
Így aztán még pár hónapig a következő képlet érvényes nálunk: elsőként született éveinek száma = másodikként + harmadikként + negyedikként született éveinek számával
A mostaninál kerekebb szülinapom majd csak 55 év múlva lesz, ha megérem egyáltalán a 88-at. Ráadásul van itt 120 rendszeres olvasó és 150 bejegyzés – nem számítva az előzményblogokat, persze. Meg amúgy is, rég volt már nálam bármiféle játék, szóval itt az idő. És arra is itt az idő, hogy megköszönjem az érdeklődést, olvasást, mindenféle privát levelet és a találkozásokat, amelyek nem történhettek volna meg, ha nincs a blog.
Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy miért és kinek is írom a blogot. Minden látszat ellenére nem kifejezetten “üzleti” céllal. Ennek akkor lenne értelme, ha ontanám magamból a termékeket. Gyakorlatban az a helyzet, hogy kipróbáltam, valóban működik az online marketing, ha energiát fektetek bele. Olyankor szokott az lenni, hogy egy hónapig ki se látszom a megrendelések alól, és a végén csak a csuklófájdalom és az ízületek sajogása marad. Meg az a fura érzés, hogy elvesztettem a hobbim. Szóval nem, még ha van is meskám, még ha szerencsét próbálok is a Goubán, még ha próbálok is kicsit tudatosabban horgolni, azért ez messze nem üzleti célú blog. Egyrészt van ez a grafománia, szóval a függőség, még ha próbálom is keretek közé szorítani. Másrészt van az a tapasztalat, hogy horgolni jó – és örülnék, ha ezt minél több embernek továbbadhatnám. Így aztán talán azt könyvelem el legnagyobb sikernek, amikor olyan leveleket kapok, hogy valaki az anyahajót nézegetve kezdett el (újra) horgolni. Régi nagy világmegváltó álmaimból mára ennyit őriztem meg. Minél több nőnek megmutatni, elmondani, hogy van olyan időtöltés, ami egyszerre felébreszti a kreativitást, hasznos, fenntartható – fityiszt mutat az eldobálótársadalomnak – és nem utolsósorban kisgyerek mellett is művelhető. És akkor végre a nyereményről 🙂 Franciacsat kísérletekkel foglalatoskodom még mindig, így a hosszú hajúak kedvéért a nyeremény ez a lila-zöld-türkiz csat lesz – remélem nem csak nekem tetszik. Habár Szent Iván éjjele a tűzugrás és a perzselő szerelem ünnepe, azt sem szabad elfelejteni, hogy javában a Rák jegyében járunk, ami meg a vízben lubickol. Ezek után senki ne csodálkozzon, ha egy ma született bárány tűz és víz között ingadozik, egyik percben ilyen, másikban olyan, tüzesen lelkesedik, aztán elfolyik a keze közül az idő meg a pénz. Ennyit az önkritikáról. 🙂
Ahogy az anyahajótól elvárható, kisgyerekes olvasók is eséllyel indulnak a nyereményjátékban! Ebben a kategóriában majd konkrét méretek és színkívánságok figyelembe vételével fog elkészülni a nyeremény: egy őszi sapka. Szárnyalljon szabadon a fantáziátok!
Ha nyerni szeretnél, június végéig jelezd kommentben, hogy a csatért vagy a gyereksapiért indulsz, netán mindkettőért.
Jobb későn, mint soha alapon, és mert az őskeresztény hagyományok szerint tkp. húsvét egészen máig tartott, mesélek kicsit a húsvéti kalácsról meg a sonka sorsáról.
A már korábban bemutatott karácsonyi kalács receptemet kicsit tavasziasítottam, és fahéj meg aszalt gyümölcsök helyett három kiskanál őrölt ánizst kevertem a tésztába. Ezúttal még a karácsonyinál is egyszerűbben jártam el, azaz kelesztéshez és dagasztáshoz a kenyérsütőgépet vettem elő. Így felszabadult munkaerőmet és időmet a húsvéti sonkára fordítottam. És igazából itt jön a bejegyzés lényege.
Tudom, a húsvéti sonka elkészítése inkább idő kérdése mint főzőtudásé, én mégis minden évben lámpalázas vagyok tőle. Már a kiválasztás is kész kihívás. Egy csirkemellről már elég nagy biztonsággal megtanultam megállapítani, hogy mikor “szép” (már amennyire nyers hús egyáltalán szép lehet), húsvéti sonkát viszont csak egyszer vásárolok egy évben, szóval nem nagy a rutinom. Bementem hát a közeli húsboltba, ahol elég barátságosak szoktak lenni, felvettem a tanácstalan kislány külsőmet, mire kisvártatva segítségemre sietett egy hentesfiú. Mondtam, hogy sonka kiválasztásához keresek támpontokat. Rögtön felcsillant a szeme, és előszedett egy akkora darabot, ami kábé megfelel családunk egész évi húsadagjának – azt is beleértve, amikor étteremben vagy menzán eszünk. Miután összes előnyös tulajdonságát ecsetelte – mármint a sonkának – a lényeget is kibökte, miszerint ezt a darabot egyben lehet csak elvinni. Még mutatott két másik hasonlóan jót, igaz kicsit kisebbet, de még így túlzásnak tűnt már pusztán a hazaszállítás is, nemhogy a megfőzés. A legnagyobb otthon található főzőedénybe talán ha a negyede belefért volna. (Mindamellett a sonka puszta léte arra enged következtetni, hogy 1. vannak, akik ekkora sonkát képesek megvenni 2. vannak, akiknek van ekkora lábasuk otthon 3. az ekkora lábas évközbeni elhelyezésére van egy külön helyiségük a lakásban.)
Pislogtam három laposat, és rámutattam egy kisebb kötözött sonkára (amiről ugye az előző röpprezentációból már tudtam, hogy nem házi, és nyomába se ér az íze az előbb bemutatott daraboknak), hogy hát az se kicsi, de talán azzal még megbirkózunk. 1 kiló 60 deka – oké, mehet. Így aztán megúsztuk a sonkamérgezést, és valóban csak a fele számára kellett húsvétot követő szerdán alternatív felhasználási módot találnom.
Spenótos-sonkás sült táska Negyed kiló spenótot némi fokhagymával és vajjal megfonnyasztottam. Hat fej nagyobb gombát vajban és 3 evőkanál citromlén megpároltam, kicsit megborsoztam. A sózás abszolút tilos, mert a sonka, amit hozzáteszünk már magában is nagyon sós. Kinyújtottam mirelit levelestésztát, kivajaztam egy sütőformát, kibéleltem a tésztával. Az aljára szórtam a felkockázott maradék sonkát. A spenótot és a gombát egy edényben összekevertem, miután kihültek, összekevertem két tojással és egy fél doboz főzőtejszínnel, majd az egész keveréket ráöntöttem a leveles tésztára, amin már a sonka is rajta volt. Még szórtam rá reszelt emmentálit. Egy másik kinyújtott levelestésztával befedtem, nagyjából összenyomkodtam a széleket pár kis rést hagyva a levegő számára, majd az egészet előmelegített sütőben addig sütöttem, amíg halványpirosas lett a tészta. A szabadnapomon jóllaktam ebédre, majd másnapra is csomagoltam – ideális munkahelyi ebéd. Természetesen együtt ebédelő pároknak is szívből ajánlhatom 🙂
Persze még ezután is maradt a húsvéti sonkából, ezt a darabot – szintén felkockázva – tejföllel megkent kenyértésztában sütöttem meg. Borzasztóan eteti magát, pláne ha zöldborsos mustárral kenegetjük a falatokat. Viszont egy hibát elkövettem, nem ittam hozzá valami jóféle bort vagy egyéb alkoholt. Így aztán kissé megfeküdte a gyomromat – de sebaj, ennek is van előnye, korán lefeküdtem ugyanis és aludtam 9 órát mindössze két megszakítással. És mi kell még egy anyának ezen kívül?
Előre mondom, hosszú lesz, érzelmes, ráadásul azt a témát boncolgatom, hogy van még jó a világban, és lehet, hogy ez az egész csak nekem érdekes, de muszáj leírnom. Azért a végén egy szatyorkát is mutatok.
Minden az ötrózsás kalappal indult. Méretre készült, és a pontos méret eltalálásával kapcsolatban mindig van némi rizikó a játékban. Otthon még attól tartottam, hogy pont pici lesz, a helyszínen viszont hamar látszott, hogy hangyányit nagy. Nem nagyon, de szép rendszeres időközönként ki kellett igazítani a mosolygós Picilány szeméből, mert belecsúszott. Így aztán igazán innovatív megoldáshoz folyamodtam, azaz gumíroztam a sapka alját, de nem is ez a lényeg, hanem ahol és ahogy ez az egész eset történt. Tudtam, hogy a méretre igazítós session nem több, mint 20 perc, és helyszínnek javasoltam azt a játszóteret, ahova járni szoktak az Ötrózsás lányok. (Mert három lánytestvérről van szó, aminél azt hiszem, kevés jobbat tudok elképzelni, esetleg azt, hogy négy lány. Javíthatatlan lányos anya lelkem van, és ezen az sem változtatott, hogy nem mellékesen van egy fiam is.) Aztán mégsem a játszótéren találkoztunk, hanem egy játszóházban, a középső lány szülinapi buliján. Eleinte haboztam elfogadni a meghívást, mert milyen már az, hogy az ünnepelt nem ismeri a vendégét, végül mégis elmentem lányostul. Felkészítettem Doreszt, hogy csupa iskoláslány lesz (iskoláslány számára = valami magasabb kasztba tartozó már-már félisten), akik egymásnak barátai, és nem biztos, hogy ovisokkal is akarnak majd játszani, és ha unatkozik, csak szól, és kitalálunk valami más programot. Sejtettem, hogy túlaggódom, inkább csak rutinból készítettem fel minden eshetőségre, mert mostanában észrevettem rajta, hogy olyan helyzetekben is kiakad, amelyek régen meg se kottyantak neki. Szóval beállítottunk szombat délután egy számunkra ismeretlen kislány hetedik szülinapjára.
Nem vagyok rutinos gyerekszülinapra járó, csak annyi zsebkendőt vittem, amennyit orrtörlésre szántam, fogalmam nem volt, hogy nekem is kell majd szemtörölgetés céljából. Először akkor érzékenyültem el, amikor megérkezésünk után második percben láttam, mennyire fölöslegesen aggódtam, hogy az iskolások hogy fogadják a kicsi ovis. Úgy fogadták, hogy az ünnepelt azonnal kézen fogta, úgy örült neki, mintha évek óta legnagyobb barátságban lennének, körbevitte a játszóházban, aztán eltűntek, és már csak azt hallottam kicsivel később, hogy Nagylány okítja a barátait, hogy itt egy ovis, nagyon kell rá vigyázni. Amikor pedig csoportokra osztották magukat játékhoz, akkor az egyik csoportban külön mondták, hogy ide jöjjenek az elsősök meg aki ovis.
A tortás gyertyagyújtáskor megint azt se tudtam, hova nézzek az elérzékenyüléstől. Ahogy az összes meghívott együtt énekelt és látszott, mennyire örülnek az ünnepelt ünnepének! Az utóbbi időben – hála az ovis kapcsolatok bonyolultságának, amelyekről Doresz mesél: ki kinek mit mondott, ki kivel nem akart játszani, stb – kezdtem már azt hinni, hogy az ártatlan gyerekkor végetér a közösségbe járással, utána már ugyanazok az intrikák meg kis gonoszkodások jönnek, amelyeket a felnőttek már annyira megszoktak, hogy észre sem veszik. És lehet, hogy ez a hétköznapokon így is van, de abban a pár percben, amíg a gyertyák égtek, mindennek az ellenkezője volt a levegőben.
Aztán megették a tortát, és kezdődött az ajándékbontogatás. El lehet képzelni, hogy ha van tizenvalahány meghívott, akkor ez egy komoly programpont. Láttam már pár esetet, amikor egy gyerek akármit is kapott, marhára nem érdekelte, szinte egy pillantást se vetett rá. Nyilván van egy ingerküszöb, ami fölött már nagyon nehéz örülni bárminek is. Ehhez képest itt a bontogatás fél óráján át újra és újra felcsillanó szemeket láttam, minden kicsomagoláskor elragadtatott köszönömök repkedtek. Nem tudom visszaadni a hangulatot, hiába próbálom már percek óta, minden mondatot kitöröltem, mert túl szirupos lett. Pedig pont hogy szirup nem volt benne, inkább őszinteség, meg odafigyelés, ahogy a gyerekek elmondták – teljesen spontán – hogy mire gondoltak, amikor az ajándékot kiválasztották, és az egész légkör olyan volt, hogy azt kívántam, bárcsak egyszer még felnőttként is részem lehetne ilyen sokszereplős, mégis teljesen nyílt és mesterkéletlen örömben.
A szatyorka pedig a mi ajándékunk volt, a buli délelőttjén varrtam. Az ünnepeltről egyetlen támpontom volt a fejméretén kívül, mégpedig hogy nosztalgikus szabású sötétkék tavaszi kabátja van, amihez drapp sapkát és sálat fog kapni. Így aztán hozzávaló szatyrot varrtam a kékkockás IKEA-vászonból, belseje apróvirágos vászon, ami még a tavalyi kisruhából maradt, rajta pedig egy drapp farmerből újrahasznosított applikált szív. Belecsomagoltam még azt a titkos kívánságomat, hogy Zsófi még háromszor hét év múlva is meg tudja őrizni az őszinte örömre való képességét, és legyen körülötte mindig ilyen sok ember, aki ennyire szereti.
Bocsánat, ha mindez sziruposan hangzik. Aki ott volt, az tudja, hogy mennyire szép és tiszta volt az egész ünnep – miközben persze vidám, mint egy igazi gyerekszülinap, és ennek a szépségnek semmi köze a rózsaszín cukormázhoz.
Még élénken emlékszem arra a két évvel ezelőtti karácsonyra, amikor a Mennyből az angyal helyett Megy a gőzöst kellett énekelni a karácsonyfa alatt – minden egyéb klasszikus próbálkozásunkat túlénekelte ugyanis a családunkban uralkodó kétéves. És hát ciki vagy nem, a helyzet óriási röhögésbe fulladt, annyira abszurd volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy ugye a karácsony a gyereké elsősorban, és hogy lesz ez még jobb is. És ez tényleg így igaz, idén már – hála az ovinak is – négyévesünk abszolút nyitott a karácsony eredeti tartalma felé. Na de ismét van kétéves a családban, akinek – minő véletlen -, szintén a Megy a gőzös a kedvence. És bár beszélni még alig-alig tud, ebből következően várhatóan nem fog rázendíteni a fa alatt a kedvencére, de szókincséből épp kitelik az “Anya, ne éneke!”. Így aztán az eredetileg meghitt gyertyafényes ádventi éneklés helyett csöndes gyertyanézés lett a tegnapi program. Persze csak miután befejezte a lámpaoltás miatti sírógörcsét. A vallási nevelés hétköznapi buktatói című epizódunkat mutattuk be.
