Posts Tagged with iskolaelőkészítés

Okos játékok 1. – Memory másképp

3 hozzászólás Okos játékok 1. – Memory másképp című bejegyzéshez

A memóriajáték már az én gyerekkoromban is létezett, és emlékszem, sorra vertük a felnőtteket benne. Most a lövészárok másik oldalára kerültem, már én vagyok az, aki állandóan kikap – az okát is sejtem: akkor még élet-halál kérdése volt, hogy nyerjek, most meg mire játékra kerül a sor, már üres a fejem és a motivációm nulla. Na jó, az is benne van, hogy a gyerekek egész egyszerűen jobban tudnak képeket megjegyezni, mint a felnőttek. (És a kínaiak jobban, mint az európaiak – hiszen rá van állva az agyuk arra, hogy jeleket olvasnak. De ez most mellékes.)

Van azért módja annak, hogy felnőtt nyerjen gyerek ellen memory-ban. A titok az, hogy a 8×8-as játékmezőt fejben négy 4×4-es mezőre kell felosztani, akkor több lesz a képzeletbeli szegély, azaz nem valahol középen lesz egy kártya, hanem az egyik négyzetben szélen vagy középen. És akkor már jól beszűkítettük a helyet.

A másik, ami még segít: először olyan kártyát kell felfordítani, amit még nem ismerünk, utána pedig egy olyat, amit már láttunk. Ennek az az értelme, hogy nem ajándékozunk szinte véletlenül egy infót az ellenfélnek. (Ugye, ismeritek azt, amikor 1. játékos felhúzza a lepkét és a labdát, a második a szőlőt és a lepkét, s ezzel az elsőnek rögtön van egy párja: a lepke.)

Amikor a gyerekek még kicsik ahhoz, hogy egy egész játszmát türelemmel kibírjanak vagy amikor a memory-val ismerkedik valaki, akkor egyszerűbben is lehet játszani. Kiválasztunk játékosonként 6-7 különböző kártyát, ezeket képpel felfelé magunk elé tesszük. Mindenki megpróbálja megjegyezni a kártyáit, majd lefordítjuk az összeset. Most a játékvezető  kezébe veszi az összes olyan kártyát, aminek a párja a gyerekek előtt van. Ha csak két gyerek játszik, akkor még néhány kakukktojás-kártyát is bekever közéjük. Ezután a játékvezető egyenként felfordítja a kezében lévő kártyákat, és a gyerekek ráteszik a képet arra a lefordított kártára, amelyik szerintük ugyanolyan. Nem nézzük meg, hogy jó-e, hanem tovább folytatjuk a játékot, amíg az összes kártyát rátettük egy másik kártyára (kivéve a kakukktojásokat, ha voltak.) Ekkor lehet megnézni, hogy jól emlékeztünk-e, s megszámolni, hány pár lett.

Mire jó? Fejleszti a vizuális emlékezetet, a figyelmet és azt, hogy a gyerek reagáljon, amikor tud valamit/ő van soron.

Okosgyerekgyár

8 hozzászólás Okosgyerekgyár című bejegyzéshez

Van egy bibliai tanács, amit nem esik nehezemre betartani: “Ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal.” Hogy ennek mi köze az okos gyerekhez, az alább ki fog derülni.

Ott kezdődött az egész, hogy Do-t beírattuk az oviban tartott, de nem kötelező iskolaelőkészítő kurzusra. Az előző oviban ez a kurzus nem volt valami nagy szám. (Ennek ellenére oda is járt, mert nagyon menő Vorschulkindnek lenni.) Kicsit szkeptikus voltam, hogy valóban kell-e ezt erőltetni az új oviban is, ahol az alapprogramban is benne van az iskolaelőkészítés és az óvónők tényleg foglalkoznak a gyerekkel – s nemcsak a fizetős kurzusokon. Apahajó viszont ott volt az első órán és a – tőle szokatlan – lelkesedése meggyőzött. Azt állította, hogy a pedagógus tudta, hogy mit akart és azt is tudta, hogy ezt hogyan éri el. Ráadásul az első foglalkozáson megtanította a méhek életét a gyerekeknek, amit én tagadhatatlanul nem tudnék németül megtanítani.

A Vorschulkurs avagy az iskolaelőkészítő egyébként szórakoztató is volt, Do általában lelkesen mesélt róla, és még azt is megtanulták, hogyan halnak meg az elefántok. (Ha érzik, hogy közel a vég, bemennek egy barlangba, ahova a kiselefántok nem mehetnek be, aztán várnak, végül meghalnak.)

Két hete levelet kaptunk a kurzusvezetőtől, hosszan, majdnem két sűrűn telegépelt oldalon részeltesen leírta, hogy milyennek látja Do képességeit, hol fejlődött, hol vannak még hiányosságok, mit tervez a második félévben. Bár szerintem elég jól ismerem mindkét gyerekem, mégis megtudtam pár újdonságot – például a némettudását illetően. Meg azt is, hogy nehézségei vannak a jobb-bal felismeréssel és megnevezéssel. Ez a jobb-bal téma nálunk elég érzékeny, hogy pozitívan foglamazzak, ez az a terület, amit a gyerekkel együtt fogok megtanulni. Már ha sikerül.

Na de nem is ezért írtam ezt a posztot, hanem mert a levélben feltűnt a következő: “Do ist ein perfekt gefördertes Kind.” Azaz tökéletesen fejlesztett – mondják ezt így magyarul?
Vicces, mert amikor megszületett, épp rettentő divatos volt mindenféle kurzusokra hordani a gyerekeket, ilyen fejlesztés, olyan, zene, mozgás, babaangol, Gekko. Az egy dolog, hogy anyagilag sem engedhettük meg magunknak az ilyesmit, de valahogy ezen túl is volt bennem egy gát: valóban kell a gyerekeket (és most nem a koraszülött vagy más okból valóban fejlesztést igénylő gyerekekről beszélek, hanem az átlagosakról) már az első hónapoktól, évtől intézményesen fejleszteni? Nem inkább szeretni kell ket egyszerűen és élni hagyni?

Még a terhesség alatt megvettem egy könyvet, ami arról szól, hogy mit mennyi idősen kell tudni a gyerekeknek és mit tehetünk ezért otthon. Aztán amikor Do megszületett, kisebb gondom is nagyobb volt a könyv olvasásánál pláne hogy “átvegyük az anyagot”. Sok parám volt, az tény, de pont az, hogy időben csinál-e dolgokat, valahogy nem merült fel. Később aztán elővettem az említett könyvet és megállapítottam, hogy bizonyos dolgokat, amiket aktuálisan tudni kellene nem tud, másokat meg már rég.

Hogy jött ki mégis egy tökéletesen fejlesztett gyerek – akiről egyébként is egy bekezdésen át szuperlatívuszokban írt a kurzusvezető? Őszintén szólva gőzöm sincs. Én nem csináltam semmi különöset. Ha fáradt voltam az első években, az biztos, hogy nem a nappali fejlesztésben fáradtam ki – inkább az éjszakai riasztásokban. És akkoriban tanultam meg horgolni, szóval bőven nem volt nonstop közös foglalkozás.

Visszatérve a Vorschule-ra: a pedagógus feljánlotta, hogy egy workshop keretében mutat nekünk játékokat, amelyek segítenek azoknak a részképességeknek a fejlesztésében, amelyek nem olyan erősek és az iskolai életben szükségesek. Ma volt a workshop és rettentő lelkesen jöttem haza. Mert tulajdonképpen kiderült, hogy mégis fejlesztettem én, csak nem tudtam róla – ösztönösen és józan ésszel okos játékokat vettünk és játszottunk általában. Meg azért is, mert az otthoni játékokról most már tudom, hogy mi miért és mire jó, és vagy egy tucat jó játékot megismertem. Még olyat is, amivel állítólag felnőttek is képesek megtanulni a jobb-bal különbséget. Ó, hűha!

A játékok többnyire közismertek, sok háztartásban megtalálhatók, sok otthon is elkészíthető, ami pedig nem, azt még mindig ki lehet kölcsönözni vagy használtan megvenni Vaterán, szóval nem feltétlenül kell bankot robbantani miattuk. Most nagyon lelkes vagyok, ha van érdeklődés, szívesen írok pár posztot okos játékokról. Mit gondoltok?