Elkészült megint egy régóta tervezett projekt. A Do freeform rátétes táskája után szabadon ezúttal a szatyor nem horgolt, hanem varrott lett, az applikáció pedig szintén nagyon hasonló.
Ebből a majdnem fekete farmeranyagból magamnak is varrtam már táskát, amely nem is tudom mióta, de legalább 4-5 éve mindennapos bevetés után most adta meg magát (elfeslett a bélése). Remélem, Verát is ilyen sokáig szolgálja majd hűségesen.
Bélésnek egy világos-virágos textilt választottam, mert rossz tapasztalatom van a sötét, pláne fekete bélésekkel. Nagyon nehéz bennük bármit megtalálni, ha mondjuk este nem annyira jól megvilágított lépcsőház előtt áll az ember és pl. a kulcsát keresi.
A horgolt részek nagyrészt Catania fonalból készültek, csak a háromdimenziós virág egyik rétege Zauberball – a múltkoriban bemutatott Rókalepke kendő maradék utolsó métereiből. Az elég nagy gombgyűjteményemet az utóbbi időben méltatlanul elhanyagoltam. Annál nagyobb örömmel keresgéltem benne sokáig, míg a színben és méretben legjobban passzolót megtaláltam hozzá.
A PIF játékra elkészült legújabb ajándék ez a kb 12 dekányi sk fonott gyapjú. A szösz maga nagyon sárga volt, ahhoz képest a kész fonalban határozottan szembetűnően sok halványzöld van, ezen egész fonás alatt csodálkoztam. Emiatt szeretem annyira a fonást, mert a színek annyiféleképp keveredhetnek és annyi árnyalat kijöhet, amire nem is számítottam. Biztos van, aki ezt a tudományt olyan fokon műveli, hogy befolyásolni is képes a végeredményt, én csak veszem a véletlen kezéből úgy, ahogy adja és egyszerűen örülök neki.
A másik dolog, amit nem tudok fonás közben igazán kontrollálni, az a vastagság. Egy ideig azt gondoltam, hogy ahogy egyre gyakorlottabb leszek, egyre vékonyabban fonok. De ez a teória itt megdőlt, mert ez az adag megint vastagabbra sikerült. Szerintem anyagfüggő – azaz attól függ, mennyire hosszúak a szálai a gyapjúnak. Szerintem ez rövidebb és finomabb szálú volt, ezért óvatosságból egyszerűen vastagabbra fonta magát, mert a vékony szakadós lett volna.
Ennél a projektnél végleg eldöntöttem, hogy továbbfejlesztem a fonós hardveremet, és veszek egy jumbo orsót. A mostani orsóim ugyanis mind 5 dekát képesek felvenni, így a 12 deka három motring lett – két nagy és egy kicsi. Sokkal elegánsabb lenne, meg a kötés szempontjából is szerencsésebb, ha 10 deka egyben maradhatna egy orsón. (Majd karácsonykor kiderül, hogy ki olvassa a családból a blogom :D)
P.S.: Természetesen a fényes vékony fonaldarabkák csak rögzítésre szolgálnak, nem részei a projektnek. Viszont ha már mellékszerepben beslisszolt a képre a Catania fonal is, akkor mondom, hogy az október 15. utáni héten kezdem majd a hexagon terítő közös horgolást, úgyhogy addig tárazzatok be 4-5-féle Catania vagy egyéb pamutfonalból egy-egy gombolyagot. Maradékok is jöhetnek. Egészen szokatlan módon videótutorial-lal készülök, és örülnék, ha velem tartanátok.
Még azt sem tudtam, mi a neve, amikor már tetszett és tudtam, hogy varrnom kell valamit ezzel a technikával: ez a boro hímzés. (Khm, khm, igazából csak akkor tudtam meg a technika helyes nevét, amikor már megjelent a poszt és egy varrós barinőm szólt, hogy tévesen neveztem sashikónak a technikát, mivelhogy ez boro. Nézzétek el a tévedést, sajnos csak az internetről tájékozódtam, ott meg ha egy ember rosszul nevez valamit, az villámgyorsan terjed. Köszi, Évi, a helyesbítést!)
A módszer Japánból származik, csupa fércöltéssel készül, de ezen belül izgalmasan lehet variálni és az igazi profik álomszép mintákat hoznak össze néhány fel-le öltés segítségével. Lehet ezeket az öltéseket egyszerűen bármilyen textilre készíteni, akár kész ruhadarabot is lehet vele díszíteni, de nekem igazán akkor tetszik, ha foltvarrással van kombinálva. Eredetileg persze ez sem csak úri passzió volt, hanem a sok maradék anyagot ezekkel az öltésekkel varrták bombabiztosan egymáshoz. Ma persze sokan készítenek ilyen technikával táskákat és sejtem, hogy nem kizárólag ringy-rongyokat használnak hozzá.
Az én első, de bizonyára nem utolsó boro táskám a már sokszor megénekelt PIF játékra készült. A kérés annyi volt, hogy kékekkel és szürkékkel játsszak. Hogy az alapot a békebeli vastag IKEA-textil fogja adni, azt az első pillanattól tudtam. Van ugyanis ebből egy szatyrom, ami úgy 9 éve rendszeres használatban van és igen jól bírja. Ehhez a kékhez választottam szürke és világoskék patchwork vásznakat. A “foltokat” először kétoldalt ragacsos flízzel vasaltam fel, majd gépi varrással erősítettem az alaphoz, egyes alakzatokat mini cikkcakk öltéssel, másokat többszörös egyenes öltéssel. Végül mindenféle irányban hímeztem fércöltésekkel: körbe, függőlegesen, vízszintesen, csigavonalban. Ahogy a hímzéstől megszoktam, valódi meditáció ez, lassú és pont ezért pihentető mozdulatok, az agynak vissza kell fogni magát, hogy a kéz át tudja ültetni a gyakorlatba az utasítást.
A táska belseje is hozott újdonságot: először életemben varrtam karabineres kulcskarikatartót, ami nem nagy szám, viszont az igen, hogy nem felejtettem ki ezt a lépést. Szerintem egyik táskámban sem volt még ilyen, kapóra is jött, hogy egy barátnőmnek, aki a varrás előtti héten látogatott meg, volt ilyen karabineres cucca, így legalább láttam, hogy is néz ki és arra nézve is adott tanácsot, hogy mennyire hosszú legyen a zsinór. Szóval végül elkészült a zseb, a kulcstartó, béleltem is a táskát, lett füle.
De olyan üres volt még szegény pára, kellett neki valami töltelék. És mert egészen véletlenül volt épp az a kék árnyalat a Drops Cotton Light-ból, hát gyorsan horgoltam bele egy kis mindentartót. Kapott két szép fagombot is a tartóka (Általában cippzárasra szoktam ezeket a nesziket varrni, csak hát miért ne épp a táska varrásának utolsó stádiumában kezdjen el vacakolni a varrógép? Így szorgosan imádkozva a táskát még épp csak befejeztem, de a neszi cippzárjára már gondolni sem mertem.) De végül jó is lett így, mert eszembe jutott, hogy véletlenül vannak gyönyörű rusztikus fagombjaim Észtországból, és akkor a kép teljesen összeállt: rusztikus táska, rusztikus fonal, rusztikus gombok.
A boro technika legnagyobb előnye szerintem nem is csak az, hogy ez a föl-le öltögetés nem túl bonyolult, hanem az, hogy teljesen jól illik a mai ruhatárba is, nincs kifejezetten folkos hatása, különösen, ha bevállalósabb színekkel dolgozik az ember. Ezt is felveszem a “majd magamnak is megcsinálom egyszer” végtelen hosszúságú listájára. Aztán vagy így lesz, vagy nem.
A PIF játékra készítettem ajándékba ezt a freeform nyakláncot. A kérés az volt, hogy legyen előkefazon, tehát inkább rövidebb, nem lelógó, cserébe viszont nyugodtan nagyobb, feltűnőbb. A narancsos és lilás árnyalatok is adottak voltak, és mert ezek a kedvenc színeim, így nagyon szívesen dolgoztam velük. Több változatot is készítettem különböző motívumokkal, formával és mérettel, és végül ez lett a nyerő.
Spirál, bogyók, a spirálon felszínre horgolt rövidpálcák, kagylóminta, ráköltés, bullion stich, bordás öltés és pikó – hirtelen ennyi speciális öltést látok a nyakláncon.
Fekete szerelékeket használtam, valahogy sem az arany, sem az ezüst nem nézett ki jól hozzá. Mivel a gyapjúnapon többen kérdeztétek, hogy hogyan lesz a freeform horgolt foltból nyaklánc, ezért készítés közben fotóztam, és hamarosan írok belőle egy tutorialt.
Addig is még egy fotó, mert nem könnyű betelni vele:
Ahogy ígértem, mutatom a második nyakláncot, ami a PIF játékra készült.
A medál 100% freeform horgolás. Kipróbáltam, milyen mindössze három színnel, ugyanolyan minőségű (Catania) fonallal freeformot létrehozni. Korábban sokszor játszottam a fonaltextúrával, de ennyire kicsi darabnál nem érvényesült volna egy szőrösebb jellegű fonal. Meg valahogy egyből azok a hosszúszőrű fekete kardigánok jutottak eszembe róla, amikben a legjobb nő is úgy néz ki, mintha kutya volna – ezt a hatást pedig mindenképp kerülni akartam.
Végül használtam bogyókat, 3D horgolást, surface crochet és bullion stich technikákat. A nyaklánc része egyszerű fekete fémlánc, ennél többet ez az amúgy is feltűnő medál nem viselt volna el. Oldalról nézve látszik, hogy milyen izgalmas hatást ad pusztán néhány láncszem, amit a már meglévő horgolásra öltögettem spirál alakban.
Az ékszerkészítés egyébként olyan terület volt eddig, amivel szemeztem-kacérkodtam, de pont az apró babrálós részek miatt – egy öltés itt, két szerelék ott – nem nagyon mertem nekiugrani. Néhány franciacsat, néhány kitűző készült ugyan, de olyan nyaklánc, amelyben ötvöztem volna a horgolást és a gyöngyöket vagy egyéb ékszerkészítési technikákat, még eddig soha. Ez a PIF ajándék a legutóbb mutatott nyaklánccal együtt tehát sokszorosan kihívás volt és örülök, hogy sikerült leküzdenem néhány mumusomat. Most alig várom, hogy folytathassam, és azt hiszem, a következőnél a színekben is tobzódni fogok.
A PIF játék újra és újra arra inspirál, hogy olyan technikákat, színeket, formákat is használjak, amelyek hozzám nem állnak közel. Az egyik legjobb példa erre a fekete szín. Nekem nagyon előnytelenül áll a fekete, így szinte soha nem használom. Elképzelhetetlennek tartom, hogy fekete sálat kössek vagy horgoljak – hacsak nem ajándékba. Ékszerben is inkább a feltűnő színeket szeretem.
Amikor a múltkori PIF fordulóban statement nyakláncot ajánlottam fel, akkor is az volt a lelki szemeim előtt, hogy majd tobzódni fogok a színekben. Ehhez képest a Klárival való egyeztetés során arra jutottunk, hogy inkább formájában legyen feltűnő az ékszer, semmiképpen ne legyen szimmetrikus és színeiben visszafogott, leginkább fehér, fekete és szürke.
Végül három variációt mutattam neki, három teljesen különböző stílust, és ő ebből kettőt választott ki.
Az első, a szerelem első látásra darab csak töredékesen horgolt. Egy fekete tüll anyagot igazítottam szándékosan aszimmetrikus legyezőformára. Erre egy kimonóanyagból készült kézzel varrt, flízzel töltött ovális forma került, az egyik oldalára pedig szürkéslila horgolt dugóhúzót varrtam. Mivel ezt a kompozíciót vagányan ünnepélyesnek éreztem, a nyaklánc is csak gyöngyös lehetett. Mindkét oldalon három hangsúlyos üveggyöngy, és sok apró fekete kásagyöngyöt fűztem fel. Bevallom, ez számomra igazi kihívás volt: ennyire apró gyöngyöket ennyire vékony átlátszó damilra még sosem fűztem – cserébe most rögtön kétszer, mert abban a pillanatban, amikor már csak a szereléket kellett volna felapplikálnom, kiesett a kezemből az egész és szétgurult a földön az összes gyöngy. Végül a második fűzésre egészen belejöttem ebbe a finommotoros kihívásba, a végére kifejezetten élvezettel fűztem.
Legközelebb mutatom a másik nyakláncot is. Addig is kellemes hétvégét nektek!
Ezzel a kendővel rekordot állítottam fel szerintem: nem egész egy hónap alatt elkészült, pedig 17-18 dekányi, azaz több, mint 700 méter fonal van benne. Egy időben szépen adminisztráltam a havi fonalfelhasználásomat, és 500 méternél több igen ritkán sikerült csak. Azt hiszem, ez elegendő bizonyíték arra, hogy mennyire flowgenerátor ez a Mezzaluna – ebből a fonalból meg különösen.
Próbáltam néhány közelképet lőni – nézzétek, mennyire jók a színek, mennyire izgalmas a cérnázás!
A minta: Mezzaluna Crescent Moon (csak az eleje, a rövid sorok kezdetéig horgoltam, ahogy már egyszer bevált, ott kezdtem el a szegélyt. Így is hatalmas lett blokkolás után.) A fonal: Schoppel Zauberball Crazy, Buntmetall árnyalat.
Nem titok, hogy a Zauberball fonalak az első három helyezett között vannak nálam, ezen belül is a Crazy Zauberballok különösen. Szeretem a finom és hosszú színátmeneteket és azt, hogy tényleg minden színtípusú ember talál saját színeihez passzolót az árnyalatok között. A színátmenetes fonalaknál talán ez a legnagyobb buktató: gyönyörű színek is lehetnek hordhatatlanok, ha nem működnek a ruhatárunk egyéb színeivel. Ezt a kendőt ajándékba készítem egy kötős barátnőmnek (igen, megint PIF-játék!), így a színt ő választotta, de szinte biztos vagyok benne, hogy lesz még nekem is ebből a Buntmetall árnyalatból kendőm. Kékek és pirosak és téglaszín tökéletes kombinációja:
Ahogy látszik, vannak részek, ahol az egyik szál szürkéskék, itt az egész picit tompább színű
A kendő bal oldalán pedig kicsit határozottabbak az árnyalatok.
A kendő mintája itt található, bár miután már egyszer meghorgoltam, nekem egyszerűbb a kész kendőről leszámolni, mint az egyébként hibáktól hemzsegő mintát követni. A hibák ellenére érdemes egyébként megküzdeni a leírással, mert annyira szép és hordhatóan praktikus a kendő holdformája, mint kevés horgolt kendőnél.
A sokat emlegetett PIF-játékban nemrég újra postáztam egy ajándékot, ezt az sk zöldes fonalat. Nem azért csodazöld, mert csodaszépen néz ki, hanem mert egyáltalán nem olyan lett, amilyennek képzeltem, teljesen öntörvényűen viselkedett.
Nagyon nehéz volt fényképezni, sok állítgatás után most nagyjából úgy néz ki, mint amilyen valójában volt. Az érdekesség, hogy a gyapjú nagyon élénk zöld árnyalatú volt, majdnem mint egy sárgászöld kihúzófilc. Viszont voltak benne barnás részek: nem sok, csak úgy pár pötty. Fonás közben viszont ez a barna egész jól eloszlott. Amikor pedig a két szálat cérnáztam, szinte mindenhova odakéredzkedett, és a jelentéktelen barna pöttyök szépen lenyugtatták a neonzöld alapszínt. Alább kis bepillantás a részletekbe:
A fonás most is tartogatott meglepetéseket. Ez egy nagyon puha szösz volt, és ahhoz mérten elég öntörvényű és szakadós. Megizzadtam vele rendesen, volt kb. 10% anyagveszteség is, de végül lett kb 110 gramm DK vastagságú fonal. Kíváncsi vagyok, mit álmodik majd belőle a PIF-társam.
Először öt, aztán tíz, aztán huszonkettő, végül hatvanegy darab origami daru lepte el a lakásunkat. Mind beköltözött egy hatalmas cipősdobozba, majd elindultak Budapestre.
Pár éve a nappalinkat díszítette egy csapat madár – mert háziállat kell, de lehetőleg ne legyen tolla, szőre, ne kelljen etetni és sétálni vinni, valamint ne legyen szaga sem. A darvak minden kritériumnak megfeleltek, úgyhogy maradhattak. Békésen lógtak lefelé egy kiszuperált drótpáron, amin fénykorában IKEA spotlámpák ültek sorban. Az amúgy semmi különös nappali hirtelen életre kelt tőlük, akárki bejött hozzánk, rögtön a madarakat nézte, nem a kis helyen összezárt nagy rendetlenséget. Költözéskor végül lecseréltük a kis sötét nappalit nagy világos nappalira, de a madarakat meg a kiszuperált drótpárt nem hoztuk magunkkal. Azóta is sajnálom.
Rendszeresen eszembe jut, hogy kellene hajtogatni egy újabb adagot, de ahogy az lenni szokott, rögtön az is eszembe jut hozzá, hogy kinek lehetne odaajándékozni. A legutóbbi alkalom ez a PIF játék volt, és remélem, Katának legalább annyira feldobja majd a lakását, ahogy nekünk annak idején. És ki tudja, talán egyszer a saját madaraink is elkészülnek. Ne zárjuk ki. Én meg közben majd sokat okosodom – mert ekkora mennyiség hajtogatása közben már muszáj valami okosító videót nézni-hallgatni. Hála a darvaknak, már egész jó vagyok projektmenedzsmentből és irodai hatékonyságból.
