Posts Tagged with Egyéb

A kerámiázáshoz már gyerekkorom óta nagy kedvem volt, azaz lett volna. Beiratkoztam általánosban kerámia szakkörre is, de balszerencsémre abban az évben pont évfordulója volt az iskolánknak, és mivel a Fazekas utcában volt, a kerámia szakkör kiváltsága lett, hogy elkészítsen kábé ezer darab agyagkorsó formájú medált. Mire ezzel kész lettünk, meg is utáltam az agyagozást. Pedig még egy korongozó is ott állt a szertárban, de a kancsók fontosabbak voltak.
Amikor most novemberben a suliban meghirdettek agyagozást gyerekeknek és szülőknek, azonnal fellángolt a régi lelkesedés, és jelentkeztem. A gyerekek teljes apátiával fogadták a lehetőséget, úgyhogy csak egyedül mentem…volna. Ha Do az agyagozás előtti este rá nem jött volna, hogy ő is ja de menne, és én milyen izé vagyok, hogy nem szóltam neki. A szelektív hallás, ugye. Még szerencse, hogy a kerámiás tanárnő olyan jószívű volt, és szorított helyet plusz egy főnek a pici teremben.

A legegyszerűbbel kezdtem, csillagokat és szíveket szaggattam ki, majd egy robosztusabb SBS kendővel nyomdáztam rá. A csillagok sajnos nem kerültek vissza hozzám égetés után, szív viszont van egy kisebb kazal. Ami fura, hogy csak a piros lett olyan színű, amilyennek vártam. A fehérnek látszó igazából sárga, a barnás foltos pedig egyöntetű narancssárga lett volna, ha eltalálom a festék ideális hígítási arányát. Hát, ennyi rizikó van benne, amikor azt az instrukciót kapja az ember, hogy joghurtsűrűségűre kell felvizezni. Mert ugye Spar joghurt vagy Aldi, zsírszegény vagy görög joghurt – kábé ahány joghurt, annyiféle sűrűség. Ezek szerint a görög joghurt lett volna az etalon. Azért nem szomorkodom, ezek is szépek, csak mások, mint a terv lett volna.

A várakozásoknak a fő művem sem teljesen felel meg, de azért megtartjuk – azaz elajándékozzuk, ahogyan eredetileg is terveztük.

Ez a tál egész érdekes technikával készült. Kinyújtottam az agyagot, majd ráborítottam a styropor félgömbre. Először körbe akartam vágni, hogy köralakú legyen a szája, de a tanárnő azt javasolta, nézzem meg, mit lehet ebből a szabálytalan alakból kihozni. Végül kínálta magát, hogy a fölösleges részeket tekerjem fel, s abból lett a tál füle. Az alakjával elégedett is vagyok – csak a színe… A zöld árnyalat még nagyjából stimmel is, csak azt hittem, hogy egyenletesebben fog fedni a festék. Nagyobb adagot kellett volna eloszlatni a felületen. Az alsó részeket és a fület pedig elvileg olajzöld színnel mázaztam, ehelyett alig lett sötétebb, mint a fűzöld, cserébe viszont barna foltos. Egyébként a barna foltok kifejezetten tetszenek, de a mintaszínpalettán nagyon nem így nézett ki. Hát igen, muszáj nyitottnak lenni kerámiázás közben, mert ami a kemencében történik, az eléggé nehezen kiszámítható, pláne tapasztalat hiányában.

A harmadik darab egy egyszerű pici tálka, nem volt tervem vele, csak kíváncsiságból csináltam. A hozzá használt festék is nagyon izgalmas volt, kis feketés szemcsék türkizkék alapon. Amikor aztán készen lett, egyből megvolt az ötlet és a leendő gazda. Egy baráti pár ugyanis pár nappal korábban házasodott, nekik ajándékoztuk gyűrűtálkának.

Azért amikor kezemben tartottam a kiégetett csetreszeket, akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy nem kellene-e átnyergelnem a kerámiára a fonalaktól. Különös tekintettel az otthon lévő sálmennyiségre, meg arra, hogy viszont szép tálakra bőven szükség lenne még a háztartásban. Meg hát a technika is nagy kihívás, bőven lehetne tanulni mind a formázás, mind a színezés terén. Egyelőre nincs a közelemben állandó kerámiaszakkör, de a gondolat már ott van valahol a fejemben, és figyelem az adódó lehetőségeket.

Remek könyvet olvasok! A címe 88 dolog, amit ki kell próbálni a gyerekkel, mielőtt kiköltözik. Nagyon szórakoztató ötletek vannak benne, mindegyik olyan dolog, ami az életre neveléshez szükséges, vagy legalábbis nem árt. Nemcsak olyan unalmas dolgok, mint pl. kiszortírozni a ruhásszekrényt, mert ez ugye evidens, hanem csínytevések is, mint pl. cseresznyét lopni a szomszéd fájáról vagy építeni valamit, ami úszik. Ha a végére érek a könyvnek, majd írok külön bejegyzést is róla, most csak azért említettem, mert szeretném kiegészíteni egy 89. dologgal. Annyira remek az ötlet, hogy csoda, hogy hiányzik a gyűjteményből. Annyira remek, hogy csakis egy gyerek találhatta ki.

Ahogy az már több bejegyzésből is lejöhetett, elég szigorúan fogom a gyerekeket médiahasználat terén. Az érvem mindig az, hogy csak az nézhet tévét, akinek ezen kívül valami más is eszébe jutna még. Ha nincs más ötleted, akkor az egy intő jel arra, hogy nem szabad tévét nézni. Ezt nagyjából be is látják a gyerekek és igyekszenek hosszútávon egyensúlyt tartani a normális játszás, olvasás, mesenézés között. Persze azért elhangzott nemrég a sóhaj, bárcsak felnőttek lehetnénk, akkor annyit néznénk tévét (esetünkben dvd-t vagy youtube-ot), amennyit csak akarnánk! Miért is ne, gondoltam magamban, csináljunk fordított napot, mint anno a suliban. Legyenek a gyerekek a felnőttek, ők döntenek, mennyi tévét néznek, de megcsinálják hozzá mindazt, ami még a felnőttséghez hozzátartozik. A javaslat annyira tetszett nekik, hogy rögtön másnap – egy szombati napon – belevágtunk. Innentől kezdve, ha azt írom Gyerekek, az igazából minket, felnőtteket fed, ha pedig azt írom, Felnőttek, az a gyerekeket.

Mondanom sem kell, hogy a Gyerekek ezen a szombaton kialudhatták magukat a fárasztó hét után, míg a Felnőttek is akkor keltek, amikor akartak. Az a fura, hogy e héten a Felnőttek keltek hamarabb, és rögtön ébredés után össze is vesztek, ami amúgy inkább fordítva szokott lenni. De sebaj, a Gyerekek kaptak reggelit fél 10 körül szépen terített asztalnál, így jól indult a nap. A Felnőttek reggeli után közvetlenül bekapcsoltatták a Gyerekekkel a számítógépet és elkezdtek mesét nézni. Ezalatt a Gyerekek bevonultak a szobájukba és békésen olvastak. 12-kor az egyik Gyerek jelezte, hogy éhes és lassan szeretne ebédelni. Az egyik felnőtt kicsit irritáltan nézett, de aztán mondta, hogy tud tükörtojást, rántottát és virslit főzni, s mivel van a hűtőben 4 virsli és 4 tojás, ezzel az ebéd meg is van oldva. A Gyerekek kicsit kevesellték a mennyiséget, de a Felnőttek bevásárlás helyett mesét néztek, úgyhogy ezzel kellett beérni. A Gyerek még javasolta, hogy ő esetleg főzne hozzá egy kis zöldséget is, ami nagyon fontos a Gyerekek fejlődéséhez. A Felnőtt ezt ráhagyta, de előre jelezte, hogy ő nem fog enni belőle. Ebben maradtunk – a Felnőtt dönt. A Gyerek felvette a rendelést – ki rántotta, ki tükörtojás -, majd nekiállt főzni. Nagyon komplex tevékenység ez, figyelni a virsli vizét, mérni az időt, serpenyőben figyelni az olaj hőmérsékletét, feltörni a tojást, de a sárgája maradjon szépen egyben, nézni hogy az ember ne verje le a nyelénél fogva magára a forró olajat, mikor pont jó a tükörtojás sárgája, de közben jaj, ki kell venni a virslit a vízből, de hol a tányér, amire rakhatnám, és mire kész a rántotta, meleg-e még a virsli, az asztalon van-e mindenkinek a kedvenc mustárja – hát szóval tényleg nagy teljesítmény egy ilyen komplex ebéd elkészítése egy Felnőttnek. Be is ismerte, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyi mindenre kell figyelni, ha több dolgot főz az ember egyszerre. Az ebéd ízlett, és miután a Gyerekek megették az adagjukat, rohamtempóban elhagyták az asztalt, nem szedték össze maguk után a szennyes edényt és nem mostak kezet, viszont rávetették magukat az édességes szekrényre. Később a délután folyamán is rájártak, amíg a Felnőttek nem figyeltek oda.
3 óra tájban a Gyerekek mondták, hogy unatkoznak, de a Felnőttek azt kérték, hogy szépen foglalják el magukat csendben, hiszen ők most tévéznek. A Gyerekek erre visszamentek olvasni. Kicsit később újra kimentek, hogy programot kérjenek maguknak, kávézóban sütizést vagy múzeumot, de a Felnőttek tévézni akartak. Aztán később már mutattak ugyan hajlandóságot, de sajnos nem sikerült megegyezni, hogy kávézó vagy múzeum, és mert vacsoraidő lett, végül egyiket sem csináltuk. Az egyik Felnőtt, mégpedig a Mama, eléggé szívére vette, hogy nem sikerült a Gyerekek kívánságát teljesíteni, hogy úgy mondjam, kifejezett bűntudatot érzett és megígérte, hogy ezt még majd bepótolják. A Gyerekek ebben meg is nyugodtak. Aztán a Felnőttek még megvacsoráztatták a Gyerekeket, olvastak egymásnak mesét, aztán visszacseréltük a szerepeket.

Most amellett, hogy nagyon szórakoztató volt a szerepcsere egy egész napon keresztül és hogy igazán élveztem, hogy annyit olvasok szombaton, amennyit csak akarok, készen kapom az étkezéseket és ha ledőlök ebéd után, lábujjhegyen járnak körülöttem, szerintem volt némi tanulási hatása is. A “Felnőttek” belátták, hogy azért a felnőttség nem csak arról szól, hogy azt csinálja az ember, amit akar. Ráadásul ha az ember egész nap mesét néz, délután 5-re az is unalmas lesz. Emellett büszkék voltak magukra, hogy milyen ügyesen elkészítették az étkezéseket és elpakoltak utána. Oké, a bevásárlást elfelejtették, úgyhogy azon a hétvégén kicsit szűken volt mérve az otthon lévő élelmiszer, de csak kibírtuk valahogy hétfőig. Összességében szerintem win-win szituáció, mindenki jól érezte magát, kifejezetten ajánlom, hogy próbáljátok ki, mielőtt a gyerekek kiköltöznek!

Mióta a paradicsomallergiámat elmulasztotta egy kínai gyógynövényes teakeverék és a napi háromszori meleg étkezés, fanatikus melegreggeli-hívő lettem. Előfordul persze, hogy nincs rá lehetőségem, időm, alapanyagom, konyhám, például utazások alatt háromszor melegen étkezni, de igyekszem megteremteni legalább a meleg reggeli lehetőségét. Ha bárki azt gondolná, hogy napi háromszor sülteket és vegyesköretet kell meleg étkezés alatt elképzelni, és hogy ezzel az ember két hét alatt duplájára növeli a derékbőségét, az szerencsére téved. A meleg ételek is lehetnek könnyűek és aki egyszer felfedezi, hogy milyen jó a hatásuk, az az ezzel járó kicsit több edénymosogatást és konyhai szöszölést is zsebre teszi szerintem.
A meleg reggeli korszakom előtt nagyon szerettem például a joghurtot reggelihez. A joghurt erősen hűtő hatású, nem véletlen öntenek nyakon sok salátát a mediterrán országokban joghurttal vagy kínálnak grillhúsokhoz joghurtos öntetet.

Hogy ellensúlyozzam a joghurt hűtő hatását, a bele való gyümölcsöt nem nyersen adom a natúr joghurthoz, hanem fahéjjal párolva és kevés mézzel édesítve. Ősszel-télen kínálja magát az alma és a körte, ősszel ezeken kívül a szilva is. Ha pedig igazán kényeztetni szeretném magam vagy ha sokat futottam a héten és elkél egy kis magnéziumpótlás, akkor még diót és mandulát is pirítok a gyümölcs tetejére. Általában kevés vajon és vízen párolom meg a gyümölcsöt, ami nem rossz, de a múlt héten egy kisebb konyhai malőr miatt valami még jobbat fedeztem fel. Elfelejtettem vizet önteni a szilva alá – biztos szólt hozzám valaki, miután a vajat és a szilvát már betettem a láboskába. Így a szilva nem lett leveses, befőttszerű, hanem csak pirult. Ausztriában a Zwetschenröstl egyébként kedvelt köret hús mellé, tulajdonképpen ezt sikerült előállítanom a párolt szilva helyett. Így megvan az új nyerő képlet:
1 adag natúr joghurt + 1 adag fahéjas sült szilva + pirított diófélék = egészséges, melegítő reggeli.

Az év kilencedik hónapjában nálam át szokott kattanni valami belül. Ami az adott naptári évben tervem volt, az vagy elkezdett megvalósulni vagy ha nem, akkor lélekben elkezdek elbúcsúzni a dologtól – legalábbis az adott évre. Épphogy vége az iskolakezdési nagyüzemnek, már jön a munkahelyi őszi dömping, aztán ez véget sem ér, már elkezdődik a karácsonyi sejtelem. Nem mondom, hogy készülődés, mert az például sokszor csak egész későn kezdődik, de legalábbis a sejtelem, hogy idén is lesz és ha lesz, akkor az azt is jelenti, hogy az év is lezárul. Függetlenül attól, hogy sikerült-e az adott évre kitalált terveimet, ötleteimet megvalósítani.
Idén például eltökélt szándékom volt fonalakkal összefüggésben egy erőteljes fogyókúra. Nem egyszerűen annyi, hogy szerettem volna kevesebb fonalat venni és elhasználni az itthon lévőket, bár persze az lett volna a legszebb, ha ez sikerül. Inkább az volt a célom, hogy mozgás legyen a fonalaskosarakban és alakot öltsenek azok a fonalak, amelyeket egykor határozott elképzeléssel szereztem be, aztán valami oknál fogva mégis feldolgozatlanul maradtak.
Azt is terveztem, hogy idén nehezebb kötésekkel is megpróbálkozom és hogy úgy általában a kötéstudásomat fejlesztem. Három komoly tervem is volt: megkötni életem első top-down kardigánját (Caramel), életem első felnőtt pulcsiját (Dove) és megtanulni a rövidített sorokat a Color Affection kendőn.

És akkor most nézzük a realitást. A január és a február még eléggé a tervek jegyében telt. Szembesültem a fonalaimmal – és egyidejűleg a fonalfogyókúrában részt vevő sorstársaim fonalaival is, bár ez utóbbival csak virtuálisan. Egyébként ez hozott egy nagy megkönnyebbülést. Mert egyrészt rájöttem, mennyi fantasztikus fonalam van otthon, szóval egy egyéves házi őrizetet simán át tudnék hidalni kézimunkával szükség esetén. Másrészt azt se volt utolsó látni, hogy másoknak még több van, tehát nem vagyok annyira szélsőségesen hörcsögtermészet, mint amennyire annak tartom magam. Kifejezetten átlátható kis készletecském van ahhoz képest, hogy idén áprilisban már nyolc éve, hogy elkapott a horgolásvírus, ráadásul ennek nagyobb részével tényleg elégedett vagyok.

Az év első harmadát a számvetésen túl még egy jó értelemben vett fegyelmezettség is jellemezte. Tőlem szokatlan módon tartottam ki projektek mellett, nem raktam félre röviddel a befejezés előtt fél éves szünetre a holmikat, hanem elkezdtem és befejeztem. Volt ebben is némi flow, és ha nem is hiszem, hogy ez a fegyelmezettség így marad, azért jó tudni, hogy képes vagyok rá és még a szépségét is érzem.

A fegyelmezettség fura ellenpólusa volt a mindegy-mentalitás. Tavasszal, március-április körül valamikor beláttam, hogy nem lehet mindig csúcsra járatni magam a hobbiban sem. Elképzelhető és megengedhető, hogy szinte semmit nem haladok vagy napokig elő se veszem a fonalakat, tűket (és ezzel együtt napokig rá se nézek a blogomra). S bár a fogyasztott métereket a fonalfogyasztó csoport kedvéért számon tartottam és mértem, de megengedtem magamnak, hogy annyira keveset haladjak, amennyit épp kedvem és erőm volt. Persze most ez hülyén hangozhat, hiszen persze, hogy a hobbiban annyit csinál az ember, amennyit kedve van. De azért aki hozzászokik, hogy hetente háromszor lemegy futni 10 km-re, aztán hirtelen lecsökken az adag kétheti egyszer egy körre a ház körül, annak ez valamennyire nyomasztó. Hasonlóan van a horgolással és kötéssel is. A nagymamám azt mesélte, hogy azért nem erőltette, hogy a lányai megtanuljanak kézimunkázni, mert nem akarta nekik azt a kötelességérzést továbbadni, amit ő mindig érzett “ha szabadidőm van, akkor ki kell használni varrásra, kötésre”. Bár engem elvileg semmi nem kötelezne, és a kötés-varrás manapság nem spórolást hoz, mint akkoriban, mégis szoktam érezni, hogy időpocsékolás, ha csak úgy heverészek a kanapén vagy úgy nézek meg egy filmet, hogy közben nincs a kezemben az aktuális kötős-horgolós projekt. Jó volt ettől az érzéstől kicsit eltávolodni idén tavasszal.

Május-júniusban aztán a nemhorgolás és nemblogolás csúcsára értem. Vizsgára tanultam és tényleg minden mást emögé kellett helyezni a to do listán. Júliusban és augusztusban a helyzet némileg jobb lett, de a nyaralás alatt se igazán haladtam – cserébe faltam a könyveket, ami nem volt betervezve.

Most szeptember van, a kilencedik hónap, és így visszanézve egész elégedett vagyok. Kevés valósult meg a terveimből, de nem azért, mert összevissza csapongtam, hanem mert egész egyszerűen lassan kötök és sok mást is csináltam. Futottam például, ezenkívül semmittevéssel is foglalkoztam meglepően sokat. Emellett az évben többször azon kaptam magam, hogy tényleg sikerült a hangsúlyt áthelyeznem a kötésre és sikerült megbirkóznom pár mintával. A Color Affection még mindig csak az elején tart, a kardigánt és a pulcsit még el se kezdtem és talán idén már nem is fogom, de ez most nem zavar.

A kilencedik hónap kijózanít. Mire lesz még időm idén? Mindenképp be kell fejeznem az őszi Cameo-mat egy barátnőmnek októberig. A Ready szélcsipkéjét annak ellenére meg kellene próbálnom, hogy valamit elszámoltam és most parázok, hogy pont a vége nem lesz szimmetrikus. Mondjuk az valószínű, hogy a különbség nem lesz igazán szembetűnő, de egyelőre blokkol, hogy nem találom a hiba okát. Na de ezt is szeretném még októberben befejezni, szintén egy barátnőmnek.  Készül a granny-táska szintén ajándékba, ezt legkésőbb a gyapjúnapon szeretném átadni. Két kendőt tervezek még karácsonyra, mindkettőt horgolva, így még van is esély rá, hogy befejezem. És ha a Color Affection is haladna, annak nagyon örülnék. Azt hiszem, ennél többet tervezni nem reális arra a maradék három és fél hónapra, ami még hátravan az évből. A Caramel és a Dove átcsúszik 2015-re, de sebaj, akkorra is kellenek célok.

Még februárban elkezdtem a Color Affection kötését azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezen a darabon fogom megtanulni a rövidített sorokat. Az akkori elképzeléseim szerint az első szín egy padlizsánlila Regia fonal, a második Drops Alpaka türkiz, a harmadik pedig egy zöldessárga,  kézzel festett Nina fonal lett volna. Aztán a Nina-féle csoda elég hamar átnyergelt az első Lily Magnóliámba, a Drops Alpakáról kiderült, hogy nemezelődik, ha nem vigyáz az ember és gépbe teszi, úgyhogy a projekt fagyasztóba került.
A lila egyszínű első szakasz majdnem kész volt már, így azt nem bolygattam, és vártam, hogy majd megtalálom a megfelelő két másik színt. A készletemet átrendeztem nemrég és ott nem találtam megfelelőt, így valami ellenállhatatlan fonalakcióra vártam vagy egy utazásra, ahonnan kiváló emlék egy gombolyag fonal. Végül múlt héten, a nyrá végi Lana Grossa kiárusításon találtam meg a két tökéletes színt. Így néznek ki együtt:

és itt látszik, hogy az első szakasz már majdnem teljesen kész. Egyébként időközben már elkezdtem a csíkozást is, a mustársárga-padlizsánlila csíkok vadítóak lesznek. Pont illene álmaim esőkabátjához. (Ha nem a konkrét cuccra mutatna a link, akkor a legalsó citromsárgát nézzétek.) Mondjuk még azt el kellene érni, hogy ne csak a sál illjen a kabáthoz, hanem a kabát is a pénztárcámhoz – de addig is lehet álmodozni.

Az utazás tágítja az ember horizontját, felnyitja szemünket a világ sokszínűségére, satöbbi, satöbbi. Mióta 2010-ben elkezdtem ott dolgozni, ahol épp vagyok, rengeteget utazom. Horizontom már annyira tág, hogy tágabb nem is lehetne. Igaz, a városokat, ahol járok, igencsak hézagosan ismerem, reptértől a hotelig, vasútállomástól az ülésteremig tart a szabadságom, időnként, ha különösen nagy szerencsém van, még a hotel környékének egy-két km-es körzetében is sétálgatok egy hosszabb ebédszünetben. Mondjuk másfél héttel ezelőtt még egy hajnali futásra is volt időm Koppenhágában, de ez már tényleg olyan luxus, amihez hasonlót nem is várok a következő egy éven belül.
Remélem, érzitek az öniróniát – a munkahelyi utak szerintem legfeljebb az ember tűrőképességét tágítják (mert sehol nincs pont olyan íze a reggeli kávénak, mint otthon), a horizontját nem nagyon, egy konferenciahotel nagyjából mindenütt ugyanolyan Európában. Na jó, még talán a legegzotikusabb Szerbiában volt, ahol legalább lehetett kicsit kézzel-lábbal elmutogatós activityzni a vasútállomáson a semmilyen általam ismert nyelven nem beszélő információs hölggyel.

Mindez persze nem volna érdekes itt a fonalas posztok között, ha nem tágult volna egy ponton mégis a horizontom az utazások hatására. Épp két hete Koppenhágában kezdődött, majd e héten Kasselban ért be az a felismerésem, miszerint igen, mégis van létjogosultsága egy csomó kötött ruhadarabnak, amit korábban hülyeségnek tartottam. Ott van például a zongorakesztyű. Csak néztem régebben ezeket a csodaszép filigrán csipkés zongorakesztyűket a Ravon és azon gondolkoztam, hogy akkor ez most mit akar. Mert télen nekem a zongorakesztyű halottnak a csók, ha meg még csipkés is, akkor tényleg miről beszélünk. A téli kesztyűnek legyen ujja, felőlem lehessen visszahajtani, hogy ehessen az ember gesztenyét vagy dohányozzon vagy okostelefonozzon, ha akar, de ha meg csak simán közlekedik, akkor legyen az a kesztyű igazán meleg és takarjon mindent. Ehhez képest, amikor a nyár leghosszabb napján Koppenhágában – hála a rengeteg németnek, akik VB-t akartak nézni és emiatt hamarabb befejeztük az ülést – volt két órám este sétálni, akkor úgy a 40. perctől kezdve semmire nem vágytam jobban, mint egy zongorakesztyűre. Felőlem akár csipkésre. Na jó, a hosszú szövetkabátomra is vágytam vagy legalább egy polár felsőre, annyira hideg volt. A dánok ekkor rövid szoknyácskákban lejtettek saruban, hiszen ebben a pár napban van nyár, most kell kiélvezni, ennél melegebb idén már nem lesz – mondták ők. Azért steppelt átmeneti kabát rajtuk is volt a saruhoz.

Kasselba úgy mentem, hogy azt gondoltam, Németország mégsem Skandinávia, ha Bécsben van 30 fok, akkor ott lesz mondjuk 22, az még azért mindig nyár. Ehhez képest volt is 22 fok mondjuk délben fél óráig a napon, ha éppen nem esett az eső, amúgy meg érzésre 10-12. 3 napig fáztam, mondjuk úgy kell nekem, ha nem viszek magammal mindenhova négyévszakos ruhatárat meg háromféle cipőt. Ahogy a 3. napon vártam a pályaudvaron a késve érkező vonatomra és már szinte megszoktam a fázást mint állapotot, feltűnt, hogy 10 nőből 9-en nyári csizma van. Ez is egy olyan műfaj, aminek a létjogosultságát Magyarországon élve sosem értettem, aztán Bécsben már kezdtem felfedezni, de még nem csábultam el rá – Kassel óta meg nézem a kirakatokat, hogy melyik modellt válasszam. Németországban úgyis annyit tágítom a horizontomat, hogy inkább van szükségem nyári csizmára, mint szandálra.

A baseballsapka szerintem mondjuk halálos bűn, de mióta lemenő nappal szemben próbáltam meg futni pár hete, már ezzel kapcsolatban is kezdek megengedőbb lenni. Persze csak ha másokon van. Én meg inkább futok olyankor, amikor a nap más szögben süt – elvégre minden csak időzítés kérdése.

Az szeretném előre leszögezni, hogy amikor az egész gasztroblogvilág macaron-lázban égett, úgy két-három éve, abszolút nem bizsergett a kezem, hogy akár csak egy próbát is tegyek a megsütésével. Jó nekem a sima mandulás csók, mindig sikerül, gyerekek szeretik és amúgy is, minek az a sok édesség. Aztán egyszer egy nagyon flancos helyen volt munkahelyi vacsoránk, és a desszertes büfében volt macaron is. Most vagy soha, gondoltam, ha valahol, akkor itt biztos jól csinálják, nézzük csak, miért alélnak el felnőtt emberek egy mandulássüti nevének kimondásától. És igen, valóban jó volt és valóban valami egészen más, mint egy sima mandulás csók. De még ekkor sem éreztem indíttatást, hogy sok konyhában töltött óra után esetleg elsírjam magam, mert elrepedt, nem jött fel, szétfolyt vagy más efféle katasztrófák. Van elég frusztrációforrás az életemben, minek még egyet mesterségesen kreálni.

Aztán jött Ági blogszülinapi játéka, és abban a biztos tudatban, hogy nincs kockázat, úgysem nyerek, beneveztem a játékba a macaronsütő tanfolyamért. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor kiderült, hogy akkor most felvehetem a kapcsolatot a Lecsó Főzőiskolával, mert megnyertem a tanfolyamot.
Itt jön be az aggódó anya szál a történetbe. Mert hát amúgy is annyit utazok munka meg tanulás miatt, és akkor most szimpla privát kedvtelés miatt is, ráadásul pont egy olyan hónapban, amikor nincs is olyan hétvége, amikor végig otthon lennék. Hátmilyenanyazilyen.
A tanfolyam végül – és az egész nap az utazással együtt – olyan volt, mint egy csobbanás a kánikulában. Nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára néhány óránál hosszabb ideig úgy a gyerekek nélkül, hogy nem valami dolgom volt, hanem szimpla élvezet. Nyugiban sütöttünk egy tiszta, tágas konyhában, ahol az asztalon csak az volt, amire szükségünk volt a sütéshez, ráadásul ezt nem nekem kellett kikészíteni, valamint elmosogatni. A tanítási módszer olyan volt, hogy nem egyszerre készítettünk a macaront, hanem egymás után, azaz mindenki egyszer csinálta és még négyszer végignézte, hogy mi a dolgok menete. Így gyakorlatilag a nap végére fejből tudtam a receptet és alig vártam, hogy otthon kipróbálhassam.

Ami számomra a legfontosabb tanulság volt, hogy a recept nagyon nem minden a macaron esetében. Olyan apróságok befolyásolják a sikert, mint például az aktuális időjárás, hogy használtam-e a sütés előtti nap a sütőt vagy hogy kettővel többet vagy kevesebbet kavarok-e a tésztán, mint amennyi az ideális. Annyira keskeny a határ a már elég és még nem túl sok között, hogy ennek a határnak a meglátásában tényleg hatalmas segítség volt a tanfolyam. Ha ezt otthon kellett volna kikísérletezni, akkor szerintem sosem jutok el a normális macaronig, mert egyszerűen nincs türelmem annyit próbálkozni.
Egyébként a konyhában általában úgy mozgok, hogy mérleget meg órát a legritkább esetben használok és mindent érzésre csinálok – ez lehet az oka, hogy főzni remekül, sütni annál kevésbé tudok. Át nem sült vagy formába beleégett kuglófok, homorú muffinok, szétmorzsolódott tortalapok – nagyjából ilyenek várhatók tőlem. Ehhez képest a Lecsóban Niki lehúzott a földre és elmondta, hogy milyen részletekre kell milyen aprólékossággal figyelni, ha azt akarom, hogy azt a 3 órát ne hiába töltsem a konyhában. És most kipróbáltam, és igen, valóban működött: ha betartom a használati utasítást, akkor a macaron pont olyan lesz, mint abban az igen jó étteremben 2012 októberében és sokkal jobb, mint pár hónapja egy akármilyen cukrászdában. Így esett, hogy tegnap cukorhőmérővel és stopperral a kezemben sütöttem és a gyerekeket leültettem valami rajzfilm elé, hogy teljesen zavartalanul tudjak koncentrálni a hadműveletre. Így a három óra egyszerre volt fárasztó – mert mi van, ha nem sikerül, pedig a gyerekek annyira várják a macaront – és üdítő, mert annyira fókuszálta a figyelmem, mint egy meditáció. A különbség csak annyi volt, hogy itt tényleg nem lehetett elkalandozni.

Visszatérve a milyenanyaazilyen érzéshez: amikor hazajöttem a főzőiskolában sütött adag macaronnal, a gyerekek kábé elhalmoztak csókjaikkal, és ez nem nekem szólt, hanem a legjobbmakarónisütőmamucinak. Egyelőre tehát, amíg meg nem unják az új sütit, ideiglenesen újra isteni magasságokban vagyok a szemükben – már ezért megérte.

Nem, nem ért véget teljesen a blog nyári szünete, viszont ezt a könyvajánlót egyszerűen muszáj megosztanom. A nyár végül is tökéletes olyan apró projektekre, amiket a medence szélén, játszótéren, tengerparton és a világ végén lehet horgolni és elég hozzájuk egy-két gombolyag is. A konyhai fogók pedig épp ilyenek. Oké, elismerem, van a műfajban valami ódivatú, de ha nosztalgikusnak címkézzük, rögtön jobban hangzik.

Bevallom, magamnak még sosem horgoltam edényfogót, remekül kijövök azzal a két sütőkesztyűvel meg a konyharuhákkal, amelyek már évek óta szolgálnak. Viszont erre a füzetre égető szükségem volt, hogy megtanuljam a címlapon látható modellhez használatos ún. bavarian crochet technikát.

Hogy a nyár ne menjen el kaland nélkül, ez volt az első Amazon-szállítmány, amit nem pikk-pakk kaptam meg, hanem mindenféle kavarások után, de legalább így pár napig rögtön kettő is van belőle. No de nézzük, miért is gondolom úgy, hogy nagyon is érdemes volt várni három hetet erre a kis könyvecskére!

A könyvben szereplő edényfogók szinte mindegyike valamilyen nem szokásos technikával készül, amelyeket nagyobb darabokhoz is fel lehet használni. A popcorn mintával nemcsak edényfogó, de párna is készülhet, ugyanúgy lakberendezési tárgyakhoz használható az a technika, amikor egy hálós mintára horgolunk második réteget és egy definiálhatatlan fodros felületet kapunk. Ez az új kedvencem!
Tetszenek az ún. double-face technikával készült dolgok is, ahol az alsó réteg egyszerűsége a második réteggel kombinálva izgalmas mintát ad és az a modell is, ahol egyszerű nagyihatszögekből készül a kétrétegű edényfogó, de a darabok nem úgy vannak összeillesztve, ahogy elsőre eszébe jutna az embernek. Csak apró csavar, mégis annyira izgalmas a végeredmény. Másik kedvencem az áthúzott szemes technikával készült nagyon visszafogott kör alakú darab – nem is annyira eredeti funkciójában, de ha az ember szaporítás nélkül tovább folytatja az edényfogót, akkor remek kalapot készíthet.

Csupa-csupa remek inspiráció! Egy gond van csak – az a technika, ami miatt az egész könyvet megrendeltem, olyan apró rajzokkal szerepel, hogy türelemjáték kisilabizálni. Ezzel együtt is adok négy csillagot az ötből és szívesen ajánlom nemcsak azoknak, akik edényfogók tömegeit használják el évente, hanem azoknak is, akik egy füzetbe összegyűjtve szeretnének több technika megtanulásához apró mintadarabot találni. És ki tudja, talán még karácsonyi ajándék is lehet egyik-másik. Végül is már nem is egész fél évet kell addig kibírni! További jó nyarat kívánok Nektek!