Tavaly január első napjaiban beharangoztam, hogy megtaláltam az év fonalát. Ez azért nem kis dolog, végül is ezt a címet csak egyszer oszthatja ki az ember egy évben. Utólag visszagondolva: szerintem igazam volt. Sok szép fonallal dolgozhattam az év során, s még többet csodálhattam messziről, de ezek a színek és ez a különleges fonási mód mindegyiket felülmúlta. Különösen az észrevétlen átmenetek miatt szeretem továbbra is.
Készült belőle gombolós sál, aztán elkezdtem egy pulcsit vagy kardigánt (Először a hátát, tehát itt még nem kellett dönteni). Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy hosszú ujjúhoz nincs elég fonalam, rövid ujjú pedig ebből a fonalvastagságból szerintem fából vaskarika lett volna. Így aztán egy idő után óriássálban kezdtem el gondolkozni. Mivel visszabontani nem lehet – bolyhos nagyon, akadozik – meghagytam olyan formájúnak, ami még a pulcsiból adódott (alakot követő lett volna, azaz van benne némi fogyasztás), s amikor a vége közeledett, szimmetrikusan szaporítottam.
Így keletkezett egy majdnem téglalap alakú lukacsos, mégis nagyon meleg horgolmány, amelyet aztán már csak egyszerű szélcsipkével láttam el. Próbálgattam, hogyan is mutat jól nyak köré tekerve, végül varrtam rá egy hosszúkás fagombot (gomblyuk nincs, csak egyszerűen a tetszőleges helyre gombolható, hála a mintának) és eligazítottam úgy, hogy az egyik vállamon legyen a gombolás. Féloldalasan gallért hajtogattam neki ahogy esik úgy puffan alapon, így hordható kabát fölött is meg egy szimpla hosszúujjú fölött kardigán helyett. Szóval nem sál, inkább poncsó a végeredmény.
Nehéz szülés volt, több, mint egy évig tartott, de most végre elégedett vagyok vele.
S hogy miért volt nehéz szülés? Mert volt egy közbülső állomás is, szerettem volna freeform mintával befejezni és ezzel kicsit feldobni az egészet. Erre hajkurásztam a barna és zöld fonalakat ebből a kendőből, aztán valahogy nem akart összeállni a fejemben a vízió – az akarat és a technika pedig a freeform horgolás esetében sajnos kevés, vízió nélkül nem megy. El kellett fogadnom, hogy ez a fonal annyira gazdag már önmagában is, hogy egyszerűen nem engedi magához képzelni az őszi színekben pompázó hulló faleveleket meg egyéb növényi mintás darabokat.
Aztán még egy kudarcos próbálkozás is volt: kacagánnyá varrtam össze, amiben nagyjából úgy néztem ki, mint aki legalább 100 kiló, de ennek nagyobb része derék fölött volt – hiperelőnytelenül állt. Itt említettem, hogy épp frusztrált vagyok horgolásügyileg, hát erről volt szó. De spongyát rá, végül megtalálta igazi formáját, én pedig újra nyitva tartom a szemem, hogy ha szembe jön, felfedezzem a 2011-es év fonalát.