Az egész úgy indult, hogy nemrég felbontottam életem első horgolt ruhadarabját, egy mai szemmel is komoly csipkepulcsit. Hordás közben annyira kinyúlt az eleve is nagyon bő pulcsi, hogy már zavart, viszont a lazacszínű Cataniáért kár lett volna. Ezen kívül volt még pár megkezdett gombolyag pasztellszínű pamut otthon a babasapkás korszakomból, ezeket komináltam. (Barackszín, fáradt rózsaszín ebből a sapkából, taupe ebből a kendőből) A minta nem bonyolult: egy kétráhajtásos pálca, két láncszem, s ezek váltakoznak. Számolni csak az első sorban kell, utána képtelenség elrontani. Amikor elég hosszú lett a sál, a két végét összehorgoltam, hogy a most divatos loop-fazon legyen.
Az inspirációt köszönöm a one flew over blog szerzőjének.
Átmentei alkotói válság után újra itt vagyok. Azaz még nem tisztáztam, hogy melyik volt előbb, az alkotói válság vagy az általános. Hogy azért untam a fonalazást az utóbbi időben, mert halálosan fáradt voltam, vagy azért voltam halálosan fáradt, mert hanyagoltam a fonalas feltöltődést. Mindegy is – lényeg, hogy a fonalas holtpontnak vége. A másiknak, a fáradtságnak és fásultságnak még nem, de mit is várunk, ha júliusban egy hete túradzsekiben kell járni, állandóan esik és/vagy szélvihar van és átlagos napi alvással töltött időm hat óra körül van. A fény az alagút végén mégis látható, szerdától szabin vagyok, akár esik, akár fúj. Hogy ne kelljen tanácstalanul állnom a fonalaspolcom előtt, össze is gyűjtöttem a folyamatban lévő projektjeimet. A rózsaszíneket. Van még más színű is, de ne legyünk telhetetlenek – ha ezzel végzek a szabi alatt, már elégedett leszek, és ha csak a felével, már akkor is.
Itt van rögtön ez a pár kör a négyzetben horgolt folt. Tesómék kérték úgy nagyjából ezer éve, hogy horgojak nekik egy asztalterítőt lila színekből, hogy menjen a sötétlila függönyhöz. Akkor visszakérdeztem, hogy ne inkább varrjam-e, merthogy az gyorsabb, de azóta már annyi idő eltelt, hogy úgyis mindegy alapon mégis a horgolásnak ugrottam neki. Lilák, törtfehér, mályva, pink, bordó és szürke fonalakat használtam eddig. Hogy ilyenkre gondoltak-e, az még majd kiderül. Egy este max hatot sikerül abszolválnom, szóval biztos kell még vagy két hét, hogy kész legyen.
A leírást, amely itt található, kicsit módosítottam: az utolsó sorban a pálcacsoportok között csak egy lsz van, a sarkokban viszont három. Így ugyan egy kicsit kisebb a végső négyzet, de szerintem négyzetebb. Persze sok múlik azon, ki milyen szorosan horgol, ki kell próbálni.
Aztán itt egy egyszerű darab: Do-nak szerettem volna egy pulcsit, olyat, ami praktikus, nincsenek rajta lyukak, amibe játék közben bele lehet akadni. A fonal csodálatos, Pandora66-tól vettem a dawandán. Mondjuk meg kellett érte dolgozni, mert nem gombolyagban, hanem csak úgy összecsavarva kaptam meg. Az első tízdekának még mindig ott van egy része összegabalyodva, mert egy idő után feladtam. Aztán írtam neki, hogy avasson be, mit csinálok rosszul, hogy kell ezt szakszerűen. Persze semmi ördöngösség, a második adag már elég gyorsan ment, miután már tudtam a technikát. De a lényeg: a szín csodás, a vastagság ideális (zoknifonal), olyan puha, mint belefeküdni a mesebeli felhőbe. Ahhoz, hogy a pulcsi kész legyen, még minimum 20 óra munka hiányzik, ha nem 30. (Látom már, hogy nem lesz ebből a nyaralás alatt befejezés.)
Csak hogy legyen valami váratlan is, elmondom, hogy ismét nekiugrottam a csipkekötés megtanulásának. Hosszú út lesz, de megéri. Úgy kezdődött, hogy baromira elkezdtem magam sajnálni, hogy nincsenek itt barátaim (vagy mondjuk pontosabban NH-nééken kívül nincs, akit csak úgy spontán felhívhatnék, hogy helló, igyunk meg egy bambit.) És akkor összekaptam magam, és azt mondtam, hogy nyilván nem is lesznek, ha nem mozdítom el a popsimat a kanapéról. És akkor elmentem a Laufmasche szokásos pénteki kötős bulijára, találkoztam Ama-val, aki egyébként Anna, és aki úgy öt projektet kötött párhuzamosan azalatt az egy óra alatt, szóval rögtön tudtam, hogy rokonlélek. És kedvet kaptam tőle a kötésre. Mondjuk az is segített, hogy a boltban csodás fonalak voltak, persze csodás árakon. És amilyen fonaligényes a horgolás, ha mondjuk egy stólányi fonalat vennék onnan, akkor akár öltözködjek a Gucciból vagy mittudomén, más hasonló dizájnercuccokból, mert kábé az se drágább. Mennyivel más egy kötött stóla, harmadannyi fonal szükséges hozzá és mennyivel jobban érvényesül az a harmadannyi! Szóval fel van adva a feladat, egyelőre keresem a megoldást olyan rejtélyekre, hogy például hogy lesz nyolc sor leforgása alatt húsz szemből huszonhárom. Mondjuk azt, hogy nem adom fel, aztán majd meglátjuk egy hónap múlva.
Az utolsó három kép egy freeform sál projekt rollllernek – akárhány l-lel is írja a nevét. Tavaly kezdtem, szóval ideje lenne a sálszezonig már végére érni. Kitünteti a sálat, hogy régi be nem fejezett kötéseimet és horgolásaimat is beledolgoztam. Szerencsére tobzódom a különleges textúrájú rózsaszínes-lilás fonalakban, szóval csak az ihletre várok. Időnként jön, akkor kiegészítem egy újabb tenyérnyi darabbal. Úgy saccolom, ha lenne még tíz ihletett pillanatom, akkor végére is érnék. Szóval kedves rollller, csak türelem.
Amikor nyáron meghorgoltam a lazacszínű saját festésű fonalból az első south bay shawlette-emet, azonnal tudtam, hogy ez egy megismétlendő projekt. Azt is tudtam, mit szeretnék másképp csinálni: sokkal vékonyabb fonalat és ahhoz képest vastag tűt használni, hogy könnyű és szellős legyen. Röpke 9-10 hónap után itt is a második próbálkozás eredménye. Zauberkugel zoknifonalból horgoltam (Brombeer árnyalat), amelyhez 2-2,5-es tűt ajánlanak, én viszont 4,5-est használtam. Az elő gombóc fonalat még két éve vettem egy bécsi kirándulásunk alkalmával, de mert az kevésnek bizonyult, valamikor tavasszal vettem még egy gombolyagot. Így tehát kicsit kevesebb, mint 20 dekát használtam. A két szín nem volt teljesen egyforma, de az eltérés szerintem nem zavaró. Amúgy is annyi árnyalat van egy gombócon belül, az átmenetek pedig olyan finomak, hogy szerintem tökéletes és gyönyörű. (Csak hogy dicsérjem egy kicsit magamat)
A mérete már így is hatalmas, és még blokkolásról szó sem volt – nincs otthon elég gombostűm, és amikor kézimunkaboltban vagyok, ilyen földhözragadt dolgok sosem jutnak eszembe, elveszi az eszem a sok fonal meg textil. 🙂
A fonalról még annyit, hogy egyrészt csodás színekben kapható, másrészt a minőséggel nem mindig voltam megelégedve. Néha nagyon vastag, máskor cérnavékony, de ez nem szándékos, hanem egyértelműen és láthatóan hiba. Ha zoknit kötöttem volna, akkor elég sokszor kellett volna kivagdosni a túl vékony részeket, amelyek zokninak totál használhatatlanok – szerencsére kendőnél nem ennyire vészes ha változik a fonal vastagsága, de azért a teljes képhez ez is hozzátartozik.
Kricsár nyaklánc teszi 100%-ossá a szettet. 🙂 (Amelyben egyébként a szoknya saját készítésű)
Végül – csak a vicc kedvéért – idézem Apahajó és Anyahajó beszélgetését, amikor elkészült a sál.
he: – Ezt komolyan te csináltad? she: – Igen, miért? – Te ez fantasztikus, csinálj még ilyet, tedd föl a dawndara és kérj érte vagy 30 eurot! – Édesem, lelombozlak, ha azt mondom, hogy 20 euronyi csak a fonal, ami benne van? – Akkor kérj érte mondjuk 40-et. – Ja, és amúgy 9 hónapig horgoltam.
Na igen, ennyit arról, hogy megéri-e horgolt cuccokat eladni 🙂
Ezt a kalapot már talán mutattam. Tavaly nyáron készült a nagyobb része, a Goubára vittem. Do-nak már akkor is tetszett, de szerintem kicsit kicsi volt neki. Végül készleten maradt a kalap, Do meg előhúzta a szekrényből, addig ügyeskedett, amíg jó lett a fejére (a Catania és a nyújthatóság esetének remek illusztrációja…). A karima viszont határozottan túl keskeny volt egy ötéveshez, így még egy türkiz csíkot horgoltam rá – a színt ő választotta. Most már tökéletesen illik a nyári ruhatárába, amelynek idén nyáron a türkiz lesz a fő színe.
Főleg Cataniaból készült, a világoskék és a petrolkék csík pedig Supreme. Ez is 100% pamut, de valamivel vastagabb, mint az előbbi, s emiatt tapasztalataim szerint formatartóbb. A Burda-boltokban lehet kapni 10 dekás gombolyagokban, és tavaly 1000 forint volt egy gombóc, tehát nagyjából egy árban a Cataniaval, viszont sajnos jóval kevesebb színben. (Nekem a pamutfonalak közül a Supreme a kedvencem.)
Soha nem volt még ilyen hosszú karácsonyi szünetem. Az óvoda január 10-én nyit ki újra, és Ausztriában teljesen normális, hogy addig aki csak teheti, kivesz pár nap szabadságot. (Gondolom, köszönhetjük ezt annak is, hogy ez az ország a síturizmusból él, meg annak, hogy január 6. – Vízkereszt, Háromkirályok, ki hogy ismeri – amúgy is munkaszünet lenne.)
Az elmúlt hónapokban bebizonyosodott, hogy tudok napi horgolás-varrás nélkül élni, de az is, hogy ez jelentősen rontja a közérzetemet, így azt találtam ki, hogy ellensúlyozásképp a téli szünet minden napján befejezek és beblogolok(!) egy tavaly elkezdett horgolást vagy varrást. Ez nem is olyan elszállt terv, hiszen a) rengeteg elkezdett holmi fekszik itthon b) általában nem sok hiányzik a készhez.
Az első a sorozatból egy dugóhúzósál lilás-rózsaszínes árnyalatokban. Ajándék ugyan, azaz meglepi, de ha nem mondom meg kié, akkor talán nem lövöm le a poént. Ha meg az illető rájön, akkor legalább kétszer örül, egyszer amikor itt látja, egyszer meg amikor megkapja.
Ha jól számolom, ötféle fonalat használtam. Az első sor, ami csak néhol látszik: erős fukszia, egy gyapjú-akril keverék, Pittsburgh névre hallgat. Ugyanez a fajta a halványlila is, amely viszont nem összetévesztendő a mályvával, ami Relax, szintén gyapjú-akril, csak jóval vékonyabb, két szálat fogtam össze ehhez a sálhoz. A sötétlila szakasz tulajdonképpen két vékony fonal, az egyik egy turkálóból származó gyapjú, a másik meg szintén gyapjú, de nevére sajnos nem emlékszem. Eredetileg Ahama táskájához vettem. A minta egyszerű, és már csináltam is hasonlót. Egy olyan hosszú láncszemsort készítettem, amilyennek a sálat elképzeltem. Az első sor minden láncszemre egy egyráhajtásos pálca. A második sor pedig tele volt szaporítással, általában egy pálcára három, de néha négy pálca is került. Nagyon nagy a fonaligénye a második sornak, így amikor az egyik fajta fonalból kifogytam, kerestem egy színben harmonizálót, és azzal folytattam. Így jött ki az ötszínűség, amit nem is bánok – ha az ember lánya nyaka köré csavarja, akkor egy kellemes-bohókás egyveleg látható.
Bár csak két sor az egész, de vastag és az egész nyakat eltakarja. Hossza nagyjából másfél méter, talán kicsit több. Egyszerűen rajongok a végeredményért, így aztán hamarosan magamnak is készítek valami ilyesmit, már előre látom.
Most pár napig úgy fog tűnni, mintha éjt nappallá téve blogot írnék, pedig csak kiskanalanként adagolom, amit az utóbbi időben elmulasztottam, és kihasználom az időzített bejegyzésben rejlő hatalmas lehetőségeket. Szükség is van az előrelátásra, mert a hétvégén véget nem érő születésnapi party lesz, valamint csatlakoztatott Mikulás, és a vendégek egymásnak adják majd a kilincset, és taszigálni fogják egymást, hogy hozzáférjenek a négy darab székünk egyikéhez vagy a négy darab nappalis ülőhelyhez. (Habár a lakás hatalmas, de nem vagyunk sokvendégkompatibilisek. Illetve csak akkor, ha a vendégek a földön is szeretnek ülni és az ölükből esznek.)
Tehát az első, amit muszáj megmutatnom, az a vasárnapi mézesbuli eredménye. Hála Ahamának, ki lettünk okosítva retextil terén, én pedig hazajőve kénytelen voltam kicsit gyakorolni a hurkolásokat. Retextil alapanyag híján fonalnyalábokat hurkolgattam. Hatalmas távlatok nyíltak meg a fonalfalás előtt!
Még azt kellene kitalálnom, hogy mivel érhető el, hogy a széle ne kunkorodjon fel. A fent látható IZÉ rendeltetési helye egyébként a nappaliban lesz, ahol ronda oszlopok tagolják a teret, mely oszlopok eddig hófehérek voltak, de ez hamarosan már a múlté. A meglehetősen vad színpárosításról annyit, hogy nálunk ilyen a szőnyeg, és gyakorlatilag szinte semmilyen dekoráció nem illik hozzá, ez az első, amire azt mondom, hogy nem ütné agyon egymást a szőnyeg és a falidísz.
Ráfér már a blogra – meg rám is – egy kis vidámabb téma, úgyhogy visszakanyarodom az augusztusban kezdődött Fonalfalóra. Részleges sikerrel játszom, ami konkrétan azt jelenti, hogy új fonalak mindig kerülnek valahogy hozzám (nem tudom, szerintem lehet bennem valami mágnes), viszont szerencsére a régiek is szépen fogynak. Bevallom, az adminisztrálásban nem vagyok jó, azaz már egy ideje feladtam a számolgatást, nem tudtam követni, mit számoltam bele és mit nem, mi számít újnak és mi nem. Pl most már a szeptember elején vett fonal is a készlet része, ugyebár 😀
Azt viszont tisztelettel jelenthetem, hogy ez a két gombolós sál egész biztos beszámíthat, ugyanis ezek a fonalak már több, mint egy évesek. A fekete-fehér-kékesszürke ismét egy pécsi szerzemény – hihetetlen, milyen mekkája ez a város a fonalasoknak! Tapintásra nagyon sima, és most már a titkára is rájöttem. Már a harmadik hasonló hűvös, ugyanakkor sima fonal került a kezembe, és egyetlen közös van bennük: mindegyik tartalmaz viszkózt is néhány százalékban. Kicsit utánaolvastam ennek az anyagnak, és ahogy kiderült, a viszkóz lehet természetes és mesterséges anyag is, így nem kerültem sokkal közelebb a titokhoz. Mindenesetre tény, hogy jó megfogni a sálat, és nagyon kellemes nyak köré tekerni is. (Igen, bevallom, minden sálat szoktam tesztelni magamon, hogy milyen hosszabb időn, mondjuk egy órán keresztül viselni.) A gombot is szeretem – tulajdonképp semmi különös, csak épp pont ezek az árnyalatok. Jó érzés, hogy néha már az otthoni készletekből is tudok tökéletesen illeszkedőt találni. (Avagy éljen az új gyűjtőszenvedély!)
A zöld sál gyapjú-akril keverék, ez is bevált, kipróbált. Szeretem a színét is, a rajta lévő gombot is. Néha eszembe jut, hogy debreceni lelkész koromban voltam fafragó hittanos táborban, és nagyon nem tudtam még akkor, mihez is kezdjek fűrésszel a kezemben. Most már tuti tudnám: sáltűt meg gombokat gyártanék! Van ugyan fagomb a boltban, de pont ez az alak nem volt, szerintem pedig ide ilyen kívánkozott.
Mindkét sál már a Meskán található, és még egy sapka is, amiről azonban majd máskor mesélek.
És ti hogy haladtok a fonlfalással? Tudjátok számolni? Én már szinte biztosan tudom, mi lesz a legszorgalmasabb fonalfaló ajándéka! Csak tudjam titokban tartani. Ha nem sikerül, akkor kénytelen leszek félidőben köztes ajándékot sorsolni 🙂
Nem az első, de az első olyan, amivel igazán elégedett vagyok. Ha szigorúan vesszük, én rögtön a freeformmal kezdtem, hiszen magamtól tanultam horgolni kísérletezés útján, és nem korlátoztak olyan alapvető szabályok, hogy sor közepén nem váltunk tetszőlegesen és ötletszerűen rövidpálcáról háromráhajtásosra. Az első elkészült “művem” is egy ilyen táska volt. Ez amiatt emlékezetes számomra, hogy akkoriban már lehetett tudni, hogy a nagymamám nem sokáig fog élni. Ő volt az, aki mindig forszírozta a kézimunkát, de valahogy nem tudott tűzbe hozni vele, a horgolás is egy merő görcs volt számomra. Halála előtt pár hónappal kaptam rá – sok évvel azután, hogy ő tanítani próbált – és sajnos akkor már nem tudott segíteni, pedig sok apróságban jól jött volna. Szóval siettem azzal az első táskával, hogy bevihessem neki megmutatni a kórházba. Nagyjából sejthető volt akkor már, hogy az lesz az utolsó találkozásunk. És emlékszem az arcára, hogy nézi, nézi a táskát, és gondolkodik, hogy mit mondjon. Nyilván örült, hogy próbálkozom, de az a táska a legnagyobb jóindulattal se volt szépnek mondható, úgyhogy csak bólogatott, hogy csak így tovább.
Azért szerencsére mostanra szerintem már nagyjából elégedetten szemlélné a horgolásaimat. Vagy legalábbis nekem jóval jobban tetszenek – még ez a szabályokra fittyet hányó, freeform stílusban horgolt sál is.
A freeform crochet szabálya, hogy nincs szabály. Van egy színvilág, amit az elején jó kiválasztani. Az ember végignézi az adott színvilágban készleten lévő fonalait, és rakosgatja őket egymás mellé. Hát, nem kis feladat volt, rózsaszínes-lilásból nálam Dunát lehet rekeszteni. A legváltozatosabb vastagságú, anyagú, felületű és árnyalatú szépségekre akadtam. A legtöbbjük már nem lenne elég nagyobb munkához – van, amiből turkálóból csak pár dekát találtam valamikor rég -, viszont ez a freeform crochet esetében nem probléma. (Úgyhogy a fonalfalásnak is adtam egy lökést :D, mégpedig 15 dekát)
Ha címet kellene adnom a sálnak – és miért is ne, hiszen a horgolás szerintem a freeformtól kezdve kacsingat a művészet felé -, akkor az Emlékek címet adnám. Mert az egyes fonalakat elővéve eszembe jutott egy csomó régebben horgolt holmi, azok az emberek, akiknek készítettem sapkát, poncsót, sálat, pulcsit, kiscipőt. És eszembe jutottak a régi minták is, csipkék, amiket szerettem, és amiket mostanában hanyagolok. Most nem előírás, hanem öltet alapján, teljesen szabadon szőttem, azaz horgoltam bele ezeket a mintákat is.
Az elsőtől az utolsó öltésig élveztem. Komoly agymunka is egyébként, hogy ne váljon unalmassá, ne ismételődjön semmi, és pont erre volt most szükségem a sok gombolós sál után, ahol azért nem túl sok mozgásterem volt.
Egy barátnőmnek készítettem, aki ezután a bejegyzés után vagy rohan át érte, vagy kerül a következő két hétben – majd meglátjuk. 🙂
