Idén karácsonyra nagyon kevés sk ajándékot adtam – engem mindig frusztrálnak a határidők. Ez a pici terítő is már októberre kellett volna, hogy kész legyen, ehhez képest karácsonyi ajándék lett belőle. A színek adva voltak, a minta egyszerű granny-kör ebből a könyvből és Catania fonalból. Sok mesélnivaló nincs róla, hacsak nem, hogy ez az elődje.
A véget nem érő takaró és a lassú muzsika nyakmelegítő mellé egy villámprojektet is be kellett illesztenem Do legjobb barátnőjének a szülinapjára. Ebben a kiskamasz életkorban a gyerekek hobbijai eléggé eltolódnak a virtualitás irányába, úgyhogy a potenciális ajándékok száma drasztikusan csökken. Do osztályában jelenleg a fő szabadidős foglalatosság a videoclippek forgatása, amihez igazából a telefonjukon kívül más nem nagyon kell. Ja, de, egy jópofa sapka sosem árt. Ha meg jelmezként megunja, utcára szél ellen még mindig lehet hordani.
Catania fonal, 3,5-ös tű és a legegyszerűbb grannycsíkos minta. A coolság-effekt kedvéért a megfelelő méretű kör meghorgolása után jóval hosszabban horgoltam szaporítás nélkül, mint azt a fejméret indokolta volna, ezért lett ilyen löttyedt fazon. A szegély rövidpálcákból áll, annyi fifika van benne, hogy minden kör végén megfordítottam a horgolás irányát.
Elkészült megint egy régóta tervezett projekt. A Do freeform rátétes táskája után szabadon ezúttal a szatyor nem horgolt, hanem varrott lett, az applikáció pedig szintén nagyon hasonló.
Ebből a majdnem fekete farmeranyagból magamnak is varrtam már táskát, amely nem is tudom mióta, de legalább 4-5 éve mindennapos bevetés után most adta meg magát (elfeslett a bélése). Remélem, Verát is ilyen sokáig szolgálja majd hűségesen.
Bélésnek egy világos-virágos textilt választottam, mert rossz tapasztalatom van a sötét, pláne fekete bélésekkel. Nagyon nehéz bennük bármit megtalálni, ha mondjuk este nem annyira jól megvilágított lépcsőház előtt áll az ember és pl. a kulcsát keresi.
A horgolt részek nagyrészt Catania fonalból készültek, csak a háromdimenziós virág egyik rétege Zauberball – a múltkoriban bemutatott Rókalepke kendő maradék utolsó métereiből. Az elég nagy gombgyűjteményemet az utóbbi időben méltatlanul elhanyagoltam. Annál nagyobb örömmel keresgéltem benne sokáig, míg a színben és méretben legjobban passzolót megtaláltam hozzá.
Még azt sem tudtam, mi a neve, amikor már tetszett és tudtam, hogy varrnom kell valamit ezzel a technikával: ez a boro hímzés. (Khm, khm, igazából csak akkor tudtam meg a technika helyes nevét, amikor már megjelent a poszt és egy varrós barinőm szólt, hogy tévesen neveztem sashikónak a technikát, mivelhogy ez boro. Nézzétek el a tévedést, sajnos csak az internetről tájékozódtam, ott meg ha egy ember rosszul nevez valamit, az villámgyorsan terjed. Köszi, Évi, a helyesbítést!)
A módszer Japánból származik, csupa fércöltéssel készül, de ezen belül izgalmasan lehet variálni és az igazi profik álomszép mintákat hoznak össze néhány fel-le öltés segítségével. Lehet ezeket az öltéseket egyszerűen bármilyen textilre készíteni, akár kész ruhadarabot is lehet vele díszíteni, de nekem igazán akkor tetszik, ha foltvarrással van kombinálva. Eredetileg persze ez sem csak úri passzió volt, hanem a sok maradék anyagot ezekkel az öltésekkel varrták bombabiztosan egymáshoz. Ma persze sokan készítenek ilyen technikával táskákat és sejtem, hogy nem kizárólag ringy-rongyokat használnak hozzá.
Az én első, de bizonyára nem utolsó boro táskám a már sokszor megénekelt PIF játékra készült. A kérés annyi volt, hogy kékekkel és szürkékkel játsszak. Hogy az alapot a békebeli vastag IKEA-textil fogja adni, azt az első pillanattól tudtam. Van ugyanis ebből egy szatyrom, ami úgy 9 éve rendszeres használatban van és igen jól bírja. Ehhez a kékhez választottam szürke és világoskék patchwork vásznakat. A “foltokat” először kétoldalt ragacsos flízzel vasaltam fel, majd gépi varrással erősítettem az alaphoz, egyes alakzatokat mini cikkcakk öltéssel, másokat többszörös egyenes öltéssel. Végül mindenféle irányban hímeztem fércöltésekkel: körbe, függőlegesen, vízszintesen, csigavonalban. Ahogy a hímzéstől megszoktam, valódi meditáció ez, lassú és pont ezért pihentető mozdulatok, az agynak vissza kell fogni magát, hogy a kéz át tudja ültetni a gyakorlatba az utasítást.
A táska belseje is hozott újdonságot: először életemben varrtam karabineres kulcskarikatartót, ami nem nagy szám, viszont az igen, hogy nem felejtettem ki ezt a lépést. Szerintem egyik táskámban sem volt még ilyen, kapóra is jött, hogy egy barátnőmnek, aki a varrás előtti héten látogatott meg, volt ilyen karabineres cucca, így legalább láttam, hogy is néz ki és arra nézve is adott tanácsot, hogy mennyire hosszú legyen a zsinór. Szóval végül elkészült a zseb, a kulcstartó, béleltem is a táskát, lett füle.
De olyan üres volt még szegény pára, kellett neki valami töltelék. És mert egészen véletlenül volt épp az a kék árnyalat a Drops Cotton Light-ból, hát gyorsan horgoltam bele egy kis mindentartót. Kapott két szép fagombot is a tartóka (Általában cippzárasra szoktam ezeket a nesziket varrni, csak hát miért ne épp a táska varrásának utolsó stádiumában kezdjen el vacakolni a varrógép? Így szorgosan imádkozva a táskát még épp csak befejeztem, de a neszi cippzárjára már gondolni sem mertem.) De végül jó is lett így, mert eszembe jutott, hogy véletlenül vannak gyönyörű rusztikus fagombjaim Észtországból, és akkor a kép teljesen összeállt: rusztikus táska, rusztikus fonal, rusztikus gombok.
A boro technika legnagyobb előnye szerintem nem is csak az, hogy ez a föl-le öltögetés nem túl bonyolult, hanem az, hogy teljesen jól illik a mai ruhatárba is, nincs kifejezetten folkos hatása, különösen, ha bevállalósabb színekkel dolgozik az ember. Ezt is felveszem a “majd magamnak is megcsinálom egyszer” végtelen hosszúságú listájára. Aztán vagy így lesz, vagy nem.
