Mondhatnám azt, hogy épp ezen a mintán dolgozom, de ez így nem teljesen fedi a valóságot.
Tehát adott a feladat: sálat kell horgolnom egy lánynak, akiről mindössze annyit tudok, hogy szobrász, és semmi olyat, ami átlagos, nem venne fel. Vadul nézegettem mintákat, hogy mégis miből induljak ki. Amikor fentit megláttam, végre láttam némi reményt, hogy lesz ebből a sálból valami, merthogy ez a modell nem ám kétdimenziós, hanem három, ami egy szobrásznak, ugye, eléggé a minimum. Aztán még egy támpontot kaptam, hogy melyik fonalam – természetesen egy effektfonal – is feltétlenül legyen benne.
Most úgy állok, hogy a leírás szerint kezdtem másfél méter – illetve kicsit több – láncszemmel, az első sorban pedig minden láncszembe három pálca. A leírás szerint ebből egy 150 centis sálnak kéne kijönni. Szerintem sajnos nem, szóval jóval rövidebb lesz ez, habár még nem tudhatom, hiszen még csak egy órája kezdtem az első sort, és nem vagyok a végén. De már legalább vannak terveim, mit kezdjek, ha túl rövid ez így sálnak. Vagy ha sál helyett nyakláncnak nevezzük el. Egy biztos, átlagos – az nem lesz.
Az utóbbi időben szokatlanul sokat horgoltam megrendelésre, aminek a kétségtelen előnyök mellett azért hátránya is volt: nem sok szabadságot kaptam és az elkészült holmikat nem láthatom viszont naponta a gyerekeken, barátokon vagy a tükörben. Így annak ellenére, hogy a karácsonyt meg lehetne lovagolni üzleti céllal, mostanában kicsit befelé fordultam, és boltom polcai helyett barátok és családtagok polcait töltöm fel. Például ez a kék keskeny, de annál hosszabb sál hamarosan Norvégiába utazik. Október végén volt vendégünk a munkahelyemen egy kétfős norvég küldöttség, egy püspöknő és egy munkatársa. Mivel az egész levelezést ezzel a munkatárssal én intéztem már május óta, a személyes találkozáskor szinte barátként köszöntöttük egymást. Az első este megilletődöttsége után – ami abból fakadt, hogy féltem angolul megszólalni -, a másodikon már remekül elbeszélgettünk mindenféléről. Például kézművességről. Megdicsértem ugyanis gyönyörű, kézzel kötött kardigánját és nemezelt kézitáskáját. Hamar kiderült, hogy az ízlésünk, egyedi holmik iránti lelkesedésünk hasonló. Ő például lelkesedett a sálért, ami egyik nap rajtam volt, és kérte a mintáját.
De mert érthető mintaleírásban, azaz amit más is megért, pláne angolul, nincs sok gyakorlatom, inkább megígértem neki, hogy elkészítek neki is egy hasonlót. Kéket választott, ami nem is csoda, hiszen a klasszikus skandináv típusba tartozik. A sál kábé 1,70 méter, hosszában nagyon sok szemre kezdve készült. Az első hat sor egyszerű nagyiminta, aztán pedig egy olyan sor jön, hogy általában rövidpálca, de időnként egy-egy légszemsorral lógót horgoltam, a lógó rész végén pedig valamilyen virág vagy levél található. Eközben nem kellett elvágni a fonalat, tehát az egész utolsó sor, illetve az egész sál egyben készült. A virágmintákat ott és akkor találtam ki, nincs bennük szabályosság, a lelógó részek sem egyforma hosszúak, egyedül arra figyeltem, hogy kb. ugyanolyan távolságban legyenek egymástól.
Csalóka amúgy, az utolsó sor kábé annyi idő alatt készült el, mint az előtte lévő összes együttvéve, mert ott nem automatizmusra, hanem fantáziára volt szükség.
Mielőtt saját kezemmel meg nem tapintottam a tolnai gyapjút, nem hittem el, hogy van gyapjú, mi icipicit sem szúr. Mielőtt a múltkoriban több, mint egy órát főztem fonalfestés apropóján, nem hittem, hogy van gyapjú, ami bírja a forró vizet. Remek érzés dolgozni vele, és persze viselni is.
Az első sál már el is készült belőle: két szálat fogtam össze a festetlen gyapjúból, és az egyik kedvenc csipkemintámat vettem elő, azt amivel ez a sál is készült. Hosszú, sokszor nyak köré csavarható és melegít, mint a kályha. Már várja is fázós, természetkedvelő gazdáját.
Ráfér már a blogra – meg rám is – egy kis vidámabb téma, úgyhogy visszakanyarodom az augusztusban kezdődött Fonalfalóra. Részleges sikerrel játszom, ami konkrétan azt jelenti, hogy új fonalak mindig kerülnek valahogy hozzám (nem tudom, szerintem lehet bennem valami mágnes), viszont szerencsére a régiek is szépen fogynak. Bevallom, az adminisztrálásban nem vagyok jó, azaz már egy ideje feladtam a számolgatást, nem tudtam követni, mit számoltam bele és mit nem, mi számít újnak és mi nem. Pl most már a szeptember elején vett fonal is a készlet része, ugyebár 😀
Azt viszont tisztelettel jelenthetem, hogy ez a két gombolós sál egész biztos beszámíthat, ugyanis ezek a fonalak már több, mint egy évesek. A fekete-fehér-kékesszürke ismét egy pécsi szerzemény – hihetetlen, milyen mekkája ez a város a fonalasoknak! Tapintásra nagyon sima, és most már a titkára is rájöttem. Már a harmadik hasonló hűvös, ugyanakkor sima fonal került a kezembe, és egyetlen közös van bennük: mindegyik tartalmaz viszkózt is néhány százalékban. Kicsit utánaolvastam ennek az anyagnak, és ahogy kiderült, a viszkóz lehet természetes és mesterséges anyag is, így nem kerültem sokkal közelebb a titokhoz. Mindenesetre tény, hogy jó megfogni a sálat, és nagyon kellemes nyak köré tekerni is. (Igen, bevallom, minden sálat szoktam tesztelni magamon, hogy milyen hosszabb időn, mondjuk egy órán keresztül viselni.) A gombot is szeretem – tulajdonképp semmi különös, csak épp pont ezek az árnyalatok. Jó érzés, hogy néha már az otthoni készletekből is tudok tökéletesen illeszkedőt találni. (Avagy éljen az új gyűjtőszenvedély!)
A zöld sál gyapjú-akril keverék, ez is bevált, kipróbált. Szeretem a színét is, a rajta lévő gombot is. Néha eszembe jut, hogy debreceni lelkész koromban voltam fafragó hittanos táborban, és nagyon nem tudtam még akkor, mihez is kezdjek fűrésszel a kezemben. Most már tuti tudnám: sáltűt meg gombokat gyártanék! Van ugyan fagomb a boltban, de pont ez az alak nem volt, szerintem pedig ide ilyen kívánkozott.
Mindkét sál már a Meskán található, és még egy sapka is, amiről azonban majd máskor mesélek.
És ti hogy haladtok a fonlfalással? Tudjátok számolni? Én már szinte biztosan tudom, mi lesz a legszorgalmasabb fonalfaló ajándéka! Csak tudjam titokban tartani. Ha nem sikerül, akkor kénytelen leszek félidőben köztes ajándékot sorsolni 🙂
Majdnem teljesen kihasználtam az egy évet, amit a PIF ajándék elkészítésére kaptam. A megajándékozottról tudom, hogy rendkívül választékos ruhatára van, ezért mindenképp olyan sapka-sál szettet szerettem volna készíteni, ami nem egy huszadik rózsaszín darab. Ugyanakkor természetesen illenie kellett a “nagyon nő” kislányhoz, ezért esett a választásom erre a fonalra. Van benne rózsaszín is, ugyanakkor csak finoman adagolva. A kék-fehér színek pedig szinte kívánják, hogy farmerszereléshez viselje Noika.
A sálat hosszában horgoltam körben haladva, a szegély pedig láncszemsorokkal készült. Ez egyébként már a második verzió, mert az elsőt túl fodrosnak találtam, valahogy nem kislányhoz illő volt. Így viszont már nagyon tetszett nekem – remélem, új gazdájának is. A sapka a szokásos beret fazon, az alsó szegélyen kagylómintával.
Nem az első, de az első olyan, amivel igazán elégedett vagyok. Ha szigorúan vesszük, én rögtön a freeformmal kezdtem, hiszen magamtól tanultam horgolni kísérletezés útján, és nem korlátoztak olyan alapvető szabályok, hogy sor közepén nem váltunk tetszőlegesen és ötletszerűen rövidpálcáról háromráhajtásosra. Az első elkészült “művem” is egy ilyen táska volt. Ez amiatt emlékezetes számomra, hogy akkoriban már lehetett tudni, hogy a nagymamám nem sokáig fog élni. Ő volt az, aki mindig forszírozta a kézimunkát, de valahogy nem tudott tűzbe hozni vele, a horgolás is egy merő görcs volt számomra. Halála előtt pár hónappal kaptam rá – sok évvel azután, hogy ő tanítani próbált – és sajnos akkor már nem tudott segíteni, pedig sok apróságban jól jött volna. Szóval siettem azzal az első táskával, hogy bevihessem neki megmutatni a kórházba. Nagyjából sejthető volt akkor már, hogy az lesz az utolsó találkozásunk. És emlékszem az arcára, hogy nézi, nézi a táskát, és gondolkodik, hogy mit mondjon. Nyilván örült, hogy próbálkozom, de az a táska a legnagyobb jóindulattal se volt szépnek mondható, úgyhogy csak bólogatott, hogy csak így tovább.
Azért szerencsére mostanra szerintem már nagyjából elégedetten szemlélné a horgolásaimat. Vagy legalábbis nekem jóval jobban tetszenek – még ez a szabályokra fittyet hányó, freeform stílusban horgolt sál is.
A freeform crochet szabálya, hogy nincs szabály. Van egy színvilág, amit az elején jó kiválasztani. Az ember végignézi az adott színvilágban készleten lévő fonalait, és rakosgatja őket egymás mellé. Hát, nem kis feladat volt, rózsaszínes-lilásból nálam Dunát lehet rekeszteni. A legváltozatosabb vastagságú, anyagú, felületű és árnyalatú szépségekre akadtam. A legtöbbjük már nem lenne elég nagyobb munkához – van, amiből turkálóból csak pár dekát találtam valamikor rég -, viszont ez a freeform crochet esetében nem probléma. (Úgyhogy a fonalfalásnak is adtam egy lökést :D, mégpedig 15 dekát)
Ha címet kellene adnom a sálnak – és miért is ne, hiszen a horgolás szerintem a freeformtól kezdve kacsingat a művészet felé -, akkor az Emlékek címet adnám. Mert az egyes fonalakat elővéve eszembe jutott egy csomó régebben horgolt holmi, azok az emberek, akiknek készítettem sapkát, poncsót, sálat, pulcsit, kiscipőt. És eszembe jutottak a régi minták is, csipkék, amiket szerettem, és amiket mostanában hanyagolok. Most nem előírás, hanem öltet alapján, teljesen szabadon szőttem, azaz horgoltam bele ezeket a mintákat is.
Az elsőtől az utolsó öltésig élveztem. Komoly agymunka is egyébként, hogy ne váljon unalmassá, ne ismételődjön semmi, és pont erre volt most szükségem a sok gombolós sál után, ahol azért nem túl sok mozgásterem volt.
Egy barátnőmnek készítettem, aki ezután a bejegyzés után vagy rohan át érte, vagy kerül a következő két hétben – majd meglátjuk. 🙂
Azaz nem igazi szett, hiszen nem ugyanabból a fonalból készültek. A sál alapanyagából már csak kevés volt készleten: a maradékok az ikreknek készült kis sapkácskákból. Viszont nagyon szerettem a piros-bíbor átmenet miatt, ami különösen jól érvényesül ezen a sálon. A gombhurok ugyanis már más árnyalat, mint a sálnak az a része, amin fekszik. Viszont szerencsére sikerült olyan fonalat találnom a sapkához, ami épp illik hozzá – és még az összetétel is stimmel.
A sapka fazonjáról annyit, hogy úgy érzem magam, mint aki egész életében valamit keresett, és most egyszer hirtelen megtalálta. Egy véletlen folytán egyébként, hiszen elkezdtem követni egy Diana-mintát, aztán szokás szerint gondoltam egy merészet az ötödik sornál, és elindultam a saját fejem után. Kár, hogy nem írtam fel a szaporításokat-fogyasztásokat, mert szerintem pont jó lett így. Na de megpróbálom még utánozni, mert az összes eddigihez képest szerintem ez a legjobban eltalált fazon.
