Ennek a fingerfoodnak nincs is igazából receptje, annyira egyszerű. Személyenként egy bébicikóriát leveleire szedtem, mindegyik levélbe beletettem egy kis szeletke kéksajtot (erős íze van, szóval tényleg csak keveset). Száraz serpenyőben napraforgómagot és mandulalapocskákat pirítottam, ezt szórtam a hajócskákra. Ez a mennyiség előételnyi, ha kicsit többet készít az ember, akkor könnyű vacsora is lehet. Apahajó megismerkedésünk után kevéssel ilyet készített nekem egyszer – hát csoda, hogy nem tudtam neki ellenállni?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hűtőszekrény. Külsőre semmi furcsa nem látszott rajta, de volt egy különleges tulajdonsága. Sosem fogyott ki belőle a cukkini. S mert így volt, a gazdája ha akarta, ha nem folyton cukkinit főzött-sütött-evett. Egyszer például így:
fejenként egy cukkinit kockára vágott. Felszabdalt továbbá – szintén fejenként értve – fél marék snidlinget, fél piros csilipaprikát és kb. 4-5 deka kéksajtot. Serpenyőben olívaolajat forrósított, arra dobta rá a paprikát és a cukkinit. Kevergette-kavargatta, amíg meg nem barnult a cukkini. Ekkor még gyorsan megsózta-borsozta, még egyet kavart rajta és egy mélyebb tálba öntötte. Rászórta a felkockázott sajtot és a felcsíkozott snidlinget, ezen is kavart egyet, aztán figyelte egy picit, milyen szépen olvad a sajt a meleg cukkinin. De nem sokáig nézte, hanem bevillázta rögtön, közben pedig arra gondolt, hogy is fogja elkészíteni legközelebb a hűtőjéből soha ki nem fogyó cukkinit. Itt a vége, fuss el véle.
Igaz, hogy Horváth Ilona még nem is álmodott rebarbaráról, de azért a meggyes lepény receptjét elég jól lehet alkalmazni más gyümölcshöz is. Ha pedig lapos négyszögletű tepsi helyett kerek tortaformába simítjuk a tésztát, rögtön tortát kapunk, mégpedig szaftosat, frissítőt, tökéletes kávékísérőt.
20 deka vajat kikeverünk 15 deka cukorral. (H.I. azt mondja, hogy csak a cukor felével, a másik felét meg a tojásfehérjével együtt felverjük, szerintem viszont sokkal jobban felverődik a tojásfehérje cukor nélkül.). Szétválasztunk négy tojást, a sárgákat hozzákeverjük a vajas masszához, majd külön felverjük a fehérjét és a habot óvatosan beleforgatjuk. Még mindig óvatosan hozzákeverünk 20 deka lisztet a tojásos, vajas, cukros masszához, és amikor már nagyjából egynemű, akkor sütőpapírral bélelt tortaformába simítjuk. Feldarabolunk kb. 40deka rebarbarát 2-3 centis darabokra, a tészta tetejére szórjuk. Soknak fog tűnni, de nem baj, kézzel lehet picit lapogatni a rebarbararéteget, hogy egy része besüppedjen a tésztába. Két-három evőkanálnyi nádcukrot hintünk még a tetejére és betoljuk a sütőbe 200 fokra. Az első kb. 30 percet légkeveréssel sütöttem, aztán átállítottam alsó-felső sütésre és lefedtem alufóliával a formát, mert már elkezdett barnulni a rebarbara. Még 30 percet sütöttem, aztán további 10 percet nyaralt a torta az elzárt, de még meleg sütőben. Végül sütőn kívül szikkadt még vagy fél órát, aztán nem bírtam tovább és megettem kábé a negyedét.
Tavaly is sütöttem egyébként rebarbarás sütit, ha esetleg valakinek az a recept szimpatikusabb. Kellemes hétvégét Nektek!
Az alábbi receptet annak köszönhetem, hogy a Vapianoban a kedves vendég végignézheti, hogyan készül az ebédje. Múltkoriban összeszedtem minden bátorságomat és teljesen vakon zsályás tésztát rendeltem. Szerintem sosem ettem korábban zsályával fűszerezett bármit, most viszont meggyőzött, úgyhogy megpróbáltam az elkészítés fogásait átültetni ehhez a cukkinisalátához. Így készül a csípős szósz: egy csokor zsályalevelet és egy csilipaprikát (azaz fél pirosat és fél sárgát) csíkokra vágtam. Felkockáztam egy zsenge cukkinit. Két evőkanál olívaolajat serpenyőben megmelegítettem, rádobtam a fűszereket és kavargattam folyamatosan.
Pár perc múlva hozzátettem a cukkinit, valamint néhány olajban eltett aszalt paradicsomot is. Sóztam, borsoztam, pici balzsamecetet cseppentettem még rá, majd kevergettem még addig, amíg a cukkini el nem érte az alsó képen látható barnás színt. Melegen tálaltam saját magamnak, az egyetlennek a családban, aki eszik zöld izéket, vágtam hozzá bagettet is, ami amúgy salátához nem szokásom, de ebben a paradicsomnak köszönhetően jócskán van tunkolnivaló olaj, így kivételt tettem. Szerintem mennyei és a csili a légutakat is fertőtleníti. Nagyon csípős, tényleg.
Múlt héten kaptam egy raklapnyi cukkinit. Na jó, csak 4 darabot, de mivel a családban csak én szeretem ezt a zöldséget, a hatás kábé az, mintha raklapnyi lenne. Mindenféléket kitalálok, csak hogy ne kelljen rántott cukkinit meg cukkinipogácsákat csinálnom. Az ötperces variáció így készül: 1 gerezd fokhagymát olajon megdínsztelek, fél cukkinit kockára vágva rádobok és kevergetem pár percig. Aztán egy felvert tojást ráöntök a zöldségre, sózom, borsozom és addig sütöm, amíg meg nem szilárdul a tojás. ezalatt lereszelek ízlés szerinti mennyiségű zamatos sajtot, ami épp most érlelt, kemény kecskesajt volt. Tányérra csusszantom a tojásos cukkinit, megszórom a sajttal, várok picit, amíg ráolvad, s már kész is. Van ennél bonyolultabb recept is, meg még két és fél cukkini a hűtőben, úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a következő három posztot a cukkininak szentelem.
Szerencsésen túléltük az évvégi akadályverseny első állomását, az iskolai nyárünnepet. Arra is rájöttem, miért szeretik annyira errefelé a nyárünnepet: mert az időjárásból senki nem jönne rá, hogy nyár van, de ha nyárünnepnek nevezik, akkor legalább tudatosítják magukban az emberek, hogy igen, vége a télnek. És a jó hangulatot se bízták a véletlenre: meghívták Fufo-t, a bohócot.
Az előadás után mindenki kipróbálhatta a különféle zsonglőrfelszereléseket, az egykerekű biciklit, egyensúlyozhatott az órisálabdán. Do itt például a zsonglőrbotot próbálgatta.
Kristóf a célbadobáshoz állt sorba nagyjából 236-szor, minek következtében úgy kétévnyi adag gumicukrot tömött magába, ez volt a nyeremény ugyanis.
És ma kivételesen olyan kép is készült, amin rajta vagyok, ugyanakkor mások személyiségi jogai nem sérülnek a különleges fotótechnikának köszönhetően (lesből ugorva támadás) – szóval íme!
Aki pedig idáig kitartott, megérdemel egy sütireceptet. A bulira kókuszos-csokis kekszet sütöttem és nagyon fogom ezt szeretni, mert a recept kikeresése tovább tartott, mint a megsütése. Az egyik Segítsüti füzetből van, Családi tűzhely fügés-csokis kekszreceptjét alakítottam a lehetőségeinkhez, azaz ahhoz a tényhez, hogy nem volt otthon aszalt füge, volt viszont kókuszreszelék. Egy nagy keverőtálba tettem 20 deka lisztet, 8 deka barnacukrot, 1 tojást, egy csipet sót, 10 deka puha vajat. Kézzel összegyúrtam, majd még belegyúrtam két púpozott evőkanál kókuszreszeléket és 5 deka csokicseppet (apró csokidarabok is megfeleltek volna, bár a feldarabolás megnövelte volna az elkészítés időtartamát 3 perccel.). Kézzel kis korongokat formáztam és sütőpapírral bélelt sütőlapra tettem. Nem nőnek a kekszek, tehát lehet szorosabban egymás mellé pakolni. Kb. 20 darab lesz ebből az adagból, szóval nyugodtan lehet duplázni a hozzávalókat. 180 fokra előmelegített légkeveréses sütőben kb 15-18 percig sütöttem, amíg az alja picit elkezdett barnulni, majd gyorsan elpakoltam az egészet fémdobozba, hogy maradjon még a bulira is.
A spárgában azt szeretem, hogy attól a gondolattól, hogy éhes vagyok a tálalás pillanatáig nem telik el több, mint 10 perc. A zöldspárga fás végét levágtam, a többit feldaraboltam, néhány paradicsomot szintén cikkekre vágtam. Serpenyőben vajat olvasztottam, a spárgát és pár perc múlva a paradicsomot is rátettem, kicsit kavargattam és puhulni hagytam. Sóztam, borsoztam. Feldaraboltam ízlés szerinti mennyiségű juhsajtot, az utolsó pillanatban ezt is hozzáadtam a zöldségekhez, hogy egész kicsit megolvadjon. Így melegen, tálaltam, és mondhatom, mennyei volt. A képen egyébként kis kolbászdarabok is láthatók – próbáltam vele és nélküle is és a nélküle változat egyértelműen jobb volt. A spárgához igazából kár bármi más nagyon markáns ízű hozzávalót adni.
Minden évben új kihívás számomra a húsvéti sonka elfogyasztása. Ez egyébként tökéletesen szimbolizálja azt, ahogyan lassanként elvesztem a kapcsolatot a régi, megszokott ünnepi szokásokkal. Nagyon szeretek enni, sőt, finomakat enni – nemcsak ünnepen. És szeretek annyit enni, hogy jóllakjak, de annál nem többet. És az a benyomásom, hogy régebben az ünnep jellemzője az volt, hogy az asztalon a hétköznapinál jóval különlegesebb ételek voltak, s ezekből ráadásul annyi, amennyit nagy rákészüléssel se lehetett elfogyasztani. Értem a mögötte lévő szimbolikát is, a bőségvarázslást: ha az ünnepen kevés van, máskor is szűkölködik a család, ha az ünnepen bőség van, máskor is az lesz. De mindez nagyon messze van a mostani életünktől. Szerencsére a hétköznapokon is tudunk változatosan és finoman táplálkozni, és nagyobb extrákra ünnepen sem vágyom, sőt, egyre inkább tudom értékelni a fakszni nélküli ételeket, a természeteshez közeli ízeket. Ami pedig a mennyiséget illeti, nem tudok, nem is akarok ünnepen sem többet enni, mint máskor, nincs igényem háromféle sültből választani, egyáltalán, sokkal kevesebb hússal, sőt hús nélkül is ünnep az ünnep. (Viszont érdekes módon az évnek pont a böjtre eső télvégi szakaszában kívánom inkább a zsírosabb-kiadós ételeket, míg nyáron hetekig eszembe sem jutna a hús, ha a többiek kedvéért nem vennék néha.) Karácsonykor már évek óta drasztikusan egyszerűsítek és semmiféle tradícionális ételt nem főzök, nem görcsölök a beiglin és nem úsztatok élő pontyot a fürdőkádban. Azért ettől függetlenül nem éhezünk, viszont nem is töltöm az ünnepeket nonstop a konyhában. Így alakult. Eleinte szükségből, mert a lelkész pont ünnepkor ér rá legkevésbé a konyhában szöszölni, de tulajdonképpen mostanára úgy érzem, pont ez a jó nekem. A család meg egyelőre nem protestál hangosan. Nem tudom, így fog-e maradni, könnyen lehet, hogy idővel visszaváltozik minden a régibe, például ha a gyerekek húszabáló kamaszkorba lépnek.
A húsvét kicsit más, ott még tradicionálisabb maradtam. A sonka-tojás-kalács reggeli valahogy hozzátartozik az ünnephez, ugyanakkor annyira idegen a hétköznapi étkezési szokásaimtól, hogy a húsvét vasárnapon kívül eszembe nem jutna ilyesmit enni. Így esik, hogy a húsvéti sonka eltüntetése (még ha picit készítünk is) minden évben kihívás.
Átlényegült már kiadós ebéddé spenóttal leveles tésztába töltve, lett belőle esti saláta. Most is a könnyű vacsora műfajban próbálkoztam: személyenként egy mélytányért teleraktam vegyes zöldsalátával, egy kb 1 centi vastag szelet sonkát felkockáztam, serpenyőben gyorsan átmelegítettem és a saláta tetejére szórtam. Hozzákanalaztam még 3 evőkanál magozott olívabogyót, megöntöztem kevés olívaolajjal és balzsamecettel, majd mindezt összekevertem pár gyors mozdulattal. Ötperces vacsora, egy kellemesen fárasztó jógaóra után nincs is szükség ennél többre.
A húsvéti kalács sütésének még most sem késő nekiállni – írtam is már jóféle kalácsrecepteket itt és itt, igaz karácsony apropóján, de mindkettő évszaktól függetlenül igen finom. Idén egyébként kihagyom az sk kalácsot, mert az elmúlt hetekben már egész évi cukrászkodás adagomat teljesítettem, így kifogyott a szufla. Készült például egy remek névnapi banános süti, amely annyira egyszerű, hogy még egy (Ausztriában) munkanapra eső névnapon este is összedobható. Az ellenség megtévesztése kedvéért felfújtas tálban található, de a tűzijáték nyomra vezet.
Majdnem úgy készül, mint egy muffin, de mégsem teljesen. Az egyik tálban összekeverünk 125 gramm lisztet, 3 csapott kanál sütőport és 125 gramm sütőcukrot. A másik tálban összenyomkodunk villával egy nagyon érett banánt, majd hozzáteszünk még egy felvert tojást, egy csomag vaníliás cukrot valamint 85 gramm olvasztott vajat, és ezeket alaposan összekeverjük. Most összeöntjük a két tál tartalmát és – a muffinnal ellentétben – addig keverjük a kézimixerrel a hozzávalókat, amíg teljesen egyneművé válik a tészta. Ekkor egy 1,25 literes felfújtformába / jénai tálba öntjük a tésztát és előmelegítjük a sütőt 180 fokra.
A tészta tetején egy karamellizált folyékony öntet van, amelyet így készítünk: 100 gramm barna cukrot, 2 ek juharszirupot és 150 ml forró vizet egy kislábosban forrásig melegítjük, majd amikor elkészült, kiskanállal a tészta tetejére kanalazzuk. Megpróbáltam önteni is, de erről lebeszélnék mindenkit, az öntés ugyanis teljesen szétrombolja a tésztát.
Most be lehet tolni a sütőbe a formát és 30-40 percig sütögetni, amíg a közepe is nagyjából megszilárdult. (Azért még így is folyni fog kicsit a tetején lévő szósz, nem véletlenül jénaiban sül. A kiszedéshez is egy nagyobb tálalókanál praktikusabb, mint mondjuk a tortalapát.) Lehet tejszínnel tálalni, de minek, amikor anélkül is igen finom.
A recept forrása már-már hagyományosan a Baking Heaven 2012/3. száma, s ezúttal nem is kellett rajta komolyabban módosítani.
Vannak receptek, amelyek abból indulnak ki, hogy az embernek egy torta – igazából süti – elkészítésére egy teljes napja van.
Ez a recept is ilyen, még szerencse, hogy csak a hozzávalók listáját olvastam el, mielőtt belekezdtem – egyéb esetben bizonyára eltántorítottak volna az olyan mondatok, miszerint “tegye a tésztát fóliába csomagolva 4 órára a hűtőbe”. Meg az olyanok, hogy “a sütőformába simított tésztát tegye újabb két órára a hűtőbe.” Úgy gondoltam a képre nézve, hogy egy kicsit különlegesebb töltelékű linzertorával állok szembe, és annál bonyolultabb és sokkal hosszadalmasabb műveletekre nem voltam hajlandó. Azért persze a közbülső hűtési időket is jól kihasználtam és home office-t jelentettem a cégnél, végül is munkahelyi célokra sütöttem a tortát.
Voltak a receptben egyéb figyelemre méltó részletek is, például az, hogy miután begyúratott 671 grammnyi tésztát, azután azt mondja, hogy csípjünk le 200 grammnyit, a többit pedig tegyük vissza a hűtőbe későbbi feldolgozásra, ugyanakkor későbbi feldolgozásról nincs szó a receptben. Most az egy dolog, hogy az én sütőformám kibéleléséhez 200 gramm tészta nem lett volna elég, de amúgy is fura volt ez az egész nekem. Az meg a másik, hogy 100 gramm dió gyakorlatilag meg sem látszott a tortán – lehet, hogy a cukrász mérlege sztrájkolt, amikor a receptet írta. Na de mindezek ne rettentsenek el senkit, az itt következő torta a lehető legjobb diós süti kategóriában, s mindez annak ellenére, hogy az eredeti recept nem épp 100%-os pontosságú. Persze én már a szükséges módosításokkal írom:
Először a tésztát készítjük, ami nagyon hasonlít a linzer receptjére, csak épp nem hideg, hanem meleg, puha vajat használunk hozzá. 150 gramm finom kristálycukrot és 160 gramm vajat krémesre keverünk alacsony fokozaton. Miközben tovább verjük, hozzáadunk két tojást és addig keverjük, amíg teljesen egynemű lesz a massza. Ekkor lassanként hozzáadunk 320 gramm lisztet (még mindig alacsony fokozaton keverve). A meglehetősen lágy tésztából gombócot formázunk és folpackba csomagolva hűtőbe tesszük 4 órára fél-egy órára. Ezalatt nem keményedik meg, de mert nem ez az egyetlen programunk a napra, inkább megkötjük azt a kompromisszumot, hogy két-három evőkanálnyi lisztet gyúrunk még a tésztához, majd belelapogatjuk a tésztát egy vajazott-lisztezett tarteformába (piteformának is hívják). Ha jót akarunk magunkanak és gyakran sütünk ilyen jellegű sütit vagy quiche-t, akkor szert teszünk egy olyan formára, aminek az alsó lapja mozog, mert azzal gond nélkül szépen ki lehet emelni majd a kész sütit a formából. Ami a tészta mennyiségét illeti, hogy az egész adagra szükség van-e vagy nem, az erősen függ a forma méretétől. Ha túl sok lenne a tészta, akkor lehet a legvégén még pár aprósütit kiszaggatni belőle, vagy rácsokat tenni a torta tetejére. Nekem kábé egy maroknyi maradt ebből a mennyiségből. Ekkor a formát a tésztával még egyszer hűtőbe tesszük 2 órára annyi időre, amíg a tölteléket elkészítjük. Közben a sütőt is előmelegítjük 200 fokra.
A töltelékhez egy lábasba 360 gramm barna cukrot és 250 ml folyékony tejszínt öntünk, valamint 50 gramm vajat (lehet kemény is) és 2 ek lisztet. Ezt az egyveleget kevergetés közben forrásig melegítjük. Az elején még úszkálnak a lisztcsomók, ami elég ijesztő, de kellő kavargatással és az idő előrehaladtával ezek eltűnnek és egy inkább folyós karamellszószt kapunk. Amikor elkezd forrni, levesszük a tűzhelyről és kicsit hűlni hagyjuk. Kb. 10 perc múlva (nyitott ablaknál kevesebb) belekeverünk még két egész tojást és egy tojássárgáját, amit előzőleg kicsit fölvertünk.
Most már egész közel a boldog végkifejlet: elővesszük a formát, amit előzőleg kibéleltünk tésztával, beleöntjük a karamelles-tojásos masszát és egyenletesen elosztva megszórjuk aprított dióval vagy dió-mandula keverékével. Én kb. 5 deka mandulát és 15 deka diót használtam és szerintem ez a mennyiség ideális. Vigyázva, hogy ki ne folyjon a töltelék, betoljuk a sütőbe és először 10 percig sütjük, majd a hőfokot csökkentjük 175 fokra és további kb. 30 percig sütjük, amíg a süti közepe is megszilárdul.
Végül a formában hagyjuk teljesen kihűlni, és csinálunk párszáz felülést, hogy előre ellensúlyozzuk a torta elfogyasztásával bevitt kalóriákat. A recept szerint tejszínhabbal tálaljuk, véleményem szerint azért mindennek van határa, az élvezeteknek is. Nekem a vajkaramellába süllyedt dió és mandula már önmagában a földre szállt mennyország.
