A legutóbbi posztban említettem Annás Böbe kendő mintáját illetve mutattam az első darabot, amit e leírás alapján készítettem. A Whirl elég kiadós volt ahhoz, hogy egy másodikat is horgoljak, mindkettő kendő gyerekméretű. Persze ez nagyon viszonylagos, én kisnövésű felnőttként is hordok ilyen méretű kendőket sál helyett, tehát úgy, hogy nem takarja a teljes hátamat. Ez a szépség készült tesóm másik kislányának:
És amikor itt tartottam, arra a gondoltam, hogy hát két tesóm van és a másiknak is van lánya, szóval hogy néz már ki, hogy ő nem kap semmit! Így elkezdtem egy harmadik kendőt is, itt már vegyes fonalakat használtam. Egy pamut csipkefonalat, amit anno sok éve, szerintem 2017 körül vettem egy Gyapjúnapon, a megkezdett Whirl gombolyagból egy szakaszt és egy lila pamut-selyem keveréket, amivel ugyan más terveim voltak, de mit tegyünk, ha ide kívánkozott! Ez a lila gombóc lényegesen vastagabb, mint az előző kettő, szóval itt a mintát is kicsit hozzá kellett passzítani a fonalhoz: hárompálcás csoportok helyett mindenütt két pálcából állnak a csoportok. Szóval szigorúan nem megy át Böbe kendőként, de azért abból indultam ki. Amúgy nincs még kész, majd még úgy is mutatom.
Nem mondom, hogy nem dolgoztam máson a legutóbbi poszt óta eltelt időben, de csak ezek igazán látványosak. S mivel nem annyira tudtam kimozdulni a granny minták egyhangúságából, most megint belekezdtem egy 100kreanapos kihívásba. Amikor ezekben benne vagyok, általában megtáltosodom és például befejezek félbehagyott projekteket. Mivel ilyenből is van egy-kettő, nagy várakozással vagyok a következő 100 nap, azaz most már csak 95 felé. Majd mesélek október 5-én, mire jutottam! És nálatok milyen projektek vannak tervben a nyárra?
A húsvét óta eltelt néhány hét legfontosabb történéseinek még nincs nyoma a blogban. Nem egyszerű leírni, de ha egyetlen embernek segít, akkor már megérte az őszinteség. Április közepén-végén volt két hét, amikor teljesen kiszálltam a szokásos, kötelességek mentén szerveződő felnőtt életből. Nem egészen önszántamból, még ha az utolsó döntést én magam is hoztam meg egy olyan éjszaka után, amikor mindössze fél órát sikerült aludnom. Előtte volt egy nehezebb időszakom a munkában, mennyiségileg is sok volt, de igazán az fárasztott le, hogy érzelmileg volt megterhelő. Hat hét telt el minimális alvással, de nem azért, mert végigdolgoztam az éjszakákat, hanem mert nem bírtam elaludni. Hirtelen visszadobott a testem azokba az időkbe, amikor gyerekként már annyira álmos voltam, hogy csak felpörögni voltam képes. Szerencsére még pont időben ráébredtem, hogy ezt nem szabad tovább folytatni és felkerestem a háziorvosom, aki mellékesen pszichiáter is. Sose gondoltam, hogy ez egyszer még hasznos lehet számomra, most viszont tényleg az volt, rögtön fel tudta mérni, hogy mekkora a baj: még pont nem túl nagy, de könnyen azzá válhat. Megszavazott nekem két hét otthoni lazulást, így volt időm alvást is bepótolni, rendet rakni a gondolataimban és jól átgondolni, hogy mit fogok másképp csinálni mostantól. Az egyik változtatás, hogy minden nap – kivéve az egyész napos szakadó eső napjait – legalább egy órát különösebb cél nélkül sétálok, ha lehet, akkor a természetben. Ezek a séták először irritálóan nehezen illeszkedtek a normál napirendembe, de pont ezen is látszik, mennyire elidegenedtem az életemtől a munka kedvéért, és mennyire szükségem van erre az apró változtatásra.
A horgolás eleinte ebben a túlfáradt állapotban szinte lehetetlen volt, nem bírtam koncentrálni rá. Aztán persze visszajött ez is, de továbbra is a nagyon monoton granny-minták világában időzöm. Ez például egy Böbe kendő, amit Annás tervezett. Gyerekméretben horgolom meg kétszer az unokahugaim részére.
Az új napirendemben valamivel kevesebb horgolás van, mint korábban. A napi 15 perces szabályt feladtam, sokszor csak péntek-szombaton jutok fonal közelében, cserébe akkor elmélyültebben, hosszabb ideig öltögetek.
A kertszezon egyelőre idén nem indult be, néha szedek egy csokor vadvirágot, mielőtt füvet nyírunk, és élvezem, hogy a lakás tele van mindenféle kis vázákkal. A magaságyba még semmit nem vetettem, valahogy ódzkodom tőle, hogy újabb kötelességeket kreáljak magamnak, mikor épp a to do listám radikális csökkentésére kellene törekedni. Persze a rémes időjárás se segít, szakadó esőben nincs nagy kedvem kertészkedni, meg napsütés híján nincs is sok értelme.
A hideg idő egyetlen előnye, hogy még lehet hordani a nemrég elkészült ezüst kendőt kabáthoz is. Érdekes, hogy ez a fémszálas-pamutos keverék melegíteni is tud, meg hűsíteni is.
Ezzel a néhány képpel nagyjából minden fontosat megmutattam a legutolsó poszt óta eltelt öt hétből. Fura módon alig történt valami. Ennyire belassulva nem is tudom, voltam-e valaha már. Nekem mindig is nagy érték volt az aktivitás, valamit tenni, hasznosnak lenni, haladni a céljaimmal, másokért is tenni. A túlpörgésből adódott kifáradás, ami szinte depresszióba csúszik át valami olyasmi volt, amiről nem gondoltam, hogy veszélyeztet engem. A fáradtság igen, de nem a teljes kedvtelenség és főleg nem a pesszimizmus. Most rá kellett jönnöm, hogy én is csak kémiából állok és az egyensúly megtartása nem magától értetődő.
Úgy döntöttem már rögtön a második napon, hogy nem fogok titkot csinálni abból, hogy min megyek keresztül épp. Nem akartam, hogy mások határozzák meg, hogy mit beszélnek rólam – abban biztos voltam, hogy beszéd lesz, mert amúgy évekig nem vagyok beteg még egy napot sem. Szerettem volna saját magam írni a sztorit, nem pedig elszenvedni, hogy mások írják rólam. Persze így is alakultak pletykák, az is nagyon tipikus, hogy kik által és milyen közegben, de legalább kevesebb. És közben kiderült, hogy szinte mindenki, akinek elmondtam akárcsak egy mondatban is, hogy mi a helyzet, elmesélte, hogy ő is átment hasonlón, sokszor még súlyosabb kifáradásos szitun is. Nagyon beteg társadalom az, amiben a burnout vagy az azt megelőző állapot szinte minden 40-50 évest érintett már legalább egyszer.
Most már jól vagyok, és tényleg még idejében elkaptam az egészet, amikor még két hét lazulással vissza lehetett szállni a normál menetbe, de ez már egy új normalitás. Régebben az volt a kérdésem, hogy tudom a legtöbb dolgot a legjobb minőségben megcsinálni. Most azt kérdezem, mi az, amit feltétlen meg kell csinálni és mi az, ami igazán nem is fontos vagy nem kell, hogy én csináljam meg. Persze, igyekszem jól, de sokkal kevesebbet, mint régebben. És lám, a világ továbbra is egész jól működik.
Vigyázzatok magatokra ti is, és keressétek a szüneteket az életben!
