Posts Tagged with kiállítás

A város jövője: előjáték egy bécsi kiállításajánlóhoz

Olvasom a budapesti híreket mostanában a lerobbanó metrókról, útlezárásokról, lefagyott járdákról, lebénult közlekedésről és az emiatt joggal ideges emberekről, és boldog vagyok, hogy Bécsben élek. Ja nem, vicceltem. Igazából itt is megvannak a problémák, pillanatnyilag az egyik legidegesítőbb dolog számomra a járda szórására használt kavicsok. Az alattomos kavicsok nagyon hasznosak, mert nem károsak a környezetre, mint a só, ráadásul újrahasznosíthatóak. Az utolsó hó elolvadásakor csak összesöprik a kavicsokat és berakják a majd minden utcasarkon található műanyag kavicstárolókba. Zseniális! Még emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy mi az a rengeteg fura láda az utcákon, és akkor azt mondtam, igen, tipikus german way of life, minden racionalizálva van és semmi sincs a véletlenre bízva. Na jó, az osztrákok persze nem németek, de azért néha vannak ilyen áthallások. Mert kavics veszendőbe nem mehet. Mondjuk legalább tudják, hogy igen, minden évben télen le fog esni a hó.

zukunft

A kép forrása és további infó a kiállításról itt

Visszatérve a kavicsokra: tönkrevágják a csizma sarkát, felhasítják a hótaposó talpát, beékelődnek a futócipő talpának hasadékaiba és rettentő erőfeszítés rajtuk menni még lapossarkúban is, de csinicipőben aztán végképp bátorságpróba. De eltűrjük, sőt, helyeseljük, mert ez jó a környezetnek. Mondjuk környezet az nagyon kevés van a városban, helyette inkább beton meg zaj, meg rengeteg ember, jóval több, mint amennyi kényelmesen befér a négypercenként közlekedő metróba.

Valamelyik nap nem akartam elhinni, amit látok. A villamosra vártam munkába menet, mert késésben voltam (amúgy ha lehet, gyalogolok). Hiba volt, gyalog csak tíz percet késtem volna, villamossal harmincöt lett. Ki volt ugyan írva, hogy mikor jön a következő villamos, de persze ha az 5 perc tíz percen keresztül olvasható, akkor nyilván nem kell a kiírást komolyan venni, csak ezt nyilván utólag könnyű mondani. Szóval vártam a villamost és enyhén esett a hó. Egyszer csak megjelenik egy nosztalgiavillamoshoz hasonlító jármű a síneken, de valahogy nagyobb, robosztusabb. Nem sokáig figyelhettem meg, mert az útviszonyok ellenére minimum 90 km/h sebességgel száguldott és mindenkire, aki a járdaszegélytől számított három méteren belül tartózkodott, azaz gyakorlatilag mindenkire a házfalakon kívül, felfröcskölte a latyakot, amit eltakarított a sínről. Merthogy egy síntakarító gépezet volt, ez kiderült.

Én úgy vagyok vele, hogy értem, hogy sietnie kellett, hiszen már így is késésben voltak a villamosok (bár akkor miért kellett további tíz percet várni a következőre?), de mondjuk nem akartam elképzelni, hogy mi van, ha valaki rosszkor lép le a járdáról reggeli félálomban. Megállni nem tudott volna olyan gyorsan a szerkentyű, mint ahogy száguldott.

Most mindezt csak azért mesélem, mert múlt hétvégén a Technisches Museumban voltunk családilag, ahol még júniusig egy a városok jövőjéről szóló kiállítás nézhető meg. Mivel ez a poszt már így is rém hosszú, ezért majd legközelebb írok róla részletesebben, most csak az engem legjobban megérintő gondolatot idézem: Zaj az a hang, amit mások adnak ki.

Valóban, a városi létben a legjobb és a legrosszabb az a rengeteg másik ember. A zaj, a tömeg, az Igen Hatékony Hótakarító Járművek és más hasonlók az ára annak, hogy nem kell fél napot utazni a következő élő emberrel való találkozásig meg annak, hogy végigmehet az ember az utcán anélkül, hogy minden szomszéd felvésné a megfigyelési naplójába, hogy kivel van és milyen rövid a szoknyája. Legyen most ennyi a kedvcsináló, aztán folyt. köv. arról, miért érdemes megnézni a kiállítást, ha legközelebb Bécsben jártok.

Bécs legjobb open air kiállítása

2 hozzászólás Bécs legjobb open air kiállítása című bejegyzéshez

DSC_0003

Bécs és Budapest között az egyik legnagyobb különbség, hogy amíg Budapest szívében folyik a Duna, addig Bécsnek épp csak a külsejét érinti. De mert egy valamirevaló városnak a központjában is kell valami víznek lenni, ezért építették a Dunacsatornát, a Donaukanalt. Nekem ez az egyik kedvenc helyem a városban, mert jól elérhető tömegközlekedéssel is és még ha műmedeben folyik is a Duna, azért mégis van egy vízpart-jellege. Lehet kiülni a lépcsőkre és nézni a vizet, lehet a partmenti bárokban inni egy fröccsöt, még műtengerpart is van homokkal, nyugszékekkel. És persze remek futóhely, a szombati hosszú futásaimat errefelé szoktam abszolválni. Mivel gyakran járok errefelé, a folyton változó graffitialkotásokat is frissiben meg tudom nézni. Tényleg egészen különlegesek és művésziek is vannak, a legjobb pedig az, hogy folyton változnak.

DSC_0001

Ha valaki Bécsben jár és nincs ideje nagyobb kiállításra elmenni vagy egyszerűen csak nem akar sokat költeni, mégis élvezne egy kis kultúrát, akkor egy séta a Donaukanal mentén a legjobb választás. Bécsi hangulat, séta a zöldben és még műélvezet is.

DSC_0005

A legjobb pedig az, hogy ha két hónappal később újra elsétál az ember errefelé, akkor teljesen más képeket lát. Szombat-vasárnap pedig általában még az alkotókkal is lehet találkozni, mert ez a felület teljesen legálisan festhető, így sok graffitis családi programként megy kis, a gyerekek is ott totyognak, hozzák-viszik a festékspray-t. Nézzétek meg, ha egyszer erre jártok! A csatorna végén pedig csak menjetek fel az utcaszintre, át a hídon a 2. kerületbe, és öt perc sétával ott is vagytok a Taborstrassén a kedvenc fonalboltomban, a Wollmeile-ban.

Bécsi programok: A hamisítványok múzeuma

2 hozzászólás Bécsi programok: A hamisítványok múzeuma című bejegyzéshez

DSC_0010

Ha városi vakációt tervez a kultúramániás, akkor először is átgondolja, milyen mesterművet csodálhat meg az adott helyen eredetiben. Párizsban a Mona Lisát, Firenzében a Dávid szobrot, Madridban a Gyönyörök kertjét és így tovább. Bécsben például ki nem hagynám az egyiptomi gyűjteményt vagy a németalföldi szekciót a Kunsthistorisches Museumban. Arra már kevesebben gondolnak, hogy híres képek hamisítványait kutassák fel, pedig Bécsben még ez is lehetséges, ráadásul kifejezetten szórakoztató is.

A Hundertwasser házzal átlósan szemben található a Fälschermuseum / Museum of art fakes. A gyűjtemény nem túl nagy, szóval a Hundertwasser kiállítással remekül kombinálható szerintem anélkül, hogy túlfáradna az ember.

A falon a hamisítványok lógnak “eredetiben” és az eredetiről csak egy kisebb fotó látható az összehasonlíthatóság kedvéért. Emellett minden képhez elolvashatunk egy rövid sztorit a hamisítóról vagy a konkrét kép hamisításáról. Ha valaki azt hinné, hogy a hamisítás a tehetségtelen művészek pótcselekvése, vagy hogy kizárólag az anyagi haszon miatt hamisítottak, akkor ezekből a leírásokból kiderül, hogy nagyot téved. Megtudtam például, hogy egy hamisító annyira komolyan vette a munkáját, hogy a hamisítvány előállítására többet költött, mint amennyit a képért kaphatott. A festmény idejéből származó képet vásárolt, hogy a vászon valóban korhű legyen, lekaparta a vásárolt festményt, öregítette a festéket, mindenféle használati nyomokat készített rá utólag. Bámulatos, mi munka van egy jó másolat mögött – nem a gyors pénz esete, hanem valódi elkötelezettség szükséges hozzá.

Aztán volt olyan hamisító is, aki a festményébe időzített festékbombát rejtett – célja nem más volt, mint a vásárlóból hülyét csinálni. El tudom képzelni, hogy beírta a naptárjába, mikor robban a bomba és kéjesen röhögve ébredt aznap, hogy valaki rá fog jönni, hogy mennyire átverték.

Nemcsak konkrét képeket lehet hamisítani, hanem egy festő stílusát vagy jellemző motívumait is. Voltak hamisítók, akik kifejezetten arra utaztak, hogy a képeiknek ne legyen pontos eredetije, így esély se volt rá, hogy megtalálnak valami művet, ami leleplezi a turpisságot.

Így a sztorik végigolvasása után egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a hamisítók tulajdonképpen játszani szerető gyerekek, akik egyszerűen élvezték ezt a speciális bújócskát. Egyébként többen közülük kifejezetten híresek lettek hamisítóként, tehát név szerint is ismerjük őket és az életüket is elég részletesen. Sajnos nem mind természetes halállal haltak meg – gondolom, voltak, akik szerették volna visszafizetni nekik valami módon az átejtést.

Megtudtam még azt is, hogy hamisítványnak csak akkor lehet nevezni egy alkotást, ha az eredeti alkotó már minimum 60 éve halott. És hogy önmagában nem gond ha valaki másolatot készít egy képről, még az sem, ha azt eladja, csak onnantól van probléma, ha úgy adja el, mintha másvalaki képe lenne. Ehhez viszont még csak nem is muszáj ráírni az illető szignóját – elegendő, ha annyiért kínálja a képet, hogy abból a gyanútlan vásárló azt hihesse, hogy egy híres művész eredetije a mű.

A kiállítás önmagában nem túlontúl gyerekbarát, azaz nincsenek színes-szagos, megfogdosható tárgyak és nem kifejezetten interaktív. Ugyanakkor van egy kanapé könyvsarokkal, ahol gyerekeknek szóló irodalom is található a hamisítás és hamisítványok témakörében. Németül tudó gyerekek előnyben, de azért nyelvtudás nélkül is kiválóan lehet szórakozni az olyan könyveken, ahol egymás mellett látható egy-egy híres festmény reprodukciója és egy hamisítvány, és az olvasónak meg kell találni a két kép közötti különbségeket. Az egész picik pedig építőjátékkal foglalatoskodhatnak, amíg a szülők a vicces bűnügyi sztorikat olvasgatják. Összességében a könnyed, kicsit más program kategóriában szerintem jól teljesít ez a kiállítás.

 

Januári inspirációk

7 hozzászólás Januári inspirációk című bejegyzéshez

Az elmúlt héten többször is februári dátumot írtam levelek keltezésébe – nem csoda, ez a hónap minden szempontból sűrű volt, csoda, hogy még mindig nincs vége. A szokásosnál több volt a munkám is, zsinórban három hét szabadnap és hétvége nélkül, rengeteg utazás, ugyanakkor a hónap első hat napján még szabadságon voltam – mintha egy időtágítóban élnék hetek óta.

 A hónap elején annyira el voltam merülve az évem megtervezésébe, hogy végül a blogban ennek semmi nyoma nem maradt. Az egyik ilyen szent elhatározásom már évek óta érik, és talán idén kedveznek a körülmények is. Adott Bécs, egy város, ahol minden kulturális igényre gondolnak, ahova mások azért jönnek, hogy megnézzenek egy jó operaelőadást vagy meghallgassanak egy jó koncertet. Amikor egyetemistaként voltam itt egy évet, én is minden héten többször színházban, kiállításon, operában lógtam – a diákjegyeket, állójegyeket szinte ingyen dobálják a kultúrára éhes egyetemisták után. Mostanra persze minden más, és nemcsak az, hogy már nem érvényes rám a 26 év alatti kedvezmény. Az időm is kevesebb, és ami van, azt is inkább a családdal töltöm. Ez így eddig jó is volt, de tavaly év vége felé elkezdtem érezni, hogy változnak a dolgok. A gyerekek nagyon nőnek, nem is egyszer fordult elő, hogy felajánlottam meseolvasást, egyéb játékot, de nem kellettem, jobban elfoglalják magukat együtt, mint felnőttekkel. Elkezdődött egy új korszak, egy olyan, amiben ha anya elmegy este színházba, pusztán azért, mert kedve van hozzá, akkor az különösebben nem rázza meg a gyerekeket. A kitűzött cél havi egy színház, amit persze lazán lehet venni – ha például egy hónap olyan, mint ez a január, akkor nyugodtan át lehet vinni a következőre.

A másik dolog, amit januárban profi szintre fejlesztettem, az elcsípett szabadidő megragadása. Egyik hétvégén Budapesten voltam munka miatt, ekkor egy váratlanul felszabadult pár délutáni órában a kötős talira estem be. Persze nagyszerű, hogy a FB-on tartjuk a kapcsolatot a fonalmániás csapattal, de a személyes beszélgetés ezerszer többet ér és nemcsak a kötés-horgolás terén inspirál.
Múlt héten szintén munka miatt Stuttgartban voltam, és mert a tervezettnél rövidebb idő alatt vége volt a megbeszélésnek, megint volt egy ajándék fél napom. Egy barátnőm a közelben lakik, így megbeszéltünk egy spontán múzeumlátogatást. Tulajdonképpen ezért kezdtem el írni az egész posztot – köszi mindenkinek, aki ezt a hosszú bevezetést elolvasta.

A Myanmar kiállítást néztük meg vezetéssel, így a kiállított tárgyak mellé sok plusz információt is kaptunk még. Myanmar erősen buddhista ország és ez az egész életet átjárja, ezért a legtöbb kiállított tárgy valami módon a buddhizmushoz kapcsolódott. Volt viszont egy terem az ország hagyományos öltözékeiről és ékszerekről is – gondolhatjátok, hogy itt töltöttem a legtöbb időt. Férfiak és nők egyaránt hordanak egy olyan kendőt, amit átlapolós szoknyaként csavarnak a derekuk köré és megcsomózzák. A férfiak kockás felsőt viselnek ehhez, a kocka a férfiasság jele is és a minta mérete összefügg a férfi korával és társadalmi státuszával is. A nők nagyon csinos, jó szabású ingblúzt viselnek hagyományosan, a kiállított darab épp aszimmetrikus gombolású volt. A textíliák puhák és gyönyörűek, legszívesebben hazavittem volna a kiállított darabokat. Na jó, de legalábbis a múzeum shopban vettem volna, ha… ha ne láttam volna azt a rövidfilmet, amit szintén itt vetítettek arról, hogyan készülnek ezek a textilek. Képzeljünk el egy komplex kondigépet, a lábak pedált taposnak, a kezek előre-hátra és fel-le mozgatnak különféle karokat, mindezt nagyon gyorsan, melegben és egész nap. Nem lehet leszállni tíz perc után, mint az ellipszis trénerről. Az egy szövőszéknél dolgozók kölcsönösen masszírozzák egymást a szünetekben és törlik vastag törülközőkkel az épp dolgozó társuk verejtékét. Mondanom sem kell, hogy a szövőszékeknél nők ülnek, a férfiak a munkadalokat szolgáltatják zenekarral és a minőségellenőrzést végzik kényelmesen asztalnál ülve, nagyítóval a kezükben. Ha nem lennék feminista amúgy is, ezen a ponton azt hiszem, sürgősen azzá váltam volna. Hirtelen értelmet nyert az összes magyar népi hagyomány, hogy bizonyos napokon tiltva vannak és szerencsétlenséget hoznak a női munkák.

A kiállított ruhák közül néhánynak nagyon egyszerű szabásmintája volt egyébként: két hosszú téglalap összevarrva a hosszanti oldalánál, középen kihagytak egy lyukat a fejnek. (Ezen a képen a nőn látszik kicsit a fazon.) Viszont gyönyörűen voltak díszítve a ruhák mindenfélével, ami a természetben található: kagylókkal, kövekkel, ezen kívül pénzérmékkel és persze sok kézi hímzéssel. Ilyen szabású felsőt már terveztem egy ideje kötni is, horgolni is, például ezt vagy valami ilyesmit, meg van egy tuniszi horgolt mintám is, amit sajnos nem találtam meg a neten. Talán ebben az évben belefér egy ilyen nagyobb lélegzetű projekt is.

Saját képem nincs a témához – leszámítva egy-két rossz minőségű telefonos képet -, de belinkeltem néhányat a pinterestől, érdemes böngészni, én órákig tudnám nézegetni ezeket a részletgazdag ruhákat.

A január másik nagy felfedezése valószínűleg összefügg azzal, amit az elején írtam: észrevettem, hogy az idő, ami olyan lassan telt a gyerekek első pár évében, amikor napi 24 órában egymás közelében voltunk, most hirtelen begyorsult és már nem sokáig marad meg ez a mostani szoros kapcsolat. Nem vagyok egy fényképalbumos típus, alig néhány képet szoktunk kinyomtatni papírra, valahogy nem volt eddig türelmem az ilyesmihez. Most hirtelen elkezdtem vágyni rá, hogy megmaradjanak a pillanatok, mégpedig kézzelfoghatóan, nem csak egy merevlemezen. Egyelőre a tervezgetés stádiumában vagyok, de ez a bejegyzés és úgy általában a blogon látott memory book ötletek beindították a fantáziám. A rengeteg apró mütyür, szalagok, matricák, mindenféle papírok megvannak, évek óta mindent elteszek, ami jó lehet még valami barkácsolásra, tehát csak az album hiányzik és persze a képek. Remélem, hamarosan megmutathatom az első lapot az én memory bookomból.

És titeket mi inspirált mostanában? Milyen új dolgokat terveztek kipróbálni?