Szerencsésen túléltük az évvégi akadályverseny első állomását, az iskolai nyárünnepet. Arra is rájöttem, miért szeretik annyira errefelé a nyárünnepet: mert az időjárásból senki nem jönne rá, hogy nyár van, de ha nyárünnepnek nevezik, akkor legalább tudatosítják magukban az emberek, hogy igen, vége a télnek. És a jó hangulatot se bízták a véletlenre: meghívták Fufo-t, a bohócot.
Az előadás után mindenki kipróbálhatta a különféle zsonglőrfelszereléseket, az egykerekű biciklit, egyensúlyozhatott az órisálabdán. Do itt például a zsonglőrbotot próbálgatta.
Kristóf a célbadobáshoz állt sorba nagyjából 236-szor, minek következtében úgy kétévnyi adag gumicukrot tömött magába, ez volt a nyeremény ugyanis.
És ma kivételesen olyan kép is készült, amin rajta vagyok, ugyanakkor mások személyiségi jogai nem sérülnek a különleges fotótechnikának köszönhetően (lesből ugorva támadás) – szóval íme!
Aki pedig idáig kitartott, megérdemel egy sütireceptet. A bulira kókuszos-csokis kekszet sütöttem és nagyon fogom ezt szeretni, mert a recept kikeresése tovább tartott, mint a megsütése. Az egyik Segítsüti füzetből van, Családi tűzhely fügés-csokis kekszreceptjét alakítottam a lehetőségeinkhez, azaz ahhoz a tényhez, hogy nem volt otthon aszalt füge, volt viszont kókuszreszelék. Egy nagy keverőtálba tettem 20 deka lisztet, 8 deka barnacukrot, 1 tojást, egy csipet sót, 10 deka puha vajat. Kézzel összegyúrtam, majd még belegyúrtam két púpozott evőkanál kókuszreszeléket és 5 deka csokicseppet (apró csokidarabok is megfeleltek volna, bár a feldarabolás megnövelte volna az elkészítés időtartamát 3 perccel.). Kézzel kis korongokat formáztam és sütőpapírral bélelt sütőlapra tettem. Nem nőnek a kekszek, tehát lehet szorosabban egymás mellé pakolni. Kb. 20 darab lesz ebből az adagból, szóval nyugodtan lehet duplázni a hozzávalókat. 180 fokra előmelegített légkeveréses sütőben kb 15-18 percig sütöttem, amíg az alja picit elkezdett barnulni, majd gyorsan elpakoltam az egészet fémdobozba, hogy maradjon még a bulira is.
Amikor ezt a kérdést ma feltettem magamnak hazafelé sétálva, egyből beugrottam a boltba egy tábla csokival töltött csokiért, itthon pedig azonnal a legjobb helyre pakoltam az egészet. Május közepe-vége felé menetrendszerűen úgy érzem, hogy csak akkor állhatnék helyt, ha főállású anya lennék. Mindenki kerti partit tart ugyanis és senki nem képes elképzelni, hogy egy délutánt otthon is el lehet tölteni kellemesen – vagy legalábbis néha ez a benyomásom. Van kerti/parki parti az oviban, az iskolában, a templomban, nyilván lesz a szülinapomon is és még egy másik szülinapon, és ezek nyilván mind nagyon jól is fognak sikerülni. De már előre remeg a gyomrom a süteményektől, amiket ezekhez kapcsolódóan le kell gyártanom. Nem, igazából nem kell. De illik, meg annyira magától értetődőnek is tűnik. És nem is az, hogy nem szeretnék sütni. Csak éppen amikor kell, akkor egész biztos nem sikerül. De legalábbis rettegek attól, hogy nem fog sikerülni és ott állok az utolsó pillanatban süti nélkül és akkor mi lesz. Pláne, ha a kerti parti vasárnap van és nincs nyitva semmi. Meg hogy lesz süti hét közepén, amikor egyből munkából megyek oda. Irracionális félelmek, tisztában vagyok vele, de attól még félelmek.
Aztán ott vannak a kirándulások. Egy az ovival, egy az iskolával, buszos, egész napos, egész oldalas listával, hogy miket kell vinni, hogy mind hózáporra, mind napégésre fel legyenek készülve a gyerekek. Hogy a “Regenschutz” gumicsizmát is magába foglal, az magától értetődő, és az csak az egyik dolog, hogy szerintem már mindketten kinőtték, a másik az, hogy nincs akkora kishátizsák, amibe mindaz befér, amit elvileg vinni kéne, pedig akkor még a tízóraira nem is gondoltam. És természetesen hajnalok hajnalán kell megérkezni a helyszínre, de hogy melyik gyerekkel melyik napon pontosan hányra, azt nyilván össze fogom cserélni – legalábbis már két napja erről rémálmodom. Hogy az egyik kirándulós napon amúgy épp egy workshopot is tartok, a szokásostól eltérően most angolul, amitől alapból eléggé be vagyok rezelve, az nem érdekel senkit.
A legkedvesebb óvónő elmegy az oviból, a tanárok maradnak, de azért mindannyian megérdemelnek egy kis apróságot, nyilván s.k.-t, legalábbis most még ez a terv. Könnyen lehet, hogy június 5-én már lejjebb adom az igényeket, mert ezt az évvégi katyvaszt ráadásul úgy kell végigkötéltáncolni, hogy 10 napig egyhuzamban nem vagyok otthon, azaz mindent előre kell elkészíteni és fejben tartani.
Még szerencse, hogy a jegyekkel nem kell törődni, mert a gyermek,ha utálja is az iskolát mostanra, legalább mindenben a legjobb. Alig várom a vakációt.
Még csak nyolc hónapja kezdődött az első osztály, de máris akár naponta lehetne olvasás közben fényképezni. Érdekes, hogy a napi leckeadag felolvasása szinte mindig a kellemetlen feladatok közé tartozik, ugyanakkor az otthoni és a könyvtárból hozott könyveket meg az újságokat külön kérés nélkül bújja, nézegeti. A Lesezug és Leserabe sorozatok mellett a másik nagy kedvencünk az “Erst ich ein Stück, dann du”. Az első kettő sorozat extra nagybetűs, a mondatok egyszerűek, a szókincs is nagyon alap, egy oldalon csak egy-két mondat van – ezek arra valók, hogy a gyerek egyedül olvassa a történeteket. A másik sorozat már jóval komplexebb történeteket mesél el, kevesebb a kép és tele van írva az oldal. Minden oldalon van egy pár mondat, amely nagyobb betűkkel szedett: ezeket a szakaszokat olvassa a gyerek, a többit a felnőtt. Így jól halad a történet, van ideje a gyereknek pihenni, mégis észrevétlenül sokat olvas. Aminek pedig különösen örülök, hogy bár a magyar olvasást nem szisztematikusan tanítottuk, lassacskán összeállnak a fejében a külön kis szabályok és már egész hosszú szavakat is elolvas és megért. Ma például a Tatu és Patuból a “takarítóeszközök”-et.
Kristófnak pedig tegnapelőtt különösen jó kedve volt, mert szokásával ellentétben nem eltakarta az arcát, amikor fényképeztem, hanem még bohóckodott is.
Volt egy idő, amikor mindig rövid színes ceruzákat kaptak a gyerekek, amelyek aztán elég rövid időn belül hegyezhetetlen méretűre zsugorodtak. Az iskolakezdéssel aztán még inkább nőtt a családi ceruzafogyasztás. Egy ideig külön tartóban gyűjtöttem ezeket a végeket – mondván, végszükség esetén még használhatók – aztán amikor kinőtték a tartót (nem magasságra, hanem szélességre), akkor gondoltam egyet és újrahasznosítottam egy részüket.
Felhasznált anyagok: egy lekvárosüveg teteje – jelen esetben kb 7 cm átmérőjű és színes ceruzák. Ehhez a tartóhoz pont harminc darabra volt szükség, ezek közül a többség vastagabb. Ezen kívül kell még egy ragasztópisztoly és a munkalapra papír alátét.
Sok szöveg szerintem nem szükséges a képekhez. Az első ceruzát a befőttesüveg tetejének peremére illesztve ragasztottam, a többit pedig mindig úgy, hogy az üvegtetőre és az előző ceruzára is kerüljön valamennyi a ragacsból. Ezt pedig addig ismételtem, amíg körbe nem értem.
A konstrukció egyetlen gyenge pontja, hogy ha véletlenül kitörne valamelyik ceruza hegye, azt igen nehéz vagy lehetetlen lenne újrahegyezni. Szóval ne dobáljátok a kész tartót!
Tökéletes gombok vagy hajgumik, csatok tárolására, meg egyébként is mindenféle dolgot bele lehet tenni. Ha valakit zavar, hogy a belseje nem annyira csinos, az akár akrilfestékkel be is festheti a fedő belsejét. Szebb nyugdíjaskort kiszolgált ceruzáknak nem nagyon tudok elképzelni.
Ha már szeptember óta még nem írtam az iskoláról, akkor legalább most, a D betűnél feltétlenül bepótolom. Mert ha visszanézek az elmúlt évre, a sok izgalmas program és újdonság között a legizgalmasabb és legújabb mégis az iskolakezdés volt. Első osztályos szülőnek lenni mindenütt különleges, nekünk a kétnyelvűséggel talán még érdekesebb, mint Magyarországon élve lenne.
Annyi kérdés és bizonytalanság volt bennem év elején és részben van is még. (Bár szerencsére van a gyereknek apja is, aki akkor is képes megőrizni a hidegvérét, ha én pánikba esem.) Annyit tudtam biztosan, hogy az, amit én tanultam valamikor 30 éve, az itt nem ér sokat. Az osztrák iskolások nem írott betűket tanulnak – és ha mégis, akkor másképp kerekítik -, hanem nyomtatottat. De más egyéb dolgokban is teljesen másképp működik az oktatás, mint amihez hozzászoktam. Persze lehet, hogy ez nemcsak a más országnak köszönhető, hanem egyszerűen változott a pedagógia. Nem tudom, nincs összehasonlítási alapom, fogalmam sincs, Magyarországon milyen ma elsősnek lenni.
Az első benyomások nagyon pozitívak voltak. A szülői értekezleten minden könyvet megnéztünk és ott helyben bekötöttük azokat – hogy minden gyereknek ugyanaz a könyv legyen piros, kék, átlátszó és sárga fóliában. Nincs egyébként sok tankönyv: írás-olvasáshoz három, két matek és egy angol. A környezetismeretet az olvasókönyv képei alapján tartják illetve sétákra, kirándulásokra mennek. Éneklés van ugyan, de inkább angol- és hittanórán, mint külön éneken. Kéthetente van egy Rythmik nevű tantárgy, ami talán a legjobban hasonlít a magyar énekórákra. Persze majdnem minden gyerek jár valami zeneórára: van kórus, Dóra ezt választotta, de van olyan zenei alapozó kurzus is, amelyen egy év alatt három hangszert ismernek meg, s majd másodikban kiválasztják azt, ami a legjobban tetszett nekik, meg ahova még van szabad hely. A rajzolás is inkább a hittanon történik, külön rajzóra nincs. De szinte minden nap hoz haza Do valamilyen rajzot és azzal, hogy az iskolában filctollat is használnak rajzoláshoz, kialakult szeptember óta egy új stílusa is. A technikaóra számomra rejtély, ugyanis nem beszél róla Do semmit. Egyszer hozott haza egy hímzést, amit vélhetőleg ott készítettek, de ezt sem sikerült kihúznom belőle. Kongrét hímeztek ki könyvjelzőnek, tényleg nagyon szépre sikerült. Az óráik egyébként nagyon szabadon zajlanak. A tanárnő heti terv alapján dolgozik, tehát valamennyire stabil, hogy melyik nap használják a sárga, a kék és a piros könyvet, de hogy a nap folyamán pontosan mikor és egy dologra mennyi időt szánva, azt nem lehet az órarendből kiolvasni. Majdnem mindenütt G betű szerepel, Gesamtunterricht, tehát “általános/összesített/ ömlesztett” oktatás.
Ami számomra a legnagyobb újdonság volt és egyben a legjobban tetszett, az a fogalmazás volt. Az első héttől kezdve, tehát amikor még egyetlen betűt sem tudtak, írnak fogalmazásokat. A fogalmazásfüzet úgy néz ki, hogy egyik oldala sima, másik oldala vonalas. A sima oldalra írták például az első nap nagy betűkkel, hogy “mag” azaz “szereti”. Az m, a, g betűket még majd később fogják tanulni, de a tábláról azért le tudták másolni, mintha rajzolnának. A mellette lévő vonalas lapra ezután olyan mondatokat írtak, hogy “Dora mag…” azaz “Dóra szereti a…” Gondolom, abból indultak ki, hogy a saját nevét mindenki le tudja írni már óvodás korában is, és mennyire remek érzés, hogy a saját név+ újonnan tanult szó (mag) + egy kis rajz együtt már kiad egy mondatot, aminek értelme van és amit el lehet olvasni. Ilyen “Dora mag” mondatot hármat kellett volna írni, mondanom sem kell, hogy majdnem az egész oldalt teleírta Do. Azóta is látom rajta, mennyire izgalmas számára, hogy egy új világ nyílt ki előtte és új eszköz került a kezébe: az írás. Remek, hogy nem úgy tanítják a gyerekeket, hogy előbb megtanítják nekik az összes betűt, aztán gyakorolják a helyesírást, aztán harmadikban elkezdik tanítani, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés (én még így tanultam, nagyon erősen megmaradt), hanem előbb elhitetik velük, hogy már most is vannak gondolataik,a melyeket akár le is tudnának írni, csak még gyorsan meg kell tanulni a betűket. Addig meg amit nem tudnak leírni, azt lerajzolják – s a hetek elteltével egyre több a betű és kevesebb a rajz.
Persze nem gyorsan tanulják, kb. hetente egy betű vagy betűkapcsolat kerül sorra és nagyon sok gyakorlási lehetőség van. De azért jól haladnak és egyre hosszabb és érdekesebb szövegeket tartalmaz az olvasókönyv is. Anélkül, hogy elfogult lennék, Do tényleg nagyon ügyes. Bár még távolról sem kellene olvasni tudnia, de nála valahogy már megtörtént az az átkapcsolás az agyban, ami után a betűk már szavak és a szavak mondatok. Nem emlékszem, milyen volt ez nekem, de őt nézve az a benyomásom, hogy ez tényleg egy hirtelen dolog, amely után látszik a szemén, hogy igen, ez most megtörtént. És onnantól kezdve a világ tele lesz feliratokkal, amelyeket korábban is látott és érzékelt, és a jelentését is tudta (pl, hogy az Anker az egy pékség, vagy a dm-ban illatszert lehet kapni), de most már ezek nem egy képet alkotnak, hanem betűsort. És olvas a villamoson, séta közben, elolvassa a szatyrok feliratát, a lakásban található újságok főcímét és az élelmiszerek címkéjét, bármit és mindent.
Az elején megállapítottuk a szülőkkel az osztályban, hogy az olvasókönyvből olvasás csalóka: sokszor nem is olvassák a gyerekek a szöveget, hanem fejből felmondják. Do-nál is sok jele volt ennek, így kíváncsiságból megvettem egy valódi könyvet a Lesezug sorozatból. Ebben olyan betűk vannak, mint amilyeneket az olvasókönyvben is használnak, és az elején oldalanként csak egy mondat, aztán fokozatosan egyre hosszabb szövegrészek. S bár még vannak Do számára ismeretlen betűk és főleg betűpárok (pl. tanulták az s-t, de az st-ben másképp kell kiejteni, és más hasonlók), azért folyamatosan szépen olvasta icipici segítséggel. Közben látszott rajta, hogy nagyon büszke és ő is alig hiszi, hogy valódi könyvet olvas, valódi történetet.
Mindent elolvas és mindent leír. Ahogy a fenti képen látszik, még a Mikulásnak is hagyott üzenetet. És hiszitek vagy nem: a Mikulás válaszolt. Azt írta: Nem baj. Ő pedig hihetetlenül boldog volt, mert már levelezik. Hamarosan ajándékozok neki egy e-mail címet.
Hosszú eszmefuttatás gyereknevelésről, és még kép se lesz. Szóltam. 🙂
Az iskolakezdés rengeteg kihívás elé állítja a családot. Naponta jönnek új témák, döntéseket kell hozni – a közös nevező általában az önállóság illetve az elengedés. Hogy mellesleg számolni és írni-olvasni is tanulnak az iskolában? Hát igen, de ami ezen túl van, az több fejtörést okoz.
Ott van például a pénz. Amikor elsős voltam, emlékeim szerint már előfordult, hogy elküldtek a közeli kisboltba egy-két dolgot venni. Megkaptam a pénzt kiszámolva (ó, azok a régi szép idők, amikor lehetett tudni, hogy pontosan mennyi lesz a tejföl meg a zsemle!) és egyedül bevásároltam. Oké, nem kellett átmenni úton, ismertek a boltosok, nem volt 20 fajta zsemle, tehát az egész nagyon védett környezet volt – mégis nagy dolog volt az első bevásárlás. Zsebpénzt ekkor még nem kaptam, ha jól emlékszem, negyedikes voltam, amikor ezt bevezették a szüleim. Azelőtt csak takarékbélyeg volt, és sokat elmond a pénzkezelési érzékemről, hogy elcseréltem a 10 forintos bélyeget kétforintosra, mert a kettesen szebb volt a kép. (10 forint 4 gombóc fagyi ára volt, szóval komoly tételekről beszélünk itt.)
Nyáron én is elgondolkoztam a zsebpénz témáján, mert valahogy benne van a levegőben, hogy elsőtől már jó elkezdeni a gyerek gazdasági nevelését. Eddig onnan volt pénze Do-nak, hogy egyrészt a fogtündértől csurrant-cseppent (20 cent-1 euroig, ahogy éppen esett), másrészt amikor túlburjánzik a pénztárcámban az 1-2 centes, akkor azt oda szoktam neki adni. Nyáron már lett annyi egycentese, hogy tele lett a malacpersely. Felajánlottam, hogy beváltom neki “nagy” pénzbe és az aprókat meg odaadjuk egy olyan perselybe, ami pl. bankokban szokott lenni és kifejezetten a visszajáró aprókat gyűjtik valamilyen alapítványnak. Üssünk két legyet egy csapásra, gondoltam, tanuljuk meg, hogy a sok egycentes egyenlő egy darab egyeuróssal és neveljük a gyereket adományozásra.
Persze a gyakorlat másképp nézett ki. Összeszámoltuk az aprókat – pipa. Odaadtam a “nagy pénzt” 1 euró valamennyit – pipa. El akartam venni az aprókat – sírás, kiabálás, üvöltés. Merthogy odaadok három pénzdarabot és elveszem ezt a rengeteget, én szörnyeteg, hát nincs nekem szívem! Az eset után úgy döntöttem, hogy a zsebpénz bevezetését határozatlan időre elhalasztom.
Tegnap már vagy harmadszor vetette fel Do, hogy hittanra kellene pénzt vinnie. Valamit mondott arról, hogy “sparen”, meg hogy “1 Euro”, meg hogy “arme Kinder”. Gondolom, a hittantanár azt akarta elérni, hogy a gyerekek a zsebpénzükből spróroljanak egy eurót és vigyék be az iskolába valami gyűjtésre szegény gyerekeknek. Az egésszel kapcsolatban nem volt túl jó érzésem, mert egyrészt a gyereknek nincs zsebpénze, másrészt ahhoz képest, hogy mennyi pénze van egycentesekből, egy euró hatalmas összeg, viszont a szegény gyerekeknek nem segít túl sokat. Meg amúgy is, ha a hittantanárnő gyűjtést rendez, írja be az üzenő füzetbe, hogy a szülők is tudjanak róla. Már épp azon gondolkoztam, hogy hogy fogok kikerülni ebből a nagyon hülye helyzetből – mert ugye mégsem üzenhetem vissza a gyerekkel, hogy nem fogunk tudni egy eurót adni “a szegény gyerekeknek”. Legszívesebben személyesen beszélgettem volna a hittantanárral, csak ez órarendi okokból nem lehetséges szabadság kivétele nélkül. Így a bonyolultabb megoldást választottam: még egyszer nekifutottunk a pénzbeváltási kísérletnek. Mert az ötletet, hogy a gyereket neveljük adakozásra, továbbra is jónak tartottam, de ezzel együtt meg vagyok győződve, hogy az adakozást csak az tudja értelmezni, akinek 1. van bevétele, amiből adakozhat 2. van fogalma arról, hogy mit ér a pénz, amit ad. És ugye Do-nál egyik eset sem áll fenn.
Kiöntöttük a malacperselyt az íróasztalra és elkezdtük rendszerezni. Megszámolt 10 egycentest és egymás mellé rakta. Aztán addig rakosgatta sorokba az első sor alá az egycenteseket tizesével, amíg el nem fogyott mind. (4 sor és maradt még 5=45 cent) Aztán a kétcentesek következtek. Szerencsére kettesével számolni már tanultak, így könnyen kiszámolta, hogy kettesből 5 darab kell ahhoz, hogy 10 legyen. Életében először felfogta és elfogadta, hogy az egyik sorban lévő 10 pénzdarab ugyanannyit ér, mint a másik sorban lévő öt. Ez már jó alap volt, úgyhogy tovább haladtunk. Szortíroztuk az ötenteseket és a tízcenteseket is, minden sor után összeadtunk – komoly matekóra volt. 1 euro 83 centet számoltunk össze a végén csupa aprópénzekből, és még egy húszcentessel kiegészítettük, hogy kettő legyen. Kicsit izgultam, mert ezután jött a nagy lépés, a beváltás. És igen, most sikerült a csere, a rengeteg pénzdarab helyett adtam neki két egyeuróst, és elfogadta józanul, hogy igen, ennyit ér az a rengeteg, malacpersely keretei szétfeszítő kis fémpénz. Megállapodtunk, hogy az aprókat egy kis zsákba tesszük és nem az iskolába viszi be, hanem alkalomadtán odaadja annak a nőnek, aki a metrómegállóban szokott énekelni gyönyörű délszláv dallamokat. Azért bámulatos, hogy két és fél hónap matektanulásával idáig eljutott! Láttam rajta, hogy ő is nagyon büszke magára, hogy megértette azt, amit nyáron még nem értett meg. Olyan felnőtté válás hangulata volt a pillanatnak.
