A múlt heti villámgyors ádventi “koszorúval” kapcsolatban említettem, hogy majd valami karácsonyi terítő lesz alatta. Először az volt a fejemben, hogy egy szalvéta nagyon passzolna hozzá, de valahogy nem lettem elégedett ezzel a megoldással. A békebeli horgolt terítőcskék amúgy nem annyira illenek a lakás stílusához, de ahogy egy horgolós újságot lapozgattam, beugrott, hogy készülhetne pirosból a terítő és valami vastagabb fonalból, és úgy rögtön illene a mi enteriőrünkbe is – már ha nem nagyképűség egy viszonylag kevés előzetes megfontolással berendezett lakás esetében ez a szó.
A minta saját kútfő, nem volt benne különösebb terv, csak próbálgattam a bűvös “hogy kifeküdjön” elv alapján valami kör alakút létrehozni. Egyébként gyorsabban elkészült, mintha elmetróztam volna a városba venni valami piros alátétet, szóval megveregettem utána a saját vállamat.
Tavaly nyári szünet vége felé írtam, hogy végül beadtuk a derekunkat, és megígértük Do-nak, hogy kaphat telefont. Különféle opciók voltak és egész sokáig sikerült végül húzni a választást. Első telefonként semmiképp nem akartam nagyon drágát venni neki, mert ugye ki tudja, képes-e vigyázni rá. Ő viszont nem akart nemokostelefont. Akkor eldöntöttük, hogy amikor én vehetek az előfizetésemmel új telefont decemberben, akkor majd én kapok egy újat és ő megkapja az enyémet. Bevallom, én nem járok elektronikai áruházakban alapesetben, úgyhogy fogalmam nem volt róla, hogy mióta a legutolsó telefonomat vettem, azóta egy új készülék ára több, mint amennyibe az amúgy nem rossz laptopom került. Amikor megláttam az árlistát, szívem kis híján megállt. Olvasgattam, guglizgattam hetekig mindenféle véleményeket meg teszteket és arra jutottam, hogy új telefont annyiért vehetnék csak, amennyiért nem akarok. Újratervezés. Végül egészen zseniális ötletem támadt, komolyan büszke voltam rá. A gyermek ugyanis választási lehetőséget kapott: vagy megkapja az én egyébként eléggé betegeskedő okosomat, én veszek magamnak bűndrágán újat (amit ugye nem akartam) vagy ő kap egy teljesen új nemokosat, amivel tud telefonálni és mellé veszünk egy családi tabletet, amit elsősorban a gyerekek használhatnak, viszont nem visszük iskolába és ilyen helyekre.
Rövid őrlődés után végül saját magától azt az opciót választotta Do, ami szerintem is ésszerű volt: nemokostelefon és tablet. Ez utóbbin sokkal élvezetesebb a filmnézés, jobb a fényképezőgépfunkció és a hangminőség is. És hát szülői szempontból egyértelmű az anyagi előny is, hiszen még a jobb tablet plusz nemokosteló is jelentős megtakarítás az új okostelóhoz képest.
Néhány hónapja tart ez a digitalizált gyerekkor, és nagyon örülök, hogy nem hamarabb kezdtünk bele. Még idő kell, hogy kialakuljon az ésszerű tablethasználat rendje, egyelőre csak tűzoltásjelleggel reagálunk a túlkapásokra, ami nem igazán tetszik nekem. Bízom a nyárban, amikor talán lesz időnk valami emberbarát, nem túl szigorú, de nem is agybedaráló rendet kitalálnunk a gyerekekkel együtt. Mert sajna azt már most látom, hogy az agybedarálás az alapeset, maguktól nem kapcsolják ki a gépet és az sem jut eszükbe, hogy esetleg egy szemétkupac kellős közepén ülnek a szobájukban tablettal a kézben. Na de kell ez a tapasztalat is, hogy aztán lehessen középutat találni.
És hogy a kikapcsolás könnyebben menjen, meg a tabletnak is legyen valami kis otthona, ahol kipihenheti magát, horgoltam egy tokot.
Szerencse kérdése volt, hogy a kék fonal pont a szükséges méret előtt néhány centivel fogyott el, így a pirossal tudtam neki egy kis kontrasztos szegélyt horgolni. A technika nagyon egyszerű, mélyre öltött rövidpálca volt minden harmadik szem. A következő sorban aztán kicsit korrigálni kellett, mert valahogy kitágult a munka, így ott minden harmadik és negyedik szemet egyszerre hurkoltam le és máris helyreállt az egyensúly.
A fonal Drops Cotton Light, a tű 3,5-ös, csupa rövidpálca, azaz a tökéletes filmnézős projekt.
