Baráti körben baba fog születni a télen, mégpedig titkos nemű. A titkos nem külön kihívás horgolós szempontból, mert én a fehér-vajszínű színvilágban nem annyira szívesen mozgok, pláne nem az őszi amúgy is ködös hangulatban. A sárga persze jó lenne, de ha a gyermek végül kislány lesz és a második ruhamérettől kezdve rózsaszínben pompázik, akkor nagyon nem illik a ruhatárhoz a sárga. Így aztán a tengerészes színvilág mellett döntöttem, kétféle kék és egy piros színnel horgolok blokkmintás babatakarót.
A minta a számomra már-már klasszikus: egy rp, egy lsz váltakozása. Ezzel készült K takarója is valamikor régen, és emlékszem, hogy megfogadtam, soha többet takaró ezzel a nemhaladós mintával. De most kénytelen voltam visszanyúlni, hogy az uniszex követelménynek eleget tegyek. Azzal bátorítom magam, hogy csak babatakaró méret, nem lepedőnyi, mint a K takarója volt. És valóban, egész flottul haladok vele. A kezdő lszsor hosszát nem sikerült jól belőni, picit rövidebb, mint ideális lenne, úgyhogy majd széles szegély fogok rátenni ellensúlyozásképp.
Nemrég egy online horgolós magazinban olvastam a kérdést: mi a fontosabb neked a horgolásban, a folyamat vagy az eredmény? Nem töprengtem sokáig a válaszon, 10 év horgolós múlttal egyértelműen a folyamat. Nem az mozgat általában, hogy legyen még egy kendőm vagy a gyerekeknek még egy sapkájuk, mert ha egész életemben a meglévő készletet kellene használnom, akkor is bőven elég lenne. Gyereksapkából is jóval több van itthon, mint amennyi az alapfelszereléshez tartozik.
Az eredménynek örülök persze, sőt, időnként arra is rászánom magam, hogy bizonyos horgolmányokat határidőre produkáljak: szülinapra, ballagásra, PIF-játék határidőre. De ha túl sok ilyen munkám van egyszerre, akkor kifejezetten rosszul érzem magam. Azt az illúziót, hogy képes vagyok magam számára határidőre elkészíteni valamit – pl. esküvőre megyek, kéne egy kendő a ruhához – már teljesen elengedtem. Nekem az okoz örömet, ha kísérletezhetek, és ebben nem köt az, hogy feltétlenül sikerülnie kell a végeredménynek. Az okoz örömet, ha minden horgolós időben pont olyan színnel, fonalvastagsággal dolgozhatom, amilyennel épp kedvem van. És ha ez azt jelenti, hogy húsz elkezdett projektem van, akkor ez a helyzet és elfogadom. Mert tegyük fel, itt van egy remek kendő, az Exploration station Stephen Westtől.
Az elején lendületesen haladtam vele, sőt, igazán büszke voltam magamra, mert az utolsó blokkban felhasználtam egy maradék fonalat is nagyjából az utolsó centiméterig és szerintem kifejezetten jól néz ki így. Na de aztán elkezdődött volna a brioche stiches szakasz, aminek a videóját hiába nézem, még mindig nem értem és nem tudom követni. Így ez a dolog most félre van téve addig, amíg valakivel nem hoz össze a sors, aki ott ül mellette és megmutatja, mi a technika lényege. Vagy amíg úgy nem gondolom, hogy igazából nem is akarok brioche-szakaszt ebbe a kendőbe, menjünk csak úgy tovább, ahogy eddig. De hogy ez mikor jön el, azt nem tudom megjósolni, és addig parkolópályán van a kendő.
Aztán itt van ez a tablet-tok:
tipikus példa a folyamatorientáltságomra. Nincs semmi extra a mintában, csukott szemmel is horgolható, egyelőre még színt se váltottam és nincs elképzelésem, hogy fogok-e egyáltalán. Vannak napok, amikor erre van szükségem, amikor más nem is menne. A tablet elvan egyébként tok nélkül is, úgyhogy ha most rámtörne egy kreatívabb szakasz, akkor semmi vész, ha nem készül el a, de ha mégis, az annál jobb.
A horgolt takarók nálam évekig készülnek. Még az a kettő is hónapokig, amit viszonylag céltudatosan horgoltam. Ez a pöttyös már nem is tudom, mikortól része a kanapén lévő horgolós kupacnak. Mindig, amikor van kedvem, csinálok pár kört, amikor pedig már megunom a köröket, akkor bekeretezem feketével. Amikor meg elfog az összehorgolhatnék, akkor összehorgolok néhány négyzetet. Rém messze a vége, de ez most nem is különösebben zavar. Ez a komfortprojektem: egy kis köröcske nem a világ, ha nagyon rossz hatékonyságú napom volt, akkor egy pötty után már van az az érzésem, hogy csináltam valami hasznosat. Ráadásul színes, úgyhogy még ezzel is felvidít. Ha utazni megyek, akkor is viszem magammal, vonaton kiválóan horgolhatók az egyes blokkok, és ha szeretnék hozni magamnak egy kis fonalszuvenírt, akkor veszek egy szép színű zoknifonalat a színes-pöttyös takaróhoz. Takarózni meg majd nyugdíjaskoromban fogok vele, legalábbis remélem.
Azért néha elszánom magam valami eredmény kedvéért, ennél a projektnél például a lakásban szerteszét fellelhető kísérleti blokkokat horgoltam össze. Mindössze annyi kell még, hogy a szélvégeket eldolgozzam és akkor majd egy unokahúg megkapja a játékbabájának. Remélem, még fog babázni akkor is, amikor elkészülök.
És ti hogy vagytok ezzel? A folyamat a fontos vagy az eredmény a horgolásban, kötésben?
Már régóta tervezem, hogy horgolási kudarcokról is írok, hiszen ezek is éppúgy hozzátartoznak az életemhez, mint a jól sikerült darabok. A hétvégén például csökönyösen újra és újra bementem ugyanabba a zsákutcába, emiatt rengeteget bontottam, míg végül beláttam, hogy a tervem csak fejben volt jó ötlet.
Adott volt egy egyszerű granny csíkos takarókezdemény, amelyről már írtam korábban. Úgy képzeltem, hogy blokkokból áll össze, melyek nem egyszínűek, de egy színvilágon belüliek: egy pirosas-lilás, aztán egy lilás-zöldes, aztán egy zöldes-kékes, egy kékes-sárgás, majd egy sárgás-narancsos. Azaz minden blokkból egy szín hídként átkerülne a következő blokkba. Szerintem zseniális gondolat volt, tényleg büszke voltam magamra, hogy ezt kitaláltam. Most a húsvéti hétvégén terveztem, hogy a freeformozás mellett egy kicsit újra haladok ezzel a takaróval is, mégpedig a második blokkal, ami lila-zöld lett volna. Fonalat betáraztam – habár elvileg még március végéig tartott volna a fonalnemvásárlási fogadalmam, de kicsire nem adunk. Lakás kitakarítva, a főzést Apahajó vállalta az ünnepekre, a gyerekek felfedeztek maguknak egy új társast, szóval tényleg minden adott volt a sikerhez.
Én becsszó próbáltam sokféleképpen, különböző sorrendben, még piros sort is horgoltam bele egyszer, hátha jót tesz neki a fokozatos átmenet. Kezdtem zölddel, kékkel, lilával, de legkésőbb a hatodik sornál az volt az érzésem, hogy én igazából egy másik takarót horgolok, ami történetesen össze van nőve ezzel a pirossal. Gyönyörű takaró, de egy másik. Végül szívfájdalommal, de visszabontottam és visszatértem a lilás irányba.
Most úgy áll a helyzet, hogy még mindig elválik az új szakasz, de ha visszahozom bele a pirosat, bordót és korallszínt, akkor helyre fog állni az egyensúly. A kékeket és zöldeket pedig félreteszem egy következő takaróba, bármennyire tetszik is ez a másik színkombináció is.
A véget nem érő monoton munka meghozza gyümölcsét. Lassanként horgolom össze a pöttyös blokkokat, egyiket a másik után rakosgatom, rakosgatom, rakosgatom. Pillanatnyilag még nem tudom elképzelni, hogy ez valaha kész lehet, mert bár máris rengeteget horgoltam össze, még ötször ennyi hiányzik. De legalább színes – januárban, amikor a napot napokig nem lehet látni és egész nap mesterséges fénynél ülök, ez is valami.
A gyerekeimnek eddig egy-egy takarót készítettem: Do egy patchwork takarót kapott, K egy horgoltat. Do lassan kinövi az övét, K takaróján a molyok rágtak egy lyukat, pedig azt extra olyan nagyra horgoltam, hogy sokáig jó legyen. Így most mindkettőjüknek ígértem egy takaró Nr. 2-t, Do-nak horgoltat, K-nak pedig patchwork takarót. Mindegy, melyikkel haladok éppen, a másikuk nyafog, hogy miért nem az övé készül. Jelenleg ez a modell halad jobban: ez a filmnézős, hullafáradtan horgolós projektem. Ha jobban belegondolok, az elmúlt két hétben nem is nagyon volt a kezemben más fonalas holmi.
A paraméterek: 4-es tű, Bravo fonal 100% akril. A múltkori takaró is ebből készült, és bevált, úgyhogy megtartjuk.
Hét szorgos hónap gyümölcse a tiritarka kétszemélyes kuckózóstakaró. Bár végleges helye nem a fotelen lesz, azért először beöltöztettem vele az olvasósarkot.
A száraz tények: Bravo 100% akrilfonalból készült, a mennyiségét nehéz megmondani, mert a pontos mérlegem ekkora darabbal eléggé nehezen birkózik meg. Úgy nagyjából egy kiló, azaz 20 gombóc fonal ment bele, 15-17 szín. A szegély az egyedüli kakukktojás, azt Bravo hiányában Eroicából horgoltam, fele akril, fele gyapjú. Ez lesz az a rész, ami miatt majd nem lehet lazán bedobni a mosógépbe a cuccot, szóval még nincs kizárva, hogy lebontom és újrahorgolom.
Az élvezkedés kedvéért pedig még ezt is mutatom (a többi 15 képtől megkíméllek titeket)
FONTOS FIGYELMEZTETÉS: A HULLÁMTAKARÓ HORGOLÁSA NEM KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE, DE KÖNNYEN FÜGGŐSÉGET OKOZHAT!
Rendületlenül haladok a soha véget nem érő hullámos takarómmal. A színek egymásmellettisége egyre nehezebb feladvány: néhány szín kifogyott, meg arra is törekszem, hogy lehetőleg ne kerüljön egymás mellé kétszer ugyanaz az árnyalat ugyanolyan kombinációban. Eddig majdnem mindenhol sikerült is betartani. Így néz ki az új rész:
Régi vágyam egy igazán hatalmas horgolt takaró, lehetőleg jó tarka, vidám. Az a fajta, ami alatt kényelmesen el lehet férni akkor is, ha a hétvégi délutáni szunyókáláskor csatlakozik hozzám egy gyerek is. A hullámos minta pedig egy másik ilyen régi vágy, amellyel voltak már próbálkozásaim, de leginkább freeform horgolásban végződött mind, mert vagy elvesztettem szemeket, vagy újabbak termettek nem megfelelő helyeken, szóval kész katasztrófa volt mindig. Most viszont valahogy rájöttem a ritmusra, így semmi akadálya, hogy elkészüljön egy gigantikus méretű tarkabarka chevron takaró.
Bravo fonalat választottam hozzá – ez már bejött egy barátnőmnek is, akitől tkp az egész ötlet jött. (Kíra, ha elküldöd a takaró posztjának linkjét, akkor berakom, egész egyszerűen nem találom, köszpusz) Volt még némi maradék a nyáron készült babatakarómból, azt egészítettem ki 17 gombóc frissen vásárolt fonallal. Ezt hívják mifelénk fonalfalásnak – ne mondjatok semmit. Összesen 20 színnel játszadozom, két zöld, négy sárgás, hat kékes, egy törtfehér, a többi rózsaszín-lila-pirosas. Nincs terv, nincs koncepció, nincs órák hosszat rajzolgatás papíron vagy gombolyagok egymás mellé rakosgatása. Egyetlen alkalommal gondolkoztam előre hat sornyit, amikor a szilveszteri buliba vittem a horgolást és nem akartam az egész kosarat magammal cipelni, de mert a buliban végül nem horgoltam, ez a minimális tervezés sem lett valóság.
A színek sorrendjét úgy döntöm el, hogy mindig csak a két egymás melletti sornak kell harmonizálnia egymással. Vannak színek a 20 közül, amelyek egész biztos nem kerülnek majd egymás mellé, mert nagyon nem működnek – túl nagy vagy túl kicsi a kontraszt – viszont ha már egyetlen sor megfelelő színű fonal is közéjük kerül, akkor minden rendben. Feketét most tudatosan nem választottam ehhez a takaróhoz, mert a másik takaróm, a pöttyös megmutatta, mennyire dominál a fekete. Azt csak akkor tennék ilyen csíkosba, ha szabályosan helyezném el a csíkokat, mondjuk 10 sárgás árnyalatú csík után egy fekete, 10 pirosas után újra és így tovább. (Amúgy tetszene egy ilyen takaró, úgyhogy majd ha az összes jelenlegi tervemmel végzek, akár vissza is térhetek hozzá.) A fehér, pláne, hogy ez törtfehér árnyalat, sokkal visszafogottabb szín, jobban lehet vele játszani és mégis egyensúlyban marad az összkép. Igaz, egész véletlenül a fehérek között is eddig 10 más színű sor volt, de ez nem fog így maradni, ahhoz ugyanis nem lenne elég a fonalam. A random színváltás oka egyébként leginkább az, hogy nem akarok csak azért fonalat vásárolni, hogy szabályos mintát tudjak kihozni. Inkább rendszertelenül cserélgetem a színeket és belehorgolom az összes Bravo fonalat, ami készleten van – legyen azért valami fonalfaló hatása is a takarónak, ha már ennyi új gombolyagot kellett venni hozzá.
Egész pontosan három másik projektem van, aminek határidőre kellene kész lenni, de sajnos ez a takaró eléggé beszippantott, úgyhogy minden más – beleértve a háztartási munkákat is – hátralépett pár lépést. Gondolom, ezt az érzést nem kell elmagyarázni.
Volt egyszer, hol nem volt, rengeteg színes maradék fonal. Egy doboz alján unatkoztak, senki nem foglalkozott velük, így azon törték a fejüket, most mitévők legyenek. Tudták, hogy ha sokáig a dobozban maradnak, jönnek a molyok és megeszik őket. Na de mi másra lennénk jók? – sóhajtoztak hangosan. – Például egy színpompás takaróra! – jutott eszébe az egyiknek.- Már csak egy kis feketét kell szereznünk, hogy a nagy tarkaságból ne legyen összevisszaság. Hát így is lett. Ha majd mind összeszedi magát és körré meg négyzetté alakul, takaró lesz belőlük. A molyok meg vesszenek!
Különböző stádiumokban már mutattam, most végre teljes életnagyságban, szegéllyel és elvarrt szálvégekkel itt van, látható Róza babatakarója. Szépsége természetesen a kanyarban sincs Rózáéhoz képest, viszont ez utóbbi teljesen titkos, csak kiválasztott szerencsés családtagok láthatják. Üdv a Föld nevű bolygón, kedves Róza, már nagyon vártunk!
