A korábbi és a mostani szelekív hulladékgyűjtésünk között a különbség minden szempontból elég nagy. Budapesten is szelektáltunk, de ott ez komoly meló volt. Nemcsak azért, mert a kukaszigetig kemény kaptatón kellett fölcipelni a szatyrokat, és ezt nem tettük meg minden nap, de még minden héten sem. (Miért is nem? Hiszen akkor nem kellett volna annyi és annyira nehéz szatyrokat felvinni. Na mindegy, ez már késő bánat.) Most sokkal közelebb vannak a kukák, ráadásul szintkülönbség nélkül, de ez csak az egyik könnyebbség.
Bécsben általában az az alap, hogy a házakhoz tartozik a papírszemetes és a Restmüll, tehát a minden más. Ezeket a holmikat könnyen-gyorsan kiviheti az ember, csak figyeljen, hogy a kulcsot mindig vigye magával, nehogy kizárja magát a lakásból. S aztán – és itt a lényeg! – fogja a papírjait, és egy mozdulattal beleborítja a szemetesbe. Egy mozdulattal! Nem egyenként csúsztatja be a kis teafiltereket a postaládajellegű nyíláson, hanem egyszerűen beleönti a felnyitható fedelű szemetesbe. Mert itt nem büntetik meg az embert azért, ha szelektíven kívánja gyűjteni a papír.
A többi kukafajta a házunktól 3 perc sétára van két irányban is – fő a változatosság, egyszer ide, másszor oda viszem, mert nem tudom eldönteni, melyik van közelebb. A fémet használjuk ugyan, de nem túl gyakran (joghurtok fedlapja, szökőévente konzerv- és sörösdoboz, szigorúan kimosva). A műanyagflakonos kuka alig érdekel, néha azért veszek flakonos vizet, hogy tudjak mibe vizet vinni magammal az útra. S persze van az üveges kuka, fehér és színes külön, ide leginkább kampányszerűen viszem ki a belevalót, amikor nagytakarításkor belátom, hogy úgyse főzök 50 üveg lekvárt, tárolni benne egyelőre a gyerekek miatt úgyis életveszély, tehát a meglévő készlet felét nyugodtan kidobhatom.
Van viszont valami, ami otthon nem volt: a biokuka. Almacsutka, krumplihéj és társai. Bevallom, a biokuka komoly gondokat okozott a háztartásunkban. Mert egyrészt a második héttől világos volt, hogy persze, gyűjtünk bioszemetet is. Na de mibe tegyük? A papírokat óriás táskába – melyet egyébként a bécsi hulladékkezelő cég dobott be érkezésünk másnapján a postaládánkba (nyilván véletlen az időzítés), s a táskát nem dobjuk ki. A Restmüllt a szokásos nelonzacskóba, az üvegeket, fémet pillepalackot szintén egy textilszatyorban visszük el a tetthelyre. Na de mi legyen a bioval? Egyszer véletlenül megláttam, hogy egy papírzacskóra rá volt írva, hogy bioszemétbe dobható – hurrá, akkor ez lesz a megoldás, gondoltam én. Csak arra nem gondoltam, hogy amennyit jelenleg otthon főzünk, nem keletkezik túl sok bioszemét. Na jó, gyümölcsöt eszünk, de azért hány almacsutka, szőlőszár meg szilvamag fér el egy közepes méretű papírszatyorba, ugye. De megszoktuk, hogy a szemetest akkor visszük ki, ha megtelt, és mert bioszemét csak nem telt meg még másfél hét alatt sem, komolyan megnőtt a lakásban tartózkodók száma: elleptek bennünket a muslicák. Nem fokozatosan, hanem hirtelen.
Azóta itt vannak velünk. Néha úgy tűnik, győzünk. A múltkor este megittuk egy üveg bor végét, elől hagytuk a üveget, hogy majd másnap kiöblítjük és tesszük az üvegszemetes táskába, s láss csodát, másnapra kiderült, hogy a kimosatlan borosüveg a legjobb muslicacsapda. De azért még így is maradt. Most várunk. Ki költözik el hamarabb vajon?
Mellesleg a muslica rettentő bajkeverő. Sikerült neki elérni azt, amire házasságunk eddigi 5 és majdnem fél évében nem volt példa: elkezdtünk azon gondolkozni, hogy
K i v o l t a h i b á s
hogy megjelentek a muslicák. Én, mert én akartam elkezdeni a bioszemetet gyűjteni, vagy ő, mert túl későn dobta ki.
A kukatörténet persze nem ért véget, legközelebb majd mesélek a postásról, aki egyben kukás is.
p.s. Vajon mire következtetne egy pszichológus abból, hogy költözködések után általában a szelektív kukákról írom az egyik első posztot?