Ez a kendő már ősz óta arra várt, hogy elvarrjam a szálvégeket, valamint arra is, hogy fotózzak hozzá gyönyörű színes őszi leveleket. Végül mindkettő elmaradt, és egészen el is feledkeztem volna róla, ha nem kapott volna el az influenza, és nem igényelnék valami nagyon meleget a nyakam köré. Mert fűteni nagyon tud ez a kendő, és nemcsak a színeivel. Mivel ezek a fonalak az egyik első rokkás fonás termékei, még elég testesre-vastagra sikerültek. A legvékonyabb részeken is 3,5-es tűs vastagságú, a legvastagabbon meg a 7-es se lenne túlzás. Izgalmasan rusztikus a végeredmény, fogom szeretni, az biztos.
A szélét többek tanácsára egyszerűen lustakötéssel kötöttem, ez a nagyon vastag kendő fura lett volna bármilyen csipkével. Kifejezetten elégedett vagyok vele, éljen a lustakötés! Kicsit talán az is látszik a képeket, hogy még az elvileg egyszínű méregzöld fonal sem mindenhol egyforma.
Ez a csodálatos fűszerszínű egyveleg Hálókötő Anett által festett szöszökből készült. Annak is örülök, hogy hallgattam rá, és elsőre sprődebb gyapjakat választottam. Ezeket sokkal könnyebb fonni, mint a puhább merino gyapjút – ugyanakkor viselve ez is teljesen vállalható szerintem, nem szúr.
Ezek pedig a szálelvarrás utáni maradékok. Ugye hogy bűn lenne kidobni? Már meg is jelent a szemem előtt egy medál, amihez ezeket a fonalvégeket fogom felhasználni.
Hordjatok vastag sálat és vigyázzatok magatokra, ez az influenza tényleg nem vicces.
Nem is tudom, hányszor szerepelt már ez a Color Affection minta alapján indult sál a WIPszerdában és azt meg végképp nem, hányszor írtam felül a terveimet. Csökkentettem a sorok számát, elhagytam a harmadik színt (elég vészes dolog háromszínű csíkos cuccot visszabontani, háromszor meggondolom ezután, hogy egyáltalán bevezetek-e három színt egy kötnivalóba), aztán mégis túl unalmasnak találtam két színnel. Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy a sárga-lila csíkba beleteszek egy majd még egy sárga egyszínű blokkot. Izgalmas kísérletezés a rövid sorokkal, amit ezen a sálon tanultam meg. És lám, működött, nekem most jobban tetszik, mint az eredeti. Az egyedüli furaság, hogy ez tényleg sál és nem kendő: nagyon hosszúkás, ha hosszabb lenne, már unnám tekergetni a nyakam köré és a legszélesebb részen se több, mint 30 centi. Jól be is neveztem a 15/2015-ös kihívásba sál kategóriába, ahol így már a kilencedik kategóriánál tartok, ha jól számoltam. Legjobban egyébként a részletek közül az tetszik, ahogyan a színváltások kinéznek a sorok szélén:
Miután elkészült nyáron, annyira megörültem, hogy végre vége, hogy jól el is ástam a szekrény mélyébe. Most ezen a héten vettem fel először és fényképek is csak most készültek. Kicsit olyan ez, mint ahogy gyakorló nagyszülők szokták mesélni: amikor egy fárasztó hétvége után hazamennek az unokák, az első gondolat a megkönnyebbülés, hogy végre csend van, hiányozni csak később kezdenek.
Mennyi kendő elég egy nőnek? Nekem tulajdonképpen egy szezonra bőven elég tíz darab, ha azok megfelelő színűek. De mit tegyek, sk holmit csak nem dobok ki, sőt, ha valami baja lesz, inkább javítom, toldozgatom, minthogy kidobnám. Ez lehet egyébként a megoldás az eldobáló társadalom problémájára: csináljon mindenki mindent magának, akkor kevesebb lesz a szemét. Az elmélet ott döcög, hogy sajnos az újabb sálak és kendők előállításában az cseppet sem akadályoz, hogy már elég sok van. Mert itt van például ez a remek minta Stephen Westtől, az Exploration station. Az elején például rövid sorokkal operál, ami a gyengém. Aztán később van benne mackókötés, meg mindenféle egyéb technika, amit mind nem ismerek, és egyetlen kendő megkötésével van esély megtanulni mindet egy csapásra. Hát nem elegendő ok ez arra, hogy kössek még egy kendőt, numero 37-eset a ruhásszekrényemben? Na ugye.
Amikor a bloggert megkérdezi a barátnője, hogy mégis, milyen fonalas projekten dolgozol mostanában, az elég rossz bizonyítvány a bloggerre nézve. Hány hete is volt utoljára WIPszerda? Vagy egyáltalán, tartalmas horgolós-kötős bejegyzés? Így most azon melegében összeszedtem magam, és kipakoltam a leglátványosabb futó projektemet, a néhai Color Affectiont, ami már nem is tudom, hogy méltó-e még erre a névre.
A harmadik színt megszüntettem, visszabontottam, könyörtelenül kiszelektáltam, így maradt a lila meg a mustársárga. De hogy ne legyen annyira unalmasan sima csíkos, meg hogy a rövid soros megoldás is megmaradjon, kötöttem bele egy ék alakú sárga szakaszt, majd folytattam egy idő után a csíkossal.
Csak úgy kavarog a fejemben a rengeteg ötlet, hogy lehet a különböző egyszínű és csíkos részekkel játszani, rövid soros részeket a kendő másik oldaláról kezdeni, aztán valahogy rafinált pikós szegélyt kötni rá vagy csipkéset keresztbe. Persze még sosem kötöttem csipkeszegélyt keresztbe, de ez nem lehet akadály.
Ez a projekt is jön velem Kisnyalkára az alkotótáborba – ez lesz a beszélgetős kendőm, amire nem kell odafigyelni, viszont kiválóan lehet csevegni mellette. Magam sem tudom, mi sül ki még az egészből, annyi biztos, hogy a CA-hoz egyre kevésbé hasonlít majd. Mint aki komp akart lenni, de nem komp lett. Kisnyalka egyébként külön történet – ha igaz, még a jövő héten írok nagyratörő és teljesen irreális terveimről, hogyan akarok egyévnyi kreativitást egyetlen hétbe begyömöszölni. Én is komp akartam lenni, én is így jártam.
A Cameo nagyjából ugyanaz lett nekem kötött kendőben, mint a South Bay Shawlette horgoltban. Minden egyes elkészült darab után megfogadom, hogy akkor ez volt az utolsó, aztán észre sem veszem, és pár hét/ hónap múlva újra ott terem egy következő a tűimen. Ahány fonal, ahány színkombináció, annyiféle kendő: lehet rusztikus, lehet bohém, vagy ahogy ez a mostani: előkelő, finom, nőies. Mondanom sem kell, hogy nem magamnak lesz, én nagyon szeretem másokon az ilyen visszafogott stílust, de valahogy hordani nem tudom.
Többektől hallottam, hogy nem jön be nekik a Cameo, valahogy túl nagy, az alakja olyan fura, egy elnyújtott aszimmetrikus háromszög, nem is sál, nem is kendő. Én úgy oldom meg ezt a kérdést, hogy nem kötöm végig a leírás szerint az összes sort, hanem jóval kevesebb egyszínű sor után elkezdem a csíkozást. A csíkos sorból is kevesebbet kötök a megadottnál és a szélcsipkéből is. Így pont akkora lesz a szárnyfesztávolsága, amekkora egy ideális kendőé, csak nem lóg le annyira hátulra. Aki hozzám hasonlóan sálként szereti hordani a kendőket, annak ezt a módszert ajánlom.
A sötétebb fonal Zazálea általá festett gyapjú (szerintem tolnai, bár nem tudom biztosan), a szürkéslila Drops Baby Alpaka Silk.
A tavalyi három után igazából nem akartam egy negyedik Cameo-t kötni, de mit tegyünk, ha úgy adódott. A kis gombóc kézzel festett fonalat egy kedves Rokon fonalkészletében találtam, és mert neki nem volt ihlete elkészíteni, átvállaltam, hogy kezdek vele valamit. Kis gondolkozási idő után beugrott, hogy a Cameo tökéletesen alkalmas lenne az adott mennyiség maradék nélküli felhasználásához, plusz lehetne kombinálni ezzel a halványlilás Drops Alpaka Silkkel, amit már ezer éve ki akartam próbálni. Hát mi ez, ha nem a csillagok szerencsés együttállása? Úgyhogy most ezen dolgozom, és azt hiszem, a Cameo ezzel nyertes lesz a “kendő, amelyet ugyanannyiszor kötöttem meg ajándékba, mint magamnak” kategóriában. Ha Zazi felismeri a gombolyagot, az nem a véletlen műve, bár azt nem tudom, hogy ő követte-e el a festést vagy csak egy fogaskerék volt a fonaltovábbadási gépezetben.
Új év – régi projektek. Ismét összegyűlt néhány izgalmasabb félkész projekt, így felelevenítem a WIPszerda kissé elhanyagolt hagyományát. A Color Affection szerintem a korelnök a jelenlegi csapatban, már arra sem emlékszem, mikor kezdtem bele. Gondolatban egész biztos, hogy minimum 2 éve, csak hát megtalálni a megfelelő színeket nem egyszerű. Ez a mostani viszont már végleges, harmadszorra csak sikerült megállapodni saját magammal.
Amint látszik, már beléptem az igazán izgalmas harmadik szekcióba, ahol a rövidített sorok is vannak. Nem vagyok benne biztos, hogy már ezen a télen használni is fogom, kivéve, ha még áprilisban is mínuszok lesznek, de ezt azért nem kívánom magunknak. A minta itt található, a fonalak pedig Lana Grossa és Regia zoknifonalak.
A Ready névre hallgató kendő egy háromrészes sorozat első darabja, amelyet ha szépen, lelkiismeretesen végigköt az ember, akkor beletanul a csipkekötésbe. Amikor elkezdtem – valamikor nyáron -, úgy voltam vele, hogy szerintem én az első szinten ugyan már túl vagyok, de ez a kendő tetszett legjobban a három közül, szóval nem tanulási célzattal álltam neki. És mert ilyen magabiztos voltam, rögtön az első soroknál elígértem ajándékba egy volt gimis osztálytársamnak.
A kendő testével nem is volt gond, minden ment rendben, ha nem is gyorsan. Aztán amikor átváltottam volna a szélmintához, ami egyébként technikailag nem egy nagy kihívás és alig különbözik a kendőtesttől, akkor homokszem került a gépezetbe. Valahol elfelejtettem egy szemet szaporítani? Nem vettem észre, pedig többször is ellenőriztem mindent. De valami történhetett, mert a szélcsipke első sorából hiányzott egy szem – mármint nem a mintából, hanem az én kendőmből. Forró dróton konzultáltam Muzsival, hogy akkor most mit tegyek, és megegyeztünk abban, hogy nem értjük, mi a helyzet és tanácsot adott, hogy hogyan folytassam, hogy jó legyen. Folytattam is, de akkor már eléggé izgultam, hogy egy kezdőknek való kendő kifog rajtam. Mondjuk volt már ilyen máskor is, hogy csupa simából meg ráhajtásból álló mintába beletört a bicskám, mert egész egyszerűen nem tudok tizenkettőig számolni, állandóan elkalandozom közben és ilyesmi. Közben megkötöttem pár jóval bonyolultabb kendőt gond nélkül, úgyhogy szerintem teljes joggal vártam el magamtól, hogy ugyanebbe az utcába még egyszer ne menjek be, de hát ez nem ilyen egyszerű. Sok szünet, egy csipkesor visszakötése és aztán egy újabb nekifutás után sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez a szélcsipke éppen azon az egy elvesztett szemen bukott el, amit hiába csempésztem bele a következő sorba. Ha nem lett volna az ígéretem, ezen a ponton lebontottam volna az egész kendőt, de tudtam, hogy nem lenne lelki erőm újrakötni, úgyhogy csak az utolsó két sort bontottam vissza. A szemszám továbbra sem stimmelt, úgyhogy elbúcsúztam a szélcsipkétől és kötöttem egy minden szemben szaporítós sort, hogy mégis legyen valami lezárása az egésznek, majd leláncoltam a szemeket. Így a szél csak egy pici, tényleg jelzésszerű fodor, ami nem rossz éppen, csak hát nem az eredeti szélcsipke.
Úgyhogy a siker íze valahogy elmaradt, bármennyire tetszett a kész kendő, van ez a keményfejű elégedetlenség, hogy hát én nem ezt akartam.Na jó, mostanra megbékéltem és már tudom úgy nézni, hogy nem az előtörténete miatt sajnálkozom. Még júliusban kezdtem, augusztusra akartam elkészülni vele, aztán csak húzódott-húzódott, s pont mire elkészült, annyira besötétedett az idő, hogy hetekig képtelen voltam fotózni. Most van fotó, holnap pedig megy a pakk a postára, hogy a brüsszeli szürkeségbe vigyen egy kis színfoltot. Ha nem lenne annyira közhelyes, most azt mondanám, minden jó, ha jó a vége.
Az évszakhoz illően Zauberball Herbstsonne, azaz Őszi napfény művésznévre hallgató fonalból készült a 2014-es év utolsó Cameo kendője. Gyönyörű, ahogy alakulnak a finom színátmenetek. Egyetlen gombóc fonalból plusz néhány grammnyi kék gyapjúból hatalmas kendő kerekedett ki, a hosszabb oldalán kb. 2 méteres. Idén háromszor kötöttem meg, ezzel a Cameo azt hiszem belépett az egy év alatt legtöbbször elkészített minta kategória második helyére, közvetlenül az SBS után.
Régi álmom volt, hogy kombináljam a kötést és a horgolást. Az ilyen vegyes technikával készült ruhadarabok eddig elérhetetlennek tűntek, pedig sokkal jobban tetszettek, mint a csak kötöttek vagy csak horgoltak. A sima kötést egyszerűen szeretem nézni, megnyugtat a sok V egymás mellett, viselni pedig a rugalmassága miatt szeretem. A horgolt csipke meg olyan a sima kötésnek, mint az ételnek a fűszer. Na jó, olyan pulcsi is van a fejemben, amiben több a “fűszer”, mint az “étel” – úgyhogy a hasonlat mégsem teljesen találó. A lényeg a keveredés!
Egy majdnem teljes gombóc Crazy Zauberball várt lassan egy éve a horgolós kosaramban, hogy végre rátaláljanak a molyok. Próbáltam sapkát horgolni belőle, de valahogy nem tetszett. Mindenféle próbákat csináltam, mindegyiket visszabontottam. Végül egy teljesen egyszerű háromszögkendőt kötöttem, s a szegélyére az All shawl (Doris Chan) szegélycsipkéjét horgoltam.
Jól látszik a képeken, hogy a horgolt csipke színe a kendő különböző pontjain különböző, nem hiába az az őrült a fonal nevében.
Kb. 10 dekányi fonalból egy Do méretű vállkendő lett. Női kendőnek vállat épp hogy csak takaró XS, 128/134-es méretre viszont normál, hátközépig ér. Bár a felső, egyenes szél valahogy blokkolás után sem lett egyenes, azért megtartjuk. Do úgyis inkább sálként fogja hordani, tökéletesen illik a türkiz kabátjához. Most már csak bedobom a költői kérdést: mikor merek belekezdeni egy sapka kötésébe? Talán arra még elegendő lenne a maradék.
