A tavaly kurkumasárgára festett kendőm idén télen a legtöbbször hordott három kiegészítőm között volt, ami már csak azért is meglepő, mert korábban egyáltalán nem hordtam sárgát és kifejezetten meg voltam győződve arról, hogy ez a szín nekem nem áll jól. Aztán valami kapcsolót átkattintottak nálam, azóta nincs gond a sárgával. Nem csoda, hogy a PIF-játék legújabb körében kurkumasárga festett fonalat ajánlottam fel, valamint egy FIMO-sáltűt. A fonal egyébként okozott kis ijedtséget, mert miután víz érte, teljesen szétplattyadt – ha értitek, mire gondolok -, már fel voltam készülve rá, hogy a kukában fogja végezni, rá se néztem a szárítókötélre három napig, mert féltem a látványtól. Aztán láss csodát, száradás után újra olyan volt, mint újkorában.
Ezt a tutorialt már régóta nézegettem, itt volt az ideje, hogy ki is próbáljam. S mivel én jól elvagyok az egyetlen darab fekete sáltűmmel, így kapóra jött a PIF. A FIMO gyurma számomra eddig a gyerekjáték kategóriába volt besorolva, cuki gyümölcsöket, gyöngyöket meg középkori lovagot csinálgattunk belőle néhányszor. De most kis rámelegedés után teljesen elkapott a gépszíj. Nagyon izgalmas, ahogy a színek keverednek, márványosodik, először csak kicsit, aztán egyre jobban, aztán eléri az optimális szintet, majd onnantól lefelé megy a görbe, egyre összemosódnak a színek és végül a drappból és két barnából lett egy homogén középbarna. Nagyon izgalmas, biztos fogok még készíteni ilyet. Azt is elárulom, hogy az árpilisi blogjátékhoz is készítettem már ebből a gyurmából két meglepetést. Kreatív hetet kívánok Nektek!
– Szerinted van itthon pirospaprika? – Gőzöm nincs, sosem használok paprikát. Ha, akkor a bal felső konyhaszekrényben. (utánanéz) – Nem látok. Ha már úgyis Pesten jársz, hozz már haza egy nagy csomaggal légyszi! És figyelj, amúgy minek nekünk öt csomag kurkuma, amikor sosem főzünk vele?
(Telefonbeszélgetés Apahajóval, miközben én a Bécs-Budapest buszon ülök
ő meg ebédet próbálna főzni, ha lenne otthon paprika.)
Hát nézzük csak, minek nekünk öt csomag őrült kurkuma, ha sose főzünk vele. Na jó, öt csomag azért nem kell, elég három (45 gramm). Aztán még 50 gramm őrült kávé. Ezeket beleszórtam egy lábos hideg vízbe. Hogy a lábos hány liter, azt nem tudom, mindenesetre 10 deka fonal vagy az abból készült kendő kb. egyharmad részét foglalja el. (Majd, de egyelőre még nem tettem a kendőt a lábosba). A víz plusz őrölt festékanyagokat majdnem forrásig melegítem és úgy 40 percig hagyom rotyogni. Eközben egy lavórban langyos mosogatószeres vízben áztatom a festendő fonalat, azaz az abból készült SBS-t. (A recept kis kitérő után folytatódik)
Az SBS-ről csak annyit, hogy Drops Alpakából horgoltam még a nyáron, és annyira jó ötletnek találtam, hogy lesz végre egy natúr, törtfehér kendőm, mert az olyan elegáns. Aztán amikor kész lett, annyira unalmasnak találtam, hogy még arra se vettem a fáradságot, hogy elvarrjak három kilógó szálvéget. Hónapokig kerülgettem, gondoltam, elajándékozom, de valahogy én csak olyat szeretek elajándékozni, ami nekem is tetszik, ellenkező esetben olyan, mintha meg akarnék szabadulni tőle. Senki nem jutott eszembe, aki nálam jobban tudna értékelni egy törtfehér kendőt. Már arra is gondoltam, hogy befestem Boleróval rózsaszínre, aztán valami gyerekszülinapra elvisszük. Ugyanakkor a Drops Alpaka kicsit szúrós, úgyhogy gyereknek elég rizikós ajándékozni, így erről letettem. És akkor jött az a bizonyos telefonbeszélgetés és az ötlet, hogy akkor fessünk végre újra kurkumával.
Első – még tavalyelőtti – kurkumás festésem eredményét láthatjátok a képen a kendő mellett. A kurkumáról tudni kell, hogy fényérzékeny, azaz ha kinn van csak simán a szobában, akkor is fakul. Ez amúgy szép effekteket tud létrehozni, ha az ember szándékosan gyűrötten teszi le, mert ahogy több fény éri, ott jobban kifakul, tehát batikolt hatása lesz. Rólam meg azt kell tudni, hogy türelmetlen vagyok, tehát a festésnek azt a részét, hogy hagyjuk úszni három órát a festőlében a fonalat, általában nem szoktam tudni betartani, az első kurkumás festésnél sem. Most annyi volt a szerencse, hogy jógára kellett mennem este, úgyhogy tényleg úszott három órát a kendő, és nem estem kísértésbe, hogy idő előtt kíváncsiskodjak.
Szóval ott tartottam, hogy 40 perc után bedobtam a kendőt a lébe. Nem szűrtem le előtte, a port úgyse lehetett volna rendesen kiszűrni, a disznóólat meg érdemes megspórolni, mert a kurkuma tényleg nagyon erősen fest. Azt is, amit nem akarunk befesteni vele. Utána közepes, majd kis lángon tovább főzögettem a kendőt még egy óráig, aztán jóga előtt lekapcsoltam a tűzhelyet és otthagytam két órára az egészet fürdőzni. Így összesen három óráig volt a festőlében a fonal, utána a kádban öblítettem tiszta vízzel, később samponos vízzel, majd újra tiszta vízzel. Meglepő, hogy amikor a sima víz már szinte teljesen átlátszó, a samponos újra elkezdi kioldani a festéket. A kávészemcsék kiöblítése komoly feladat, szerencsére a maradék a szárítás utáni kirázáskor elég egyszerűen magától távozott.
És most még egy kis háttérinfo: egy korábbi kávés festésem óta tudom, hogy a kávé nem épp sötétbarnára fog, hanem inkább olyan tejeskávészínűre. Van viszont egy előnye: nem fakul, feltételezem, hogy a csersavtartalma miatt. A kurkuma szép sárgát ad, de fakul (ld. a 3. fotón) és a napsárgából halványsárga lesz egy idő után. Az volt az elméletem, hogy ha a kávét és a kurkumát összeházasítom, akkor egyrészt okkersárga lesz az eredmény, másrészt talán a kávé csersavtartalma megakadályozza, hogy a kurkuma sárgája halványuljon. Az első rész eddig bejött, tényleg tökéletes okkersárga lett. A második rész még meglepetés, figyelem két-három hétig, hogy viselkedik a kendő, aztán meglátjuk. Beszámolok róla, ígérem.
Különben a festőlét annyira sajnáltam kiönteni, mert szerintem még bőven fogott volna, csak sajnos nincs készleten festenivaló fonalam. Lehet, hogy ezen változtatni kéne?
UPDATE: Igen, a szín valóban tartós, kicsit sem fakult egy hónap alatt.
Amikor Jackie Crook Natürlich färben című könyvéből kinéztem a kurkumás festést, még fonalfestésben gondolkodtam. Azóta történt egy s más, pár balul elsült motringfeltekerés például, és akkor azt mondtam magamban, fessen az fonalat, aki fel is tudja tekerni szépen stressz és gubancolódás nélkül, én meg inkább csinálok a Rettentő Különleges Projektemhez megfelelő színű hátteret – pont ilyen napsárga színt képzeltem ugyanis hozzá.
Az utasításnak megfelelően két kiskanál szódabikarbónát és három spriccelésnyi mosogatószert adtam a vízhez, ebben főztem egy óráig a fehér pamutvásznat, majd addig öblítettem langyos vízzel, amíg már csak tiszta víz jött belőle. A csipkét nem készítettem elő, azt csak hirtelen ötlettől vezérelve raktam a festéklébe később – ezért is lett kicsit világosabb. (Pácot nem használtam – nincs ugyanis egyelőre külön festőfazekam, így egy normál levesest fogtam be, amit ezentúl is ugyanúgy fogok tudni használni főzéshez a kurkumás festés ellenére is.)
Ezután egy fazéknyi vízbe 45 gramm, azaz három csomag őrölt kurkumát tettem, ezt főztem úgy egy órán keresztül. Ellentétben a könyvben írtakkal ezután nem állt még egy órát a víz és le se szűrtem a kurkumaport, hanem csak simán beletettem az egyik (a legnagyobb) textildarabot. Kicsit főztem (kb negyed órát), aztán elmentünk sétálni két órára. Ezalatt vízben volt ugyan a textil, de a tűzhelyet kikapcsoltam természetesen. Hazaérve újra főztem egy ideig, majd beleraktam egy újabb darab textilt. Húsz perc múlva egy újabbat és a csipkét is. Ezután még vagy fél óráig főztem. Az időket csak azért írom, hogy utána a csattanót is leírhassam: a három különböző időben berakott textilek színe szinte tökéletesen megegyezik. Mint ahogy a főzéshez használt fakanál színe is az anyagokéval, pedig az jóval kevesebbet ért a vízhez, mint a textil. Talán az előkészített és az előkészítetlen dolgok színe között van némi különbség, de az is csak egy árnyalat. A csipke egyik és másik oldala között viszont annál nagyobb – ezt tényleg nem tudom megokolni, de így van, vegyük jegyzőkönyvbe.
Nem vagyok még elég rutinos versenyző, így nem gondoltam arra, hogy egy második kört is lehetne esetleg festeni ugyanezzel a vízzel – pedig szerintem bőven fogott volna még.
Egyébként nedvesen narancssárga volt, szárazan pedig szép élénk napsárga lett. Még gondolkozom azon, hogy ecettel öblítsem-e ki, netán kötözéses módszerrel mintákat készítsek bele, de egyelőre marad így. Mivel a nemezes faliképet várhatóan nem fogom mosni, nem lesz gond, ha picit még eresztené a színét. Állítólag a kurkumás festés napfény hatására kivilágosodik – ezt majd tesztelem.
Növényi festésben egyébként Violini a legjobb, nézzetek be a Piktor Péntek rovatába!
Tudom, most többen várnak tőlem Gouba élménybeszámolót. Ez ügyben még kis türelmet kérek, mondjuk pár napot. Van valami, amit már mindenképp szeretnék megmutatni, mégpedig a South Bay Shawlette névre hallgató horgolt csipkekendőmet. A mintáját ingyen le lehet tölteni innen – a regisztráció nagyjából fél perc. (Csak azok kedvéért, akik ugyanúgy utálnak regisztrálni, mint én.)
Még a Nyilvános Kötés Világnapján kezdtem el a horgolását, s lendületes start után hetekre félretettem. Most viszont kész, mégpedig pont idejében, mert így a tegnapi szeles vásározáson szuper jól melegített. (Na ugye, mégis írtam a Goubáról is!) A kendő Ercsu-féle gyapjúból készült, én festettem először vöröskáposztával rondaszürkére, aztán ezt a félrecsúszott festést hónapokkal később korrigáltam eperszínű szintetikus festékkel, amelyet egyesek vízzel hígítva emberi fogyasztásra is alkalmasnak vélnek. A végeredmény finom árnyalatos átmenetekkel korallpiros vagy lazacszín lett, ki minek nevezi. Sokat szoktam bizonytalankodni, hogy milyen színek állnak jól nekem, de mondjuk ez tuti nyerő, úgyhogy rettentő boldog voltam, amikor elkészült a festés, és ráadásul 20 deka, azaz értékelhető mennyiség.
A közös kötős kávézáson Julcsi azt mondta, hogy ő biztos nagyobb tűvel állt volna neki. Akkor már nem tudtam változtatni rajta, de azt biztos, hogy legközelebb megfogadom a tanácsát. Találtam egy képet, ahol valóban sokkal csipkeszerűbb az eredmény, és az is nagyon tetszik. Népszerű minta, elkészítette miss marple is, valamint theknittedcupcake is, valamint a német közös horgolós blogon sokan, pl Tina, sőt sokan mások – akik közül kiemelném az ápr. 26-i bejegyzést Lavendelmaschentől, mert pontosan ebből a fajta fonalból fogok én is még egy ilyen kendőt horgolni jó nagy tűvel.
Mit is mondjak? Azt hiszem, kötni egyelőre nem fogok megtanulni kendőt, de a kendőkötők által mesélt szenvedélyt már én is pontosan el tudom képzelni. A kendőkötés/horgolás persze időigényes, nem lehet minden második nap posztolni valamit, de talán nem is baj.
Ahogy egyébként korábban mondtam is, háttérbe szorultak nálam a horgolt sapkák. Kevés a hobbiidőm úgy általában, de ha mégis van, akkor inkább varrok. Csak a ruhák fényképezése egy újabb műfaj, pláne saját magamon, és ebben még nem vagyok túl jó.
A héten még szeretnék mesélni a Goubáról, de ezen kívül igyekszem magam minél távolabb tartani a számítógéptől. Ha már szabin vagyok egy hétig, kihasználom, hogy nem kell állandóan monitort bámulnom és újra játszóterezhetek meg efféle anyai örömök jönnek. Jó hetet nektek is!
…, amíg előkerül a fényképezőgépet a számítógéppel összekötő kábel, elmesélem legújabb fonalfestési kalandomat. Kék fonalra vágytam ugyanis, és biztos forrásból tudtam, hogy a vöröskáposzta kékre festi a gyapjút. És mert ma a piacon olyan helyes kis káposztafejek voltak, hoztam haza négy darabot. Úgy emlékeztem ugyanis, hogy egy kiló káposzta kell a recept szerint. Persze másfél fej feldarabolása után világosan látszott, hogy ha még vizet is akarok a lábosba tenni, akkor a többi két és fél fejet felejtsem el, így most van két és fél fölösleges fej vöröskáposztám – a családunk ugyanis engem leszámítva nem káposztaevő, sőt, én is inkább a savanyított verziót komálom – na de ez mellékszál. Ja, itthon megnéztem a receptet, csak 100 gramm kellett, nem 1000. Ennyit a numerikus memóriámról, vagy mi ennek a neve.
Feltettem tehát főni a káposztát, amely már a feldarabolás közben is szépen megfestette a kezem. Ezt jó ómennek vettem. Amíg a káposzta főtt, előkészítettem a gyapjút. Ezt a munkafázist nagyon szeretem, van ugyanis a szappanban áztatott gyapjúnak valami olyan szaga, ami nem drogériakellemes, de olyan meghitt – már így az ötödik fonalfestésemkor.
Most sem pácoltam timsóban, nem is tudom, valahogy még nem sikerült rávennem magam, hogy elmenjek a patikába, és előadjam a mekkora kiszerelésben lehet timsót venni, és minek az magának kezdetű jelenetet. (Valahogy el se tudom képzelni, hogy kiadnák nélkül, hogy rákérdeznének. Végül is normális ember nem tart otthon timsót.) Illetve de, egyszer már beálltam a sorba, épp egy nehéz eset állt előttem (Szedtem én tavaly erre valamit, olyan pirosas kapszula volt. Nem ismeri? Tudja mit, akkor adjon nekem valami most divatos köptetőt), de aztán ennél a pontnál csengett a telefonom, Apahajó figyelmeztetett, hogy ugye tudom, hogy neki sürgősen oroszra kell mennie, én persze nem tudtam, úgyhogy hazarohantam – azóta sincs timsóm.
Tehát timsó nélkül, egy óra káposztafőzés – a szagok ismét engem igazoltak, azaz azt a döntést, hogy nem főzünk káposztát családilag – egy óra káposztaáztatás, aztán káposzta kihalászása a vízből, és a gyönyörű sötétkék festőlé megtekintése következett. Beletéve a kétszer tíz deka fonalat alágyújtottam, és főztem egy óráig az egészet. Közben a víz színe érdekesen változott, indigókékből átment bíborlilába, amit akár úgy is értelmezhetnék, hogy a kék szín meg a fonalba vándorolt által. De egy óra főzés és még ugyanennyi sima festőlében hentergés után a fonal csak amolyan haloványan szürkéskékes lett. Miután kiöblítettem, még haloványabban szürkéskék. Ami a vicc, hogy a két adag fonal nem egyformán erősen és nem ugyanolyan árnyalatban lett szürkéskék. Az egyik kékebb. Illetve külön nézve mindegyik szürkés, de egymás mellett nézve a kettőt, az egyik a másikhoz képest határozottan kékesnek tűnik.
Első gondolatom az volt, hogy akkor most adjunk neki valami szintetikus rózsaszínt, mert ennél csúnyább már úgyse lehet. Aztán otthagytam az egészet, elmentem ajándékot venni az utódoknak, tolongtam, stresszeltem meg fagyoskodtam egy kicsit, és érdekes, hazaérkezve egészen tetszetősnek találtam a kékesszürke (!) gyapjút. Mutatnék képet is szívesen, csak nem látta véletlen valaki azt a kis fehér kábelt, ami tegnapelőtt még megvolt, és ami nélkül meg vagyok lőve fényképezésügyileg?
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, ezt mindig olyan sablonigazságnak tartottam, meg kicsit túlbuzgóságnak is. Az úgy van, hogy dolgok nagy része elintézi magát is, ha nem jutok hozzá időben, ezt figyeltem meg. Na de érezhettem én, hogy pár óra múlva kidőlök másfél napra, mert utolsó erőmmel még feltettem főni és bekevertem egy adag festéket (üdítőt). Ez amúgy azért praktikus, mert egyszerre teszek olyat, ami a hobbym és olyat, ami az extraprogramos ádventi kalendáriumba is befér, merthogy Do is élvezi és kíváncsian nézi a fejleményeket. Na szóval főztem és kutyultam, ismét megállapítottam, hogy a felszerelésem nem alkalmas festésre, mert minden túl kicsi, épp csak szuszakolni sikerül az uborkásüvegekbe a 10 dekás köteget. Ami aztán meg is látszik, mert a sötétrózsaszín az, ami végig benn volt az üvegben, a világos meg az, amit csak egyszer megmutattam a festéknek. A sárga is csalókát játszott, mert bekeverve még zöldes volt, ami határozottan jobban tetszett volna, na de így se rossz. A szabályszerűséget tökéletesen mellőző fonalat sikerült kapnom, kíváncsian várom, hogy fog ez kinézni meghorgolva. Még azt se tudom, hogy gyerek sapka-sál szett vagy felnőtt sál legyen, mindkettő mellett szólnak érvek, előbbi mellett az, hogy ezer éve nem horgoltam gyerekszettet, utóbbi mellett meg az, hogy mostanában szeretem a felnőttcuccokat. Amúgy a betegség olyan, hogy van az az egy-másfél nap, amikor semmi, de tényleg semmi nem bír rávenni arra, hogy felkeljek az ágyból és elhagyjam a jótékony öntudatlanság állapotát. Aztán jön az, amikor rájövök, azért fáj a fejem, mióta nem vagyok lázas, mert kávéfüggő vagyok – csoda is lenne, ha nem, napi három kávé mellett. És akkor már elég erős vagyok ahhoz, hogy hülyén érezzem magam, hogy semmitteszek, de elég gyenge ahhoz, hogy valójában tegyek is valamit. A külvilág sem érdekel különösebben, nem köt le hosszabban, mint két-három blog új termésének megnézése (átfutása). És akkor olvasni próbálok, Esterházyt, tényleg megnyugtató, amikor árnyalt megfogalmazásokat olvasok anya-gyermek kapcsolatról. És rögtön kedvem támad írni is, a jó író olyan, hogy azt az illúziót kelti, ilyet én is tudnék, mert annyira hiányzik belőle mindenféle görcs. Persze rövid úton kiderül, hogy nem, de azért teszek egy felismerést, miszerint a jó írót az különbözteti meg a nemírótól, nem elsősorban az, hogy jobban ír hanem, hogy napi iksz órát írásra szán. Nem lop perceket, félórákat, és közben fél füllel hallgatja, hogy mennyire működik nélküle az élet, hanem azt mondja, most dolgozom, és olyankor ír. Na ez a felismerésem, hogy amire pofátlanul azt tudom mondani, hogy ne zavarjatok, dolgozom, az a hivatásom, és ha valami rosszul értelmezett mindenkinek rendelkezésre állás miatt semmire nem tudom ezt mondani, akkor nincs is. Uff, én szóltam.
Azt mondják az okosok, és van is ebben valami szerintem, hogy ha valamit igazán szeretnél, ne beszélj róla senkinek, mert azzal a valóra váltáshoz szükséges energiát pocsékolod. És tényleg, van az a fajta pozitív feszültség, ami egy el nem mondható vágynál keletkezik, és amely vihet a megvalósítás felé, legalábbis magamnál így tapasztaltam. Meg az ellenkezőjét is, hogy amikor egy tervemről beszélek másoknak, sokszor apad a lelkesedésem. Hogy a csökkenő feszültség miatt, vagy mert akkor a másik rögtön mond pár kiábrándító adatot és ellenérvet, hogy miért irreális, amire vágyom, azt nem tudom. Mindenesetre 2009 kezdetén volt pár olyan tervem-vágyam, amiről beszélni sem mertem senkinek. És bár még csak november van, nem tudom megállni, hogy vissza ne nézzek, decemberben úgyis ezer más feladat lesz, és mert a két legnagyobb titkos vágyam szerintem megvalósult, úgyhogy juppijupp.
Először is szerettem volna kipróbálni a fonalfestést. Ez nem volt teljesen titkos, hiszen pár, hozzám hasonlóan őrült nőnek meséltem róla, és vártam, hogy majd összeülünk egy festősessionre. Aztán október végén már nem vártam tovább, fenyegetően közeledett az évvége, festés meg még sehol, úgyhogy belevágtam. Azóta már egy kávés festésen is túl vagyok, erről még tervezek fényképes beszámolni is.
A másik, a szupertitkos vágyam ennél őrültebb volt: a fonás. Nem mintha nem lenne elég nagy választék fonalból, pláne ha a külföldi felhozatalt is beleszámítjuk. Csak éppen van nekem az a már-már megszállott vágyam, hogy a dolgokat a kezdetekig szeretem visszakövetni. Vagy amennyire lehet, a kezdetekig. Tudom, ez nagyon lassú életformát hoz magával, és csomó mindenről tényleg lemaradok így, de nem zavar. A bolti kész holmi árnál drágábban veszem a horgolt cuccokhoz a fonalat, de sebaj, mert én készítem, és ez jó érzés. És most még tovább vittem ezt a dolgot: előfonalat illetve gyapjúcsíkokat vettem, meg orsót, és magam fonom meg a gyapjút. Még csak az elején vagyok, de máris imádom ezt az érzést. Különösen azt, hogy így magam döntök arról, milyen vastag fonal lesz a végeredmény, sőt, az általam annyira kedvelt változó vastagságú fonalat is könnyedén elő tudom állítani. Ööö, hogy pontosabb legyek – egyelőre csak változó vastagságú fonal előállítására vagyok képes.
A fonás egyébként eléggé monoton és brutálisan lassú művelet, tehát nem hiszem, hogy az összes fonalszükségletemet így fogom előteremteni, de az biztos, hogy a legkülönlegesebb holmiknak ebből a szempontból is meg fogom adni a módját.
És amit nem mondtam még, pedig a legfontosabb, az egésznek van egy misztikus íze is, hogy van a Nagy Női Hagyomány, amit az utóbbi időben szinte elfelejtettünk, és most belemerülök ebbe a kútba, és dacolva a mindent minél gyorsabban életelvvel, egyszerűen megengedem magamnak, hogy fonjak meg fonalakat főzögessek órák hosszat kondérban, festőlében. Falura kéne költözni, hogy még a festőnövényeket is én szedegessem össze. Na de erről nem is beszélek, nehogy eltűnjenek az energiáim.
Itt már látszik, hogy engem is elkapott a Fonalfestő Láz. Már jó ideje tervezem, és Zsukka segítségét is kértem, amikor Külföldiába mentek. Szerettem volna hozatni vele Cool Aid italport, mert Wollhuhn azt ajánlja, de kiderült, hogy már egy ideje nem kapható Németországban sem. Így aztán egy Közelebbről Meg Nem Nevezett Magyar Italporra fanyalodtam és Ercsu receptjét és ezt a könyvet követtem úgy nagyjából – bár a fonal kimosását nem vittem túlzásba (jelképes egy áztatás, egy öblítés, de még bőven nem volt átlátszó az öblítővíz. Nekem viszont vészesen fogyott az időm, és türelmetlen voltam, de később kiderült, hogy így is remekül működött minden, úgyhogy éljen a türelmetlenség!). A szín már a készítés közben nagyon ígéretesnek tűnt.
Az is megnyugtatott, hogy amikor egy óra főzés után kivettem a fonalat az üvegből, akkor ez maradt hátra – azaz a festékanyagok hiánytalanul belevándoroltak a tolnai gyapjúba. (Mivel sosem iszunk ilyen műitalt, az a része kevésbé aggasztott, hogy festékanyagok nélkül 100 fokon főzve ez a galauskafőzőléhez hasonlatos cucc marad az amúgy remek illatú italporból. Ami tényleg remek illatú, a fonal is még vagy egy hétig narancsillattal töltötte meg a szobát, a konyha meg aznap olyan volt, mint ádventben.)
Ez pedig a végeredmény. Tökéletesen elégedett vagyok vele, sőt, még szebb lett, mint gondoltam. Egyébként az egyik befőttesüvegben narancs, a másikban multivitamin por volt, a köztes részt pedig mindkettővel illetve még egy kis őszibarackkal festettem. Ahol fehérebb maradt, ott volt a zsineg illetve a belsőbb részek is halványabbak lettek, de valahogy az egész nagyon harmonikus még az ilyen kisebb bakik ellenére is. Az legjobb, hogy 0%-ban ereszti a színét, pedig ecetes áztatást nem is alkalmaztam. Ez a főzős festés előnye.
A tolnai gyapjút, amit szintén Ercsutól rendeltem, pedig csak dicsérni tudom. Jól bírta a főzést, változó vastagságúra van sodorva, ami amúgy is a gyengém, és ami a legfontosabb: abszolút nem szúr. És nemcsak gombolyagban, hanem meghorgolt állapotban sem. Ezt onnan tudom, hogy már van egy majdnem kész csipkesál belőle, és az egy álom! Coming soon!
