Ez a tésztasaláta igazi átmenet a nyár és a tél között, kicsit kitolja a rukkola szezonját. Hogy valójában mikor van szezonja, az persze a szupermarketek korában nem egyértelmű, én viszont hideg salátát csak nyáron eszem, úgyhogy a rukkola is csak akkor kerülhet asztalra nálunk novemberben, ha csal egy kicsit, azaz elvegyül meleg hozzávalók között.
Rövid csőtésztából készült a saláta alapja, s ez még meleg volt tálaláskor. Kis serpenyőben kevés vajon bőven pirítottam baconkockákat és személyenként 15 centi póréhagymát felkarikázva. Hozzáöntöttem még két kápiapaprikát is felkockázva (szép, ha különböző színűek, de nem életbevágó), ezzel együtt kevergetve pirítottam pár percig. A paprika még roppanós volt, a póré inkább puha, a bacon pedig engedett némi szaftot. Borsoztam bőven, a só nekem itt nem hiányzott, de nem tilos.
A tésztára ráöntöttem a serpenyő tartalmát, összekevertem, hogy mindenütt érje a zamatos baconszaft, majd jó sok rukkolával tálaltam. Így azért egész elviselhető a november.
– Na jó, én kipróbálom a sütőtököt. – Szuper, büszke vagyok rád. Na, hogy ízlik? – Olyan mint a krumpli meg a cukor.
A legszigorúbb minőségvizsgálaton is 50% eredményt ért el – egy gyerek megette, egy nem – a hétvégi zöldségköretem. Egy pici, fél kilós hosszúkás, zöld-sárga cirkás sütőtököt meghámoztam, kimagoztam, felkockáztam. Két piros kápiapaprikát csutkája nélkül feldaraboltam, egy szárzellerből két szárat szintén csíkokra vágtam. Kevés vajon és kb. fél deci vízzel serpenyőben, először fedő alatt puhára pároltam, majd megfűszereztem (só, frissen őrölt borsból 5 tekerés, valamennyi snidling a legvégén) és még pár percet fedő nélkül pirítottam. Tálba öntöttem, rácsorgattam kb. két evőkanálnyi tökmagolajat, megszórtam pirított, apróra vágott tökmaggal. Ezalatt épp megsült a fasírt a muffinformákban – kész a könnyű, őszi hétvégi ebéd.
hogy végre igazán kedvem van bekapcsolni a sütőt. Idő persze nincs sok a délelőtti és a délutáni programok között, a sütiket meg átmenetileg szabira küldtem az életemből, úgyhogy marad a kenyérsütés meg a mindenféle tepsis ételek. Becsszóra fogadom, hogy idén végre kipróbálom a római cseréptálat, amit még évekkel ezelőtt kértem el a szüleimtől azzal a jelszóval, hogy a 80-as években használták utoljára, de addig is, amíg ez a pillanat eljön, sütöttem egy egyszerű zöldségbatyut.
A leveles tészta bolti, tehát ezzel sok dolgom nem volt, csak belesimítottam egy négyzet alapú cseréptálba. A töltelék párolt borsó, picit megsütött szalonnakockák, és egy 3 tojásból, némi tejszínből készült, kicsitsós-nagyonborsos öntet. A tojásos öntetet összekevertem a szalonnás borsóval, ráöntöttem az egészet a tésztára. Vágtam a tetejére még néhány szelet alpesi, aromás (oké, legyen inkább büdös) sajtot. Ráhajtottam a tészta tálból kilógó végeit a töltelékre, ami ugyan nem volt elég a teljes lefedettséghez, de ez nem baj. Amikor 45 perce volt a sütőben és még mindig folyékony volt a tojás, akkor azért felhívtam a barátnőmet és fél órával elcsúsztattam a délutáni programunkat, de ekkor már tényleg nem hiányzott sok, és kész volt a tökéletes borsó-szalonnás batyu. Egyébként Bécsben ezt zöldséges rétesnek is nevezik és zöldsalátával fogyasztják, bár rétestésztát ez az étel sose látott. Attól még szeretjük és ami a legjobb, a sütő kellemesen kiegészíti a karbantartás óta hézagosan működő fűtést. Lássuk meg a dolgok pozitív oldalát, nem igaz?
Lassan vége a paradicsomszezonnak, ami többek között azért is fáj nekem, mert a nyári diétám 80%-ban a paradicsomra épült. (Csokit ennél? Egyél paradicsomot! Sütivel kínálnak? Nyúlj a paradicsomos tálba! Kávé mellé paradicsom, ropi helyett paradicsom, vacsorára meg paradicsomsaláta.) Sürgősen kellett valami pótszert találnom, valamit, ami nyersen is finom salátaként, ugyanakkor laktat is, viszont kalóriaszegény. Jelentem, egész nyáron itt volt előttem és nem vettem észre, sütöttem, pároltam, minden formában készítettem, csak a legegyszerűbbre nem gondoltam, a salátára. Két főre elég egy salátacukkini, amelyet először feldarabolunk pálcikaszerű vékony, kis darabokra. Két-három teáskanálnyi tökmagolaj és egy csavarásnyi citromlé, némi só és bors az öntet, majd megszórjuk még két evőkanál apróra vágott tökmaggal. Öt perc alatt kész, a tökmagolaj pedig határozottan ünnepivé teszi az amúgy egyszerű salátát, és még a prosztatára is előnyösen hat, kár hogy ez esetemben mindegy. (Tökmagolaj kapható egyébként drogériában is, de ha valaki kiruccan Ausztriába, szerintem ezerszer inkább hozzon magával stájer tökmagolajat (Kürbiskernöl), mint Mozart-golyót, mert éppúgy helyi specialitás, csak épp sokkal finomabb.)
A másik monosaláta felfedezését annak köszönhetem, hogy az Intersparban 3 kilós kiszerelésben árulják a póréhagymát (két darab áráért). Amikor hazahoztam, csak a póréhagymás quiche járt a fejemben, viszont 3 kiló az 3 kiló, úgyhogy más felhasználási lehetőségeken is kellett törnöm a fejem. Így jött a gondolat, hogy amit a quiche tésztára rátesz az ember, az talán magában, a tészta és a tojásos-tejszínes szósz nélkül se lehet rossz – és milyen igazam volt! Fejenként fél-egy póréhagyma fehér részét karikákra vágtam, pici vajon és kb. fél deci víz hozzáadásával fedő alatt puhára pároltam. Sóztam-borsoztam, majd amikor kész volt, még melegen összekevertem kevés reszelt parmezánnal. A parmezán fűszeres íze és a póréhagyma édessége kellemesen keveredtek. Nekem legjobban langyosan ízlik, de hidegen sem rossz. Ettem már vacsorára magában, ebédre a sülthöz köretként, de már tervezem, hogy holnap reggelire rántottát sütök és ahhoz is készítek egy adagot, holnap pedig almát is párolok mellé vacsorára. Tele vagyok ötletekkel, és akkor még a kecskesajtos verziót nem is említettem. Mivel a héten még biztos kitart a 3 kilónyi készlet, bőven lesz időm kísérletezgetni.
Az évi első sütőtöklevesen is túl vagyunk már. Kivételesen nem “butternut” fajtából főztem, hanem hokkaido-ból, aminek az a specialitása, hogy a héját is meg lehet enni, nem vastagabb, mint a fiatal cukkinié. Kicsit más lett viszont az íze, úgyhogy a család nem ette olyan lelkesen, mint azt az elkészített mennyiség kívánta volna. Így miután a levest meguntam két nap után, az az ötletem támadt, hogy főfogássá változtatom. Mivel elfoglalt dolgozó nő vagyok, és gnocchit max. évente kétszer nagyon nyugodt hétvégéken vagyok képes házilag előállítani, egyszerűen egy zacskó nem mélyhűtött bolti gnocchit vettem – igazán nincs rá panasz – és arra kanalaztam rá az egyébként nagyon sűrű krémlevest. Megszórtam még úgy egy evőkanálnyi reszelt parmezánnal és máris úgy éreztem, hogy mást vacsorázok, mint az elmúlt két napban.
Amúgy az Interspar nemcsak a póréhagymát, hanem a céklát is nagy kiszerelésben árulja most. És valamelyik nap láttam cserépben nevelhető mángoldot és két olyan gombafajtát, amit még sosem kóstoltam, hmmm. Azt hiszem, mégsem bánom, hogy egy időre el kell búcsúzni a paradicsomtól. És nektek mi a kedvenc őszi zöldségetek?
40 deka “Butternut” fajtájú sütőtököt, 15 deka szárzellert és 20 deka meghámozott krumplit kockára vágtam. A szárzeller levelét félretettem a díszítéshez. Két gerezd fokhagymát meghámoztam és az összes zöldséget 1 liter vízben 2 adalékanyagmentes erőleveskockával puhára főztem.
Botmixerrel pürésítettem a levest, fél dl tejszínnel még egyszer felforraltam. Tálaláskor még fél doboz tejfölt kevertem bele, a tetejére pedig pirított diót, pirított tökmagot és parmezánforgácsot szórtam, valamint rácseppentettem egy kevés tökmagolajat. Fenséges, én mondom fenséges. Meg a gyerekek is mondják, és az már igazán valami.
Még a nyaralás alatt keztem bele ebbe a Doris Chan kendőbe (Blue curacau lenne a neve, de grafitszürkéből horgolva valahogy nem annyira találó). Ananászmintát most horgoltam először, és pontosan addig volt izgalmas kipróbálni, amíg ki nem pipáltam magamban, hogy igen, erre is képes vagyok, nem olyan bonyolult, mint amilyen dekoratív. A 30 soros kendő 14. sorának végén volt ez a pont, és egész tegnapig váratott magára a 15. sor elkezdése. De mert a napsütés elenére – meg annak ellenére, hogy szerdán Firenzében éjfélkor még rövidujjúban lehetett ücsörögni a Sancto Spirito-n – már érezni az ősz kezdetét, most újra ideje volt előszedni ezt a kendőt is.
A minta nagyon könnyen adja magát, s legjobban az tetszik benne, ahogyan a hullámos szegély már horgolás közben kialakul, nem utólag kell majd rádolgozni. Ez az első ilyen minta, amivel találkoztam.
Ahogy látszik, a fonal szöszös, de ezzel együtt puha: Lana Grossa Inca. A minta pedig az egyik leggyakrabban forgatott horgolós könyvemből van, az Amazing Crochet Lace-ből. Nem esélytelen, hogy egy héten belül a kész darabot tudom mutatni, ami a – most már nem – titkos célom.
Annyira egyszerű, ugyanakkor mindenki dicséri, szóval érdemes évente egyszer-kétszer meghorgolni egy változatot ezekből a lógó virágos sálakból. Tavaly egy ilyet készítettem, azelőtt meg ezt. Mind a három kicsit más. A barnásat úgy készítettem, hogy a lógók a sorok részei és a rövid oldallal párhuzamosan nőtt a sál, a kéknél a hosszú oldalhoz képest nagyimintával növesztettem a sálat és utólag horgoltam rá a csüngőket. Ennél a mostaninál meg a rövid oldaltól indulva kétráhajtásos pálcákkal és láncszemekkel készítettem először egy hosszú rácsot, aztán a legvégén jöttek a virágok, spirálok, levelek- minta és szabály nélkül, csak úgy.
A Barkás találkozón szombaton valaki rákérdezett a fonalra, és utólag kiderült, hogy félrevezető választ adtam. Tehát Lana Grossa Meilenweit zoknifonal, ez a helyes válasz 🙂 A sál még egy fél gombolyagnyi fonalat sem fogyasztott, csak a lajbi maradékát és még vagy 5 méternyit használtam fel a következő gombolyagból, mely egyben az utolsó is. Kendő lesz belőle, csak még az nem világos, hogy a Zazálea új dizájnja (ha majd megjelenik és feltéve, hogy meg tudom csinálni) vagy valami horgolt.
Amilyen látványos ez a sál, annyira gyorsan elkészült, lényegében fél nap alatt – pedig kötött. Azóta már kalap is van hozzá: karimás, mint a nagyoknak. Na jó, lefényképezhetsz, de csak ha grimaszolhatok című képünket látjátok, kedves olvasók.
Tipikus novemberi programjaim vannak mostanában – leszámítva az új oviba való beszoktatást – a legtöbb időt temetői sétákkal és különböző európai országok temetkezési kultúrájának tanulmányozásával töltöttem. Láttam sírfeliratokat, amelyekben egy egész sort megtöltött az illető halott életben elért címeinek és rangjainak felsorolása (rövidítésekkel!), idézetet a kis hercegből, de azt is, hogy “Venedig, ich komme” (Velence, jövök), láttam Brecht sírját és a Hitler elleni sikertelen merénylet miatt kivégzettek síremlékét, akkora mauzóleumokat, hogy ha csak az árának a felét költhetném a saját házamra, alig találnám meg benne a többieket (na de azt nem szeretném), meg anoním sírokat is, ahol az utódok nem látták fontosnak feltüntetni – vagy az elhunyt nem kívánta? – hogy kié is a nyughely.
A sok fura, túlzó, időnként embertelen sírkő mellett azért voltak nagyon szépek is: a zsidó temetőket mindig olyan emberségesnek találom a sok növény és az egyszerű kövek miatt, s ugyanígy egyszerű, mégis kedves a festett kövekből kirakott szív.
Tudom, nem túl vidám téma, meg sok köze nincs a horgoláshoz sem, de legalább egy életjel részemről addig is, amíg vissza nem rázódom a normál kerékvágásba.
És mert ez a fonal is a Pécsen vett készletből van, egy ideig biztos nem fogom tudni pótolni, úgyhogy több hasonló nem lesz. Már a Meskán várja új gazdáját.
Hogy mik ezek itt csatasorban? Sálak. De valami nagyon fontos még hiányzik róluk. Hogy mi, azt megtudhatod, ha vasárnap kilátogatsz a WAMP-ra panyizsuzsi standjához vagy bekukkantasz a webshopjába. Ha délelőtt jössz a WAMP-ra, még találkozhatunk is!
Annyit elárulhatok, hogy élőben, ha szégyellősségüket levetkőzve kibontakoznak, még sokkal szebbek, mint képen. Érzékeny nyakúak kedvéért 100% pamutból az ősz kedvenc színeiben készültek, és ahogy mondani szokták, limitált szériában – mindegyikből csak kettő van. Hogy viselőik valóban egyedinek érezhessék magukat. Boldog őszt mindenkinek! 😀
