Másfél kiló szilva, fél kiló cukor és két és fél kanál fahéj nem adott túl izgalmas ízeket, így a főzési idő közepén még hozzáadtam két kiskanál reszelt citromhéjat és egy púpozott kiskanál Fuchs Lebkuchen (mézeskalács) fűszerkeveréket (összetevők: fahéj, koriander, narancshéj, citromhéj, csillagánizs, ánizs, szerencsendió és szerecsendióvirág, szegfűszeg és kardamom – tehát kicsit más, pikánsabb ízvilág, mint a Kotányi.) Pont annyira savanykás, amennyire szerintem egy lekvárnak lenni kell, kenyérre kenve pedig olyan, mintha hosszú gondos munkával minden reggel friss szilvásgombóccal kínálnám a családot. És még a kiskorúak minőségi tesztjén is átment.
A pillanat, amikor a szombat reggeli ham ad eggs-emet készítettem épp egybeesett azzal, amikor a hétvégén megírandó posztjaimat fogalmazgattam magamban, így már csak az tűnt fel, hogy a serpenyőben lévő olajfolt szokatlanul sötét. Így jár az ember, ha nem rakja helyére az olívaolajat és tévedésből a tökmagolajat önti nagy lendülettel az edénybe. Az első gondolatom az volt, hogy a francba, mert mondjuk a tökmagolajat mind a hevítési tulajdonságai, mind az ára arra a predestinálja, hogy salátát öntözzenek vele különleges napokon, de aztán Apahajó megvigasztalt, mondván milyen jót teszek a prosztatámmal (csak emlékeztetőül: magamnak készítettem reggelit, nem neki.). Na rendben, legyen ez egy különleges reggeli, végül is mától kezdődik a 14 nap szabadság – és akkor szokás szerint folytattam a receptet: sonka, két tojás, kevés sót, sok snidling, fedő alá, forgatás, még kis sütés. És a gyanú beigazolódott: jobb hozzávalókból jobb étel készül. Éljen a stájerországi tökmagolaj!
Egy szelet tengeri halfilét fokhagymás-citromos olivaolajban röviden pároltam, majd kisütöttem, majd kis darabokra vágtam. Leveles salátát, felkockázott paradicsomot és jó sok petrezselymet tálba tettem, hozzákevertem a haldarabokat és a citromos olajat is, amiben sült. Meglocsoltam még balzsamecettel, kis sót szórtam rá – 15 perc alatt kész lett a királyi, hűsítő és egészséges vacsora két személyre.
Budapest persze több okból hiányzik – az egyik elég prózai ok például az Andrássy úti indiaiban készített mangólassi meg mangóhab. Próbáltam már utánozni, idáig teljesen hiába, biztos kellene meditálnom pár hónapot, hogy olyan tökéletesen sikerüljön. Azért az ötlet, hogy az ember hőség ellen mangós joghurtot egyen reggelire, mégiscsak jó. S mert igazán komoly ételt ilyenkor a gyerekek sem tudnak lenyelni, kivételesen szabad volt kizárólag magvakkal jóllakni.
A mangójoghurt 5 evőkanál natúr joghurtból, két marék mangóhúsból (ez kb. a gyümölcs fele volt) és két kiskanál tejszínből készült turmixgéppel, a végén pedig aszalt vörösáfonyával szórtam meg. Ez volt a mai recept, semmi bonyolult. Mangó hiányában almából is remek frissítő ételt szoktunk készíteni az utóbbi időben – recept itt található.
Nem véletlen egyébként, hogy hőségben jól csúszik a mangólassi. A kínai “öt elem” konyha az élelmiszereket két szempontból is csoportosítja. Egyrészt hozzárendeli a dolgokat az öt elem egyikéhez (fa, tűz, föld, fém, víz), másrészt mindegyiket besorolja a termikus hatás alapján (forró, meleg, semleges, frissítő, hideg). A hidegbe tartoznak például a paradicsom, uborka, citrom, rebarbara, kivi, mangó, ananász, görögdinnye, a joghurt, algák, a só és az ásványvíz is. Mind tipikus nyári étel. Meglepő, hogy a banán is itt van, de szerintem csak azért fura nekem, mert télen más gyümölcs hiányában esszük sokat. Végül is ott, ahol terem, nem lenne szükség átmelegítő ételekre.
A frissítő hatású ételek közé ilyenek tartoznak, mint az eper, a narancs, a meggy, a fehérbor (ld. nyári fröccs), a friss sajt, túró, tejföl, kefír, olivabogyó, húsok közül a kacsa, pulyka, halak közül a tintahal és a polip, zöldségek közül a cikória (hm, pedig ennek télen van szezonja), az articsóka, brokkoli, paprika, zeller, spenót, cukkini, jégsaláta és még sok más.
A semleges, meleg és forró hatású alapanyagok felsorolásától ma eltekintek, talán nem haragszotok meg. Eljön majd ennek is az ideje, de most pont nem siettetem. Kellemes kánikulai aszalódást nekünk!
12 deka lágy vajat, 3 tojást és 25 deka cukrot egy keverőtálban simára kevertem. Ezután egy kis pohár tejfölt öntöttem hozzá és tovább kavartam. Egy másik tálban 30 deka lisztet és egy zacskó sütőportszintén összekevertem, majd a lisztes keveréket a tojásoshoz öntöttem. Újabb rövid keverés után kivajazott-lisztezett magasabb falú tepsibe öntöttem a tésztát. Nem vagyok nagy sütikészítő, nincs is ilyen spec. tepsim, csak a pecsenyés, de az is megfelelt. A tészta viszkózus, kicsit segíteni kell neki, hogy elterüljön egyenletesen. Aztán egy kiló rebarbarát megmostam-hámoztam és a szár két végéből 3-3 centit levágtam. A többit 5-6 centis darabokra vágtam fel, szép egyenletesen elosztott a tészta tetején (majdnem kijött két réteg), majd bőven meghintettem az egészet kristálycukorral, úgy 4-5 kanálnyi ment rá. Előmelegített sütőben 150 fokon légkeveréssel sütöttem majdnem pontosan egy óráig. Szép lassan sült és hihetetlenül zaftos lett. A család szerint túl savanyú, meg amúgy is, egészséges, úgyhogy abban a szerencsében van részem, hogy egyedül ehetem meg az egészet. Eredetileg tejszínhabbal szerettem volna tálalni, de amikor beleharaptam, már tudtam, hogy azért ennyire még én sem voltam jó gyerek.
A kikeverési-előkészítési idő nem több 20 percnél. A kevert tészta egy Polcz Alaine recept alapján készült, csak az előírt margarint cseréltem le vajra.
Egy ideje minden narancssárga körülöttem – nyilván a tél teszi, hogy vonzom ezt a színt. Narancssárgát horgolok, narancsot iszom és narancsot eszek, vérnarancsot, sima narancsot, néha bio kivitelben. S mert a bio narancsnak pont a héja az erőssége, nem akartam kidobni ezt sem. Hámozás után szárítottam egy hétig, aztán pár kanál kristálycukorral aprítógépben megőröltem. A muffin alaprecept cukormennyiségének egy részét – két kiskanálnyit – ezzel a cukorral helyettesítettem, s máris tökéletes narancsos muffint kaptam. Nem nagy ár egy jól induló napért, ugye?
Hamarosan a horgolt narancsok is jönnek, csak győzzétek kivárni!
Június végén Eisenstadtban jártam, s a konferencia szünetében kihasználtam az időt egy kis városnézésre. A szokásos látnivalók is lenyűgözőek (pici városka, óriási és szép kastélyparkkal. Semmi megcsinált stílus meg természetellenes formára vágott fű, fa, bokor, csak dombok, kis tavacska, öreg fák. Az egész piknikezésért kiált, remek röpkirándulásprogram!) De hogy visszatérjek a tulajdonképpeni témámra: a főutcán tartott biopiacot is pont kifogtam (nem tudom, hogy minden nap van-e vagy csak szerencsém volt), és egy pici standnál nem tudtam ellenállni. Két üveg különleges lekvárt, egy üveg gyümölcslikőrt és egy levendulás cukrot hoztam haza vásárfiának.
(Lábjegyzet: viszonylag sokat utazok hivatalosan, és állandóan szenvedek azzal, hogy mit vigyek a gyerekeknek meglepetésnek. Mert részben várják, részben természetes is, hogy vigyek ajándékot. Na de ilyen utazásokkor nincs túl sok szabadidő vásárolgatni, pláne ha ezt se tudom, egy idegen városban hol kezdjem. A másik kiábrándító, hogy a turistagiccs mellett ritkán lehet igazán speciális dolgot kapni, olyat, amit ne tudnék Bécsben is a sarki boltban megvenni. Most először éreztem, hogy igen, végre valami olyat viszek, aminek örülnek is, ami nem bóvli, nem egy újabb lom, hanem helyi specialitás és tényleg az volt az érzésem, hogy igen, bár nem tudtam, de pont ezt kerestem. Mindezt pedig abszolút vállalható áron. Éljenek a biogazdák!)
Az egyik lekvár különösen érdekes: csilivel és csokival készült. Még nem bontottuk fel, de nem várhatunk sokáig, nagyon kíváncsi vagyok.
Egyébként újabb adag készült a mentás citromos kajszilekvárból. Ezúttal annyit változtattam, hogy a mentából nagyobb adagot tettem bele, de nem apróra vágva, hanem egészben, s a főzés végén ki is emeltem (nehogy emiatt romoljon el idő előtt), ezenkívül némi citromhéj is került bele, biocitromból persze.
(Lábjegyzet: a biocitromot eredetileg azért vettem, hogy citromos spagettit készítsek a la Nordsee – na talán ez is eljön egyszer)
És még egy lekvárrecept, egy rövid esti próbálkozás: 10 szem szilvához 4 kajszi, ehhez még némi zselésítőcukrot tettem, ami maradt legutóbbról (a gyümölcs súlyának egyharmadát), és jó sok fahéjat. Egy kisebb üvegnyi lett, másnap azonnal ki is próbáltuk, fenséges!
Persze teljesen más így lekvárt fözni, mint gyerekkoromban. Annakidején a saját óriási kertben annyi gyümölcs nőtt, hogy hatalmas mennyiségeket kellett eltenni, gyakorlatilag azért, hogy megmentsük a rothadástól. Így a lekvárfőzés inkább kötelesség volt, mint hobbi, és óriási mennyiségekben folyt, nem volt nagy kísérletezés meg gyümölcsfajták keverése, extra ízesítgetés. Én most a piacról veszem kis mennyiségben a gyümölcsöt (kivételek persze vannak, pl a tegnap kapott két kilónyi barack, amit magam szedtem), ilyenkor már csak a cipelés miatt sem tudok nagy mennyiségekben gondolkozni. Ezért aztán a lekvárfőzés laza esti kikapcsolódás, könnyed kísérletezés. Nem csinálok nagy adagokat, és télig biztos nem tart ki. Ráadásul nem is tudom, hogy tartósítószer nélkül, hideg pince hiányában megmaradna-e addig. De nem is ez a lényeg, csak lubickolok az élményben és amit nem tudunk gyorsan megenni, azt elajándékozom. Most már csak az hiányzik, hogy üvegfedőket horgoljak – remélem, a napokban sikerül egy leírást is írnom róla. Addig is kellemes lekvárfözést!
Úgy voltam én a sárgabarack lekvárral egész idáig, hogy nyugodtan állhatott a polcon évekig, eszembe sem jutott enni belőle, valahogy túl édesnek találtam. De mert ma kaptam egy adag sárgabarackot egy kolléganőmtől, és sütni nem volt kedvem, inkább kísérleteztem egy kicsit.
1 kiló sárgabarackot – mag nélkül mérve – aprítóval összepépesítettem (nem folyékonyra, de nincsenek benne túl nagy darabok), lábasba tettem fél kiló zselésítő cukrot, hozzátettem fél citrom levét és három ágnyi mentalevelet. Főztem és öt-hat percig forrni hagytam, aztán kiötöttem üvegekbe, fedelet rácsavartam, majd fejjel lefelé fordítottam, mert ez volt a cukor használati utasításán. Három kisebb üvegnyi lett belőle, plusz egy kevés maradék, mondhatni tesztadag. A vizsgán átment, barackos és mégis savanykás. Lehet, hogy megszeretem a baracklekvárt?
Legédesség, mert a legegyszerűbb és egyben a legfinomabb. Sőt, szerintem a legegészségesebb is. Arról már nem is beszélek, hogy a legolcsóbb. Nem kell hozzá más, csak egy pohár tejszín és egy jó adag almaszósz. Ez utóbbi a boldog Ausztriában mindenféle káros anyag hozzáadása nélkül kapható a sarki boltban 69 centért. Van ilyen otthon is? Persze ha nincs készen, simán meg is lehet főzni – almakompót összepürésítve – csak akkor nem olyan gyors és nálam a konyhában első a gyorsaság az utóbbi időben.
Szóval végy egy pohár tejszínt, verd fel – nem kell, hogy tökéletesen kemény legyen, csak épp levegős. Keverd hozzá az almaszószt egy fakanállal. Cukor nem kell hozzá, különben nem lenne a legegészségesebb. 🙂
Kis tálkába szedve, megszórva fahéjjal valódi nirvana-eledel.
Ha igen, és ma nagyon unjátok, akkor egy bevált villámreceptet ajánlok. Mi penne tésztával ettük – maradék volt, szóval annyi, amennyi, de elég volt. Vajban megpároltam fél kiló feldarabolt zöldspárgát, a végén hozzátettem a felkockázott sonkát, picit összemelegítettem. Feél doboz tejszínt öntöttem rá és némi tárkonyos mustárt adtam hozzá. Sóval, borssal óvatosan bántam, mert így is remek az íze. A tésztához keverem a ragut, majd örömködve elfogyasztottuk. Kétség nem fér hozzá, itt a május hamarosan, itt a spárgaszezon! Jó étvágyat!
p.s.: Mennyibe kerül most otthon a spárga? Már elfogadható áron van? Itt majd egy hónapja kapható és nem akar lejjebb menni az ára, emiatt végül már nem kerülgettem tovább, féltem, hogy lemaradunk idén róla. (Pláne, hogy az orgona is elvirágzott már – fura egy év ez az idei, régen anyák napi meg ballagási virág volt…)
