Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy az új klímajelentés óta nem tudok nem a jövőn rágódni. Még emlékszem, hogy a covid kitörése előtt nagyon hangsúlyos volt ez a téma a hírekben, közbeszédben és sokat vártam ettől. Az volt az érzésem, hogy most valahogy más az intenzitás, talán tényleg áttöri a pozitív értelemben vett megijedés a közöny láthatatlan falát – nemcsak néhány megszállott nagyvárosi zöld fiatal életében, hanem a politikában és a többségnél is. Aztán jött a covid, az elején még keveredett a klímatémával, aztán egyre inkább a gazdaságban okozott károkról meg a halottakról volt szó, a nagyobb összefüggésre nem maradt energia. Nem csodálom egyébként, nekem személyesen is nagy visszaesés volt a lockdown például a műanyag csomagolóanyagok használatában, de még az autózásban is. A biztonság és a rengeteg feladat között a minimális kényelem fontosabb lett, mint a klímatudatosság, úgyhogy autóval vittük a gyerekeket mindenhova, ahova amúgy busszal mentek volna, nyaralni is autóval mentünk a szokásos vonat helyett, és ha nem volt energiám a főzésre, simán rendeltem ételt akárhány műanyag dobozt jelentett is ez. Az egésznapos internethasználatot négy főre, aminek a környezeti hatásairól hajlamos az ember megfeledkezni, már nem is említem.
Ilyen környéken élünk most – érdemes vigyázni rá
Szóval a helyzet nem rózsás, és igaz, hogy a fogyasztásom az egyéb kategóriás vásárlásoknál nagyon lecsökkent, de szerintem összességében kevésbé zöld a háztartásunk covid óta, mint előtte volt. A vidékre költözés is – már fél évvel a covid előtt – nagyon visszavetett egyébként, mert egy tökéletesen működő közösségi közlekedésből átkerültünk egy olyan rendszerbe, ahol a gyerekek 14-15 évesen mopedes jogsit szereznek csak hogy ne legyenek ráutalva az időben és térben ritka és gyakorlatilag büntetésszámba menő buszutazásra – és őszintén, meg tudom őket érteni.
Na jó, befejezem a negatív narratívát – nem elkedvetlenítés a célom, egyszerűen csak őszinte vagyok magamhoz, hogy még nagy zöld motivációkkal is mennyire kiábrándító a valóságom.
és a megunhatatlan Wörthersee
Az elmúlt napok agyalása a klímajelentésről és a várható jövőről azt az ötletet adta, hogy a sok “nem megy”, “nincs hatalmamban” mellett keressek egy olyan területet, amire a következő évben odafigyelek és amire van ráhatásom. “Használd, amid van” – ez lesz a mottóm. Számomra ez a lehetőség arra, hogy ne keletkezzen plusz hulladék és a hangsúly mégse az aszkézisen legyen. Az ugye szinte klisé, hogy az olvasás és a könyvvásárlás két külön hobbi, ugyanez igaz a fonalvásárlásra és a kötésre vagy az írószervásárlásra és a festésre-rajzolásra is. Meg valószínű más hobbikra is lehet alkalmazni a sémát. Így hogy ne essek bele a felhalmozás meg a vásárlással önjutalmazás csapdájába, azt találtam ki, hogy a következő legalább három fonalas projektemhez semmiképp nem fogok új alapanyagot venni. Ezzel a szemmel nézegettem meg a fonalas dobozom és fiókjaim, és minden adott is hozzá, hogy a kihívás sikeres legyen. Végignézve az otthon található alapanyagokon, eltöltött a hála, hogy mennyi minden van máris itthon és várja, hogy felhasználjam. Így a nemvásárolás nem kell, hogy fájjon, a hedonista énem sem lesz elnyomva.
Ugyanezt megcsináltam a könyvekkel is, egy polcra gyűjtöttem a nem olvasott, csak felhalmozott könyveket, illetve egyelőre csak annyit, amennyi a polcra elfér, és amíg lehet, ezeket olvasom. Ebben a mértérkletességben egyébként most támogat a jövő évi költözésünk is, amikor mínusz 50 négyzetméter fog rendelkezésünkre állni, így radikálisan le kell csökkenteni a holmijaink számát a bútortól az apróságokig minden téren. Ez a változás nem teljesen szabadon választott, van benne egy jó adag kényszerhelyzet, szóval nem a tipikus önkéntes downsizing, de ha már így alakul, akkor nekem segít elfogadni a gondolatot, hogy ezzel a szemlélettel talán teszek valamit a Földért is.
Kinek van kedve beszállni a “következő 3 projekt fonalvásárlás nélkül” kihívásba?
Miközben a nyáron viszonylag nyugalom volt itt a blogon, a való életben azért nagyon aktív voltam. A múlt héten elköltöztünk Bécsből egy kedves osztrák kisvárosba, és minden családtag számára valami új kezdődik. Ezt kellett jól előkészíteni minden fronton – az egyik ezek közül a minket körülvevő tárgyak kiszelektálása. A legutóbbi költözésünkkor még ovis gyerekeink voltak, mára pedig már kamaszok lettek. El lehet képzelni, hogy mennyi olyan holmival volt tele a lakás, aminek már inkább csak nosztalgikus értéke volt, mintsem használati. De a saját hobbis cuccaim között is találtam számtalan dolgot, ami még használható és szép, de tudom, hogy nekem már nem lesz szükségem rá. Mivel többen kérték, megosztok néhány tippet, tapasztalatot a költözés előkészítésével, ezen belül is a konmari-folyamattal kapcsolatban. Hosszú lesz – én szóltam -, de remélem, hasznos.
Nulladik lépésként készítettem egy listát az összes meglévő bútorunkról mérettel együtt. Ez egyébként a költöztetőcégnek is fontos volt, hogy ki tudják számolni, mekkora teherautóra lesz szükség. Azokat a bútorokat is felírtam, amelyekről tudtam, hogy valami miatt nem akarjuk magunkkal vinni, hiszen jó, hogy volt így egy listánk arról, mit kell elpasszolni valami módon. (eladni vagy elajándékozni) Természetesen a költöztetőnek adott listáról a maradó bútorokat lehúztam.
Az első, ami alapján gondolkozni kezdtünk, az az új lakás alaprajza volt. Melyik szoba vagy szobarész kié lesz, mi lesz a funkciója? Mi fér be a bútorok közül, és mi hova fér? Mit szeretnénk az adott szobában tárolni? Ehhez a lépéshez a bujómban minden szobának szenteltem egy oldalt. (ld. fenti kép) Ide írtam fel a leendő fal színét az árnyalat pontos kódjával, majd felsorolásszerűen a bútorokat és lámpákat, amiket oda terveztünk a meglévők közül. Más színnel jelöltem, ha valahova új bútort kell majd venni. Ebbe természetesen a gyerekek is beleszólhattak. Szerettük volna, ha ez a szoba most már tényleg őket tükrözi. Eddig mindkét gyerek szobájában rengeteg közös családi dolgot is tároltunk az ágyneműtől a könyvekig. Indokolt is volt, mert ők kapták a nagyobb helyiségeket a lakásban. Most pici helyük van, ebbe viszont csak a saját holmijaik kerülnek, nem kell felnőttnek belépni a territóriumukba, ha mondjuk asztalterítőt kell cserélni. Ez a döntés már egy hét után is beválni látszik.
A tervező lépések után kezdtem el a bútorok és tárgyak átválogatását. Ez nagyjából 3-4 hónapot vett igénybe, de persze közben dolgoztam is, tehát nem csak ezzel foglalkoztam. Fontos volt számomra, hogy szemétbe tényleg csak a szemetek kerüljenek, a használható holmiknak új gazdát akartam keresni. A bútorokkal kezdtem, egyszerűen azért, mert ez szabadította fel a legtöbb helyet és mert sejtettem, hogy ez a legidőigényesebb. Felmérve a helyzetünket és a bútorok állapotát, nem akartam értük feltétlenül pénzt kapni. A célcsoportunk olyan gyerekes családok vagy diákok voltak, akiknek nem az örökkévalóságra kell a bútor és nem is reprezentálni akarnak vele, hanem valami olyanra van szükségük, amire nem gond, ha a gyerek rákaristol valamit, hiszen nem ez lesz az első sérülés rajta. Ingyen elvihető csoportokban, szülőlevlistán hirdettem és szerencsére szinte minden új gazdára talált, amit felkínáltam. Ez persze okozott némi káoszt a lakásban, hiszen a fennmaradó pár hétre nem vettünk új cipősszekrényt vagy komódot – az új beszerzésekkel meg akartuk bárni a költözést és hogy tényleg lássuk, mire van kényelmesen hely az új lakásban.
A következő lépés – részben ezzel párhuzamosan – a könyvek szelektálása volt. Nem vártam, de a gyerekek könyveinek mennyiségét is szépen csökkentettük. Érdekes volt látni, hogy a tavaly még őrzött holmik idénre már a “babás” cimkét kapták a gyerekektől. Ebből a szempontból ideális volt a költözés időpontja. Külföldi magyarként a magyar nyelvű gyerekirodalomtól viszonylag könnyű megszabadulni a magyar közösségben, mert itt nincs gyerekkönyvtár a sarkon anyanyelvű könyvekkel Amit olvasni szeretne az ember, azt meg kell venni. A kiváltogatott könyveket jelképes összegért kínáltam fel bolhapiaci alapon, azaz nem töltöttem fel képeket, nem vezettem nyilvántartást, nem tettem félre könyvet, hanem aki akart, az eljöhetett hozzánk és ami volt, abból választhatott. Minden más meghaladta volna a logisztikai képességeimet. A német nyelvű könyveket szabad könyvespolcra vittük le, volt egy időszak, amikor minden másnap egy szatyorral elzarándokoltunk. Fontos volt időben elkezdeni, mert ezek a könyvespolcok nem túl nagyok, azaz egyszerre korlátozott számú könyvet lehet rátenni. (És kivételesen mindössze egy könyvet hoztam el ezekben a hetekben, de Rafik Shami ellenállhatatlan.)
A könyvekkel egyidőben a gyerekjátékokat, puzzlikat, társasokat és dvd-ket is kiválogattuk, ezek is a bolhapiac részét képezték, illetve részben a házunk elé kitettem adagonként ingyen elvihető felirattal.
Ehhez a dobozban elajándékozáshoz sokáig gyűjtöttem a bátorságot, nem akartam, hogy illegális szemétlerakásért kezdjenek piszkálni. Így max. két napig hagytam kinn egy dobozt, 95%-ban kiürült eddig, a maradékot pedig szemétnek nyilvánítottam.
A gyerekek szobájának kilomolása volt a legnagyobb feladat ezek után. Főleg papírból és beazonosíthatatlan vicikvacakból rengeteg gyűlik össze minden iskolaévben. Most a konmari elvek alapján azt kértem a gyerekektől, hogy gondolják át, minek szeretnének helyet adni a leendő szobájukban, mi az, ami ezután is fontos lesz nekik. Az iskolaváltással együtt járt az is, hogy rengeteg eddig őrizgetett füzettől, tankönyvtől megváltak. Más papírok a barátoktól való elválás miatt felrétékelődtek – ezeket egy Expedit/ Kallax polcba illő méretű szép emlékdobozba tettük, ahol már eddig is gyűjtögettük a fontos emlékeket. Egy ilyen doboz egyébként szerintem esszenciális, nekem sokkal könnyebb a rend megtartása, mióta pár éve nyitottunk ilyet mindenkinek. Nem szóródnak a szép alkotások, aranyos levelek, üzenetek a Mikulásnak, hanem a dobozban őrizzük. Majd 18. szülinapra megkapják és utána szabadon döntenek a tartalmáról.
A vicikvacakoktól 99%-ban szemrebbenés nélkül váltak meg, hatalmas szemeteszsákot raktunk tele ezekkel. Legtöbbször fogalmam sem volt, honnan kerültek hozzánk a dolgok, tuti nem én vettem ezeket. A gyerekrajzoktól féltem kicsit, nem szerettem volna megsérteni az alkotókat az elvárással, hogy szabaduljanak meg a képektől, 3D művektől. Elsőnek még gyerekek nélkül átmentem a rajzokon és félretettem azokat, amiket magam miatt szerettem volna megtartani, aztán hívtam őket, hogy a maradékot válogassák át. Meglepő módon itt is elég határozottan nőtt a “nem kell” kupac, K. kommentárja annyi volt, hogy “se nem tetszik, se nem idéz fel emléket”. Leginkább még azokat a rajzokat akartuk megőrizni, aminek annakidején a hátára felírtam, hogy akkor mire gondolt a szerző és a dátumot. Ezekkel a kommentárokkal tényleg egészen mást jelentenek ezek az alkotások. A kiválogatott maradék elfért egy nagy rajzmappába, a 3D alkotások pedig az emlékdobozban kaptak helyet.
A hobbival kapcsolatos alapanyagaim volt a következő nagy projekt. A fonalaimat nemrég elég kritikusan átválogattam és továbbadtam egy jótékony célra horgoló-kötő hölgynek, így ezzel nem sok teendő volt. A varrással kapcsolatban viszont önkritikusan meg kellett állapítanom, hogy alig van hozzá motivációm és összefüggő blokkban időm. Így a textiljeimet nagyon alaposan átválogattam, csináltam belőle tematikus csomagokat és szintén ingyen elvihetőre meghirdettem. Egy héten belül minden új gazdára lelt. A varrós újságokkal is ugyanígy tettem, csak néhányat tettem félre, mégpedig azokat a burdákat, amelyekben voltak alacsony méretre való szabásminták és az Ottobre-kat, mert ezek a modellek a nem konfekció méretű nőkön is jól állnak. A maradék szintén a nyitott könyvespolcra került.
A megmaradt kreatív alapanyagokat aztán még kétfelé vettem, az egyik lett a saját, a másik, amit gyerektáboroztatáshoz, játszóházakhoz fel tudok használni. Ezek mindenképp hasznosak, de nem a lakásban fogják a helyet foglalni.
Amikor idáig jutottam, már július volt, és a fél világ műanyagmentes lázban égett. Én eleinte csak távolról figyeltem az eseményeket – ekkor a költöztető jóvoltából két embermagasságú buborékfólia-henger állt a nappalinkban, amely kissé szarkasztikusan vigyorgott rám, amikor a nejlonzacskó nélküli paradicsomért duplaannyit fizettem, mint a csomagoltért. (mindenki megnyugtatására, a fóliából minimálisat használtunk.) Aztán elkezdtem másként nézni erre az akcióra és átgondoltam a bútorozási terveinket. Bár nem úsztuk meg most se az új bútort, de a terveinknek legalább a felét végül mégis meglévő holmikkal oldottuk meg, mégpedig úgy, hogy kifejezetten elégedett vagyok az eredménnyel. Például az eddig teljesen hiányzó kanapéasztal szerepébe a vendégágyneműket rejtő fonott láda lépett. Eddigi feladatát most is el tudja látni, de tényleg remek kis asztal, csak egy szép tálcát vettünk rá, hogy bögrét is lehessen rá tenni. A könyveknek meg nem gond, ha nem teljesen egyenes az asztal teteje.
Júliustól már úgy szelektáltam, hogy közben pakoltam is a dobozba, ami méltónak bizonyult a szállításra. Majdnem végig sikerült tartani a tematikus pakolást. Ez azért volt fontos, mert a bútorok szinte mind funkciót cseréltek, azaz nem azt kellett egyben tartanom, ami mondjuk a dolgozószobai szekrényben volt, hanem a jegyzetfüzeteket, és majd meglátjuk, hogy hol lesznek elhelyezve. Ugyanígy a könyvespolcokat, amelyek eddig itt is ott is voltak, tömbösítettük szín szerint. A fenyőpolcok a dolgozószobába kerültek, a fehér polcok pedig a nappaliba. Csak reméltem, hogy a polcok mennyisége a könyvek funkciójával is fedésben lesz: a nappaliba szántam a szépirodalmat és az albumokat, valamint a kreakönyveket, a dolgozóba a munkával kapcsolatos könyveket. Nagyjából szerencsénk is volt ezzel, meglátjuk meddig, mert a könyvek nálunk az a pont, ahol a legdinamikusabban változnak (nőnek) a készletek.
A konmari módszernek ugye pont ez a tematikus szelektálás az egyik jellemzője. Mivel nekünk eddig minden mindenütt volt a lakáson belül, ezért számomra tényleg segítség volt a költözés, egyébként nehezen hiszem, hogy következetes tudtam volna maradni a tematikusságban. Az előny pedig már a kipakolásnál is látszott: tényleg minden színesceruza, minden füzetborító, minden olló egy helyen volt, így két nap alatt a holmik nagyobb részét végleges helyére tudtam tenni. (A kisebbik része még vár a hiányzó szekrény összeszerelésére, de például addig is pontosan tudom, hogy melyik dobozból tudnám elővarázsolni, ha kellene.)
Még egy utolsó tipp, ami nekem nagyon bevált. A Bullet journalban vezettem a dobozok tartalmát. Valahogy nem éreztem, hogy a költöztetőkre tartozik, hogy melyik doboz mit tartalmaz, így a dobozra csak egy számot írtam és a helyiség nevét, ahova majd pakolni kell. A bujós dobozlista alapján viszont tartalomra is tudtam keresni illetve tudtam ellenőrizni, hogy minden doboz megérkezett-e és mi az, amit már kipakoltam, mi az, ami még hátravan. Az első napokban, amikor még nem tudja az ember, hogy azért nem találja a hajszárítót, mert még nem pakolta ki vagy mert elfelejtette, hogy hova rakta, ez kifejezetten nagy segítség.
Egy fonalas barátnőm mondta, hogy majd még a kipakolásnál is biztos lesz, amit ki fogok szórni. Azt gondoltam magamban, hogy ugyan, alaposan döntöttem, bőkezűen szelektáltam már eddig is. De igaza lett, mert bizonyos dolgok másképp állnak kézre az új lakásban, kevesebb a hely például a konyhaszekrényben, de kisebb a mosogatógép is, tehát jóval kevesebb edénnyel működik a workflow. Ezen látszik az is, hogy mennyire felesleges és képtelenség megmondani, hogy mennyi tányérra van szüksége egy négyfős családnak. Én azt hittem eddig, hogy kábé annyira, amennyi nekünk van, de egy ilyen apró különbség, mint a mosogatógép mérete, meg tudja felezni a szükséges holmik számát, sőt, ami eddig szükségesnek tűnt, az most zavaróan sok és a fele már sorakozik is a pince előtt.
Hát, nagyjából itt tartok most. A blog további élete szempontjából ez a költözés biztosan jelentős lesz. A bécsi programajánlónak például vége, de lehet, hogy néhány karintiai krándulástipp bekacsint egyszer-egyszer. Az is biztosan számít, hogy a szép, kiszámítható munkaidő helyett valami egészen másban fogok élni ezután és még fogalmam sincs, mennyi energia jut fonalazásra és blogolásra. De már annyi minden változást túlélt ez a blog, hogy nincs kétségem, ez sem fogja nagyon megrázni.
Ha pedig valaki idáig eljutott az olvasásban, annak kellemes, minél stresszmentesebb iskolakezdést kívánok!
Tudjátok, van az, amikor az élet abszurd helyzeteket produkál. Az elmúlt ötven napban futott az Anyahajóblog fb-csoportban egy kihívás 50 nemhalogatós nap címmel. A lényege az volt, hogy rég halogatott kreaprojektjeinkkel kapcsolatban lépjünk tovább. Ez mindenkinek más volt, sokat elkezdett projekteket fejeztek be, szálakat varrtak el,de volt, aki végre belekezdett valamibe, amihez már évek óta megvette a mintát és a fonalat. Én is nagyon szorgalmas voltam az alkotásban, csak a fotózásban nem sikerült lépést tartanom. Sebaj, gondoltam magamban, majd júliusban, amikor végre vége a sulinak és legalább ezzel a stresszfaktorral kevesebb lesz. Egy dolgot felejtettem el, és ezt a képen láthatjátok.
Augusztusban költözünk, de mindenféle okokból kifolyólag hamar el kell kezdenünk a pakolást, így már tegnap leszállította a költöztető a kölcsöndobozokat és a kényes bútorok csomagoláshoz szükségek két gigaguriga buborékos fóliát. Na most az egy dolog, hogy szerintem ezzel a mennyiséggel egy falu el tudna költözködni, meg hogy eredetileg ide akartam állítani a megtöltött dobozokat, de ráadásul ez az a sarok a lakásban, ahol a fotókat szoktam készíteni a blogba. Le szoktam szedni a falról a dühösnős képet és a szögre akasztom a vállfát a kendőkkel. No hát ezt most bebuktam, kicsit kreatívabbnak kell majd lennem és külső helyszínt találni. Így ma nem kaptok fényképes bizonyítékot arról, hogy mennyire hatékonyan nemhalogattam az elmúlt ötven napban, mégpedig azért nem, mert addig halogattam a fotózást, amíg már “nincs ajtó, nem lehet bemenni”. Na de legalább elmesélem.
Sikerült hordhatóvá tenni három szőtt sálat, mert végre megpödröttem vagy megcsomóztam a rojtokat.
Rég halogattam azt is, hogy varrjak magamnak egy átlapolós fazonú ruhát. Végre kiszabtam, megvarrtam próbaanyagból, minden remekül is sikerült, csak épp a beteg elvérzett, azaz a ruha mégis hordhatatlan lett, mert nem az én méretem. Bőségben stimmelt, még hosszban is összességében, de két ponton elcsúszott a dolog. Egyrészt kiderült, hogy a 158 centis testmagasságra varrni nemcsak azt jelenti, hogy 10 centivel rövidebbre szabom a szoknyarészt, hanem igazából a felsőrész hosszából is el kellett volna venni öt centit és az aljából is ötöt. Sajnos ezt utólag már nem tudta javítani, mert – és itt a második pont – a szabásminta a mellbőséget nem mellvarrás segítségével állította be, hanem mell alatti hajtásokkal. Ezek a mell alatti hajtások úgy alakulnak ki, hogy cikkcakkosra kell szabni a felsőrész alját és számomra még nem átlátható logika alapján 3-3 pontot az anyagon összeérintve levarrni. Mivel a logika nem volt meg nekem, csak gépiesen tettem a szabásminta utasításait, így esély sem volt a saját méretemre finomhangolni. A mell alatti ráncolás így nekem derékvonalban volt. Próbálgattam, nézegettem egy-két hétig, de nem éreztem azt, hogy ebben a ruhában én ki merek menni az utcára. Ráadásul a V alakú nyakkivágás is 10 centivel magasabb nőkre volt kialakítva, ez sem tette komfortossá a viselést. No sebaj, tanultam a dologból. Azt még nem tudom, hogy a következő ruha szabásakor tudom-e ezeket a pontokat valahogy ellensúlyozni, de legalább már tudom, hogy hol kell odafigyelni. És igen, ismeretlen szabásmintát ezután is mindig próbaanyagból fogok először készíteni. Sajnáltam volna, ha a szép tűpettyes vékony farmeranyagot kellett volna kidobni. (Oké, nem dobtam ki ezt se, mert patchworknek jó lesz, de értitek, mire gondolok.)
Egy másik, szintén fiaskóval végződő nemhalogatásom egy szoknyafelhajtás volt. Azt gondoltam, hogy ha azt a bizonyos 10 centit levágom a szoknya aljáról, akkor majd jobban fog állni. A hossza valóban jobb lett, de be kellett látnom, hogy azt a szoknyát egyszerűen kihíztam, így az adományok közé vándorolt, remélem, egy nálam picit vékonyabb kisnövésű nő örülni fog neki.
Szintén egy halogatás végére tett pontot, hogy elkezdtem magamnak egy lila grannymintás kardigánt horgolni. Kattintsatok a lap alján az Inta-feedemre, ott megtaláljátok! Ez még nincs kész, de jól halad, majd mutatom alkalomadtán.
Az utolsó projekt pedig: nem halogattam befejezni egy évekkel ezelőtt elkezdett freeform horgolt nyakmelegítőt. Ez viszont annyira izgalmas önmagában is, hogy erről egy külön bejegyzést fogok írni hamarosan. Élvezzétek a nyarat és horgoljatok a strandon is!
