Technikai okok miatt a “Hogyan alakítsunk át szoknyát hordhatatlanból hordhatóvá” témájú bejegyzés még kicsit várat magára – addig is az idei karácsony előtti kalácsunk receptjét osztom meg minden kalácsrajongóval.
Mielőtt a szokásos hozzávalókat előkészítenénk, elővesszük ennek a kalácsnak a lelkét, egy darab – mondjuk hat-nyolc kockacukornyi méretű – friss gyömbért. Meghámozzuk, felkockázzuk és a felét lereszeljük, a másik felét pedig kislábasba tesszük. A lábasba teszünk még 170 ml tejet és 5 deka vajat, és meglangyosítjuk. (Mi nem használunk mikrot, de ebben az esetben még mikros háztartásokban is a kislábasos verziót javaslom, mert a gyömbér ízének, illatának kioldódásához időre van szükség.) Nyugodtan fürödjön 20 percet a tejben-vajban a gyömbér, majd kiszedjük a gyömbért és csak a tejes-vajas keveréket használjuk fel.
És most a tészta! 360 gramm lisztet, 40 gramm cukrot, 1 zacskó száraz élesztőt, az összes lereszelt gyömbért valamint a fenti gyömbérrel megbolondított vajas-tejes keveréket egy nagy keverőtálba tesszük és jól megdagasztjuk. Ha meditatív gyakorlatnak szánjuk, akkor kézzel, ha számít az idő, akkor bátran használjunk robotgépet. Ha nagyjából egynemű tésztánk van, akkor még beleteszünk 5-10 deka (ízlés dolga) kandírozott narancshéjat, és figyelve arra, hogy nagyjából mindenhova jusson a tésztában, belegyúrjuk.
Meleg helyen egy óráig kelesztjük, ezalatt nagyjából duplájára nő a tészta, mi pedig haladhatunk a folyamatban lévő regényünkkel vagy 40 oldalt, netán lejátszhatunk 6 kör Tempo, kleine Schnecke-t. Ha ezzel végeztünk, kis cipót formálunk a megkelt tésztából – ehhez némi lisztet még valószínű bele kell dolgozni – vagy copfot fonunk, vizes kézzel végigsimítunk a tészta tetején, majd 180-200 fokon kisütjük. Nálunk ez általában 30-35 perc alatt megvan, de ez nyilván sütőfüggő.
A foszlós tésztának van egy kis pikáns gyömbéríze, legjobb egyszerűen megvajazva, vagy ha már lekvárral, akkor szerintem a narancslekvár az egyetlen igazán méltó ehhez az ízvilághoz. És persze ahogy a többi kalács, ez sem csak karácsonyra finom. Jó étvágyat hozzá!
Több nap után most először engedtük ki a betegeket az udvarra – mostanra szerepet cseréltünk: ők jobban vannak, mi rosszabbul. S mert a lassú reggel és a hógolyózás után nagyon gyors ebédet kellett összeütni, meg mert volt a hűtőben egy zacskó leveles spenót, ami igazából már “best before tegnapelőtt” volt, egy könnyű és gyors spenóttorta mellett döntöttem.
A legnagyobb serpenyőben – ami nálunk a wok – vajat/ olajat melegítünk tetszés szerint. Igazából vajjal jobb, de lehet, hogy ez csak babona, és most olajjal csináltam, a vajat jobb sorsra szánom (lásd lentebb).
Három nagy fokhagymagerezdet fokhagymanyomóval felismerhetetlenné változtattam, ami nagyon fontos, ha nem akarom, hogy Do és K az első pillanatban kijelentsék, hogy fúj, hagymát nem esznek. Kicsit megpároltam, majd hozzáöntöttem a spenótot. Nem fért bele elsőre az egész, csak kb. 20 deka, így először fedő alatt ezt az adagot pároltam meg, majd hozzáöntöttem még 20 dekát. A vége felé meg is sóztam, de csak egy kicsit. Amikor megpárolódott, levettem a tűzről.
Felvertem két tojás egy tányérban, borssal ízesítettem és lereszeltem 15 deka Almkäse-t – ha ezt Magyarországon készítettem volna, akkor juhtúró került volna bele legalább fele részben, másik fele lett volna valamilyen ízletes kemény sajt.
Egy tortaformát kivajaztam, kibéleltem bolti leveles tésztával – elszántak otthon is készíthetnek persze, de akkor már nem a könnyű-gyors kategóriába tartozik a torta – úgy, hogy a perem tetejéig ért a tészta mindenhol. (Ehhez kellett toldozgatni, de ez nem árt neki.) Beleöntöttem a tésztateknőbe először a spenótot, aztán rá a tojást. Úgy forgattam a formát, hogy kábé mindenhova jusson a tojásból, majd megszórtam az egészet a sajttal. (Illetve rámorzsoltam volna a juhtúrót, ha olyan szerencsés vagyok, hogy elérhető közelségben kapható juhtúró.) A peremről visszahajtottam a tésztát, így lett egy kis keret körbe, betoltam előmelegített sütőbe 180 fokra, és addig sütöttem, amíg a tészta és a sajt szép világosbarna nem lett. Végül learattam a babérokat a családtól.
Na de ez még mind semmi, mert miközben sült a spenóttorta, bedagasztottam még egy narancsos-gyömbéres kalácsot, de ez még most kel, úgyhogy majd csak akkor írok róla, ha már átment a minőségi teszten. Ha esetleg addig is sürgősen szükségetek lenne egy kalácsreceptre, akkor nézzétek meg a tavalyi karácsonyi kalácsom! Rollller jóvoltából egészen a Origo karácsonyi oldaláig is eljutott! Ezúton is nagyon köszönöm 🙂
Mindenkinek meghitt 4. ádventet kívánok sok szeretettel!
Semmi sem jobb, mint öt évesnek lenni: az ember kap egy tortát az otthoni szülinapon, aztán egyet, amikor az oviban ünneplik, aztán egyet, amikor zsúr van. Holnap végre az oviba visszük a tortát – tiszta szerencse, hogy eszembe jutott, mikor már az ajtón tereltem be az aprónépet. A következő gondolatom persze az volt, hogy hoppá, amit terveztem, nem tudom megsütni – tegnap este megettük az e célra szánt nagy mennyiségű almát, szóval valami mást kell kitalálni.
Mentő ötletként eszembe jutott a gyakorlatilag elronthatatlan citromos muffin tésztám, kis változtatással ezt sütöttem meg. A kis változtatás azt jelenti, hogy az eredeti adag dupláját vettem és citromlé helyett narancslét, reszelt citromhéj helyett pedig narancshéjat tettem a tésztába. (Könnyen tehettem, itt a fogyasztható héjú bionarancs könnyen elérhető a sarki boltban és az ára sem vészes. Hozzáteszem, annyi finom karácsonyi sütihez kell reszelt narancshéj, és annyira sokat dob az ízén, hogy ezért a néhány darabért igazán érdemes lehet elzarándokolni egy biogyümölcsöshöz.)
4 tojást felverünk 225 g cukorral. Felolvasztunk 225 g vajat, majd félretesszük lehűlni. A tojásos keverékbe belereszeljük egy narancs héját, majd kettévágjuk és belecsavarjuk egy fél narancs levét. A narancs másik felét megesszük. Külön tálban összekeverünk 300g lisztet 2 teáskanál sütőporral és kis sóval. Beleteszünk egy kiskanál fahéjat. A kihűlt vajat beleöntjük a tojásos keverékbe és a mixerrel gyorsan összekeverjük. A lisztes keveréket beleöntjük a vajas-tojásos keverékbe, és az egészet fakanállal összekeverjük. Kivajazott-lisztezett tortaformába öntjük és 150-170 fokon sütjük, amíg szépen feljön és halványbarna lesz. Légkeveréses sütőben nekem ez alig több, mint 15 perc volt. Ha muffinformában szeretné az ember kisütni, akkor ez kétszer 12 darab lesz.
Így, ahogy van, máris nagyon finom, kifejezetten narancsos-téli illat-íz. De ha még kis csokibevonatot is csurgatunk rá, akkor igazi szülinapi torta lesz egy nagy ötévesnek.
S “ha már amúgy is be van kapcsolva a sütő” alapon még két süti készült ma este.
Amíg a torta napozott odabenn, bedagasztottam egy mazsolás-narancsos brióst: 375 g liszthez 1 zacskó szárított élesztő, 2 evőkanál cukor és egy csipet só kerül a tálba. Egy kislábosban 2,5 dl tejet és 50 g vajat felmelegítünk- amíg elolvad a vaj – majd ráöntjük a lisztes keverékre. Hozzáteszünk három marék mazsolát és fél doboz kandírozott narancsot (ez utóbbi 150 gramm). Természetesen egyéb aszalt gyümölcsöt is lehet, de maximum ebben a mennyiségben, ha azt szeretnénk, hogy egyben maradjon a tészta. Kézimixer dagasztókarjával megdagasztjuk, majd konyharuhával letakarva kelesztjük egy órát.
A torta nagyjából ekkorra készült el, úgyhogy a hűtőben várakozó maradék mézestésztát némi gyerekmunka felhasználásával kiszaggattuk ill. puszedlivé formáztuk és kisütöttük 6-8 perc alatt/adag. Majd megvacsoráztunk (igen, fel se tűnt, hogy 6 percenként ki kellett rohanni a konyhába, ez amúgy is így szokott lenni nálunk sajna). Vacsora után bucit formáztunk az időközben megkelt brióstésztából, tetejét bevizezve 15 percig sütöttük 160 fokon, majd megcsodáltuk, milyen szép lett és már alig várjuk a reggel, amikor is vajjal megkenve és ízlés szerint kávéval ill. kakaóval fogjuk fogyasztani.
Kicsit nehezen szánom rá magam a sütésre, de ha egyszer…
Semmi köze az ádventhez, mégsem tudom ezt a receptet kihagyni, annyira finom volt!
Bevezetésként csak annyi, hogy még Debrecenben laktunk, közel volt a piac, és még csak egy gyerek igényeihez kellett hozzápasszítani a napirendet, szóval ezekben a szép volt, tán igaz se volt időkben még minden nap főztem. Úgy ám! Mégpedig egészségeset, ami finom is volt. Akkoriban több francia konyhával kapcsolatos könyvet olvastam, pl a Ház a Tatin utcában, Életünk a Tatin utcában címűeket – ezek a Stahl konyhája sorozatból vannak, és ha valakinek véletlenül van eladó antikvár példánya belőle, csak szóljon! – a Francia nők-télen-nyáron és A francia nők nem híznak, valamint a nagy, színes A francia piac címűeket. Ez utóbbi kivételével mindből több receptet meg is főztem, sőt, lettek visszatérő kedvencek is, pl a quiche mint műfaj tipikus szombati ebéd volt nálunk, amíg a Kékgolyóban laktunk. (Na jó, Bécsben még nem sütöttem, de ezen gyorsan változtatni kell. Mondtam már, hogy nálam egyes tevékenységek egyes lakásokhoz kötődnek? Na jó, ez már új poszt lenne.)
A sarki ábécénkben majdnem mindig van édeskömény. Addig néztem, míg egyszer hazahoztam, bár gőzöm nem volt, mit kezdek majd vele. Szerintem soha nem főztem még édesköménnyel, viszont a teát szeretem. Lázasan elkezdtem lapozgatni a szakácskönyveimet, mert emlékeztem, hogy valamelyikben volt édesköményes recept. S valóban, A francia piac századik oldalán megtaláltam. Nagyon egyszerű, csk egész kis változtatást iktattam be, borecet helyett citromot facsartam bele.
Megolvasztottam egy nagyobb kocka vajat serpenyőben – kb 5-8 deka lehetett. Egy édesköményt 8 részre vágtam, megpirítottam minden oldalról a forró vajban. Eközben már melegedett a sütő. Egy tűzálló tálba beleöntöttem forróvajastul mindent, ráöntöttem két deci erőlevest (dm-ben kapható ízfokozómentes erőlevesporból, szóval semmi fakszni), fél citrom levét, három kiskanál barnacukrot, és az egészre rátettem még pár szál kakukkfüvet (ez nagyon kell, extra ezért a receptért vettem, amúgy sajna nincs otthon fűszerkert.) Az egészet betoltam a sütőbe 20-25 percre. Lágy, édeskés, ugyanakkor a kakukkfű íze is nagyon átjön. Még az eleinte a megkóstolás gondolatától is elzárkózó Do-nak is ízlett, ami pedig nagy szám, mióta óvodás. (Előtte bármit megevett. Semmiből nem sokat, sőt, de minden ízt élvezett. Aztán jött az intézményes kajálás…)
Nem vagyunk mi nyulak, szóval nem magában tálaltuk, hanem egy kis köménymagos sülttel, s volt még serpenyőben sütött mézes-fahéjas alma és egyszerű vajon párolt cukkini enyhén sózva. Könnyű, mégis különleges vasárnapi ebéd volt, szívből ajánlom kipróbálásra.
A rebarbarával 9-10 éves korom körül ismerkedtem meg Jenaban lakó nagynénémnél. Addig ismeretlen világ tárult felém, a Kaffee und Kuchen világjobbító szokása: minden nap négy és öt között süteményt szervíroztak kávéval (kávét csak felnőtteknek, persze), és ráérősen csevegtünk. Azóta már számtalanszor volt lehetőségem tapasztalni, hogy Németországban – és úgy általában germánéknál – még a munka meg a konferencia is úgy megy, hogy koncentráltan megy a meló 4-ig, de akkor jön a szent kávé meg süti, csevegés és pihenés. Fél óra a Paradicsomban.
(Fulghum írja, ha jól emlékszem a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes című örökérvényű műben, hogy a világ sokkal jobb lenne, ha uzsonnára mindenki meginna egy pohár tejet és megenne egy sütit, és totál igazat adok neki.)
Na szóval az egykori NDK-ban ettem először rebarbarát, és aztán sokáig egyáltalán nem. Rebarbarás süti receptem van ugyan, most mégsem azt sütöttem meg, mert kicsit macerás és két kiló rebarbara helyett csak fél kiló volt otthon.
Szóval fél kiló rebarbarát megfőztem cukros vízben (2-3 evőkanál cukorral, a víz pedig fedte a rebarbarát plusz egy pohár víz), majd pürésítettem az egészet vízzel együtt úgy, hogy tettem még hozzá az aprítóba egy almát nyersen. Külön felvertem háromnegyed doboz főzőtejszínt cukor nélkül (azért háromnegyedet, mert egy felbontott dobozt használtam el). Majd a tejszínt belekevertem óvatosan a rebarbara-alma pürébe és poharakba szedtem. A családi tetszésarány 3:1 a támogatók javára, de az Egyeske nem szeret semmit, ami savanykás. És ez savanykás – pont amennyire egy nyári édességnek lennie kell.
Jobb későn, mint soha alapon, és mert az őskeresztény hagyományok szerint tkp. húsvét egészen máig tartott, mesélek kicsit a húsvéti kalácsról meg a sonka sorsáról.
A már korábban bemutatott karácsonyi kalács receptemet kicsit tavasziasítottam, és fahéj meg aszalt gyümölcsök helyett három kiskanál őrölt ánizst kevertem a tésztába. Ezúttal még a karácsonyinál is egyszerűbben jártam el, azaz kelesztéshez és dagasztáshoz a kenyérsütőgépet vettem elő. Így felszabadult munkaerőmet és időmet a húsvéti sonkára fordítottam. És igazából itt jön a bejegyzés lényege.
Tudom, a húsvéti sonka elkészítése inkább idő kérdése mint főzőtudásé, én mégis minden évben lámpalázas vagyok tőle. Már a kiválasztás is kész kihívás. Egy csirkemellről már elég nagy biztonsággal megtanultam megállapítani, hogy mikor “szép” (már amennyire nyers hús egyáltalán szép lehet), húsvéti sonkát viszont csak egyszer vásárolok egy évben, szóval nem nagy a rutinom. Bementem hát a közeli húsboltba, ahol elég barátságosak szoktak lenni, felvettem a tanácstalan kislány külsőmet, mire kisvártatva segítségemre sietett egy hentesfiú. Mondtam, hogy sonka kiválasztásához keresek támpontokat. Rögtön felcsillant a szeme, és előszedett egy akkora darabot, ami kábé megfelel családunk egész évi húsadagjának – azt is beleértve, amikor étteremben vagy menzán eszünk. Miután összes előnyös tulajdonságát ecsetelte – mármint a sonkának – a lényeget is kibökte, miszerint ezt a darabot egyben lehet csak elvinni. Még mutatott két másik hasonlóan jót, igaz kicsit kisebbet, de még így túlzásnak tűnt már pusztán a hazaszállítás is, nemhogy a megfőzés. A legnagyobb otthon található főzőedénybe talán ha a negyede belefért volna. (Mindamellett a sonka puszta léte arra enged következtetni, hogy 1. vannak, akik ekkora sonkát képesek megvenni 2. vannak, akiknek van ekkora lábasuk otthon 3. az ekkora lábas évközbeni elhelyezésére van egy külön helyiségük a lakásban.)
Pislogtam három laposat, és rámutattam egy kisebb kötözött sonkára (amiről ugye az előző röpprezentációból már tudtam, hogy nem házi, és nyomába se ér az íze az előbb bemutatott daraboknak), hogy hát az se kicsi, de talán azzal még megbirkózunk. 1 kiló 60 deka – oké, mehet. Így aztán megúsztuk a sonkamérgezést, és valóban csak a fele számára kellett húsvétot követő szerdán alternatív felhasználási módot találnom.
Spenótos-sonkás sült táska Negyed kiló spenótot némi fokhagymával és vajjal megfonnyasztottam. Hat fej nagyobb gombát vajban és 3 evőkanál citromlén megpároltam, kicsit megborsoztam. A sózás abszolút tilos, mert a sonka, amit hozzáteszünk már magában is nagyon sós. Kinyújtottam mirelit levelestésztát, kivajaztam egy sütőformát, kibéleltem a tésztával. Az aljára szórtam a felkockázott maradék sonkát. A spenótot és a gombát egy edényben összekevertem, miután kihültek, összekevertem két tojással és egy fél doboz főzőtejszínnel, majd az egész keveréket ráöntöttem a leveles tésztára, amin már a sonka is rajta volt. Még szórtam rá reszelt emmentálit. Egy másik kinyújtott levelestésztával befedtem, nagyjából összenyomkodtam a széleket pár kis rést hagyva a levegő számára, majd az egészet előmelegített sütőben addig sütöttem, amíg halványpirosas lett a tészta. A szabadnapomon jóllaktam ebédre, majd másnapra is csomagoltam – ideális munkahelyi ebéd. Természetesen együtt ebédelő pároknak is szívből ajánlhatom 🙂
Persze még ezután is maradt a húsvéti sonkából, ezt a darabot – szintén felkockázva – tejföllel megkent kenyértésztában sütöttem meg. Borzasztóan eteti magát, pláne ha zöldborsos mustárral kenegetjük a falatokat. Viszont egy hibát elkövettem, nem ittam hozzá valami jóféle bort vagy egyéb alkoholt. Így aztán kissé megfeküdte a gyomromat – de sebaj, ennek is van előnye, korán lefeküdtem ugyanis és aludtam 9 órát mindössze két megszakítással. És mi kell még egy anyának ezen kívül?
Remek könyvet olvasok, ismét egyet a simplify-sorozatból, úgyhogy erőteljesen kiütköznek rajtam a simplify-tünetek. Kevés gondolkodással szórok ki lomokat, és mindent úgy szemlélek, ami a kezembe kerül, hogy vajon mit kezdjek vele, hogy hasznos is legyen, de ne is foglalja a helyet és növelje a káoszt.
Az egyik legkáoszveszélyeztetettebb hely a lakásban a hűtőszekrény. Mert már csak kicsi sajt van, ezért veszünk újat, és mert az újat ki kell próbálni, a régi méltatlanul elfelejtődik. Vagy mert megmaradt valami vasárnap ebédről, de már kevesebb, mint egy adag, így szintén a hátsó régiókba vándorol.
Valamelyik este épp Nagyon Zöldre támadt kedvem, de csak a maradékokból gazdálkodhattam (kinek van kedve ilyen hidegben a szükségesnél több kört futni és még a piac felé is kitérőt tenni). Találtam másfél maréknyi előre felvagdalt vegyes zöldsalátát, egy kígyóuborkát, háromnegyed üveg olívabogyót, némi fetát a krémesebbik fajtából. Ezeket összekevertem, leöntöttem olviaolajjal és balzsmecettel, kicsit megsóztam, majd elkezdtem valamit hiányolni. Jó, jó, zöldet akartam, de azért egy kis szín nem ártott volna. Menő szakácskönyvek ilyenkor a színes kaliforniai paprikát ajánlják, csakhogy épp semmi ilyesmi nem volt otthon. De még egy kis sárgarépa sem. Újra szemlét tartottam a hűtőben és amikor a hátsó szekcióban felfedeztem egy fél doboz vörösbabkonzervet, már meg is volt a megoldás.
Nemcsak ketten, felnőttek laktunk jól, de még a salátát egyébként nem kultiváló Kétéves is, mert mint kiderült, a vörösbab – természetesen különválasztva a Gyanús Zöldektől – neki is jól csúszott. Nem mellesleg pedig átláthatóbb lett a hűtő, olyannyira, hogy mára előirányoztam a leolvasztását is. Éljen az egyszerűsítés!
Elárulom egy gyengémet: számomra az ünnep, legyen az karácsony, szülinap, házassági évforduló vagy akármi, akkor kerek, ha reggelire vajjal vastagon megkent gyümölcsös kalácsot haraphatok a kávémhoz. Na de nem ám boltit!
Korábban mindenféle babonás félelmek voltak bennem a kelt tésztákkal kapcsolatban – hogy úgy mondjam, ez az én családi örökségem, és el kellett telni 24 évnek, hogy elhiggyem magamról, képes vagyok kenyeret sütni, habár egyszerű halandó vagyok mindenféle pékipari képesítés nélkül. Onnantól viszont nem volt megállás, sőt, egy idő után – áttanulmányozva néhányszáz receptet – a kalácssütést is megkockáztattam.
Ennyit a távoli múltról. A karácsonyi kalácshoz mindez úgy kapcsolódik, hogy amikor rolller elpanaszolta, milyen sütője van az albijában – hogy ugyanis két fokozata van, forró és baromi forró -, egyből az jutott eszembe, hogy akkor a karácsonyi kalácsot én fogom szállítani nekik, mert milyen már a karácsony kalács nélkül. Utólag persze kiderült, hogy ezzel a nem éppen csúcs sütővel ő nagyjából tízszer annyit sütött karácsonyra, mint én, viszont a kalácsnak örültek, és mert megígértem neki a receptet, most két héttel az utolsó morzsák eltüntetése után íme, tadam, az idei karácsonyi kalács receptje. Az alap a Moulinex típusú kenyérsütőgép recepteskönyvéből származik, azt turbóztam fel gyümölcsökkel. De persze nem a gépben készítettem, mert a négyszeres mennyiségű tészta be se fért volna a tartályba.
Egy adaghoz tehát szükséges: negyed kiló liszt 1 tojás 125 ml meleg tej 5 deka vaj 1 ek cukor 1 csipet só 1 fél kocka friss élesztő és sok aszalt és kandírozott gyümölcs, dió, mandula.
Nem szoktam vacakolni, semmi élesztőfelfuttatás, csak arra vigyázok, hogy a folyadék – jelen esetben a tej – meleg legyen, és most éppen úgy csináltam, hogy a melegítéskor a vajat is beletettem felolvadni a lábasba. (Ha idejében kivettem volna a hűtőből, akkor erre nem lett volna szükség, de azt hiszem, így felolvasztva még egyszerűbb összedolgozni az egészet.) Szóval amikor az aszalt gyümölcsök kivételével minden a nagy keverőtálban van, akkor a kisrobot dagasztókarjával összedolgozom az egészet. Amikor jól megdagasztottam, akkor megszórom kis liszttel, letakarom konyharuhával, beteszem a paplanom alá egy órára, és megtiltom a kölköknek, hogy ezalatt az idő alatt az ágyon ugráljanak.
Az így nyert egy óra kiválóan alkalmas arra, hogy 10 perc alatt felvagdossam az aszalt barackot, diót és előkészítsem a kétféle mazsolát meg kandírozott ananászt, és az egészet összekeverjem. Mandulából eleve Splittert vettem, igazából a Stift lett volna jobb, de olyat már rég láttam (és tök ciki, hogy gőzöm nincs ezeknek a formáknak a magyar nevéről, ha valaki tudja, akkor kösz, ha megírja.) A fennmaradó 50 percben önsanyargató kollégák a karácsonyi menü egy másik darabját készíthetik, netán elmosogathatnak, hedonista kollégák pedig megihatnak egy kisebb kanna teát egy jó könyv olvasása közben. Én ez utóbbit tettem.
Amikor a tészta megkelt, még jó sok lisztre lesz szükség, hogy egyáltalán dolgozhassunk vele, ettől nem kell megijedni, csak lisztezni a deszkát, kezünket meg a tésztát bőven. Ha megvan a kezelhető tésztagombóc, akkor beledolgozzuk a lehető legtöbb aszalt gyümölcsöt, diót, mandulát – közben figyelünk arra, hogy inkább a tészta belsejébe kerüljenek, ne a külső részre, mert ott általában kiszárad, megfeketedik a mazsola.
A formázás mindenkinek kedve szerint lehetséges, én nem a fonott, hanem a németes stollenformát preferálom, tehát kis cipócskát készítek. A sütőt előmelegítem, ezalatt a tepsiben letakarva pihen még 10 percet a kalács, belehelyezek egy kiszolgált őzgerincformát tele vízzel, hogy jó párás legyen odabenn a klíma, majd valahány fokon (a sütő kapacitásának kicsit több mint a felével) sütöm valahány percig. Tudom, hogy ez így nagyon bizonytalan, de elmondhatom, hogy az utóbbi évek öt albérletében lévő öt különböző sütőben mind más sütési idő bizonyult ideálisnak, de mondjuk úgy, hogy 25 és 65 perc között ingadozott. Szóval ésszel, figyelemmel kell sütni tekintettel a helyi sajátosságokra. A kész kalácsot még melegen megkenem vajjal és megszórom porcukorral jó vastagon, mert egyszer élünk.
Még annyi lábjegyzetet fűznék hozzá, ha már képet nem, hogy ez a tészta valóban rettentő zsírosnak és lágynak tűnik készítés közben. Cserében viszont akár 5 napig is friss marad. Természetesen mi dupla adaggal dolgozunk, ez a negyed kiló lisztből készült igen kis eséllyel bírja tovább két napnál. Ja, és mondtam, hogy nemcsak karácsonykor finom?
Lábjegyzet Nr2 pedig roller blogjára vonatkozik: szóval hogy eléggé el nem ítélhető módon ritkán frissíti, na de akkor igazán remek dolgokat ír. Ugye, már unásig linkeltem a Tökéletes Mézes receptjét, valamint az Év Kerti Partyjának mártogatósát és csokis cookie-ját is muszáj megemlítenem, és akkor ott a többi, csemegézzetek csak. Mondjuk én mákos vagyok, nekem nemcsak a leírásból jutott, hanem konkrétan a testet öltött bonbonból is, úgyhogy jó nekem.
Amikor már nem volt olyan nap, hogy valaki meg ne kérdezte volna, hogy beoltatom-e magunkat és a gyerekeket az új influenza ellen, elkezdtem komolyan elgondolkozni a dolgon. És elkezdtem én is kérdezgetni az embereket – tovább gerjesztve ezzel is a pánikot.
Nehéz ügy, mert soha nem kértem normál influenza elleni oltást, valahogy nem érzem olyan súlyosnak, hogy egy télen egyszer egy hetet pihen az ember, hogy ennek elkerüléséért még meg is szúrassam magam. (Amúgy is inkább náthásak szoktunk lenni.) Igen, a gyerekeimnek mindahányszor beadagolom, hogy az oltás csak egy apró szúrás és egyáltalán nem is fáj, de én rettegek tőle, mint tűztől. Köszönhetően egy 10 éves koromban kapott TBC oltásnak, amely után hónapokig fájt és gennyedzett a vállam, és még egy év múlva is durván ronda volt a szúrás nyoma. Megjegyzem, senki más nem járt így az osztályból, csak én. Azt meg el lehet képzelni, hogy egy amúgy is önértékelési zavarokkal küzdő tízéves kamaszlány mekkora cikinek tartja, hogy nyáron fertelmesen ronda vállakkal kell mutatkoznia az utcán.
Na jó, szóval félek, ez van. Nem az influenzától, hanem az oltástól. Meg attól is, hogy mindig hallani oltási mellékhatásokról. Én meg úgy vagyok vele, hogy abba könnyebben belenyugszom, ha egy betegségnek van káros hatása – akár tragikus -, mintha a betegség megelőzésének. Ettől függetlenül persze izgulok, mert ha tényleg baj lesz, akkor nemcsak magamért vagyok felelős, viszont egyelőre még nemmel szavazok az oltásra.
Nem tétlenkedem viszont, immunerősítő szereket adagolok magunknak, ráadásnak tegnapelőtt – talán picit hamarabb, mint máskor szoktam – előszedtem a csíráztató edényemet. Volt pár sikertelen csíráztatási próbálkozásom régebben, ezért egy ideig hanyagoltam, és inkább megvettem készen. De amilyen mennyiséget mi telente fogyasztunk, egy idő után gazdaságosabbnak láttam megtanulni a helyes technikát.
Sajnos a kistányéron csíráztatás nekem nem jött be. Az egyébként rendkívül dekoratív és természetes agyagedényben való csiráztatás sem. Az elsőben bepállik, a másodikban kiszárad a mag. Ronda, de finom – végül műanyag emeletes csíráztatót választottam. Nem a konyha dísze, viszont működik. Ez négyemeletes, alul van egy átlátszatlan tál, felette két átlátszó, azon egy átlátszatlan, a felső három alul furfangosan lyukacsos – a víz lefolyik, a mag nem. Fogyasztói ára bioboltokban nagyjából 800 forint, szóval ha az ember komolyan gondolja, akkor két hét alatt megtérül.
Először meg kell mosni a magot, és az alsó, átlátszatlan nem lyukacsos edényben beáztatni vízbe, a torony többi részét rá lehet helyezni. Egy éjszakát javasolnak, de ez a mag fajtájától függ. Akkor jó, ha láthatóan megnagyobbodott a mag, ez kisebb magoknál akár 4 óra alatt is megtörténik. Ekkor a magokat át kell önteni az egyik átlátszó lukacsosba, folyó vízzel átmosni. Alulra a sötét – ebbe csöpög a víz -, rá amiben a mag van, rá pedig az átlátszatlan lukacsos. A magoknak először ugyanis szüksége van egy kis sötétségre. Ebben a fázisban úgy szoktam, hogy amikor eszembe jut, de napi kétszer minimum, átmosom a magokat, kezdődő csírát. Így meg lehet akadályozni a beposhadást, büdösödést. Az egész pár perc, hiszen a magok maradhatnak a helyükön, a lukacsos aljú átlátszó edényben. A nagykönyv szerint két nap sötétség után már jöhet a fény, azaz az átlátszó réteggel lehet letakarni a magokat és fényes, de nem direkt napfényes helyre rakni. Az átmosást továbbra is napi kétszer minimum elvégezzük. Magtól függően négy-öt nap alatt remek csirákat kapunk, amelyet hűtőben több napig is eltarthatunk. És ami hihetetlen, majdnem olyan lesz, mint a sareptai özvegy korsója, hiszen a csírák tovább nőnek, szóval nem fogy olyan ütemben, mint indokolt volna. Egy idő után elfogy, persze 🙂
Két-három nappal azután, hogy elkezdtem a csíráztatási procedúrát, már egy másik adagot is elkezdek készíteni. Végülis van két átlátszó “emelet”. Ha ennek következtében felül átlátszó helyett átlátszatlan lyukas tálka lesz, az sem nagy gond, ha amúgy világos helyen van az edény.
És hogy melyik csíra mire jó pontosan, arról itt részletes leírást lehet találni. Még van egy másik előnye: a téli hónapokban annyira drága – és ki tudja honnan származó – paprika, paradicsom kiváló helyettesítője. Mi az esti szendvicseinkhez szoktuk enni, de van, aki joghurtba keveri, salátákhoz adja. Krémlevesekhez betétnek is szép és finom. Volt olyan időszak, hogy a gyerekek is ették, kíváncsi vagyok, idén télen mi lesz a véleményük.
