Éppen azon dolgozom, hogy a Marie-Kondo-módszer alapján tizedeljem meg az otthon található tárgyakat, azaz mindennel kapcsolatban megkérdezem magam, hogy örömet okoz-e az adott tárgy birtoklása. Még az elején tartok és nem is vagyok annyira szisztematikus, mint a nagykönyvben meg van írva, de azért már így is vannak eredmények. Egy pozitívum például, hogy megtaláltam a nagymamám receptes füzetét. Nem volt elveszve, csak éppen a rengeteg szakácskönyv között olyan szerényen lapult meg, hogy egyszerűen soha nem vettem kézbe. Pedig igazán boldog voltam, amikor megkaptam, még akkor is, ha sajnos pont azokat a recepteket, amiket felfedezni reméltem benne, végül nem találtam. Egy ilyen régi receptfüzet végül is történelmi dokumentum. Megőrzi egy már nem élő személy kézírását, emléket állít kapcsolatainak (“Szabó Béláné Erzsike receptje Ózd”. Meg “Orthopédián D. Györgyné Tarcal, Zrinyi utca receptje”), szó szerint magán viseli régi idők nyomait, úgyis is mint mixelés közben kifröccsent tésztanyomok, kávé- és zsírfoltok.
És ha már előkerült a nagyi füzete, rögtön ki is próbáltam egy receptet belőle. Eredetileg nem akartam változtatni rajta – annak ellenére, hogy a meggyes lepényhez szükséges cukormennyiség elborzasztott -, végül a szükség mégis rákényszerített, mert a hétvégi vendégeink dióallergiásak. A receptben lévő darált diót így kókuszreszelékkel helyettesítettem. Az évszakból adódóan pedig a meggyet eperrel, de ahogy nagymamámat ismerem, ő is rugalmasan cseréltem a gyümölcsöket az alaptésztán a szezontól függően.
Így készül tehát a Joli-féle meggyes lepény, ami most kókuszos-epres:
2 egész tojást kikeverünk 10 deka vajjal. Hozzáadunk 25 deka cukrot, 9 deka kókuszreszeléket (nyilván 10 is lehetett volna, de csak 9 volt otthon), 20 deka lisztet, 1 csomag sütőport, majd fokozatosan hozzákeverünk még 2 dl tejet.
A masszát kivajazott-lisztezett vagy sütőpapírral bélelt csatos tortaformába öntjük, elsimítjuk, tetejére félbevágott epreket rakunk jó sűrűn, és kb 50 percig 160 fokon légkeveréssel kisütjük a sütit. Persze légkeverés a nagyi idejében még egész biztos nem volt, de ha már adott a technika, miért ne használjuk.
A “Joli-féle” kitétel egyébként valószínű arra utal, hogy a másik nagymamámtól származik a recept. Szinte magam előtt látom, ahogyan egy családi szülinapon összejön mindenki nálunk a nappaliban, mindkét nagyi hozza a sütiket, kóstolgatják egymásét és búcsúzás előtt még valami cetlire lefirkantják egymásnak a recepteket. Amikor én még kislány voltam!
Hogy a 23. hét már elmúlt? Igen, észrevettem. Azóta például túl vagyunk két betegségen és egy harmadik kellős közepén, megtettem földön-vízen (nem)-levegőben 1757 km-t, folytattunk vagy másfél óra nemzetközi telefonbeszélgetést általános családi krízismenedzsment témában – beleértve a segítség, eltévedtem Berlinben altémát is. (Valamint nem fotóztam 24. hetit, a 25. pedig előreláthatólag betegség miatt fog elmaradni, bár még ne adjuk fel a reményt.) Amikor Berlinben vagyok egyébként, mindig eszembe jut, hogy régebben meg voltam győződve arról, ha valaki jól akarja magát valahol érezni, akkor az jól is fogja magát érezni. De nem, nem igaz, Berlinben például a legritkább esetben szoktam jól érezni magam. Kicsi vagyok én ehhez a városhoz, és minél többször vagyok ott, az idegenség és a frusztráció csak nő és nő. Ezzel szemben itt van ez a kedves vidéki kisváros, Bécs, keskeny utcácskákkal és palacsintázóval. Oké, az időjárástól tekintsünk el, abban még lehetne rajta tökéletesíteni, de legalább a Duna nem öntött ki, lehetett szépen a parti lépcsőkön ücsörögni még két hete vasárnap is.
Meg aztán ott van a Donaupromenad, remek futóhely és végig graffitik a támfalon, meg még csalán is nő, szóval fonalfestők előre. Mi kell még a boldogsághoz? Ja persze, a család. Minden nap egyre szebbek.
A szemfüles olvasók rögtön felfedezik az sk nyakláncot (mármint Do-féle sk). Kellemes hétvégét nektek!
Hazaértem Hamburgból és Budapestről. (És megtudtam, hogy Hamburgnak bár van tengerkapcsolata, de nincs tengerpartja, tehát se kavicsot, se kagylót nem lehet gyűjteni.) Általában nem szoktam mesélni az utazásaimról, mert nem a hobbimhoz tartozik ez a téma, most viszont két olyan megjegyzést is kaptam (nem a blogon), amit nem tudok szó nélkül hagyni.
Kis háttérinfó azoknak, akik nem a real life-ból ismernek: Ha a blog egy héten csak egyszer frissül, akkor eléggé biztosak lehettek benne, hogy épp szolgálati úton vagyok és az az egy poszt is időzített. Május-június hónapban nagyjából 15-18 napot leszek távol a családtól. Ez extrém, de azért előfordul, és jobb hónapokban is stabilan 3-5 nappal lehet számolni, amikor nélkülem futnak az otthoni dolgok. Nem volt ez mindig így. Do születésével teljesen kiszálltam a munkából, olyannyira, hogy következetesen nemet mondtam minden megkeresésre, sőt, még otthoni internetem sem volt, a telefont meg általában nem vettem fel, mert vagy szoptattam vagy aludtam, vagy bőgtem, szóval gyakorlatilag elérhetetlenné tettem magam. Az én szakmámban a munkák nagy része így is, úgy is fizetetlen, tehát elvileg elvégezhettem volna, de nekem fontos volt, hogy eleinte teljesen ott legyek fejben is a gyerek mellett. Négy és fél évet voltam otthon megszakítás nélkül – egészen Kristóf 15 hónapos koráig. Akkor kezdtem el dolgozni félállásban, ami nem lett volna lehetséges, ha anyukám nem támogat maximálisan. Fél évig minden hétköznap reggel jött hozzánk és a gyerekeket játszótereztette, főzött nekik, vigyázott rájuk. Amikor az ovi-bölcsi elkezdődött, akkor is ott volt stabilan a háttérben, és ha a gyerekek megbetegedtek, minden riasztásra azonnal ott volt és segített, amiért nagyon hálás vagyok azóta is. Ennek ellenére az én keresetem nagyjából viccnek volt mondható, még a lakbérre sem volt elég – én úgy fogalmaztam, hogy a van egy hobbim és szerencsére a férjem tudja finanszírozni. És ez a hobbi nem a horgolás volt, hanem a lelkészkedés. Apahajó, ahogy az ún. Átlag Férfi, kereste a család napi megélhetésének számottevő részét, és ennek megfelelő mennyiségű időt töltött otthon. Nekem úgy tűnt, hogy szinte semmit és hogy alig ismeri a saját gyerekeit. És akkor jött a nagy ugrás és a számunkra ismeretlen vizek.
Elköltöztünk Bécsbe, és elkezdtem egész állásban dolgozni. Eltelt pár hónap, amíg beálltunk a normál mostani rutinra, s ezalatt mindenféle felállás volt félnapos ovi-bébiszitter-ingázó férj felállástól a munkakereső apa-egésznapos oviig. Egy stabil pont volt: én rendszeresen elutazom több napra munkaügyben. És ezalatt az idő alatt még soha nem fordult elő, hogy napokra előre feltöltöttem volna a mélyhűtőt előre lefőzött ételekkel. Ha sikerül, talán egy nagyobb bevásárlást intézünk utazás előtt, de erre se görcsölünk rá. Bármilyen furcsa, és bármennyire nem gondoltam volna négy évvel korábban, hogy így fogunk élni, minden tökéletesen működik a távollétemben. (Igen, megnyugtató, mert tudom, hogy ha meghalnék, a szobanövények ugyan elpusztulnának, de amúgy jól működne tovább az élet.) A ruhák bekerülnek a mosógépbe és onnan felvándolorolnak a szárítóra. Onnan az Átmeneti Helyre, ahol várják az összehajtogatást. Itt esetleg hosszabb állomásozás következik, de ez akkor is így van, ha itthon vagyok és csak simán az irodában dolgozom. Talán van egy kis különbség abban, hogy mikor ítéltetik koszosnak egy nadrág: szerintem ha otthon vagyok, akkor egy nappal korábban vándorol a szennyeskosárba, mint ha Apahajó a kapitány. A gyerekek tiszták, fogat mosnak, rendszeresen esznek, isznak, kapnak mesét és mindent, ami amúgy is a napi rutin része, sőt, még a mosogatógép is használatban van. Apró vicces esetek előfordulnak, például egy-egy utazásom után felfedezem Dóra harisnyanadrágját az én harisnyáim között vagy Kristóf pizsamanadrágját a Dóra szekrényében – ebből látszik, hogy a tiszta ruhák szortírozása alapesetben az én feladatom. (Apahajó mos és tereget inkább, ott meg mindegy, hogy melyik cucc kié.) Minden ellenkező híreszteléssel szemben azt kell mondanom, hogy az Y kromoszóma semminemű házimunka és gyerekgondozási teendő elvégzésében nem akadály a szoptatást leszámítva. De meglepő, hogy bár senki nem kérdez rá szemöldökfelhúzva, hogy vajon én mint nő képes vagyok-e kvalifikált munka végzésére és a családi költségvetés felének előteremtésére a gyerekek ellátása mellett, látszólag sokan kételkednek abban, hogy a férjem, egy Férfi megbirkózik-e ezalatt az otthoni teendőkkel. A hamburgi távollétem most nehezített pálya volt: rotavírus tarolt itthon. Eközben már én is aggódtam kicsit, mert egy beteg felnőttnek ellátni egy másik beteg gyereket és még egy egészségest is szórakoztatni közben tényleg nem könnyű. De nem lett volna könnyű nekem sem, tehát ez a probléma sem nemhez kötött. (Hozzáteszem, most először gondolkoztam, hogy anyukámat vészriasztom, de ezt is csak arra az esetre, ha Kristófot kiszáradással kórházba kellett volna vinni.) Megdöbbentő volt viszont, hogy egy héten belül ketten is kételkedtek abban, hogy lehet egy hétre egy férfira hagyni két gyereket. Az egyik kérdés így hangzott: “Amikor hosszú időre elutazol, a férjed szabadságot vesz ki?” – Hát hello. Már miért venne ki szabadságot, amikor a gyerekek reggeltől késő délutánig intézményekben vannak. Nyilván azért vannak ott, mert ha épp otthon (irodában) dolgozom, akkor is el vagyok foglalva fél ötig. Fél 5 és 8 óra között pedig pontosan 3 és fél óra van, amit el kell tölteni otthon. Nem kevés és sokszor rém fárasztó, de azért simán megoldható munka után, nem kell szabadságot kivenni hozzá. Én sem szoktam 🙂 A másik mondat még egy fokozattal erősebb: “Nem gondoltatok rá, hogy au pair-t fogadjatok?” (azaz olyan bébiszittert, aki nálunk lakik.) Neeeem, nem gondoltam rá. Egyrészt mert annyira azért nem keresünk sokat, hogy még ez is beleférjen a büdzsébe, másrészt nem viselném jól, hogy folyamatosan egy idegennel kelljen egy lakásban laknom. Harmadrészt meg minek? Hogy a gyerekeinket helyettünk valaki más nevelje fel? Hetente-kéthetente egy estét szívesen kiveszünk szabadra és elmegyünk táncolni vagy akárhova, és remek, hogy ezalatt a világ legjobb bébiszittere vigyáz a gyerekekre. De hogy azért bízzam másvalakire, hogy Apahajónak nehogy leckét kelljen ellenőrizni meg vacsorakenyeret kenni, amikor épp távol vagyok – ez nagyon távol áll tőlem, tőlünk.
Még mielőtt egy képzeletbeli férfiolvasó azt mondaná, mekkora papuccsal él együtt ez az anyahajó, idézem az érintettet: “Igazából macsó vagyok, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy egy nőnek ki legyen szolgáltatva.” És ha valaki képtelen feltalálni magát a háztartásban vagy a gyerekekkel, akkor az ki van szolgáltatva. Fura ilyen személyes dolgokról írni, ráadásul egy bizonyára eléggé megosztó témában. De most egyszerűen nem bírtam csukva tartani a szám. Annyira keveset néznek ki sokan a férfiakból, úgyhogy muszáj kimondanom: Egyenjogúságot a férfiaknak! Hadd éljék meg ők is a családi szerepek széles spektrumát, hadd legyenek többek, mint önellátásra képtelen pénzkeresőgépek!
1. felvonás, gyerekek fektetésekor, esti puszi keretében
A: Jövő héten megint el kell utaznom, ne haragudjatok. K: Én nem haragszom, szeretem, amikor elutazol. A: Tényleg? K: Igen, mert akkor hozol ajándékot. D: Hozol éneklőd barbie-t? A: Nem, sokkal jobbat hozok. A tengerhez megyek és hozok nektek kavicsot a tengerből. D: (bőg) Ne menj a tengerhez, mert akkor megtámadnak a kalózok. A: Nem támadnak meg, mert nem fogok hajózni. K: Igen, kalózok csak a tengeren léteznek, a parton nem. D: Akkor a cápák. A: Fürdeni se fogok, ne aggódj. Dolgozni megyek, meg amúgy is, északon ilyenkor a tenger még nagyon hideg, bele se lehet menni.
2. felvonás, gyerekek fektetése után
D: Vigyázz azért, amikor lehajolsz a tengerparton. Hamburgban óceánjárókra méretezték a kikötőt, rögtön van vagy 20 méter mély. (Tudja miről beszél, ismeri a sztorit, amikor Velencében becsusszantam a csatornába.) A: Ne aggódj, úgyse lesz időm kimenni a kikötőbe. Majd hozok egy akármilyen követ. Vagy a biztonság kedvéért, hogy tuti ne felejtsem el, inkább gyűjtök itt a parkban köveket és odaadom azokat.
3. felvonás – másnap reggel
D: Anya, csak az a gond, hogy a tengeri kövek ugyanúgy néznek ki, mint a bécsi kövek, ugye?
Nem, nem az eltökéltségemen múlik, hogy a múlt heti és az eheti fotós kihívást összevonva sikerült csak teljesítenem. A gyerekek ugyanis nem gépek és nem mindig egyformán szeretik, ha kattogtatok, miközben ők élni próbálnak épp. Vagy mondjuk úgy nem mindig egyformán utálják és ha épp kevésbé, akkor van esélyem. És még olyan is előfordul, hogy cukin ül, harmonikus színeket visel, jók a fényviszonyok és mire feleszmélek, hogy ez remek képtéma, elrobogok a gépért, visszarobogok, még mindig ott ül. Ilyen még fél évig biztos nem lesz újra, úgyhogy meg kell ragadni a pillanatot.
Ezt a pillanatot, az Újházy tyúkhúslevest kanalazósat meg azért, mert ez nem sokkal azután volt, amikor még azt hittem, hogy ezt az esküvői vacsorát a rendőrségen fogjuk tölteni és eltűnt gyereket fogunk keresni. Mert néha ahhoz van kedve, hogy egyszerűen elbújjon egy többszintes, ismeretlen épületben, csak mert csak. Azt hiszem, ez a harmadik eset, hogy eltűnik szem elől, és egyre vékonyabbak a kötélidegeim, szóval nem ajánlom, hogy negyedik is legyen. Aztán persze minden jó lett végül, sőt, alig akart hazamenni a buliról, elmélyült beszélgetést folytatott egy nála 5 évvel idősebb fiúval a matematikáról (nem matekról!), megtanult egy kézzel cigánykerekezni, mi meg végül lelazultunk a sokk után és jót buliztunk. Ilyennek képzelem a kamaszkort is, csak mondjuk hárommal megszorozva: elszökés, pasizás, amit meg a szülő akar, az eleve uncsi.
– Te tényleg nem hiszel a telepátiában? – Nem. – És miért? – Mert még sosem tapasztaltam. – Ó, én nagyon gyakran szoktam. Főleg olyankor, amikor kezemben van öt szatyor, velem van a két gyerek és pont szállunk fel a villamosra. Akkor eszembe szokott jutni, hogy ezekben a pillanatokban szoktál felhívni. És akkor szinte mindig rögtön cseng a telefon.
Tegye fel a kezét, aki hozzám hasonlóan addig halogatta a karácsonyi képeslapok írását, amíg végül túl késő lett! Az ő kedvükért egyrészt itt egy kis DIY-képeslap ötlet, ami még egész télen működik, másrészt egy kis vigasz: német nyelvterületen élő ismerőseim-barátaim körében még a karácsonyi üdvözletnél is elterjedtebb a decemberi körlevél, amely arról szól, hogy mi minden történt az illetővel / a családdal az elmúlt évben. Ilyen levelet még január első hetéig is ér küldeni, úgyhogy hajrá! Mondhatnánk, hogy milyen személytelen minden barátnak és ismerősnek ugyanazt a levelet ugyanazzal a néhány fényképpel elküldeni, de véleményem szerint még mindig személyesebb, mint mindenkinek ugyanazt az egymondatos boldogkarácsonyt szöveget küldeni. (Persze minden kapott képeslapnak nagyon örültem és persze mindegyik után egyre erősödött bennem a bűntudat, hogy én persze idén sem.)
S ha már képeslapon nem is, de legalább itt kívánok mindenkinek, aki idetévedt, boldog karácsonyt! Havasat vagy hótlant. Egészségeset vagy betegeset. Sok finomságosat vagy szerényebbet. Eltalált ajándékosat vagy kiábrándítót. Bármilyen is volt-van lesz: ez az idei karácsony és ha már ilyen, jobb kibékülni a ténnyel. Nálunk például hótlan, beteges, elméletben sok finomságos, de mert jelenleg senki nem tud nyelni és minden tagunk fáj, még a hagyományos szentesti fondünket is elhalasztottuk, a többi finomságról nem is beszélve. Az ajándékok szerencsére jól eltaláltak voltak, és a legnagyobb sikert Do részéről a csillámos színes tollkészlet aratta, ami megint arra példa, hogy mennyire nem az ajándékok forintosítható értéke a lényeg. Kr. számára – az ajándékokon túl – azt hiszem, a legkülönlegesebb pillanat az volt, amikor felfedezte a csillámport a padlón. Volt néhány új karácsonyfadíszünk idén, igazából gagyi minőség, de tudtam, hogy a csillámmal sikert fognak aratni. A díszeket ugyan még nem vették észre, de a dobozában maradt csillámport hirtelen ötlettől vezérelve díszítés után kiszórtam a fára-földre. Amikor Kristóf ezt másnap meglátta, olyan csillogó szemmel, ahogy erre csak egy csodákban hívő gyerek képes, felkiáltott, hogy “Nézd, Dóra, csillámos a föld! Igazából angyalok jártak itt!” Azt hiszem, nekem ennyi már elég is a boldog karácsonyhoz.
Hosszú eszmefuttatás gyereknevelésről, és még kép se lesz. Szóltam. 🙂
Az iskolakezdés rengeteg kihívás elé állítja a családot. Naponta jönnek új témák, döntéseket kell hozni – a közös nevező általában az önállóság illetve az elengedés. Hogy mellesleg számolni és írni-olvasni is tanulnak az iskolában? Hát igen, de ami ezen túl van, az több fejtörést okoz.
Ott van például a pénz. Amikor elsős voltam, emlékeim szerint már előfordult, hogy elküldtek a közeli kisboltba egy-két dolgot venni. Megkaptam a pénzt kiszámolva (ó, azok a régi szép idők, amikor lehetett tudni, hogy pontosan mennyi lesz a tejföl meg a zsemle!) és egyedül bevásároltam. Oké, nem kellett átmenni úton, ismertek a boltosok, nem volt 20 fajta zsemle, tehát az egész nagyon védett környezet volt – mégis nagy dolog volt az első bevásárlás. Zsebpénzt ekkor még nem kaptam, ha jól emlékszem, negyedikes voltam, amikor ezt bevezették a szüleim. Azelőtt csak takarékbélyeg volt, és sokat elmond a pénzkezelési érzékemről, hogy elcseréltem a 10 forintos bélyeget kétforintosra, mert a kettesen szebb volt a kép. (10 forint 4 gombóc fagyi ára volt, szóval komoly tételekről beszélünk itt.)
Nyáron én is elgondolkoztam a zsebpénz témáján, mert valahogy benne van a levegőben, hogy elsőtől már jó elkezdeni a gyerek gazdasági nevelését. Eddig onnan volt pénze Do-nak, hogy egyrészt a fogtündértől csurrant-cseppent (20 cent-1 euroig, ahogy éppen esett), másrészt amikor túlburjánzik a pénztárcámban az 1-2 centes, akkor azt oda szoktam neki adni. Nyáron már lett annyi egycentese, hogy tele lett a malacpersely. Felajánlottam, hogy beváltom neki “nagy” pénzbe és az aprókat meg odaadjuk egy olyan perselybe, ami pl. bankokban szokott lenni és kifejezetten a visszajáró aprókat gyűjtik valamilyen alapítványnak. Üssünk két legyet egy csapásra, gondoltam, tanuljuk meg, hogy a sok egycentes egyenlő egy darab egyeuróssal és neveljük a gyereket adományozásra.
Persze a gyakorlat másképp nézett ki. Összeszámoltuk az aprókat – pipa. Odaadtam a “nagy pénzt” 1 euró valamennyit – pipa. El akartam venni az aprókat – sírás, kiabálás, üvöltés. Merthogy odaadok három pénzdarabot és elveszem ezt a rengeteget, én szörnyeteg, hát nincs nekem szívem! Az eset után úgy döntöttem, hogy a zsebpénz bevezetését határozatlan időre elhalasztom.
Tegnap már vagy harmadszor vetette fel Do, hogy hittanra kellene pénzt vinnie. Valamit mondott arról, hogy “sparen”, meg hogy “1 Euro”, meg hogy “arme Kinder”. Gondolom, a hittantanár azt akarta elérni, hogy a gyerekek a zsebpénzükből spróroljanak egy eurót és vigyék be az iskolába valami gyűjtésre szegény gyerekeknek. Az egésszel kapcsolatban nem volt túl jó érzésem, mert egyrészt a gyereknek nincs zsebpénze, másrészt ahhoz képest, hogy mennyi pénze van egycentesekből, egy euró hatalmas összeg, viszont a szegény gyerekeknek nem segít túl sokat. Meg amúgy is, ha a hittantanárnő gyűjtést rendez, írja be az üzenő füzetbe, hogy a szülők is tudjanak róla. Már épp azon gondolkoztam, hogy hogy fogok kikerülni ebből a nagyon hülye helyzetből – mert ugye mégsem üzenhetem vissza a gyerekkel, hogy nem fogunk tudni egy eurót adni “a szegény gyerekeknek”. Legszívesebben személyesen beszélgettem volna a hittantanárral, csak ez órarendi okokból nem lehetséges szabadság kivétele nélkül. Így a bonyolultabb megoldást választottam: még egyszer nekifutottunk a pénzbeváltási kísérletnek. Mert az ötletet, hogy a gyereket neveljük adakozásra, továbbra is jónak tartottam, de ezzel együtt meg vagyok győződve, hogy az adakozást csak az tudja értelmezni, akinek 1. van bevétele, amiből adakozhat 2. van fogalma arról, hogy mit ér a pénz, amit ad. És ugye Do-nál egyik eset sem áll fenn.
Kiöntöttük a malacperselyt az íróasztalra és elkezdtük rendszerezni. Megszámolt 10 egycentest és egymás mellé rakta. Aztán addig rakosgatta sorokba az első sor alá az egycenteseket tizesével, amíg el nem fogyott mind. (4 sor és maradt még 5=45 cent) Aztán a kétcentesek következtek. Szerencsére kettesével számolni már tanultak, így könnyen kiszámolta, hogy kettesből 5 darab kell ahhoz, hogy 10 legyen. Életében először felfogta és elfogadta, hogy az egyik sorban lévő 10 pénzdarab ugyanannyit ér, mint a másik sorban lévő öt. Ez már jó alap volt, úgyhogy tovább haladtunk. Szortíroztuk az ötenteseket és a tízcenteseket is, minden sor után összeadtunk – komoly matekóra volt. 1 euro 83 centet számoltunk össze a végén csupa aprópénzekből, és még egy húszcentessel kiegészítettük, hogy kettő legyen. Kicsit izgultam, mert ezután jött a nagy lépés, a beváltás. És igen, most sikerült a csere, a rengeteg pénzdarab helyett adtam neki két egyeuróst, és elfogadta józanul, hogy igen, ennyit ér az a rengeteg, malacpersely keretei szétfeszítő kis fémpénz. Megállapodtunk, hogy az aprókat egy kis zsákba tesszük és nem az iskolába viszi be, hanem alkalomadtán odaadja annak a nőnek, aki a metrómegállóban szokott énekelni gyönyörű délszláv dallamokat. Azért bámulatos, hogy két és fél hónap matektanulásával idáig eljutott! Láttam rajta, hogy ő is nagyon büszke magára, hogy megértette azt, amit nyáron még nem értett meg. Olyan felnőtté válás hangulata volt a pillanatnak.
Vannak azok a jelenetek amerikai filmekben, amikor a kislány/ kisfiú vádló szemekkel néz apára, mert az már megint nem tud eljönni a sorsdöntő meccsre / az évvégi színdarab előadására / a karácsonyi betlehemesre, mert Igen Fontos Munkája van. És ilyenkor én, az Érzelmileg Manipulálható Néző egyből azt gondolom, hogy igen, milyen igaza van a kislánynak / kisfiúnak, mert mi is lenne fontosabb, mint a meccs / színdarab / betlehemes, és n e m i g a z , hogy ha apuka igazán ott akar lenni, akkor nem képes eltolni két órával azt az Igen Fontos Munkát.
Csakhogy az élet valójában néha tényleg nem ad választási lehetőséget. Tavaly például K. szülinapján Tallinnban jegyzeteltem egy ülésen, és senki nem kérdezte meg, hogy van-e kedvem egy nappal később csatlakozni a többiekhez. Nem vagyok főnök ugyanis, csak egy egyszerű alkalmazott, aki akkor és oda utazik, amikor azt neki előírják. Nem túl gyakran – már ha átlag másfél havonta utazni nem túl gyakori – de néha épp akkor, amikor a legkevésbé se hiányzik. Amikor legutóbb újra kilátásba helyezték, hogy K. szülinapján lesz az a bizonyos ülés, akkor már azért legalább a small talkba beleszőttem, hogy igazából van még az évben 363 olyan nap, amikor egyik gyerekemnek sincs szülinapja, nem igaz, hogy pont bele kell trafálni. 24 órával később kiderült, hogy csak rosszul emlékezett valaki az időpontra, így csak két nappal később utazok. Fellélegeztem. Ugyan kilátásba helyezték, hogy viszont az azt követő ilyen súlyú ülés Do szülinapjára esik, de ez még nem biztos. És egyelőre nem is akarok rá gondolni. (Szeretem a munkám és enyém a legjobb munkahely közel-távol, szóval félreértés ne essék. Csak a gyerekek szülinapja esik valahogy mindig bénán, ugye.)
Már többször végigjátszottam fejben azt a jelenetet, hogy mondjuk szerepcsere van és úgy 3-4 évvel ezelőtt Apahajó jelenti be, hogy febr. x. napján sajnos nem tartózkodik Bécsben. Szerintem durcásan néztem volna és bűntudatot keltettem volna nagy intenzitással. De szerencsére én kerültem először ebbe a hálátlan szerepbe, úgyhogy most már sokkal megértőbb lennék. Meg amúgy is, a gyerek egyelőre úgyse tudja, hogy hanyadika van, simán lehet neki mondani febr. x-1. napján, hogy boldog szülinapot, fel se tűnik neki.
Na de mi van, ha a karácsony kerül veszélybe? Ott azért elég nehéz beetetni egy fals dátumot, mert mivel magyarázzuk, hogy a karácsony esti istentisztelet napján nálunk még nincs karácsonyfa?
És itt jön a képbe Darwin.
Az él túl, aki alkalmazkodik. Mi már alkalmazkodtunk ahhoz az adottsághoz, hogy nem lehet a nagyszülőknek lepasszolni december 24-én délután pár órára a gyerekeket – pár napra előtte meg végképp nem, ahogy anno nálunk volt otthon, és ami amúgy az év legjobb néhány napja volt szerintem, egyetlen marathoni sütisütés nagyiéknál. Meg ahhoz is alkalmazkodtunk, hogy én nem tudok karácsonyfát állítani, Apahajó meg ugyan tudna díszíteni, de én jobban szeretek, tehát mindketten kellünk a dologhoz. És persze bébiszittert találni dec. 24-én nagyából annyira esélytelen, mint a lottó ötös – de mi ehhez mind alkalmazkodtunk és december 23-án éjjel díszítjük a fát már 6 éve. És reggel van az ajándékbontás, mert bár fura és hiányzik sötétség-fény kontraszt, de ez van, alkalmazkodunk. Idén az a helyzet állt elő, hogy dec. 24. még munkanap Apahajónak és slussz, nincs alku. Na most kevés annál bénább szitut tudok elképzelni, hogy reggel a gyerekek meglátják a fát, majd Apa elmegy dolgozni. Tehát 23-án éjjel díszíteni nem jó ötlet. De mert voltam már távol a gyermek szülinapján, és pontosan tudom, hogy az ember ilyesmit nem azért csinál, hogy a családot idegesítse, nem kezdtem el bűntudatkeltően nézni, szimplán pánikba estem úgy 10 percre. Aztán belenyugodtam, hogy csak az él túl, aki alkalmazkodik.
Lehet, idén kipróbáljuk az angolszász módit: karácsonyfaállítás december elején, az ajándékok meg egyszercsak jönnek. Mondjuk 24-én munka után. A délelőttöt meg majd eltöltjük a gyerekszínházban.
Amikor valaki először lép be a lakásunkba, az első mondata általában arra vonatkozik, hogy milyen kevés a bútor. Hogy mindezt milyen hangsúllyal, inkább értetlenséggel vagy inkább elismeréssel mondják, az teljesen változó, és néha az a érzésem, hogy még az elismerés mögött is bújkál valami kis hitetlenkedés, olyasmi, hogy élhet-e, akarhat-e élni civilizált ember ennyire üres lakásban. Na most, hogy üres vagy nem üres, az rettentő relatív és amikor a költözködő cégeket fizetjük ki átlag kétévente, akkor mindig az az érzésem, hogy mégsem túl kevés, hanem inkább túl sok bútorunk van – de most nem erről akartam írni. Hanem hogy mérlegeltük ugyan, hogy vegyünk még egy kanapét a nappaliba, hogy mondjuk több, mint négy ember le tudjon ülni (például a vendégeink), de aztán elvetettük. Mert akkor hol táncolnánk.
Mert az úgy van, hogy ha szombat reggel Apahajó jókedvűen és kipihenten ébred – kábé három órával a gyerekek után és két és fél órával azután, hogy én nem bírtam visszaaludni a gyerekzajtól – akkor odamegy a rádióhoz, megkérdezi, hogy bekapcsolhatja-e (ekkora tapintatért soha nem tudok majd elég hálás lenni neki), persze azt mondom, hogy igen (amit remélhetően ő is kellőképp értékel, mert ilyen apróságokon múlik a házasság sikere), és akkor bekapcsolja és felkiált, hogy szamba! cha-cha! vagy ma éppen foxtrott! És ez azt jelenti, hogy le kell tennem a kávésbögrémet és a könyvemet és táncolni. Akkor is, ha a történet dramaturgiája épp nem támogatja a félbeszakítást. Ilyenkor arra gondolok, hogy hány feleség lenne hálás, hogy a férje táncolni akar vele és áthangolom magam pozitívra és táncolunk. Ami amúgy tök jó. Csak egy dologgal nem számolunk: ahhoz, hogy Apahajó jókedvűen és kipihenten ébredhessen három órával azután, hogy a gyerekek felkeltek, és hogy így egyáltalán elhangozhasson a foxtrott! felkiáltás, ilyen állapotoknak kell uralkodni a padlón. Ami amúgy még mindig elég jó ahhoz képest, hogy három órája játszanak a gyerekek relatíve normálisan.
És aki ismeri a foxtrottot, az tudja, hogy ez miért baj. Ennyi erővel akár vehetnénk is még egy kanapét – akkor legalább a vendégek le tudnának ülni.
