Épp egy éve, hogy tanár, diák és szülő egyaránt megpróbálja a lehetetlent: naponta a legtöbbet kihozni egy extrém és sokszor szürreális helyzetből. A legdominánsabb érzés általában az elégedetlenség, frusztráltság, félelem, hogy mi lesz ebből. Hozzájön sokszor a düh és a harag a játék többi szereplőjére. Teljes joggal, tegyük hozzá, mert ilyen teljesítményt ilyen nehezített körülmények között nagyon régóta nem kellett hozni az oktatás egyik szereplőjének sem.
Én tanárként és szülőként is nyakig benne vagyok a helyzetben, ráadásul Ausztriában szinte folyamatosan ilyen szoros lezárások voltak, mint amilyenek Magyarországon csak most jönnek. Normális iskola, amikor minden évfolyam teljes osztályokkal járt, szemptemberben és októberben volt csak múlt március óta, egyébként felezett osztályokkal, random csökkentett csoportokkal vagy teljesen otthonról zajlott a tanítás. A technikai malőrök teljes arzenálját végigpróbáltuk mi is, szóval – ha ez vigasztal bárkit is – a fejlett és gazdag nyugat se tudta az átállást zökkenőmentesen megoldani.
De most inkább valami pozitívat szeretnék írni a kritizálás helyett, habár kritizálnivaló is bőven van. Tanárként ugyanis észrevettem pár dolgot, ami a diákoknak kifejezetten jót tett és ha nincs a pandémia, akkor ezek nem történtek volna meg. Fontos tudni, hogy ezek a tapasztalatok a 10-18 éves korosztályra vonatkoznak, az alsós korosztállyal se tanárként, se szülőként nincs tapasztalatom a karanténsuliban. Sejtem, hogy a 10 év alatti korosztály számára nehéz jó oldalát találni a szitunak – bár ha tudtok ilyet, írjátok meg kommentben. Érzelmileg életmentő ebben a katyvaszban minden pozitív dolgot észrevenni, ami van.
Tanárként azt látom, hogy van három gyerektípus, akiknek nagyon jót tett a tanulás és a jegyek szempontjából a karanténsuli. Az egyik a nagyon tehetséges gyerek, aki az órán már akkor tudja a választ a kérdésre, amikor a kérdés utolsó szava még el sem hangzott. Gyorsan jár az agya, sokszor intuitívan kapcsolja össze a meglévő tudást az új anyaggal, ezért rendkívül megerőltető neki kivárni, amíg mindenki más is elkészül a feladattal vagy amíg a tanár a lassabbak kedvéért harmadszorra is elmagyarázza az anyagot más és más módon. Sok tanár és az osztálytársak is azt hiszik erről a nagyon tehetséges gyerekről, hogy fegyelmezetlen, hiszen miután ő elkészült, baromi nehezére esik nyugodtan ülni és kivárni a következő számára kihívást jelentő impulzust. Ez a típusú gyerek a karanténsuliban reggel beloggol az e-suli felületébe és egy óra múlva minden feladatával kész van, amit a többiek egész délelőtt csinálnak. Nyert 5 szabad órát, ő ugyanúgy tudja az anyagot és csinálhat, amit akar. A jegyét pedig nem húzza le, hogy végigökörködi az órát. (Mert annyi órai plusz feladat az égvilágon nincs, amennyi ennek a nagyon tehetséges gyereknek elég volna.)
A másik típusú gyerek, akinek jót tett a karanténsuli, az az osztály bohóca. Ő abban próbál kitűnni a többiek közül, hogy ökörködik, és ezzel magán kívül még vagy 3-4-5 gyereknek is – ha nem az egész osztálynak – megnehezíti az órai munkát, odafigyelést. Az osztály bohóca sokszor nem buta, nem ezért vannak rossz jegyei, hanem mert mással foglalkozik órán a népszerűsége érdekében. Ha viszont otthon tanul, akkor nincs a kényszer, hogy alakítson egész nap és az adott energiával és a meglévő képességeivel simán megcsinálja, ami fel van adva. Szintén időt nyer és a jegyei is jobbak lehetnek, mint normál suli alatt.
Azok a gyerekek is fellélegeznek az otthoni tanulásban, akik olyanok, mint én voltam iskolás koromban, a gátlásosak. Tudják ugyan, hogy az órai munka beleszámít a jegybe, viszont kevés borzasztóbbat tudnak elképzelni annál, hogy az osztály előtt ki kell nyitni a szájukat. Ha mégis ilyen van, akkor senki nem hallja, mit dünnyögnek a bajszuk alatt – egyébként a jó választ – és a megszólalás után még fél óra kell, hogy a pulzusuk a normálisra visszalassuljon. Hogy a karanténsuliban írásban kell beadni a feladatokat, az számukra megváltás. Nekem pedig tanárként igazi meglepődés, hogy akiből órán egy-egy szót is nehéz kihúzni, írásban autonóm módon és szuper diferenciáltan véleményt nyílvánít egyes témákról. (Mivel hittant tanítok, nálunk kevésbé a tények visszamondása szokott a feladat lenni, inkább egyes témákhoz pro és kontra érvelés vagy vélemény megfoglamazása és megindoklása.)
Azok a gyerekek, akik a normál suliban is szépen, strukturáltan dolgoznak, általában otthon is ugyanezt az eredményt hozzák, még ha természetesen őket is lelombozza a helyzet érzelmi-szociális kompromisszumos volta. Van, amikor ez a lelombozódás erősebb lesz, olyankor igyekszünk mi, tanárok is odafigyelni, türelmesnek lenni, időt adni. Ez az a szitu, amikor szerintem a szülőkre is nagy feladat hárul, de az nem a tanulás segítése, hanem az érzelmi támogatás.
És van egy típusú gyerek, aki tényleg a karanténsuli vesztese, ők azok, akik a normál suliban is csak akkor hajlandóak tanulni, ha épp kedvük van, azaz leginkább soha. Jegyek szempontjából egyébként még az is előfordul, hogy jobb jeggyel zárnak, mintha rendes iskola lenne, mert ugye mindenki próbál kevesebbet követelni, de azért tudjuk, hogy tudás szempontjából ők sajnos vesztesek.
A karanténsuli a 10-18 éves korosztálytól önállóságot követel és pont ez az a terület, amit nagyon jól fejleszt is. Én ezt – szülőként és tanárként is – esélynek látom egyébként, még ha kemény munkát is feltételez. Amikor tavaly májusban kb. két hónapos otthontanulás után visszamentünk a suliba, igyekeztem a diákoknak kifejezeni, hogy amit ők most kipróbáltak, azt normálisan csak egyetemista korban kell teljesíteni az embernek: önállóan beosztani az időt, egyedül feldolgozni szövegeket, egyéb forrásokat, időpontokat fejben tartani. Tehát aki ezt most akárcsak 70%-osan is megvalósítja, az pár évvel a kora előtt jár és büszke lehet magára. Egyébként ma, amikor a tudás tárgya nagyon gyorsan változik és bővül és amikor szinte senki nem ugyanabból a foglalkozásból megy nyugdíjba, mint amivel kezdett, épp az önálló tanulás képessége az, amit az iskolában el kellene sajátítani. Ez az életre nevelés, nem a konkrét anyag megtanulása. Normál körülmények között el lehet ezt valahogy kerülni, a karanténsuliban viszont épp az önálló tanulás van a központban. Ha semmi mást nem tanul meg egy gyerek, csak ezt, már profitált ebből az egész rettenetből, ami a pandémia.
Természetesen ez a fejlődés az önállóságban lépésenként történik. Bármennyire szerette volna mindenki, hogy a karanténsuli második hetében minden gördülékenyen menjen, ez az elvárás irreális. Amikor én munkahelyet váltok, az a tapasztalatom, hogy egy év kell ahhoz, hogy magabiztosan mozogjak az új elvárások között. Így szerintem a gyerekektől sem lehet elvárni, hogy ennél gyorsabban alkalmazkodjanak. De ha most visszanézünk arra, hogy mit tudtak tavaly márciusban tervezésről, időbeosztásról, milyen informatikai készségeik voltak (scannelés, e-mail, különféle platformok kezelése), akkor azt hiszem, feltűnik a különbség és minden gyerek megérdemli, hogy ezt a fejlődést elismerjük és megünnepeljük.
Tanárként sokszor frusztrált voltam a karanténsuli alatt, de voltak kifejezetten pozitív változások is. Főleg hittanon nagyon fontos a csoport. Amikor egy témáról beszélgetünk, akkor az információk nem egyirányban mennek tőlem a gyerekek felé, hanem együtt dolgozunk ki egy témát, egymástól is tanulnak. Ehhez képest a karanténsuliban ez az interaktivitás nem működött, hiszen én küldtem a feladatot, ők pedig egyesével visszaküldték. (Főtárgyak tanárainál ez nyilván másként volt, nálunk a videókoferenciák számának korlátozása miatt a melléktárgyak csak írásbeli feladatot adtak.)
Szintén lehetetlen volt sok olyan módszer, amit a gyerekek is szeretnek és én is szívesen alkalmazom, minden, ami mozgás, színjátszás, játék, azt törölni kellett az órákból. A normalitásból ezek hiányoztak nekem a legjobban.
Viszont – ellentétben a szülőkkel – kifejezetten jónak tartottam, hogy a karanténsuli lehetővé tette, hogy a gyerekek önállóan dolgozzanak fel tananyagokat. Az órákon sem az van, hogy minden új anyagot a tanár vezet elő, van, amikor egy szöveget kell elolvasni a diákoknak vagy egy filmrészletet nézünk meg együtt és abból kell kihallani az információkat. Ezek jól működtek a karanténsuliban is és szemben az osztálytermi oktatással, itt a gyengébbek vagy lustábbak nem tudtak kibújni észrevétlenül a munka alól. Persze ez sokaknak fájdalom és szenvedés volt, az olvasási képességek sokszor még 12-13 évesek között is katasztrofálisak és ha valaki nem tud értően olvasni, annak ez a fajta tanulás izzadás. Szerintem egyébként pont nekik volt esély, hogy fejlődjön az olvasási skilljük.
Azok, akiknek rendszeresen a szüleik csinálták meg a leckéket vagy egy részét, természetesen nem profitáltak a dologból, sőt, még a szülők ideje és idegei is megszenvedték a karanténsulit. De azt hiszem, a szülői aktív segítség 10-18 éves kor között – miután a technikai részét begyakorolták a gyerekek – már nemhogy nem volt elvárás, sőt, inkább zavarta a tanárokat.
Ami miatt ezt az egészet megírtam: egy év pandémia után azt látom az osztályaimon, hogy a gyerekek tükrözik a felnőttek hozzállását, véleményét. Ha a szülőktől azt hallják, hogy mennyire borzalmas minden és mennyire vesztesei ennek a rendszernek, akkor ezt át is veszik. Amikor viszont végigbeszéljük órán, hogy mennyi mindent megtanultak a tananyagon kívül, hogy mennyi soft skilljük erősödött vagy fejlődött nulláról százra egy év alatt, akkor felfénylik a szemük. Ki vannak éhezve az elismerésre és arra, hogy a jó dolgokat is meglássák. Azt hiszem, a legtöbb gyerek tényleg meg is szolgálta azt, hogy egy év karanténsuli után igazán megünnepeljük mindazt, amit túl a tananyagon megtanult és elért, mindazt, amit érzelmileg megtanult kezelni. S persze mi, szülők is nyugodtan ünnepeljük meg magunkat, mert ebben az évben a túlélés maga is emberfeletti teljesítmény, pláne ami afölött van. Cheers mindenkinek és tartsatok ki!