Az ovisok nemrég egy kertészetben jártak, ahol fűszernövényeket ültettek. A földbe saját készítésű papírszív is került, valamint a dolog időzítése gyanúsan anyák napjára esett, így úgy értelmeztem, hogy anyák napjára kaptam. Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy szépen nő azóta is a zsálya, bazsalikom és a harmadik akármi, aminek identitását még nem sikerült kinyomoznom. A saját ültetés élménye meg is tette a hatását: zöld levelek elfogyasztásától minden áron tartózkodó gyermekem hajlandó volt két négyzetmilliméternyi zsályalevelet megenni múlt héten a sült húshoz.
Mi, zöld leveleket és egyéb zöld meg egészséges dolgokat előszeretettel fogyasztó felnőttek a spárgás, paradicsomos, kecskesajtos tésztánkat koronáztuk meg bazsalikommal. Hmmm, sehr lecker!
Bunte Woche, azaz színek hete – izgalmasan hangzik, igaz?
Az egész úgy kezdődött, hogy Do pénteken úgy jött haza az oviból, hogy hétfőn minden gyereknek sárga ruhában kell menni, Eva mondta ugyanis, mármint az óvónő. Mi, szűk látókörű felnőttek azt gondoltuk, hogy Zsenge Korú valamit félreértett, annyira valószínűtlennek tűnt az utasítás. Farsang már volt végül is, akkor mire ez a hókuszpókusz. Meg amúgy sincs egyetlen darab sárga ruhája sem szegény gyermeknek, de még egy zokni sem. Na jó, muffin mintás bugyi igen, de az nem ér, mert úgysem látszik. Ha minden gyerek sárgában lesz hétfőn – ígértem könnyelműen, 100%-ig meggyőződve arról, hogy a sárgaruhás feladat csak egy ötéves gyerektől származó szokásos fantáziakép – hazajöhetsz ebéd után.
Apahajó hétfő délelőtt hív, hogy már csak két órája van dolgozni, mert ugye megígértük a korai hazahozást a sárga cucc miatt. TÉNYLEG mindenki sárgában volt ugyanis – a színek hete miatt.
Mondtam már, hogy az ovi nem jeleskedik abban, hogy idejekorán a szülők orrára kötik az információkat? Kivéve persze, ha extra pénz beszedésével is jár egy program. Így aztán hétfőn sikerült is megtudni a heti akció lényegét: minden nap más színű ruhában kell menni a gyerekeknek, hétfőn sárga – ezt buktuk -, kedd piros, szerda zöld, csütörtök kék, és a péntek, na ez a legjobb, ez a tarkabarka pizsamabuli. Már előre eldöntöttem, hogy a pizsamát szabotálom. (Nálatok is úgy van, hogy minden gyerekpizsama a harmadik mosás után legkésőbb széltében megnyúlik, hosszában összemegy és tisztára olyan, mintha a gyerek kinőtte volna? Meg hogy miután a gyerek tényleg kinőtte, mindig elfelejtetek újat venni? Szóval lényeg a lényeg, nem akarom égetni szegény gyermekeimet azzal, hogy a jelenleg itthon lévő pizsamákat hordják egész nap az oviban…)
Na de a lényeg, amiért ezt az egészet leírtam, és ami miatt lehet, hogy odaég a fahéjas-mazsolás alma, amit desszertnek szánok, ezért aztán be is fejezem most mindjárt: a gyerekek barkácsolták ezt a színes pöttyös dobozt rugós bohóccal. Micsoda ötlet és mennyire vidám!
Emlékeztek még a gombolós sálakra? Az üveggombosokon kívül még jó pár darabot horgoltam fagombokkal is, egyet kifejezetten fiús stílusban, Kristóf azóta is szívesen hordja. Most már az is kiderült, hogy Doresznak is kell sürgősen horgolnom egyet a téli sapkáihoz illő színben, ugyanis hagyományos hosszú, megkötős sálakat nem szabad hordani az óvodában illetve az óvodai sétákon, játszóterezéseken. Merthogy sérülésveszély. Amikor először olvastam a faliújságon, azt hittem, valami tréfa, de nem, komolyan gondolták. Napokig törtem a fejem, mi legyen, hiszen annak az esélye, hogy a gyerek felakasztja magát a sáljára, lényegesen kisebb, mint a megfázásé, és ha lehet, ezt a telet nem szeretném végig betegséggel tölteni. Végül eszembe jutott a gombolós sál, hogy hátha talán az átmegy a szigorú biztonságossági vizsgán. Nem tudom, hogy azért-e mert tényleg nem veszélyes vagy egyszerűen azért, mert az óvónő ennyire meglepődött a kérdésemen, de végül engedélyt kaptak a gyerekek gombolós sál hordására.
Egyébként a biztonság más tekintetben is mindenek előtt: minden gyereknek az ovinkban sárga egyensapkája és egyenhátizsákja van. A kicsiknek körben karimás, a nagyoknak elől sildes sapi. (Azért remélem, télen hordhatják a meleg sapkát :D) Ha játszótérre megy a csapat vagy bármi közös programra, akkor az óvónőknek elég csak a sárga fejekre figyelni, esélye sincs a gyerekeknek észrevétlenül eltűnni a többiek közül.
Mindez egyébként semmi ahhoz képest, amit még nyáron láttunk, amikor kijöttünk Bécsbe intézni mindenféle ügyeinket. A metróban utazott egy gyerekcsapat – legfeljebb elsősök lehettek, de inkább ovisok. Mindegyikükön láthatósági mellény volt, s a hátukra ráírva a címük és a szülő telefonszáma. Első látásra túlzásnak tűnt, de ha belegondolok, milyen paráim voltak az óvoda kezdésekor azzal kapcsolatban, hogy az én bárhol tájékozódni tudó és bárhonnan második alkalom után hazataláló gyermekem majd fogja magát és önállósul, szóval ha erre gondolok, akkor tényleg megnyugtató a szülő szemszögéből ez az óvatosság.
Aropó, bárhol tájékozódni tudó gyerek! Egyik első bécsi napunkon találtunk egy boltot, ahol balettosruhákat lehet kapni. Kétszer sétáltunk arra (természetesen másnap is vissza kellett menni megcsodálni), harmadik napon már teljesen egyedül vezette oda Apahajót, aki a bolt létezéséről ugyan tudott, de a hollétéről semmit. Szóval ha van motiváció (ld. balettosruha), akkor az az apróság, hogy a környékünkön nincs két párhuzamos utca, s hogy a Ring egyes részei meglehetősen hasonlóak egymáshoz, abszolút nem számít, megtalálja, amit keres. De nemcsak Do, hanem K. is: ha már voltunk egy metróállomáson, akkor legközelebb megjegyzi, hogy itt már voltunk. Ez azért elég megnyugtató – bár bízom benne, hogy hála a sárga kalpagoknak, nem fognak elkószálni az ovisoktól.
Gondolom, a lányos anyák többsége ismeri az óvoda-effektust. A fiús anyák kedvéért magyarázom: ez az a jelenség, hogy x számú óvodai nap után (x kisebb, mint 10) az ovis lány legszívesebben mínusz 15 fokban is szoknyában menne oviba. De legalábbis benn az oviban szoknyában akar lenni. Hosszúban, ami leér a földig. Nálunk is ez volt a helyzet, és valamikor november végén meg is varrtam egy hajszálpontosan olyan hosszú példányt, mint amilyet a gyermek kért. Nyilván nem kellett volna, az első felvétel után közölte, hogy EBBEN NEM LEHET FELMÁSZNI FOTELRE. Ennyit arról, milyen az, amikor az embernek teljesül régi titkos vágya. A szabásmintát egyébként Kicsoda szóbeli elmondása alapján rajzoltam, és azt gondolom, nagyon csinos lett. Hogy mászni nem lehet benne? Na igen. Azért amikor csinosnak kell lenni családi ünnepeken, az első öt percben elég jól mutat.
A minit egy Burda-modell alapján, azt nem szolgai módon követve pár hete varrtam. Azért nem követtem szolgai módon, mert a Burda-méretezés ezúttal sem stimmelt, csak éppen most az ellenkező irányban: a 104-es méret is szűknek bizonyult. Azért végül mégis sikerült annyira megnövelni, hogy hasonlít az eredetire. Különben a leírás nem hazudott: azt állította, hogy még a szülinapi buli délelőttjén is érdemes nekifogni. Tanúsíthatom, hogy így van, nekem kétszer kellett nekifutni ennek a pofonegyszerű modellnek, és még így is egy fél este alatt kész lettem vele. Mondjuk ez meg a másik véglet szerintem, azaz nekem nagyon kurtának tűnik, de lehet, hogy csak túl konzervatív vagyok.
Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nincs az a fölöttébb agyament szabály, hogy az óvodai és bölcsődei hiányzások végén orvosi igazolást kell vinni.
Az orvosi látogatás ugyanis rizikós. Vannak azok a betegségek, amelyek nem túl komolyak, kis akármilyenszínű cucc az orrból, no láz, no köhögés, no gyengeség – mondjuk úgy, hogy nálunk ez elég általános egész télen. Nem is csinálnék belőle témát, ha nem lenne a közösség. Mert vannak napok, amikor tényleg kedvem lenne azt mondani, hogy a többi gyerek kedvéért maradjon otthon két napot, habár nem igazán beteg, de mégis. Ráadásul lenne hadra fogható nagymama, aki örömmel vigyázna rá. Na de semmi kedvem előtte és utána orvoshoz vinni, hogy ott a baromi hosszú várakozás közben összeszedjen valami tényleg komolyat. Papír nélkül viszont nem lehet hiányozni.
Na jó, a helyzet másrészt mégse olyan komoly, hiszen az orvos simán kiadja az egészséges igazolást a gyerek távollétében is. Hallottam olyan dokiról is, aki év elején bianko igazolásokat ad a szülőnek. (Mellesleg való igaz, egy anya legtöbbször pontosan tudja, hogy a gyereke beteg vagy egészséges.) De akkor kérdem én – mire ez az egész komédia? Minek plusz utakat, hosszú órás várakozásokat iktatni a napokba, amelyeken amúgy is szét kell szakadni és alig pár óra az, amit a családdal lehetne tölteni (és az is be van osztva az esti rutin feladataival)?
Így aztán marad az, hogy jár a gyerek oviba akkor is, ha taknyos, ahogy a többi gyerek is jár taknyosan – hiszen mindenki látja, hogy azzal semmi nem oldódik meg, ha csak az ő gyereke marad otthon. És adogatják egymásnak egész télen – az egyébként ártalmatlan – különböző bacikat. Otthon pedig akkor marad, ha lázas is és gyenge, nyűgös.
Mint például most. Azaz ilyenvolt szerdán este és csütörtökön, többek között 14 és 16 óra között is, amikor rendelt az orvos – naná, hogy alvásidőben, bár igaz, 15.30-r talán odaértünk volna, de akkor már nem szabad érkezni, ki is írják, hogy kérik a kedves Szülőket. Így hát csak telefonáltam az orvosnak, hogy jelentsem, a gyerek beteg és annyira gyenge, hogy nem kínoznám az elcipelésével (mert bár körzetes doki, de villamossal is fél óra odaérni, ami egy abszurd, különösen ha azt nézem, hogy 15 perc sétán belül két másik rendelőről tudok, ahol viszont nem vagyunk körzetesek.) Az orvos erre nagyban bólogatott, és megállapodtunk abban, hogy ma fogom elvinni a gyereket, amikor egyébként már elég jól van, majd hétfőn még egyszer az egészséges igazolásért. Ja igen, mert ha gyerek – mint nálunk szokás – szerda este betegszik meg, akkor leghamarabb hétfőn kérhetünk igazolást, pedig hétvégén már simán jól van. Vagy megtehetném, hogy reggel 8-ra elviszem igazolásért, amihez talán 9-re hozzá is jutnánk, akkor fénysebességgel elviszem oviba, ahova 9-ig kell érkezni, egyidejűleg pedig megjelenek 9-kor a munkahelyemen is. Ahonnan aztán fél 11-kor távozom, hogy megtartsam a hittanórámat, majd visszahúzok a munkahelyemre, délután pedig az oviba. A sors küklönös szeszélyéből ebből a négy helyszínből kettő-kettő egymás tőszomszédságábn van, így egy napon belül 3-szor tehetném meg oda-vissza a Szilágyi Erzsébet fasor-Deák tér útvonalat. A helyzet abszurditása magáért beszél, a munka hatékonyságáról nem is beszélek. (És arról, hogy eközben hányszor kell felmutatnom a bérletemet, de ez már egy másik történet.)
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy szabadságon vagyok, mert azt hittem, erőm határán vagyok, és MUSZÁJ pihennem és semmit tennem. Ha vallásos interpretációt keresnék, biztos azt mondanám, hogy Istennek vagy az a terve vele, hogy rövid távon beköltöztet a pszichiátriára, vagy az, hogy megmutatja, sokkal többet bírok, mint gondoltam. Hogy erre a tényre én nem vagyok kíváncsi, nyilván számára nem különösebben érdekes.
Mire jó, ha az embernek széles az érdeklődési köre? Például arra, hogy nagyon tudjon örülni olyan lehetőségeknek, amelyek bár újabb munkát és még a mostaninál is szorosabb időbeosztást jelentenek, de a széles érdeklődési kör egyik régóta hiányolt szeletét pont lefedik.
Az ősz elején jöttek a gombolós sálak – ezek kapcsán kicsit belekóstolhattam abba, milyen is, amikor a hobbi munka lesz. Most pedig egy másik szívem csücske tevékenység, a hittantanítás készül teret találni magának a heti rendemben. Mindez a szokásosak: munka, háztartás, gyerekek reggeli szétszórása és esti begyűjtése mellett. És amellett, hogy az éjszakai huzamos alvás még mindig csak a vágylistámon található meg.
Mostanra bár jól beállt a napi rutin, azért rengeteg téren gyenge a teljesítményem. A főzés például szinte soha nem fér bele a napjaimba. Viszont igen magas fokra jutottam el annak művészetében, hogy hogyan lehet vacsorát készíteni a majdnem semmiből. Mert bevásárolni is igen ritkán jutok el, és akkor se tudok többet hazahozni, mint amennyit elbírok. Az, hogy a mosnivaló folyamatosan embermagasságban áll a fürdőszobában, mondjuk részben annak köszönhető, hogy jóval lassabban szárad a ruha, mint nyáron, viszont az ovizás miatt rengeteg ruhát használunk. E témában amúgy az utóbbi időben már sztrájkolni is kezdtem. A normál rend szerint ugyanis kellene egy utcai ruha, egy ovis benti és egy udvari, emellett külön a tornához heti kétszer és külön a néptánchoz heti egyszer. (Még jó, hogy a hittanhoz nem kell extra ruha!) Ez napi minimum négy váltás ruha, plusz a különfoglalkozásokra való. Tudjuk, ha egy gyerek felvesz egy ruhát 30 percre, az akkor is koszos lesz, így gyakorlatilag háromszoros mennyiséget kéne naponta mosnom csak az egyik gyerek után. Ezt mostanra meguntam, úgyhogy igyekszem olyan ruhában vinni reggel, amiben akár benn is játszhat (harisnya, szoknya). De még így is reménytelen vállalkozás a mosásban utolérni magam.
No de ha már egyszer az otthoni körülmények amúgy sem lehetnek ennél rosszabbak, akkor miért is ne vállaljak még heti négy hittant – ami persze nem is négy, hanem nagyjából 12 óra elfoglaltságot jelent készüléssel és utazással. Ha nem többet – mert mint kiderült, az egyik osztályban egyháztörit kell tanítanom, és bevallom, történelemmel legutóbb akkor foglalkoztam, amikor szigorlatoztam belőle, azaz kerek tíz éve. És hogy a történet még kerekebb legyen, egy kutatásba is belecsöppentem, amiről még nem sokat tudok, de pont a meglepetés-jelleg miatt képtelen voltam nemet mondani rá.
Hogy minderre rápihenjek – azaz nem, de ha már így alakult, akkor megpróbálom – egy hétig szabin vagyok. Írtam egy szép hosszú listát, hogy varrásban és horgolásban mi mindent kellene kipipálnom. Ez persze nem munka, nem 🙂
Van az a fura érzésem, hogy életritmusom és -tempóm kezd visszatérni a szülés előttihez. Most már csak abban kéne valami hasonlóságot előállítani, hogy annyit tudjak aludni és csendben lábat lógatni is, mint akkoriban.
