Vannak azok a jelenetek amerikai filmekben, amikor a kislány/ kisfiú vádló szemekkel néz apára, mert az már megint nem tud eljönni a sorsdöntő meccsre / az évvégi színdarab előadására / a karácsonyi betlehemesre, mert Igen Fontos Munkája van. És ilyenkor én, az Érzelmileg Manipulálható Néző egyből azt gondolom, hogy igen, milyen igaza van a kislánynak / kisfiúnak, mert mi is lenne fontosabb, mint a meccs / színdarab / betlehemes, és n e m i g a z , hogy ha apuka igazán ott akar lenni, akkor nem képes eltolni két órával azt az Igen Fontos Munkát.
Csakhogy az élet valójában néha tényleg nem ad választási lehetőséget. Tavaly például K. szülinapján Tallinnban jegyzeteltem egy ülésen, és senki nem kérdezte meg, hogy van-e kedvem egy nappal később csatlakozni a többiekhez. Nem vagyok főnök ugyanis, csak egy egyszerű alkalmazott, aki akkor és oda utazik, amikor azt neki előírják. Nem túl gyakran – már ha átlag másfél havonta utazni nem túl gyakori – de néha épp akkor, amikor a legkevésbé se hiányzik. Amikor legutóbb újra kilátásba helyezték, hogy K. szülinapján lesz az a bizonyos ülés, akkor már azért legalább a small talkba beleszőttem, hogy igazából van még az évben 363 olyan nap, amikor egyik gyerekemnek sincs szülinapja, nem igaz, hogy pont bele kell trafálni. 24 órával később kiderült, hogy csak rosszul emlékezett valaki az időpontra, így csak két nappal később utazok. Fellélegeztem. Ugyan kilátásba helyezték, hogy viszont az azt követő ilyen súlyú ülés Do szülinapjára esik, de ez még nem biztos. És egyelőre nem is akarok rá gondolni. (Szeretem a munkám és enyém a legjobb munkahely közel-távol, szóval félreértés ne essék. Csak a gyerekek szülinapja esik valahogy mindig bénán, ugye.)
Már többször végigjátszottam fejben azt a jelenetet, hogy mondjuk szerepcsere van és úgy 3-4 évvel ezelőtt Apahajó jelenti be, hogy febr. x. napján sajnos nem tartózkodik Bécsben. Szerintem durcásan néztem volna és bűntudatot keltettem volna nagy intenzitással. De szerencsére én kerültem először ebbe a hálátlan szerepbe, úgyhogy most már sokkal megértőbb lennék. Meg amúgy is, a gyerek egyelőre úgyse tudja, hogy hanyadika van, simán lehet neki mondani febr. x-1. napján, hogy boldog szülinapot, fel se tűnik neki.
Na de mi van, ha a karácsony kerül veszélybe? Ott azért elég nehéz beetetni egy fals dátumot, mert mivel magyarázzuk, hogy a karácsony esti istentisztelet napján nálunk még nincs karácsonyfa?
És itt jön a képbe Darwin.
Az él túl, aki alkalmazkodik. Mi már alkalmazkodtunk ahhoz az adottsághoz, hogy nem lehet a nagyszülőknek lepasszolni december 24-én délután pár órára a gyerekeket – pár napra előtte meg végképp nem, ahogy anno nálunk volt otthon, és ami amúgy az év legjobb néhány napja volt szerintem, egyetlen marathoni sütisütés nagyiéknál. Meg ahhoz is alkalmazkodtunk, hogy én nem tudok karácsonyfát állítani, Apahajó meg ugyan tudna díszíteni, de én jobban szeretek, tehát mindketten kellünk a dologhoz. És persze bébiszittert találni dec. 24-én nagyából annyira esélytelen, mint a lottó ötös – de mi ehhez mind alkalmazkodtunk és december 23-án éjjel díszítjük a fát már 6 éve. És reggel van az ajándékbontás, mert bár fura és hiányzik sötétség-fény kontraszt, de ez van, alkalmazkodunk.
Idén az a helyzet állt elő, hogy dec. 24. még munkanap Apahajónak és slussz, nincs alku. Na most kevés annál bénább szitut tudok elképzelni, hogy reggel a gyerekek meglátják a fát, majd Apa elmegy dolgozni. Tehát 23-án éjjel díszíteni nem jó ötlet. De mert voltam már távol a gyermek szülinapján, és pontosan tudom, hogy az ember ilyesmit nem azért csinál, hogy a családot idegesítse, nem kezdtem el bűntudatkeltően nézni, szimplán pánikba estem úgy 10 percre. Aztán belenyugodtam, hogy csak az él túl, aki alkalmazkodik.
Lehet, idén kipróbáljuk az angolszász módit: karácsonyfaállítás december elején, az ajándékok meg egyszercsak jönnek. Mondjuk 24-én munka után. A délelőttöt meg majd eltöltjük a gyerekszínházban.
