Vegyük például Kisfejű Nagyfejű Zordonbordont. Időnként jön. Döng belé az erdő. Még nem is látják a többiek, mar félnek, hogy mi lesz itt. (Pedig mindig pontosan ugyanaz lesz.) És megjelenik. És mindenki próbálja legörbíteni a száját, nehogy csak egy kis nevetés is látszódjon. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ugyanis úúútálja, ha valakinek jó kedve van. Ha neki rossz (és mindig rossz!), legyen másnak is.
Vagy ott van Bab Berci a kis aranyszelencéjével. Ahelyett, hogy örülne, mert a) megjelent neki egy tündér b) még adott is neki valami ajándékot, inkább azon kezd el agyalni, hogy lépfeneátokszörnyűséggonoszdzsinn van a dobozban. Meg hogy a tündér nem is tündér igazából, hanem boszordér. Vagy tünkány. És behajítja egy tóba. Mármint a szelencét. Aztán persze megbánja, utánamegy, keresi, nem találja, de aközben még a telire gyűjtött gesztenyéit is elcsórja valaki. Se gesztenye, se szelence. És hogy még ennél is rosszabb legyen, Bab Berci még hosszan önostoroz is, hogy ilyen pechje is csak neki lehet.
Ilyen alakokat csak tapasztalati úton lehet kitalálni. Az lehetett, hogy Lázár Ervin egy időgéppel elrepült hozzánk 2012-be és titokban jegyzetelt.
Mondjuk a kamaszkor még rosszabb lesz, azt mondják.
A Hol lakik az idő? című képeskönyvet vakon rendeltem meg valamelyik karácsonyra, csak mert a borítón lévő kép megtetszett. A mese egy kislányról szól, akire senkinek nincs ideje, pedig pont arra a kérdésre keresi a választ, hogy hol lakik az idő. Végül maga indul felfedezőútra egy este – jellemző, hogy a szülők észre se veszik, hogy elmegy otthonról – mégpedig a város nagy toronyórájához. Ott minden bátorságát összeszedve felmegy a toronyba, találkozik az órásmesterrel, akit először mesealaknak vél, s vele beszélget el arról, hogy az idő tényleg egy szörnyeteg-e. A történetet már egy négyéves gyerek is pontosan érti és olvasás közben szülőként én is nézőpontot tudtam váltani és beleképzeltem magam a gyerekek helyébe, akik épp reggel és este, amikor legtöbbet együtt vagyunk, napi minimum harmincszor hallják a siess, ne vacakolj annyit, nincs idő, majd később és efféle mondatokat.
A másik kedvenc könyvem az időről Michael Ende Momo című meseregénye. Nem gyerekkoromban ismertem meg, de később, amikor hetedikeseknek tartottam róla drámaóra-sorozatot, magam is meglepődtem, hogy mennyire hipp-hopp beszívta a gyerekeket a történet és többen el is olvasták az osztályból a könyvet, pedig nem volt kötelező. Tavaly karácsony előtt – mert szerintem nagyon karácsonyi a hangulata akkor is, ha a történetben semmi utalás nincs erre – megpróbáltam felolvasni a gyerekeknek, de mert a könyv nem színes, képek alig vannak benne, még az első fejezetet sem bírták végig, úgyhogy félretettem későbbre.
Nemrég megvettem dvd-n és tegnap megnéztük a filmes változatot. Nem voltam biztos benne, hogy nem túl korai-e még, és Kristófot (4,5) még valóban nem kötötte le túlságosan – leginkább azzal volt elfoglalva, hogy a szereplőket betegye a számára releváns fiókokba (gonoszok és jók). Do viszont (6,5) teljesen a történet hatása alá került, s az esti lefekvésnél még vagy 20 percig mesélte újra és újra a sztorit illetve a számára legizgalmasabb részleteket. Hasonlóan a Hol lakik az idő-höz ez is egy olyan mese, amelyik a felnőttek világának abszurditását mutatja meg a gyerekek szemüvegén keresztül. Nincs benne semmi kioktató hangnem vagy olcsó tanulság, de csodálkoznék, ha valaki úgy tudná végignézni/olvasni, hogy nem gondolkodik el azon, ahogyan az időhöz hozzááll: gazdálkodik az idővel vagy hagy időt magának csak úgy. Egymás mellett és egymással szemben áll a mérhető idő és a kitüntetett pillanatok, a haszonelvű hozzáállás, az időkihasználás és az ünneplés, az idő nagyvonalú pazarlása azokra a dolgokra és emberekre, amelyek és akik fontosak számunkra.
Persze az élet nem olyan fekete-fehér, mint a mesék, és az időt beosztani épp gyerekek mellett nem hogy nem bűn, de életfontosságú, de ugyanilyen fontos szerintem az időt nyugodt szívvel elpazarolni tudni.
Kedves Nézőink, szünidei emelkedett gondolatok című különkiadásunkat láthatták 🙂
Egyrészt sok észrevétlenül elillanó estét és álomszerű állapotban átvészelt nappalokat, amikor alig vártam, hogy végre újra visszatérhessek Kukockij eseteihez meg a megfelelnivágyó fiatal fiú vívódásaihoz – de ma nem ez a lényeg, hanem a csótányfóbia.
A Történetek állatokról és emberekről első meséjében a Csótány ugyanis szakértőként lép fel, s mint szakértő méltó megvendégelést is kap a Magányos Egértől (akivel később frigyre lépnek, de ezt ekkor még nem tudjuk). Félelmetes sebességgel pusztítja el a jobbnál jobb fogásokat és mindazt, ami az asztalon van, beleértve a gyertyatartót is. Az esti mese persze ezen a ponton átcsapott spontán környezetismeret órába, megbeszéltük, hogy a csótány a Nagy Túlélő, mit neki atomkatasztrófa, meg hogy a panelházak rettegett vendége. Hogy a csótányfóbiának némi határt szabjak – ami lefekvés előtt nem hátrány – megnyugtattam a gyerekeket, hogy 1. nálunk nincs csótány 2. nem is lesz, mert rendszeresen takarítunk. Tudom, hogy ez utóbbinak nincs sok köze a csótányok jelennemlétéhez, de az éjszaka nyugalma érdekében mégis muszáj volt csúsztatnom. A következő naptól fogva a Csak az Asztalnál Tányér Fölött Eszünk addig folyton ignorált szabályát sem volt nehéz betartatni, elég volt annyit mondanom, hogy “Akarjátok, hogy beköltözzenek a csótányok?” – és már spuriztak vissza az étkezőasztalhoz. Egyik reggel aztán, a szokásos káosz közepette látom, Kr. kisseprűvel, lapáttal az asztal alatt szedegeti a cantuccini morzsáit. A “mi a csudát csinálsz ott” kérdésre a válasz: “Összeseprem a morzsákat, nehogy beköltözzenek a csótányok.” Hála és köszönet Ljudmila Ulickajának.
Mióta a magyar beszéd egzotikumnak számít a napirendünkben, még nagyobb hangsúlyt kapnak a jó mesekönyvek. Ezek jelentik az esélyt, hogy olyan témákról is rendszeresen beszéljünk magyarul, amelyek a vacsora-fürdés-lefekvés esti rutinjában nem jönnének elő maguktól. Így aztán ha hazamegyünk, alaposan feltankolunk mesekönyvből – és ez szerencsére könnyen megy, 4 éveseknek és idősebbeknek örvendetesen sok jó és esztétikus mesekönyvet adnak ki mostanában.
Hozzáteszem, régebben mindig irígyeltem a német gyerekeket, mert igényesebbnél igényesebb könyvekből lehet válogatni: jó történetek, szép képek, tartós, strapabíró kivitelezés. És a kiköltözéskor az is átfutott a fejemen, hogy remek, végre elérhető távolságban lesznek ezek a könyvek és még érteni is fogják a gyerekek. De végül nem kaptunk rá a német mesélésre. Előfordul egyszer-egyszer, de jellemzőbb, hogy röptében fordítok (ami strapás) vagy ha németül olvasok is (néha külön kérik), valahogy fura érzés. Na de mindez csak zárójeles, a lényeg, hogy van néhány új felfedezésem.
Az első Szakács Eszter meséi Habakuk királyfiról. Ennek azért örültem meg, mert végre fiú a hőse, azaz Kristófnak is tetszhet. Szerettem volna, ha 4 évesen már kicsit továbblép, mint az Annipanni és Boribon. Nagyon szerette ezeket a könyveket – és még másokat, amelyek viszont mind kb. ugyanezen a nyelvi nívón voltak. A Habakuk királyfi azért nagy lépés, talán túl nagy is, nem mindig volt türelme az egész történethez. De Do végig élvezettel hallgatta – a fiú hős ellenére is. Nem mellékes, hogy én meg szívesen olvastam fel a vicces, mai részletek miatt. Hisztizős gyerekeknek az elcserélt királylányos mese különösen is fog tetszeni 🙂
Szintén a fiús könyvek közé választottam az Autósmeséket – ez egy antológia mai szerzőktől. Még nem vagyunk a végén, de eddig nagyon tetszett – és Krstóf nemhogy végig tudja hallgatni a meséket, de még a másodikat is kéri. Többet már én nem tudok egyhuzmaban olvasni, mert elmegy a hangom.
Maja tizenkét babáját Szegedi Katalin képei miatt vettem le a polcról, de a történet is nagyon bájos. Do pedig, aki mostanában fedezte fel a babázást, könnyen magára ismerhet Majában. Ráadásul a történet többgenerációs keretben van: a nagyi babáit visszaszelidíti az unoka, végül pedig a mamával is kibékülnek a féltékeny babák. Kedvencem!
A Királylány születik-ről sokat hallottam, s egyébként is Boldizsár Ildikó neve önmagában elég ok, hogy elolvassak egy könyvet. Ezzel a mesével kapcsolatban kettős érzésem van. Egyrészt nagyon tetszett mind a szöveg, mind a képek. Másrészt tényleg csak nekem tetszett, Do-t teljesen hidegen hagyta. Nem is csoda, szerintem ezt a könyvet 10-11 éves kortól érdemes lányoknak felolvasni, akár velük megbeszélni is. Nem tipikus mesekönyv, nem a sztori a lényeg benne, hanem amolyan útravaló a nővéváláshoz mesekönyv alakjában. Csak remélni tudom, hogy amikor a tartalom már érdekes lehet Do-nak, a forma még nem lesz túl kislányos számára.
Végül egy klasszikus, a Pinokkió kalandjai. Emlékszem, mennyire féltem ettől a mesétől gyerekkoromban. Épp ezért tett kiváncsivá a Holnap Kiadónál megjelent könyv, amelynek a képei egyáltalán nem voltak ijesztőek. És igen, ennyit tesz az illusztráció, Kristóf nagyon rákapott, képes addig hallgatni, amíg csak a hangom tart. A sztoriról most felnőttként azt gondolom, hogy igen, eléggé didaktikus, ugyanakkor jó olvasmány iskoláskor előtt, amikor egyre több dologban lesznek önállóak a gyerekek. Drámatanár fejemben rögtön megjelenik egy jó kis vázlat elsősöknek drámafoglalkozásokhoz.
p.s.: Minden képet a bookline.hu oldaláról vettem kölcsön.
Régi tervem, hogy a mostanra egész szép horgolós könyvtáramat bemutassam. Óriási a választék, főleg, ha valaki angolul és/vagy németül is ért valamennyire, de sokszor nem könnyű kattintani egy webshopban, hiszen ott nem lehet belelapozni a könyvbe. Az áruk pedig elég borsos ahhoz, hogy később derüljön ki, nem is erre lett volna szüksége az embernek. Remélem, a Horgolós könyvtár sorozat segít majd eldönteni, érdemes-e megvenni egy-egy könyvet.
Kristin Omdahl könyvét Ágitól kaptam szülinapomra tavaly, azóta sem tudtam megunni – köszi, Ági! Három fő része van a könyvnek: sálak, kendők és “wrap”-ok – ez utóbbi normális magyar fordítását még nem sikerült kitalálnom, de ötleteket szívesen fogadok. Szóval olyan dolgok, amikbe az ember beburkolózhat. Van közte poncsó, kardigán és stóla is.
A könyv erőssége a sokféle technika bemutatása. Nem minden modell olyan, hogy feltétlenül kedvem lenne egy az egyben megcsinálni, viszont minden modellben van valami technikai érdekesség, csavar. Amikor először átolvastam, akkor főleg ezekre figyeltem. Jó érzés volt, hogy végre egy olyan könyv van a kezemben, amiből nem egyszerűen egy új fazont ismerek meg, hanem tanulni tudk, fejleszteni a horgolástudásom. Ebből következik, hogy ez a könyv nem kezdőknek szól, hanem haladóknak, akik már kicsit unják mindig ugyanazt csinálni és a horgolós újságokat sóhajtva teszik félre, mert már megint nincs bennük olyan modell, amit nem a különleges, ám beszerezhetetlen fonal “visz el”.
És most röviden az egyes modellekről, legalábbis a legizgalmasabbakról: – Dugóhúzó sál: igen, ez a fazon minta nélkül is meghorgolható épp, de kiderül, hogy lehet cifrázni. – sál, amely olyan, mintha patchwork blokkokból állna (házikónak hívják talán), de horgolva van. Ilyet csináltam már, tehát nekem nem volt újdonság, de mégsem egy szokásos technika. – Szövött horgolt sál: a harmadik dimenzióba való átlépés egyik könnyen megvalósítható és dekoratív példája. A hosszú horgolt csík mintáját biztos, hogy fogom másra is használni még. – hullámmintás sál relief pálcákkal. Nekem sálként nem annyira tetszik, de pl. takarómintának nagyon jó el tudom képzelni. És mind hullám, mind relief terén van még mit tanulnom. – Hairpin lace sál, azaz villahorgolás. Teljesen kezdőként is neki lehet állni, legalábbis érthetőnek tűnik. Alig várom, hogy a kedvenc fonalboltomban megérkezzen a következő szállítmány speciális tű és kipróbálhassam. Idén több nagy márka kiegészítői között van ilyen technikával készült sál, kendő, úgyhogy kihagyhatatlan. – Olyan kardigán, amelyet hosszú csíkok összehorgolásával állít elő az ember. Elmagyarázhatatlan, látni kell, de zseniális. Még keresem a megfelelő fonalat hozzá. Nagy előnye, hogy nem kell hozzá méretpróba 🙂 – stóla, amely több S alakhoz hasonlító kétszeres csavart csigaházból áll. A hétvégén meghorgoltam egy ilyen blokkot és ha leszámítjuk, hogy marhára kell koncentrálni és szerintem nem lehet felállni, amíg egy blokk el nem készül, akkor nagyon jó kis blokk. És tuti újdonság technikailag, én legalábbis még sehol nem láttam ilyet. – Van egy tuniszi horgolt poncsó, ami nekem nem tetszik, de a technikát innen kezdtem el gyakorolni és érthető a leírás, a többszínűség ötletéért is hálás vagyok a szerzőnek. – Van egy körkardigán is, kicsit bonyolultabb mintájú, mint amiket eddig horgoltam. – Néhány alkalmi, egyszerű mintázatú stólaféleséget is találunk, amelyeknek a különlegessége, hogy bizonyos sorokkal kilép a térbe. Ezeket lenne kedvem meghorgolni, más kérdés, hogy nincs alkalom, ahova hordhatnám őket. Hátha egyszer… – A broomstick lace technikát is jól elmagyarázza teljesen kezdőknek. Mondjuk én még piskóta vagyok és kínlódom az egyenletességgel, de a lényeg érthető és csak idő kérdése, hogy sikerüljön. Egy szép vállkendő készül evvel a technikával egy másik mintával kombinálva. – Van egy minta, ami nagyon kilóg a sorból, horgolt háromszögek összehorgolva kendővé – ez elég nagymamás, és takaróhoz való inkább, de 18 modellből egy rossz talán megbocsátható.
Szóval a Wrapped in crochet szerintem ötöst kap, nemcsak modellek, hanem amolyan technikai továbbképző könyv, amit újra és újra előveszek és amely alapján még egy konkrét modellt sem készítettem, viszont annál többször merítettem belőle ötletet, amelyek aztán belefolytak egy-egy horgolásomba. Angolul persze kell tudni hozzá, de vannak rajzos minták is mindenhová, tehát aki kicsit tud, az a szövegből és a rajzból már elboldogul. Kapható az 1001fonal.hu-n is.
Bár semmi szándékosság nem volt benne, a legjobb idei könyvek közös nevezője az emlékezés volt.
A krízisek sem maradhattak ki.
Persze az élet mit sem érne könnyedség és nevetés nélkül – ebből jóval több volt, csak hova tűntek vajon?
És néhány könyv különc, nem hajlandó magát kategóriákba sorolni.
Persze a teljesség igénye nélkül – hála az offener Bücherschrank-nak, ahol a többször nem fogom elolvasni könyveket szoktam elhagyni, illetve a hasonló kaliberűeket kölcsönzöm. A jövő évi olvasmányos polc pedig már készen áll, repkedhetnek a pezsgősdugók, jövőre sem fogok unatkozni. És ti mi mindent olvastatok 2011-ben, s mit terveztek jövőre elolvasni?
Ha fontos és sürgős dolgom van, hirtelen mindig eszembe jut valami kevésbé sürgős és sokkal kellemesebb. Miután a takarítást már kipipáltam és rájöttem, hogy nincs otthon a költöztetős dobozok összeragasztásához ragasztószalag és még mindig nem jött meg a lelki erőm a Tulajdonképpeni Dolog intézéséhez, az idei ádventi kalendáriumon kezdtem el rágódni. A gyerekekét már úgy nagyjából kitaláltam és minél tovább gondolkozom, annál inkább tetszik: az édesség nem menő, mert tavaly is sokszor nem akarta megenni Do, mondván rossz a fogaknak (Tisztelt Szülő, ne akarja karácsony felkiáltással megtörni a szabályokat, amelyeket egész éven át sulykolt a gyerekbe!). Az egyéb kütyük, pl. hajcsatok amúgy is osztódással szaporodnak meg hogy nézne ki K. hajában egy rózsaszín csat. Aztán meg ha mindkét gyerek külön kap, akkor jó eséllyel mindkettő azt fogja majd mondani, hogy a másik jobbat kapott, és amúgy is kétszer 24 az pont 48, ehhez a számhoz én még nem vagyok felnőve. Szóval egy 24-es szett lesz, amit közösen kapnak, s vagy egy állatfarmhoz való figurákat, vagy egy duplókészlet darabjait kapják majd meg -a döntést még lebegtetem.
Na de mi van a felnőttekkel? Nekik nem jár egy kis varázslat? Ó, dehogynem, s ma teljesen véletlenül meg is találtam, mi lesz az. Hónapokkal ezelőtt egy Mangelexemplar-boltban (ahol új könyveket lehet töredék áron venni kb egy évvel a megjelenés után, és ami mondanom sem kell az egyik első számú kísértés nekem Bécsben) vettem egy Gaarder-könyvet belelapozás nélkül – pusztán azért, mert Gaarder jó és olvasni kell. Emlékeztem, hogy karácsonyi a tematika, így ma beleolvastam, és hoppá!, kiderült, hogy egy regény ádventi kalendárium. Bár rövid, egymástól független kis írásoknak tűnnek a tipográfia alapján, valójában egy összefüggő történet, amely egy varázslatos ádventi kalendáriumról szól és amelyben a kis történetek az egyes napokra szóló ajándékok. Ha valaki tud németül, és Gaarder-rajongó, akkor szerintem ne gondolkozzon. Idejében szóltam szerintem, az amazon biztos meghozza még december 1. előtt.
És ti hogy álltok ádventi kalendárium ötletelésben?
… könyvesblogokban nézelődtem. Úgy kezdődött, hogy válaszolni akartam a heti molyos körkérdésre – hogy hogy folytatódott, azt sajnos már nem tudom. Így van ez a blogszörfözéssel 😉
S bár idő hiányában még nem írtam meg saját válaszomat, már legalább azt tudom, hogy melyik témáról fogok írni ezen a héten. Arról, hogy mi alapján választom ki a következő könyvemet. Meg arról, hogy régebben hogyan választottam ki. Meg arról, hogy ismerek valakit, és ő hogyan választja ki. Három különböző módszer, és szerintem mindhárom remek!
Annak a kedvéért pedig, aki már alig bírja kivárni az újabb könyves témájú bejegyzést, addig is egy remek linket hadd ajánljak: ha a könyves szenvedélybe egy kis változatosságot szeretnétek belevinni, akkor itt egy remek kis lista. (Németül olvasók előnyben, a többieknek ajánlom a google translatort, az még külön remek szórakozás!) Tudom, tudom, ez csak a szoknya fellibbentése a bokáról, és nem fair – mentségem szokás szerint, hogy túl hosszú a to do listám. Addig is, amíg ledolgozok pár tételt belőle, a legjobbakat Nektek!
Mert ilyen vagyok: tervezem, hogy ebbe aztán beszállok, aztán jól elalszom az első hetet. Biztos valami tudattalan cucc ez is, mert az első heti kérdések nem annyira villanyoztak fel. Ez a ki adott először könyvet a kezembe téma ugyanis olyan nekem, mint a ki adott először kanalat a kezembe. Nyilván a szüleim, de hogy mikor és mit, azt már legjobb szándékkal sem tudom felidézni. Mindenesetre valószínű korán, mert nem emlékszem olyan időre, amikor nem volt a kezemben könyv. Arra viszont igen, hogy az első, ami két példányban volt meg, az az Óz, a nagy varázsló volt, 8. szülinapi zsúromra hozták ketten, még a lányok nevét is tudom, meg azt, hogy citromos tortám volt. Így van ez, ha az embernek egyetlen szülinapi zsúrja lehetett egész gyerekkorában. (Megjegyzem, szüleim averzióját a zsúrokkal kapcsolatban nagyon is megértem, miután már én is rendeztem egyet.)
Na de vissza a második heti témához: könyvtár vagy könyvvásárlás, e-book vagy papír. A válasz egyszerű. Az első kérdésben a praktikum dönt. Volt ugyanis egy íve ennek az egésznek: gyerekkoromban a sok otthoni könyv mellett azért a könyvtárbajárásra is szocializáltak, élénken emlékszem még a csigás képeslapokra, amiket a késedelmek miatt küldött a gyerekkönyvtár. Valószínű díjakat nem túl gyakran szedtek be, vagy ha igen, akkor a) számolatlanul állt otthon a pénz (nem így emlékszem) b) a szüleim nagyon fontosnak tartották, hogy mégis megtanuljuk, hogy könyvtárba márpedig jár az ember (akkor már ez valószínűbb). Persze igazán felnőttnek akkor éreztem magam, amikor saját könyveket vásárolhattam. Ezzel kapcsolatban persze nagy öniróniával szoktam mindig mondani, hogy más egyetemista korában bulira meg jó cuccokra költ, nekem ilyesmi már szóba se került, viszont lett annyi könyvem, hogy azóta minden költözködéskor azt kívánom, bárcsak lettem volna csinibaba meg partyarc. Azért az egyetemet nem lehet megúszni jó so könyvtározás nélkül – aminek kézzelfogható haszna is van, épp altatja a gyerekeket, de azt hiszem, itt kissé eltértem a tárgytól. Szóval szerettem a könyvtárat, mert nyugi volt és légkondi, meg tanulóhangulat, de jobban szerettem a könyveket birtokolni. Értsd: bevittem a saját könyvemet olvasni a könyvtárba. Nem csak a birtoklás miatt, hanem mert csak akkor tudok figyelni egy szövegre, ha összefirkálhatom. (Ez okból utálok pl netről olvasni) Könyvtári könyvet pedig nem firkálunk össze. Aztán jött az az életszakasz, amikor már nem akartam több könyvet, mert nem fért több polc a lakásban. Vagy fért volna, de nem tudtuk biztosan, hogy a következőbe fér-e majd. És milyen igazunk volt, ebbe a mostaniban például már így is túl sok a bútor az alapterülethez képest. Alig vásároltam évekig, és újra könyvtárba jártam – ekkor már nem a nyugalom, hanem a kölcsönzés kedvéért. Most ott tartok, hogy egy ideje nem járok. A munka mellett a két-három hetes kölcsönzési idők értelmezhetetlenek nekem. Csomószor késtem a visszavitellel, minek következtében végig nem olvasott könyvekért csillagászati összegeket fizettem ki. Úgyhogy most inkább veszek, és lassacskán, a saját tempómban olvasok. Most éppen ezt. Zseniális. Sajnos magyarul nem kapható – talán le se fordították.
S hogy e-book vagy papír? Ennyi költözéssel a háta mögött elméláztam már az e-book előnyein. De vajon túlélném-e, ha elveszteném az egész könyvtáramat egy e-olvasó elvesztésével? Nem akarom megtudni. Akarok viszont egy könyvben aláhúzni, ha úgy szottyan kedvem, akarok benne úgy keresni tudni, hogy valahol az utolsó harmadban jobbra fent volt egy mondat. Régimódni vagyok, mit tegyek.
p.s.: Ti tudtatok erről a könyves játékról? És van kedvetek beszállni?
Holnap szülinapi bulira hivatalosak a gyerekek, a Jesuitenwiese-re megyünk. Lesz piknik meg játszás, remélem, a felnőttek napozhatnak zavartalanul. Hogy az ajándék a Graffaló lesz, az nem is kérdés. Mióta Gabitól megkapták gyerekek, azóta ez a sztár, és mert a német fordítás is hasonlóan jól eltalált, mint a magyar, biztos siker lesz Viktornál is. De hogy egy kis kézzel készített dolgot is kapjon, varrtam ma egy szülinapi girlandot.
