Már csak két hét és ismét kamera elé áll a család. Nem kis stressz ez, hiszen ki kell választani a ruhát (minél egyszerűbb, annál jobb, ezt már kitapasztaltuk), a kiegészítőket (iskolakezdési fotók is lesznek, szóval vannak stabil elemek, de egy kis horgolt sem hiányozhat) és még arra is figyelni kell, hogy mindezt el is vigyük magunkkal Pestre. Ajaj. De tudjuk, hogy megéri az izgalom, mert elég ritkán sikerül normális képeket készíteni magunkról házilag. Jót tesz a külső szem és főleg, hogy valaki még a kamera előtti feszültséget is segít oldani, hogy grimasz helyett némi mosoly is legyen a képeken.
A közös nevező idén a türkizkék, ez nagyjából mindenkinek jól áll a családban és majdnem mindenkinek van is ilyen felsője (kivéve nekem, mert jelenleg nincs egy rongyom, legalábbis ez a benyomásom), ehhez készült a csíkos sapka.
A fazon buggyos, de ez egyelőre nem látszik – sebaj, hagyunk egy kis feladatot Katának is, neki biztos jobban sikerül megörökíteni sapit és tulajdonosát. A horgolási adatok pedig: Catania-szerű pamutfonalak, 3-as tű és legyezőcsipke, meg másfél este felhasználásával készült.
A konfliktuskutatási intézet ajtaján a firkafelirat: szeretet.
A felállványozott Akakikonál pedig azt írták ki: Zavartalanul üzemel. Felvetődött valamelyik szombaton, hogy esetleg ott ebédeljünk négyesben, aztán ahogy megláttuk a feliratot, Apahajóval egyszerre röhögtünk fel és fordultunk sarkon. Ha mi bemegyünk oda gyerekkel, szedhetik le a molinót – ezt azért igazán nem kívánhatjuk az Akakikotól, bármilyen jó is szusiban.
tegnap vásárolt nekem egy pár korcsolyát. A tudattalanom nagyon okos. Sokkal okosabb, mint a tudatos részem, amely a meglévőnél egy számmal nagyobb nadrágot szeretett volna vásárolni nekem beltéri mozgásformák gyakorlásához. Szerencsére a tudattalanomnak több segítőtársa is volt: egy akciós korcsolya, amelyet vétek lett volna otthagyni annyiért, ha jó lett volna a méret/modell (nem lett jó), aztán meg egy kompetens sportnagyáruházi eladó (igen, ez a faj létezik, nemcsak embertani könyvekben, hanem a valóságban is!). Na jó, az a tény sem elhanyagolható, hogy otthontól 7 perc sétára van egy korcsolyapálya, ez az info is belóghatott valahogy a tudattalan zavaros vizeibe. Meg persze az emlékeim, hogy a gyerek- és kamaszkorom teleit kis megszakítással koripályán töltöttem.
Most akkor az van, hogy a tudatos részem kénytelen volt behódolni, és hasizmozás helyett jégen siklással cserélni fel az év eleji fogadalmat. Év eleji fogadalmat márpedig teszünk, mert a tavalyit is teljesítettük, minek következtében 1. meglepődtünk önnön következetességünkön 2. életminőségünk jelentősen javult.
Egyébként fogadalmakon túl is javult az életminőségünk, sőt, mi több, bár céljaink nem mind teljesültek, álmaink közül viszont jóval elváráson felül. Írhatnék erről persze, és talán fogok is még, hátha bárkinek ez megerősítést jelent, hogy igenis, álmodni muszáj és ha már, akkor nagyot.
Na de ha már a fogadalmaknál tartunk, akkor itt kell elmesélnem, hogy családi fogadalmat is tettünk, idén részleteiben és az apróbb családtagok teherbírásához igazítva magunkévá tesszük Bécset. Vannak itt különféle Stadtwanderweg-ek, kiránduló útvonalak a városban és környékén, zöldben és nemzöldben egyaránt, minden szépen kiépítve, lehet pecsétet gyűjteni, aztán meg lehet az embernek kitűzője, ha minden pecsétet összegyűjtött, erre gyúrunk. Nem a kitűző miatt, hanem mert szeretnénk új lakhelyünket úgy ismerni, ahogy csak az ismerheti, aki veszi a fáradságot. Meg ha épp nem túracipőt húzunk, akkor egyéb közlekedési eszközökkel szeretnénk megismerni ideiglenes avagy választott hazánkat – már ha ez a fogalom létezik egyáltalán. Ahogy gyerekkorunkban hétvégenként magyar városokat nézegettünk és magyarországi nyaralásra mentünk, most ugyanígy szeretnénk az itteni környéket és szépségeket megismerni – bőven van, nem kell messze keresni a szépet és a pihentetőt. És ahogy gimis koromban Miskolc történetébe ástam magam bele jó mélyen, úgy most Bécs története lesz az új kihívás. (Az olvasás rutinját végülis tavalyi fogadalmammal már visszahoztam a mindennapjaimba). Azt hiszem, célnak nem is kevés, pláne ha hozzávesszük, hogy ezek mind a szabadidő hasznos eltöltéséről szólnak, és ugye dolgozni is kell, nem is keveset.
A korábbi és a mostani szelekív hulladékgyűjtésünk között a különbség minden szempontból elég nagy. Budapesten is szelektáltunk, de ott ez komoly meló volt. Nemcsak azért, mert a kukaszigetig kemény kaptatón kellett fölcipelni a szatyrokat, és ezt nem tettük meg minden nap, de még minden héten sem. (Miért is nem? Hiszen akkor nem kellett volna annyi és annyira nehéz szatyrokat felvinni. Na mindegy, ez már késő bánat.) Most sokkal közelebb vannak a kukák, ráadásul szintkülönbség nélkül, de ez csak az egyik könnyebbség.
Bécsben általában az az alap, hogy a házakhoz tartozik a papírszemetes és a Restmüll, tehát a minden más. Ezeket a holmikat könnyen-gyorsan kiviheti az ember, csak figyeljen, hogy a kulcsot mindig vigye magával, nehogy kizárja magát a lakásból. S aztán – és itt a lényeg! – fogja a papírjait, és egy mozdulattal beleborítja a szemetesbe. Egy mozdulattal! Nem egyenként csúsztatja be a kis teafiltereket a postaládajellegű nyíláson, hanem egyszerűen beleönti a felnyitható fedelű szemetesbe. Mert itt nem büntetik meg az embert azért, ha szelektíven kívánja gyűjteni a papír.
A többi kukafajta a házunktól 3 perc sétára van két irányban is – fő a változatosság, egyszer ide, másszor oda viszem, mert nem tudom eldönteni, melyik van közelebb. A fémet használjuk ugyan, de nem túl gyakran (joghurtok fedlapja, szökőévente konzerv- és sörösdoboz, szigorúan kimosva). A műanyagflakonos kuka alig érdekel, néha azért veszek flakonos vizet, hogy tudjak mibe vizet vinni magammal az útra. S persze van az üveges kuka, fehér és színes külön, ide leginkább kampányszerűen viszem ki a belevalót, amikor nagytakarításkor belátom, hogy úgyse főzök 50 üveg lekvárt, tárolni benne egyelőre a gyerekek miatt úgyis életveszély, tehát a meglévő készlet felét nyugodtan kidobhatom.
Van viszont valami, ami otthon nem volt: a biokuka. Almacsutka, krumplihéj és társai. Bevallom, a biokuka komoly gondokat okozott a háztartásunkban. Mert egyrészt a második héttől világos volt, hogy persze, gyűjtünk bioszemetet is. Na de mibe tegyük? A papírokat óriás táskába – melyet egyébként a bécsi hulladékkezelő cég dobott be érkezésünk másnapján a postaládánkba (nyilván véletlen az időzítés), s a táskát nem dobjuk ki. A Restmüllt a szokásos nelonzacskóba, az üvegeket, fémet pillepalackot szintén egy textilszatyorban visszük el a tetthelyre. Na de mi legyen a bioval? Egyszer véletlenül megláttam, hogy egy papírzacskóra rá volt írva, hogy bioszemétbe dobható – hurrá, akkor ez lesz a megoldás, gondoltam én. Csak arra nem gondoltam, hogy amennyit jelenleg otthon főzünk, nem keletkezik túl sok bioszemét. Na jó, gyümölcsöt eszünk, de azért hány almacsutka, szőlőszár meg szilvamag fér el egy közepes méretű papírszatyorba, ugye. De megszoktuk, hogy a szemetest akkor visszük ki, ha megtelt, és mert bioszemét csak nem telt meg még másfél hét alatt sem, komolyan megnőtt a lakásban tartózkodók száma: elleptek bennünket a muslicák. Nem fokozatosan, hanem hirtelen.
Azóta itt vannak velünk. Néha úgy tűnik, győzünk. A múltkor este megittuk egy üveg bor végét, elől hagytuk a üveget, hogy majd másnap kiöblítjük és tesszük az üvegszemetes táskába, s láss csodát, másnapra kiderült, hogy a kimosatlan borosüveg a legjobb muslicacsapda. De azért még így is maradt. Most várunk. Ki költözik el hamarabb vajon?
Mellesleg a muslica rettentő bajkeverő. Sikerült neki elérni azt, amire házasságunk eddigi 5 és majdnem fél évében nem volt példa: elkezdtünk azon gondolkozni, hogy
K i v o l t a h i b á s
hogy megjelentek a muslicák. Én, mert én akartam elkezdeni a bioszemetet gyűjteni, vagy ő, mert túl későn dobta ki.
A kukatörténet persze nem ért véget, legközelebb majd mesélek a postásról, aki egyben kukás is.
p.s. Vajon mire következtetne egy pszichológus abból, hogy költözködések után általában a szelektív kukákról írom az egyik első posztot?
Május elején egy cserebere kapcsán Bogival egy izgalmas-mozgalmas fotózós délutánt töltöttünk el. Ő sapikat és egyéb fotózási kellékeket kapott tőlem, mi pedig csodás fényképeket és a fotózás élményét! Szerencsénk is volt, abban a két órában pont nem esett az eső. Volt benne minden, ami az életben is: jópofa mozdulatok a testvérek között, szeretgetés és rosszalkodás, voltak kísérleteink, amelyeket a gyerekek szabotáltak és volt, amikor együttműködtek. Volt, hogy ők kezdeményeztek fotótémát, volt, hogy Bogi terelgette őket finoman. Aztán – csak hogy valósághűek legyünk – a végén volt elfáradós hiszti és tesók marakodása a játékokon.
Az volt a legérdekesebb számomra, hogy sikerült ötvözni a spontaneitást és a célirányosságot, azaz bőven munka volt ez mindnyájunknak, mégsem éreztük mesterkéltnek a dolgot.
A kis piros pettyes textilkosár Zsukka műve, figyelmes szemlélők felfedezhetnek egy Figurkát is, és persze anyahajó kalapokat is.
Hozzáteszem, egész eddig sosem hittem volna magamról, hogy egy fotózást élvezni fogok. Nekünk még az esküvői fotózás is minimálon futott, mert egyszerűen nem voltam ráhangolódva. Utána viszont nagyon bántam, hogy kimaradt és kevés kézzel fogható emlékünk van arról a napról.
Ami szerintem a legjobb ebben az egész fotózásban, az az utóélet: amikor épp bosszankodom valami hétköznapi hülyeségen, csak felidézem, milyen cukik ezeken a képeken a Kicsikék, és rögtön könnyebb lesz. Legalábbis így tervezem 🙂 Ha ez bejön, lehet, hogy minden évben csapunk egy fényképezést?
Mert az odáig rendben van, hogy mindenféle fotózkodásokhoz készítek időnként színes-fonalasokat, na de teljesen zavarba jövök, ha úgy alakul, hogy saját magunkat kellene vicces-kedves kellékekkel ellátni. Már korábban is volt olyan ötlet, hogy sapkákért és babagumókért cserébe fényképezkedést kapunk, de abban az időben Do éppenséggel sikítófrászt kapott, ha egy fényképezőgépet meglátott. És akkor beláttam, csak azért, mert szerintem jó ötlet lenne pár élvezhető kép rólunk családilag, még nem kéne megkínozni a gyereket. Aztán eltelt egy év, és talán-talán kimondhatjuk, hogy időnként még élvezi is, ha pózolhat, Kristóf pedig leginkább azt akarja, hogy ne zavarják köreit, ami annyit jelent, hogy ha nem kell a kamerába nézni, felőle akár még fényképezhetik is. Tehát az alapok megvannak, most már csak az a kérdés, miféle sapikat szedjek elő, netán készítsek ez alkalomra valami újat és extrémet, és ha igen, milyen színben, hogy ruhát is találjunk hozzá passzolót. És akkor még süssön a nap és találjak valakit, aki úgy sminkel ki, hogy nézzek is ki valahogy, meg hasonlítsak is magamra. S bár Bogi azt mondja, észre se fogjuk venni, hogy ő is ott van, azért én izgulok – nem is kicsit. Nagy a tét, nem is tudom, van-e már rólunk olyan fénykép, amin mind a négyen egyszerre vállalhatóan rajta vagyunk. Márpedig mikor készüljön ilyen, ha nem ebben a hálás kétéves és négyéves életkorban, amikor MÉG olyan cukik. És amikor MÉG csak egy ősz hajszálam van.
Érzem, kellene már egy pozitív hangú bejegyzés, ha már a Karácsonyi Klasszikus betegség miatt elmaradt. Így minden erőmet összeszedve kerestem és találtam néhány pozitívumot az elmúlt napokban.
Régen – értsd: gyerekkoromtól 28 éves koromig – a karácsony egyik legfontosabb része volt a 25-26-ai olvasás. Persze, látogatóba is mentünk, de oda is vittem az ajándékba kapott könyveket, hiszen a felnőttek beszélgetése úgyis unalmas volt, és olvastam, olvastam. Idén volt az a titkos vágyam, hogy de jó lenne megint, ha nem is egy egész könyvet, de legalább pár novellát, megszakítás nélkül lendületből végigolvasni. Ha úgy vesszük, ez a kívánságom sokszorosan teljesült: a betegségnek azon szakaszában, amelyben nem volt lázam, kiolvastam három könyvet. Nem lövöm most el ezt a témát, hátha jön a szokásos Az Év Öt Könyve láncjáték, majd akkor 😀
A másik igazán fantasztikus, hogy úgy mondjam simogatás a nőnek. A Család Barátját elhívtuk tegnapra, végül is mégse hagyhatjuk két gyerekre a beteg anyát. Beteg anya pont úgy néz ki, mint egy beteg: fehér, beesett arc, kritikán aluli haj, a jelmez melegítő+póló. Család Barátja erre megjegyzi, hogy beteg anya mennyit fogyott. Karácsony után ki ne szeretné ezt hallani? És most elárulom a titkom!
Az ünnepi menü így nézett ki: Reggelire három bögre mézes tea. Délelőtt egy ACC 200 vízben oldva. Még két bögre tea. Ebédtől uzsonnáig három-négy bögre tea. Délután egy pohár vízben oldva ACC 200. Újabb pohár teák korlátlanul ízesítve mézzel és citrommal. Vacsorára 7,5 ml köhögéscsillapító. Négyóránként lázcsillapító sok forró teával. A nap folyamán egy darab banán elmajszolása, csak hogy a rengeteg gyógyszer ne unatkozzon egyedül a gyomorban.
További pozitívumként tudom elkönyvelni, hogy a gyógyszer, ami eleinte zsibbadást okozott a nyelvemben és a számban, végül mégsem bizonyult végzetesen veszélyesnek. Pedig már elképzeltem, hogy a nyelvem akkorára fog dagadni, hogy nem kapok levegőt, magam köré gyűjtöttem volna szeretteimet, de a gyerekek épp aludtak, Apahajó meg vaklármának titulálta agóniámat, úgyhogy nem gyűjtöttem.
Aztán azt is, hogy újra napvilágra került, mennyit is dolgozom láthatatlanul – még ha csak abban a formában is, hogy jelenleg négy napig a hiánya volt érzékelhető. Hogy a család azért mégiscsak elműködött valahogy, volt bármiféle ennivaló, sőt, az ünnepi terveknek megfelelő, és hogy a gyerekek mindenfélét játszottak és meséket is hallgattak, az pedig kizárólag Apahajónak köszönhető. Ő a fő pozitív hős ebben a történetben.
Még élénken emlékszem arra a két évvel ezelőtti karácsonyra, amikor a Mennyből az angyal helyett Megy a gőzöst kellett énekelni a karácsonyfa alatt – minden egyéb klasszikus próbálkozásunkat túlénekelte ugyanis a családunkban uralkodó kétéves. És hát ciki vagy nem, a helyzet óriási röhögésbe fulladt, annyira abszurd volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy ugye a karácsony a gyereké elsősorban, és hogy lesz ez még jobb is. És ez tényleg így igaz, idén már – hála az ovinak is – négyévesünk abszolút nyitott a karácsony eredeti tartalma felé. Na de ismét van kétéves a családban, akinek – minő véletlen -, szintén a Megy a gőzös a kedvence. És bár beszélni még alig-alig tud, ebből következően várhatóan nem fog rázendíteni a fa alatt a kedvencére, de szókincséből épp kitelik az “Anya, ne éneke!”. Így aztán az eredetileg meghitt gyertyafényes ádventi éneklés helyett csöndes gyertyanézés lett a tegnapi program. Persze csak miután befejezte a lámpaoltás miatti sírógörcsét. A vallási nevelés hétköznapi buktatói című epizódunkat mutattuk be.
Tudom, hogy a pasim nem az a típus, akinek csak úgy kipattannak a fejéből a frappánsabbnál frappánsabb ajándékötletek, ezért általában – csak hogy ne legyen haláli stresszben egész decemberben – súgni szoktam neki, minek örülnék. Egyszerű lény vagyok amúgy, egy könyvtől bármikor ragyog a szemem, a karácsony meg messze nem az ajándékok miatt fontos nekem, szóval tényleg nincs nehéz dolga szerintem. (Bezzeg nekem, mert ő még súgni sem tud, ugyanis szerinte mindene megvan. Éljen a megelégedettség!)
Egyébként igen, nekem is mindenem megvan, a kívánságaim egy ideje már fonal-textil vonalon mozognak, ezzel meg aztán tényleg nem terhelnék y kromoszómval rendelkező egyént. Úgyhogy kitaláltam, hogy idén az elégedettség jegyében hiányokat kérek mindenkitől. Szüleimtől azt, hogy pár napra vegyék magukhoz a dedeket, amikor semmi különös indokunk nincs erre, a pasimtól meg azt, hogy fúrjon néhány lukat a falba. Akkor végre feltehetnénk azokat a polcokat, amiket már hónapok óta szeretnék feltetetni vele, és amely kérésemnek eddig különféle indokok miatt ellenállt, mivel utál falat fúrni. És bár nem szokásom, azt fogom kérni, hogy előre adja oda ezt a különleges ajándékot, mondjuk már november végén, hogy ádventre, mikor hetente többször jönnek hozzánk vendégek, végre tudjam helyükre tenni a dolgainkat. A gyerekszobába négy luk, a varrósarkomhoz négy luk, a konyhába hat luk – ennyi már elég is nekem karácsonyra. Szerintem nem vagyok nagyigényű.
