Még azt sem tudtam, mi a neve, amikor már tetszett és tudtam, hogy varrnom kell valamit ezzel a technikával: ez a boro hímzés. (Khm, khm, igazából csak akkor tudtam meg a technika helyes nevét, amikor már megjelent a poszt és egy varrós barinőm szólt, hogy tévesen neveztem sashikónak a technikát, mivelhogy ez boro. Nézzétek el a tévedést, sajnos csak az internetről tájékozódtam, ott meg ha egy ember rosszul nevez valamit, az villámgyorsan terjed. Köszi, Évi, a helyesbítést!)
A módszer Japánból származik, csupa fércöltéssel készül, de ezen belül izgalmasan lehet variálni és az igazi profik álomszép mintákat hoznak össze néhány fel-le öltés segítségével. Lehet ezeket az öltéseket egyszerűen bármilyen textilre készíteni, akár kész ruhadarabot is lehet vele díszíteni, de nekem igazán akkor tetszik, ha foltvarrással van kombinálva. Eredetileg persze ez sem csak úri passzió volt, hanem a sok maradék anyagot ezekkel az öltésekkel varrták bombabiztosan egymáshoz. Ma persze sokan készítenek ilyen technikával táskákat és sejtem, hogy nem kizárólag ringy-rongyokat használnak hozzá.
Az én első, de bizonyára nem utolsó boro táskám a már sokszor megénekelt PIF játékra készült. A kérés annyi volt, hogy kékekkel és szürkékkel játsszak. Hogy az alapot a békebeli vastag IKEA-textil fogja adni, azt az első pillanattól tudtam. Van ugyanis ebből egy szatyrom, ami úgy 9 éve rendszeres használatban van és igen jól bírja. Ehhez a kékhez választottam szürke és világoskék patchwork vásznakat. A “foltokat” először kétoldalt ragacsos flízzel vasaltam fel, majd gépi varrással erősítettem az alaphoz, egyes alakzatokat mini cikkcakk öltéssel, másokat többszörös egyenes öltéssel. Végül mindenféle irányban hímeztem fércöltésekkel: körbe, függőlegesen, vízszintesen, csigavonalban. Ahogy a hímzéstől megszoktam, valódi meditáció ez, lassú és pont ezért pihentető mozdulatok, az agynak vissza kell fogni magát, hogy a kéz át tudja ültetni a gyakorlatba az utasítást.
A táska belseje is hozott újdonságot: először életemben varrtam karabineres kulcskarikatartót, ami nem nagy szám, viszont az igen, hogy nem felejtettem ki ezt a lépést. Szerintem egyik táskámban sem volt még ilyen, kapóra is jött, hogy egy barátnőmnek, aki a varrás előtti héten látogatott meg, volt ilyen karabineres cucca, így legalább láttam, hogy is néz ki és arra nézve is adott tanácsot, hogy mennyire hosszú legyen a zsinór. Szóval végül elkészült a zseb, a kulcstartó, béleltem is a táskát, lett füle.
De olyan üres volt még szegény pára, kellett neki valami töltelék. És mert egészen véletlenül volt épp az a kék árnyalat a Drops Cotton Light-ból, hát gyorsan horgoltam bele egy kis mindentartót. Kapott két szép fagombot is a tartóka (Általában cippzárasra szoktam ezeket a nesziket varrni, csak hát miért ne épp a táska varrásának utolsó stádiumában kezdjen el vacakolni a varrógép? Így szorgosan imádkozva a táskát még épp csak befejeztem, de a neszi cippzárjára már gondolni sem mertem.) De végül jó is lett így, mert eszembe jutott, hogy véletlenül vannak gyönyörű rusztikus fagombjaim Észtországból, és akkor a kép teljesen összeállt: rusztikus táska, rusztikus fonal, rusztikus gombok.
A boro technika legnagyobb előnye szerintem nem is csak az, hogy ez a föl-le öltögetés nem túl bonyolult, hanem az, hogy teljesen jól illik a mai ruhatárba is, nincs kifejezetten folkos hatása, különösen, ha bevállalósabb színekkel dolgozik az ember. Ezt is felveszem a “majd magamnak is megcsinálom egyszer” végtelen hosszúságú listájára. Aztán vagy így lesz, vagy nem.
