Írtam egy kis ajánlást egy könyvről – alkalomhoz illően Mikulás témában – a Mesebeszédre. Kukkantsatok be!
Posts Tagged with könyv
Olvasós blog gyerekkönyvekről
Mielőtt ma is elfelejteném megírni ezt az ajánlót…
Van egy társaság, akik varrás-kézimunkázás közös nevezővel kezdtünk el összejárni. Aztán – mert majdnem mindegyikőnknek vannak gyerekei, hamarosan jöttek az új és új témák. Közös bennünk, hogy nem teszünk akármit a gyerekek elé, se ételt, se játékot, se könyvet. S mert keressük az értékeset, szívesen osztottuk meg egymással, milyen jó könyvet láttunk és milyen mese volt rettenetes és sokkoló a gyerekeinknek. És akkor most mindezek a tippek, vélemények és tapasztalatok ezen a blogon is olvashatók lesznek. Egyelőre Gabi a legaktívabb író, de talán belejövünk mind. S reméljük, lesz minél több hozzászóló olvasó is, mert több szem több könyvet lát.
Te is naphosszat a homokozó szélén ülsz? :)
Na jó, túlzok, nem naphosszat, mert csak munka után. De akkor is – más ez, mint télen, mint amikor otthon lehetett (kellett) foglalatoskodni esténként. És mert a homokozó szélén viszonylag korlátozott számú tevékenység folytatható, gondoltam, mutatok pár könyvet, amelyeket idén (is) olvastam, és jók voltak ezért vagy azért.
Igen, ez most az irigykedés helye: az aprónépek már elég megbízhatóan elépítgetnek együtt, különösebb asszisztenciát nem igényelnek, legfeljebb néha hoznak egy kis homoksütit, aminek örülök. Tavaly még nem hittem volna, hogy van ilyen, úgyhogy aki még szintén nem hiszi, annak kitartás, már nincs sok! 🙂
Máraiért régebben rajongtam, most már azért nem olyan feltétlenül, mint akkoriban, de azért a Bébi avagy az első szerelem és a Nővér még azon kevés könyvek egyike volt, amik ott vannak a polcon és nem olvastam, ez pedig tarthatatlan állapot. A Bébi-be kicsit nehezen lendültem bele, mert a tanár alakja rettentő ellenszenves volt és az egész világa irritált. Aztán a vége felé kezdett emberi lenni, pont ott, amikor elkezdődött a szerelmi őrülete. A Nővér csalóka, az elején úgy tűnik, mintha egy másik sztorit akart volna megírni, mint ami végül lett, és arra is kíváncsi lennék. Persze azt se bántam, ami lett belőle: egy ember gondolatai, akinek a legfontosabb képességét vette el a betegsége.
Az Odaadó hívetek, Surik és A fényképész utókora látszólag semmiben nem hasonlít egymásra. Az egyik orosz, a másik magyar, az egyik női szerző, a másik férfi. Mégis van egy közös pont: egy férfi, aki képtelen nemet mondani a nőknek. Persze mindkettő másképp, és a második regény hősének, Korennek talán nem is ez a legjellemzőbb tulajdonsága, mégis. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amíg az elsőt nem egész egy hét alatt olvastam el, addig a másodikat évek óta újra és újra előveszem és félreteszem, és most legutolsó nekifutásra is több hónap alatt rágtam végig, de utólag azt hiszem, megérte. Sokat vacilláltam azon, hogy az elbeszélő “mi” vajon ki lehet. Először konkrét személyben gondolkodtam, aztán az utolsó 50 oldalra azt sütöttem ki, hogy talán az akkoriban mindenütt jelenlévő ügynökök lehettek. De még nem vagyok biztos benne, kíváncsi vagyok, más mit gondol erről.
A Vidám temetést akkoriban olvastam, amikor ezt a darabot is láttam – és persze ezek is válaszoltak egymásnak. Mindkettőben nők találkoznak a férfi betegágyánál, és tisztázódnak a kusza történetek.
Rég olvastam már olyan hosszú regényt olyan rövid idő alatt, mint az Amerikai tragédiát a múlt héten. Nem is tudok most hozzáfűzni semmit, teljesen a hatása alatt voltam-vagyok.
Most pedig az Én nem félek van soron, és nagyon kell figyelnem, hogy azért időnként felnézzek olvasás közben a gyerekek hollétének ellenőrzése céljából.
Szóval éljen a homokozószezon és szolgálja híven a magaskultúrát!
Lökonómia, avagy ha sok könyved van, jó szülő vagy
Van abban valami letaglózó, ha az ember életében többezer oldal gyereknevelési könyvet olvasott el és próbál legjobb tudása szerint a gyakorlatba átültetni, eközben sokszor baromira kényelmetlen és/vagy fárasztó dolgokra is vetemedik, hogy a gyereknek a legjobbat tegye, és akkor kiderül, hogy a számok kíméletlenül őszinte tükrében nincs jelentősége a gyermek későbbi iskolai előmenetele szempontjából, hogy hurcoltam-e vég nélkül kulturális programokra, könyvtárba, olvastam-e neki minden nap “csak még egy” mesét. Csak és kizárólag az számít, hogy eleve művelt és jól szituált legyek és legyen itthon jó sok könyv – na nem mintha a könyvek tennék okossá a gyereket, hanem mert akkor minden bizonnyal én mint szülő jó okos vagyok meg intelligens – máskülönben minek is szivatnám magam azzal, hogy ILYEN ROHADT SOK könyvet költöztetek évente. És ha az vagyok, mármint okos, akkor a gyerekem is jó eséllyel lesz az, hiszen örökli tőlem, és akkor majd jól tanul az isiben. Ilyen egyszerű az egész.
Némi bökkenő csak ott van, hogy emellett a kis születési súly is jelentős tényező a gyerek későbbi iskolai boldogulásában, persze pont ellenkező előjellel, mint a sok könyv, szóval még ki kell várni, hogy vajon melyik érvényesül erősebben Leánygyermeknél, aki egyébként lényegesen okosabbnak és tehetségesebbnek tűnik, mint Fiúgyermek, pedig nála a születési súly is rendben. Ki érti ezt?
Ha pedig bármely blogolvasónak az a gyanúja támadna, hogy nem vagyok normális, csak mondom, hogy ennél különbeket is olvashat ebben a könyvben, amivel épp okosítom magam.
Egy újévi fogadalom
Na jó, így kifejezetten nem tettem semmit, de mondjuk előirányoztam magam számára különféle célokat a legkülönbözőbb területeken és ezeket .odt formátumban el is raktároztam magamnak későbbi ellenőrzés céljából. Persze általában nem szeretek a céljaimról beszélni – mondjuk úgy, hogy babonából -, ezt az egyet viszont nem érzem veszélyben akkor se, ha közhírré teszem.
(kép innen)
2009-ben azt hiszem negatív csúcsot döntöttem olvasásban, utoljára talán 8 évesen olvastam ennyire keveset. Eleinte nem hiányzott, csak fura volt a tudat meg az érzés, hogy könyvek nélkül élek; az év végére viszont óriási könyvfalhatnék tört rám, és három hét alatt megettem vagy ezer oldalt. És jól esett. Különösen az az érzés hiányzott már, amikor csak 30-50 oldal van hátra a könyvből, és annyira kíváncsi vagyok a végére, hogy vasvillával is kitámasztom lecsukódni akaró szemem, csak hogy az utolsó sorig jussak.
Ha pedig már így benn vagyok a svungban, akkor így is maradnék. Ha havi egy könyvet sikerülne elolvasnom, már egészen jóban lennék magammal. (És az is lehet, hogy kicsit érdekesebb beszélgetőpartner lennék, mint jelenleg, amikor agyamat a gyerekeim aranyköpései töltik meg.) Ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy régen mennyi volt az adagom. És hogy némi konkrétumot is felvonultassak itt: a tavalyi év (ööö, a múlt hét) nagy felfedezése számomra Ljudmila Ulickaja. Feltett szándékom, hogy a magyarul megjelenteket elolvasom tőle.
Karácsonyi vegyes
Tegnap berobogtunk a bölcsibe – ha már egy hónapja nem jár a gyermek, gondoltam, legalább hozzuk haza a mocskos anorákját kimosni, meg az azóta elkészült fényképeket illetve adjuk oda a kis meglepetéseket – sajna nem handmade, illetve de, csak épp nem by me, hanem by Eszter. Na szóval épp amikor odaértünk, buli volt a bölcsiben, mondom is, hogy boldog szülinapot az ünnepeltnek – erre Dóri, a gondozónő felhomályosított, hogy karácsonyi ünnepség van épp.
Meséltem otthon, hogy szülinapnak néztem a karácsonyi ünnepséget – Végülis szülinap, nem? – vágta rá Apahajó. És tényleg.
Amúgy meg azon morfondíroztam ma, hogy a karácsonyban azt szeretem, hogy a kollektív agyrém után jön a kollektív lenyugvás is. Mindenkinek ugyanazon a napon eljön a karácsony – bárhogy is értelmezze azt – és akkor már nem lehet több előkészületet bepasszírozni az időbe, már nem lehet többet vásárolni, meg nyüzsögni. Olyan ez, mint mikor leadja egy évfolyam a szakdolgozatát: február 1. délután 4, ami után új időszámítás kezdődik, amikor már nem lehet javítani a dolgokon, hanem úgy van, ahogy addig a pillanatig kialakult. És mióta a vasárnap nem szent nap, és nincs megállás egy napra sem, talán egyedül karácsonykor van ilyen kollektív fellélegzés. Én már csak ebben a kollektív fellélegzésben tudok bízni, mert előkészületek terén elég rosszul állok. Nem mondom, hogy olyan rosszul, ahogy még sosem, mert négy éve, amikor kéthetes szoptatási nehézséges gyerekkel szülés utáni depresszizótam otthon, meg amikor két éve szigorú fekvésre ítélve ittam a napi 4 liter folyadékot koraszülés ellen, akkor még rosszabb volt. Lassan ideje lenne egy kompromisszumok nélküli karácsonynak. Bár ha arra gondolok, mennyire kompromisszumos volt a karácsonykor ünnepelt esemény, akkor be is rekesztem itt a senyvedést.
Viszont ha már önálló posztot nem írok erről, mert lusta vagyok és ajándékokat készítek, akkor szeretném mondani, hogy megjelent egy könyv, amibe írtam is meg szöveggondoztam is, és kiváló ajándék idősebb korosztálynak, valamint megjelent a barátnőm és a tankönyveben szerzőtársam saját könyve, ami egyszerűen gyönyörű, és Isten is ajándéknak teremtette, valamint megjelent a főnököm könyve második, erősen feljavított kiadásban, ami meg történelmi érdeklődésű kedves olvasókat keres magának. Ha még valakinek nem lenne meg minden ajándék. Mellesleg megjegyzem, az ismertető szöveg mindhárom könyv esetében sokkal rosszabb, mint maga a könyv.
Andorka Júlia: Dolgok
Úgy kezdődött, hogy tegnap rájöttem, halálosan unom az itthon lévő gyerekkönyveket. Illetve nem mindet, hiszen van itthon jó sok, de azokat, amelyekhez se nem túl nagyok, se nem túl kicsik a gyerekek. (Helyesebben az a gyerek, akit a könyvek már nem csupán mint szétszakítandó objektumok érdekelnek.) Szóval ma, amikor munka után volt kis időm kószálni a városban, bevetettem magam egy könyvesboltba. Jó volt amúgy, mostanában nem fordult elő ilyesmi, részben mert az utóbbi időben egyáltalán nem vettem könyvet, részben mert amikor még vettem, akkor is neten rendeltem. Szóval bogarásztam a gyerekirodalomban. Tündéreset mindenképp kellett vennem, mivel Leánygyermek napok óta úgy jön haza az oviból, hogy valami tündéres mesét emleget, ami egy Másik Lánynak megvan, és ő is szeretné. Hogy pontosan mi az, persze nem tudta, így önkényesen Berg Judit Tündérváros című meséjét választottam.
Aztán kicsit még pásztázott a szemem a polcon. Dolgok. Micsoda? Ez egy cím? Egy mesekönyv címe? Egyszerűen muszáj volt belelapoznom, annyira elütött a címe a szokásos gyerekkönyv standardtól. És akkor tényleg meglepődtem, hiszen a szerzője Andorka Juli. Juli, akit van szerencsém személyesen is ismerni, és akiről tudom, nemcsak a képzőművészet, hanem a gyerekek nyelvén is ért. Ez a kis lapozó is gyerekeknek, az 1-4 éves korosztálynak szól. Ismert és kevésbé ismert műalkotások részleteit nézegethetjük a gyerekekkel. A válogatásnak egy szempontja volt: minden képen legyen egy részlet, ami a gyerekek fantáziáját is megmozgatja. Így van léghajós és csellós, talicskás és koronás kép. És persze labdás, csak hogy Nagy Bölcsis Kristóf is megtalálja benne a számításait meg a bölcsis jelét.
A képen látható szereplők magukat mutatják be pár egyszerű mondattal. Nem szükséges még mélyenszántó elemzés ebben az életkorban, viszont nézhetünk Micimackó helyett igényes képeket, és gyakorolhatjuk magunkat is abban, ami a gyerekeknek nagyon jól megy: az apró részletek megfigyelésében, az észlelésben. Hiszen innen indul ki minden műértelmezés később is.
Jó nekem, mert amikor az egyszerű, kedves mondatokat olvasom, magamban hallom Juli hangját, és látom a mosolygó szemeit, ahogy gyerekekhez szokott beszélni. Nálunk mindkét gyerek első látásra is lelkesedik a könyvért, szívesen ajánlom másoknak is.