Remek grazi mininyaralás van mögöttünk, amelyen valószínűleg beállítottam a legtöbb lépcsőmászás adott idő alatt rekordját. Szóval aki nyaralás alatt lustálkodást ért, az keressen inkább más úticélt.
Megérkezésünk napján először az óratoronyba kellett felsétálnunk – 421 lépcsőfok vezet idáig, mégpedig a magasabb fajtából, amit nem lehet duplán venni. Az óratorony nem véletlen került a to do, azaz to see listánkra. Környezetismeretből a harmadikosok Ausztria nevezetességeit tanulják, és ez is a megtanulandók között volt, így gondoltuk, K. nagyon fog örülni, ha élőben is látja. Tényleg így volt, normál esetben 421 lépcső pont elég ok lett volna egy szabotázsakcióra, így viszont mindenkit megelőzve rohant fel, hogy hamarabb lássa közelről Graz egyik jelképes épületét. Ilyen magasan volt:
Másnap nagyobb kirándulást terveztünk, melyek közül az egyik szintén lépcsős attrakció. A Mariatrost nevű templom 210 lépcsőn közelíthető meg, ami persze az óratoronyhoz képest bagatell, de azért saccolt 38 fokban ezen is eléggé kiizzadtunk. A templomhegy lábánál egyébként sík turistaút indul a város felé, útközben pedig egy aranyos kis tó és erdei játszótér is található – itt is lehet kicsit edzeni a lábakat, ha a lépcső még nem lett volna elég.
A grazi várban nem lépcsőn jutunk a néznivalóhoz, hanem maga a lépcső a látványosság. Az ún. Doppelwendeltreppe nemcsak szép geometriai mintát ad felülről nézve, hanem statikailag is különleges, hiszen a csigalépcsőkre jellemző középső tartóoszlop egy ponton egyszerűen megszűnik –és a lépcső ennek ellenére továbbra is köszöni, de stabilan áll.
A lépcsős koncepcióba nem illik bele, de felejthetetlen élmény volt számunkra a Schloss Eggenberg. Nemcsak azért, mert odafele „kicsit” eltévedtünk, így a sportfaktor itt is megvolt, hanem a pávák miatt. A kastélyparkban sok, tényleg sok emberhez szokott páva él és járkál, valamint pózol szívesen a fotózó turistáknak. Kis türelem persze nem árt, de itt jó eséllyel lát az ember széttárt farktollú pávát. A parkban egyébként rengeteg gyönyörű és nagyon öreg fa is található, valamint egy kisebb eldugott kert is, ahol az egyes területeket az égitestek mitológiai tulajdonságaihoz illő növényekkel telepítették be. De ha valakinek ez túl misztikusan hangzik, akkor egyszerűen csak szépséges virágokat csodálhat meg nagyjából színek szerint csoportosítva.
Végül pedig, ha ki szeretnétek pihenni a sok lépcsőzést, akkor ajánlom a Gyermekmúzeumot, ahol épp egy a családról szóló interaktív kiállítás látható. És Ti jártatok valahol mostanában, amit másoknak is ajánlanátok?
Idén átmenetileg Wittenberg, egy tipikus kétutcás német kisváros Európa, de legalábbis Németország közepe. A Luther fellépésének 500. évfordulója miatt egész nyáron érdemes lesz ellátogatni ide a protestáns világkiállításra. Van viszont egy látványosság, ami már most is nyitva van és nehezen tudom elképzelni, hogy bármi más űberelni tudja: az Asisi-féle Luther-panoráma.
Yadegar Asisi bécsi születésű művész, akinek több német városban láthatók panorámaképei különböző témákban. A kép szó nem is teljesen fedi a valóságot, mert multimédiás alkotásról van szó, ahol kép, hang és fény együtt hatnak. A Luther-panoráma egy hatalmas konzervdobozhoz hasonló épületben található, melynek hengeres falán van a tulajdonképpeni körkép, amely Wittenberget ábrázolja Luther korában. A teremben az idő múlását is szimulálják, a fények és a zörejek a napszakoknak megfelelően változnak. Reggel a madarak ébrednek először a napfelkelte fényében, aztán kivilágosodik, beindul az élet a középkorban szokásos zajokkal, konganak a harangok, zötyögnek a szekerek, állatok és emberek hangját halljuk. Aztán estére minden kicsit lecsendesedik, már csak a complet, az éjjeli imaóra gregorián dallamait halljuk. Szürkület majd teljes sötétség jön, és csak a távolból látszik, hogy valahol lövöldöznek vagy ég valami. Az egész annyira hatalmas és annyira életszerű, mintha tényleg ott állna a látogató a wittenbergi forgatagban 1517-ben.
Szerintem ezt a kiállítást receptre kéne felírni minden diáknak, aki történelemből a középkort tanulja, de mivel az egész tulajdonképpen olyan, mint egy gigantikus böngészőkönyv, már kétéves kortól élvezhető szerintem, felső korhatár pedig nincs.
A terem közepén kétemeletes állványzat áll, így a kép részleteit különböző magasságokból is meg lehet figyelni. Külön izgalmas, hogy a kép fényképszerű, és az emberek arcai valóságos ma élő emberekhez tartoznak. Ha pedig valaki a kiállítás megnézése előtt egyszer végigsétált a belvároson, akkor pontosan tudja, hogy a képen látható egyes házak hol lennének ma.
Ha valakit beszippantott a műfaj, akkor további panorámaképeket is meglátogathat: Drezdában a város történetével kapcsolatos képet, Berlinben a berlini Falról szólót, de létezik egy Titanic témájú körkép is Lipcsében.
Olvasom a budapesti híreket mostanában a lerobbanó metrókról, útlezárásokról, lefagyott járdákról, lebénult közlekedésről és az emiatt joggal ideges emberekről, és boldog vagyok, hogy Bécsben élek. Ja nem, vicceltem. Igazából itt is megvannak a problémák, pillanatnyilag az egyik legidegesítőbb dolog számomra a járda szórására használt kavicsok. Az alattomos kavicsok nagyon hasznosak, mert nem károsak a környezetre, mint a só, ráadásul újrahasznosíthatóak. Az utolsó hó elolvadásakor csak összesöprik a kavicsokat és berakják a majd minden utcasarkon található műanyag kavicstárolókba. Zseniális! Még emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy mi az a rengeteg fura láda az utcákon, és akkor azt mondtam, igen, tipikus german way of life, minden racionalizálva van és semmi sincs a véletlenre bízva. Na jó, az osztrákok persze nem németek, de azért néha vannak ilyen áthallások. Mert kavics veszendőbe nem mehet. Mondjuk legalább tudják, hogy igen, minden évben télen le fog esni a hó.
Visszatérve a kavicsokra: tönkrevágják a csizma sarkát, felhasítják a hótaposó talpát, beékelődnek a futócipő talpának hasadékaiba és rettentő erőfeszítés rajtuk menni még lapossarkúban is, de csinicipőben aztán végképp bátorságpróba. De eltűrjük, sőt, helyeseljük, mert ez jó a környezetnek. Mondjuk környezet az nagyon kevés van a városban, helyette inkább beton meg zaj, meg rengeteg ember, jóval több, mint amennyi kényelmesen befér a négypercenként közlekedő metróba.
Valamelyik nap nem akartam elhinni, amit látok. A villamosra vártam munkába menet, mert késésben voltam (amúgy ha lehet, gyalogolok). Hiba volt, gyalog csak tíz percet késtem volna, villamossal harmincöt lett. Ki volt ugyan írva, hogy mikor jön a következő villamos, de persze ha az 5 perc tíz percen keresztül olvasható, akkor nyilván nem kell a kiírást komolyan venni, csak ezt nyilván utólag könnyű mondani. Szóval vártam a villamost és enyhén esett a hó. Egyszer csak megjelenik egy nosztalgiavillamoshoz hasonlító jármű a síneken, de valahogy nagyobb, robosztusabb. Nem sokáig figyelhettem meg, mert az útviszonyok ellenére minimum 90 km/h sebességgel száguldott és mindenkire, aki a járdaszegélytől számított három méteren belül tartózkodott, azaz gyakorlatilag mindenkire a házfalakon kívül, felfröcskölte a latyakot, amit eltakarított a sínről. Merthogy egy síntakarító gépezet volt, ez kiderült.
Én úgy vagyok vele, hogy értem, hogy sietnie kellett, hiszen már így is késésben voltak a villamosok (bár akkor miért kellett további tíz percet várni a következőre?), de mondjuk nem akartam elképzelni, hogy mi van, ha valaki rosszkor lép le a járdáról reggeli félálomban. Megállni nem tudott volna olyan gyorsan a szerkentyű, mint ahogy száguldott.
Most mindezt csak azért mesélem, mert múlt hétvégén a Technisches Museumban voltunk családilag, ahol még júniusig egy a városok jövőjéről szóló kiállítás nézhető meg. Mivel ez a poszt már így is rém hosszú, ezért majd legközelebb írok róla részletesebben, most csak az engem legjobban megérintő gondolatot idézem: Zaj az a hang, amit mások adnak ki.
Valóban, a városi létben a legjobb és a legrosszabb az a rengeteg másik ember. A zaj, a tömeg, az Igen Hatékony Hótakarító Járművek és más hasonlók az ára annak, hogy nem kell fél napot utazni a következő élő emberrel való találkozásig meg annak, hogy végigmehet az ember az utcán anélkül, hogy minden szomszéd felvésné a megfigyelési naplójába, hogy kivel van és milyen rövid a szoknyája. Legyen most ennyi a kedvcsináló, aztán folyt. köv. arról, miért érdemes megnézni a kiállítást, ha legközelebb Bécsben jártok.
Ha városi vakációt tervez a kultúramániás, akkor először is átgondolja, milyen mesterművet csodálhat meg az adott helyen eredetiben. Párizsban a Mona Lisát, Firenzében a Dávid szobrot, Madridban a Gyönyörök kertjét és így tovább. Bécsben például ki nem hagynám az egyiptomi gyűjteményt vagy a németalföldi szekciót a Kunsthistorisches Museumban. Arra már kevesebben gondolnak, hogy híres képek hamisítványait kutassák fel, pedig Bécsben még ez is lehetséges, ráadásul kifejezetten szórakoztató is.
A Hundertwasser házzal átlósan szemben található a Fälschermuseum / Museum of art fakes. A gyűjtemény nem túl nagy, szóval a Hundertwasser kiállítással remekül kombinálható szerintem anélkül, hogy túlfáradna az ember.
A falon a hamisítványok lógnak “eredetiben” és az eredetiről csak egy kisebb fotó látható az összehasonlíthatóság kedvéért. Emellett minden képhez elolvashatunk egy rövid sztorit a hamisítóról vagy a konkrét kép hamisításáról. Ha valaki azt hinné, hogy a hamisítás a tehetségtelen művészek pótcselekvése, vagy hogy kizárólag az anyagi haszon miatt hamisítottak, akkor ezekből a leírásokból kiderül, hogy nagyot téved. Megtudtam például, hogy egy hamisító annyira komolyan vette a munkáját, hogy a hamisítvány előállítására többet költött, mint amennyit a képért kaphatott. A festmény idejéből származó képet vásárolt, hogy a vászon valóban korhű legyen, lekaparta a vásárolt festményt, öregítette a festéket, mindenféle használati nyomokat készített rá utólag. Bámulatos, mi munka van egy jó másolat mögött – nem a gyors pénz esete, hanem valódi elkötelezettség szükséges hozzá.
Aztán volt olyan hamisító is, aki a festményébe időzített festékbombát rejtett – célja nem más volt, mint a vásárlóból hülyét csinálni. El tudom képzelni, hogy beírta a naptárjába, mikor robban a bomba és kéjesen röhögve ébredt aznap, hogy valaki rá fog jönni, hogy mennyire átverték.
Nemcsak konkrét képeket lehet hamisítani, hanem egy festő stílusát vagy jellemző motívumait is. Voltak hamisítók, akik kifejezetten arra utaztak, hogy a képeiknek ne legyen pontos eredetije, így esély se volt rá, hogy megtalálnak valami művet, ami leleplezi a turpisságot.
Így a sztorik végigolvasása után egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a hamisítók tulajdonképpen játszani szerető gyerekek, akik egyszerűen élvezték ezt a speciális bújócskát. Egyébként többen közülük kifejezetten híresek lettek hamisítóként, tehát név szerint is ismerjük őket és az életüket is elég részletesen. Sajnos nem mind természetes halállal haltak meg – gondolom, voltak, akik szerették volna visszafizetni nekik valami módon az átejtést.
Megtudtam még azt is, hogy hamisítványnak csak akkor lehet nevezni egy alkotást, ha az eredeti alkotó már minimum 60 éve halott. És hogy önmagában nem gond ha valaki másolatot készít egy képről, még az sem, ha azt eladja, csak onnantól van probléma, ha úgy adja el, mintha másvalaki képe lenne. Ehhez viszont még csak nem is muszáj ráírni az illető szignóját – elegendő, ha annyiért kínálja a képet, hogy abból a gyanútlan vásárló azt hihesse, hogy egy híres művész eredetije a mű.
A kiállítás önmagában nem túlontúl gyerekbarát, azaz nincsenek színes-szagos, megfogdosható tárgyak és nem kifejezetten interaktív. Ugyanakkor van egy kanapé könyvsarokkal, ahol gyerekeknek szóló irodalom is található a hamisítás és hamisítványok témakörében. Németül tudó gyerekek előnyben, de azért nyelvtudás nélkül is kiválóan lehet szórakozni az olyan könyveken, ahol egymás mellett látható egy-egy híres festmény reprodukciója és egy hamisítvány, és az olvasónak meg kell találni a két kép közötti különbségeket. Az egész picik pedig építőjátékkal foglalatoskodhatnak, amíg a szülők a vicces bűnügyi sztorikat olvasgatják. Összességében a könnyed, kicsit más program kategóriában szerintem jól teljesít ez a kiállítás.
Már csak kicsit több, mint egy hét és itt a Gyapjúnap, vele pedig a lehetőség, hogy bárki kipróbálhassa a freeform horgolást! Ahogy már beharangoztam, workshopot tartok a Csillaghegyi Közösségi Házban április 16-án, szombaton egész nap, 10-17 óra között. Körülbelül óránként indulnak új csoportok, persze ha valakit nagyon rabul ejt a technika, akár két óráig is maradhat.
Hogy mire számíthattok?
Röviden elmesélem, amit a freeformról tudni érdemes, mielőtt belekezd az ember:
milyen fonalakkal lehet dolgozni és miért
hogyan működnek a színek a freeformban
egyáltalán mi számít freeformnak és mi nem
Aztán megmutatok néhány olyan alapmotívumot, amit freeform horgolásban szoktunk használni, ezeket együtt meg is horgoljuk ott. Megmutatok néhány módot, hogyan lehet összekapcsolni a freeform horgolt motívumokat. És akinek van kedve, az egyes technikák ötvözéséből készíthet egy pici freeform foltot, amelyet otthon medállá változtathattok vagy felvarrhattok táskára, pólóra.
Persze a legfőbb célom az, hogy hazaérve azonnal elkezdjetek kutatni a fonalkészletetekbe, és belekezdjetek első vagy többedik freeform projektetekbe, valami szép stólába, sálba, táskába.
Hogy készüljetek? A workshopokra belépőt a Gyapjúnap szervezőinél lehet venni 200 forintos áron. Nálam lesz helyben használható fonal és horgolótű, de ha szívesebben használod a saját tűdet, akkor hozd magaddal nyugodtan. Előzetes freeform tudás nem szükséges, elég a kedv, érdeklődés és az alap pálcák ismerete. Arra nem lesz lehetőség, hogy a pálcák horgolását megtanítsam, de természetesen kezdőként is szívesen látlak, mert a freeform vírust a mesélés, bemutató közben így is elkaphatod és a pálcákat utána otthon is begyakorolhatod. Ha pedig freeform profi vagy, hozd magaddal egy-két kész projektedet, hogy így is inspirálhassuk egymást. (Én majdnem minden freeform horgolt cuccomat ajándékba csináltam, úgyhogy csak minimálisan tudok élőben mutogatni kész horgolást.)
Szóval a lényeg: gyertek, találkozzunk, freeformhorgoljunk együtt a Gyapjúnapon! És ha valaki comingoutol mint anyahajó-olvasó, annak nagyon fogok örülni, csak úgy mondom. 🙂
Ezzel a bejegyzéssel négy és fél éve tartozom, akkor ígértem meg mintegy mellékesen, hogy bemutatom ezt a parkot. A Park der Ruhe und Kraft a Zentralfriedhofban, a bécsi központi temetőben található. Ez a temető egyébként komoly turistalátványosság is, itt van eltemetve nemcsak a bécsi közélet minden jelentősebb egykori személyisége, de zenészek, filozófusok, többek között Ligeti György is. Akit részletesen érdekel, itt találja a teljes listát linkekkel, rendesen el lehet veszni benne – én szóltam.
Egyébként a temető hatalmas és gyönyörű, csodaszép régi sírkövekkel és hatalmas síremlékekkel, szépen vallás és náció szerint tagolva, és minden csoportnak megvannak a maga jellegzetességei. Én különösebb tervszerűség nélkül minden évben legalább egyszer ősszel és egyszer tavasszal ki szoktam menni sétálni és merengeni az élet értelmén, meg efféléken. Ezenkívül tervszerűen pedig akkor, amikor valaminek vége van: egy kapcsolatnak, amikor valaki fontos meghal, amikor egy életszakasz lezárul. A gyászmunkát hivatott ugyanis segíteni a temető egyik parcelláján berendezett park, a Park der Ruhe und Kraft.
Egy ösvény vezeti végig a látogatót a bejárattól a kijáratig, s az út egyes pontjain építmények, kövek, fák segítenek a búcsúzásban. Minden állomásnál van egy kis tábla is az ott található szimbólumról és arról, hogy mit lehet ott megélni, átgondolni. A hely erőssége egyébként, hogy nem kötődik egyetlen valláshoz és világnézethez sem, hanem különféle vallások képviselői és egyéb szakemberek együtt fogalmazták meg az állomások szövegét úgy, hogy az mindenki számára elfogadható legyen, akkor is, ha valaki egyáltalán nem hívő.
A park közepén építették fel a katedrálist: középen oltár, az oltár előtti részen a padlón labirintus, amit végig is lehet járni. A katedrálisnak nincsenek falai, csak jelképesen fut végig egy sor tégla a földön, viszont az oltárt minden irányban fák veszik körül.
Az oltár – csak úgy, mint a többi állomásokon található kövek, sok ezer évesek, gleccserek vésték a rajtuk látható barázdákat. Ha valakinek nehezére is esik hinni a halál utáni életben, azt mindenképpen érezheti itt, hogy a világ történetében egy emberélet csak egy rövid pillanat, és még a nálunk sokkal keményebb követ is megdolgozza a jég és a szél, s hogy volt előttünk is valami és lesz utánunk is.
A kőkörben tizenkét kőoszlop található, ami megfelel a 12 hónapnak, a természet körforgásának. Középen egy fa áll. Aki gyászol, az saját bőrén tapasztalja azt, ami a természetben normális: az élet elkezdődik és végződik is, és a közben lévő minden pillanatnak megvan a maga szerepe, mégsem lehet elkerülni, hogy vége legyen. Ugyanakkor a körnek nincs végpontja, ahol véget ér, ott el is kezdődik megint.
A vízesés és a körülötte lévő padok a kommunikációról szólnak. Aki gyászol, annak megváltoznak a beszélgetései. Lehet, hogy többet beszél az eltávozottal gondolatban, mint a külvilággal valóságosan. Sokszor elvágva érzi magát a többi embertől, akik vidáman élnek, mintha nem történt volna épp a legnagyobb tragédia. Nem könnyű felvenni a kapcsolatot újra az élőkkel és elvágni a beszélgetés fonalát a meghalttal. A padok a folyó víz körül, ahol a csörgedezést is lehet hallani folyamatosan, ebben az átmeneti kommunikációs helyzetben hívják meg az embert, hogy elidőzzön.
Persze a beszélgetés után eljön az is, amikor elválnak az élők és a holtak útjai, elválik a régi és az új, az elvesztett és a megmaradt. A park egy pontján régen egy kétfelé ágazó fa állt, amikor először voltam itt, 2000-ben, akkor még megvolt. Ma már csak az évgyűrűk mutatják, hogy két közepe volt a fának és egy fotó emlékeztet, hogy nézett ki. Ez az utolsó előtti állomás a kapu előtt. Az utolsó egy magaslaton található pad, ahol még egyszer vissza lehet nézni a megtett útra, az állomásokra és arra az időre, amit a parkban töltött az ember.
Majd kilép a kapun, ami ugyan még mindig a temető területére vezet, de már egy másik világba:oda, ahol kis furgonok viszik a sírokra a virágokat, ahol fiakerek járnak és magyarázzák a turistáknak a sírok történetét, ahol élet van.
A Zentralfriedhofhoz a 71-es villamos visz ki, és a park a 3-as kapun keresztül közelíthető meg a legkönnyebben. Ha valaki már kipipálta Bécsben a szokásos belvárosi látnivalókat, mindenképp érdemes egy félnapos kirándulást ebbe a temetőbe is tervezni, amely minden évszakban más, de mindig nagyon szép.
Ha valaki nem tudná, mi az a szabadulószoba – ahogy egyébként én se tudtam vagy két héttel ezelőttig – annak elmondom. Egy kisebb csapat ember önként és dalolva bezáratja magát egy szobába, hogy aztán azon fáradozzon egy órán keresztül, hogy kijöjjön onnan. Első hallásra őrültség, és bevallom, én nagyon szkeptikus voltam, aztán most ott tartok, hogy Anyahajó vagyok, szabadulószoba-függő és már hat napja nem jutottam anyaghoz.
A szabadulószoba feeling már egy héttel a játék előtt elért. Ha két kiskorú gyermekekkel rendelkező házaspár közös programot akar csinálni, az maga a logisztikai csúcskihívás, a szabadulószoba előszobája. Mert először is rá kell érnie a két házaspár minden tagjának. Aztán a két bébiszitternek. Aztán kell, hogy szabad legyen a szabadulószoba. Egy hét köremailezés, sms-ek minden irányban, és már meg is találtuk azt a négyórás intervallumot, amikor mindenki ráér. És a gyerekek sem lázasodtak be az utolsó órában, ahogy azt egyébként már megszokhattuk. Ezen a ponton azt mondtam, hogy tökmindegy, sikerül-e kijönnünk a szabadulószobából, én a magam részéről a legnagyobb feladatot megoldottam, elszabadultam otthonról.
Azért a játék még ennél is komplexebb volt. Nem állítom, hogy amikor bezártak minket, tudtam, hogy mi is a feladat. Azt az instrukciót kaptuk, hogy miután kattant a zár, mindent kutassunk át és figyeljünk meg jól, valamint hogy egy tengeralattjáróban leszünk és le kell lőnünk egy ellenséges hajót. Én úgy képzeltem, hogy majd valahol találunk elrejtve egy feladatot, amit szépen egy íróasztal mellett megoldunk, aztán egy másikat, és így tovább. Természetesen nem így volt. Ehelyett keresni kellett valamit, amiről igazán azt sem tudtuk, hogy micsoda. A tanácstalanság 5-6 perce után viszont valami kapcsoló átkattant a csapatban és elkezdtük megtalálni a rejtvényeket. Innentől már vitt az áramlás: volt, hogy hamarabb találtuk meg a rejtvény megfejtését, mint a rejtvényt, és persze a csapat négy tagja együtt és külön is találgatott, ötletelt, keresett, logikázott. És elakadt. Amikor a stopperen mennek a percek és látja az ember, hogy egyre kevesebb perc van az egy órából, viszont a megfejtés még nagyon messze, akkor az ilyen 30-40 másodperces tanácstalankodás igen hosszúnak tűnik. Szerencsére ilyenkor jött a segítség a játékvezetőktől, akik kamerákon keresztül figyeltek minket és egy monitoron keresztül üzentek be, adtak tippeket. A tippek mondjuk néha egészen bosszantóak voltak, olyan müllerpéteres okosság például, hogy “néha a legegyszerűbb megoldás a helyes”, meg effélék. Számomra is hihetetlen, hogy az adott helyzetben mégis megtaláltuk a kulcsot a következő lépéshez, pedig így volt. A leghihetetlenebb viszont, hogy azt a feladatot, ami színtiszta matek volt, szintén én oldottam meg – pedig az érettségi nekem annak az ünnepe volt, hogy soha többé nem kell kockás füzetet a kezembe vennem.
A szabadulószoba persze az a műfaj, amiről nem fair úgy írni, hogy az ember elmeséli, mi is történt, milyen rejtvények voltak. De az igazán lényeges nem is ez, hanem ami az emberben ilyenkor történik. Mi ahogy kijöttünk onnan, még aznap éjjel kezdtünk kutatni a neten, hol vannak még ilyen szabadulószobák, mert ez mennyire jó és mégmégmég akarunk ilyet.
Hogy mi a jó benne? Hogy játék ugyan, de nem szabály alapján kell játszani, hanem teljesen el lehet engedni magunkat benne, nyitottá kell válni arra, ami történik, habár abszolút nem is sejthető, hogy mi lesz az. Ez az első 5-6 percben nagyon nehéz volt nekem, de aztán nagyon élveztem. Ilyen helyzetben a normál hétköznapokban igen ritkán vagyok. Működök a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, annak örülök, ha minél kevesebb váratlan dolog jön közbe, ami kimozdít a nap normál menetéből. Új impulzusok fényévente egyszer jönnek, vagy ha jönnek is, fényévente egyszer vagyok olyan állapotban, hogy észre is veszem, mert helyette olyan dolgokkal foglalkozom, hogy aláírtam-e az üzenőt, csak le ne égjen a tejbegríz, tiszta-e a tornacucc és hova raktam a következő utazáshoz a repjegyet. A másik dolog, amit nagyon élveztem, hogy a csoport tagjaival csevegés nélkül voltunk együtt, mégis rengeteget beszéltünk, nagyon kellett figyelnünk egymásra és a végére teljesen összehangolódtunk. 10 év házasság és rengeteg egyforma nap után én sokszor úgy vagyok, hogy nincs minden estére valami átütő beszédtémám, sokszor se kedvem, se erőm megvitatni az élet nagy dolgait, és azért ez hosszú távon nem tesz jót a házasságnak. Egy este a szabadulószobában üde színfolt a kapcsolati rutinban: lelkizés nélkül lehet közösen csinálni valamit, a közös cél érdekében oda kell figyelni a másikra, hagyni, hogy mindenki megtalálja azt, amit csak ő tud hozzátenni a feladat megoldásához. Úgyhogy ha valaha házassági krízisbe kerülünk, az első dolog lesz, hogy befizetek egy szabadulószobára, mert ez jobb, mint egy párterápia.
Ha kedvet kaptatok a játékra, nézzetek be a Hinthunt oldalára, és a következő bécsi kirándulásotokba a fonalboltok és a karácsonyi vásárok mellett ezt is tervezzétek be. S hogy Bécs mennyivel többet kínál, mint a karácsonyi vásárok, arról a következő hetekben még fogok írni egyszer-kétszer, úgyhogy ez még csak a kezdet!
