Köszönöm szépen, hogy velem játszottatok a kis sokszögletes terítős játékban. A random.org segítségét kértem a sorsolában, és a 8. kommentelőnek kedvezett a szerencse, ő pedig – ha a saját kommentemet nem számítom bele – Viktória.
Hogy a többiek se maradjanak teljesen terítő nélkül, van egy ötletem. Tervezek karácsony előtt még egy ilyen terítőt horgolni karácsonyi színekben, és ha valakinek van kedve, csinálhatnánk közös horgolást. Mivel nem túl nagy projektről van szó, még akkor is érdemes beszállni, ha csak napi fél órát van időtök horgolni. Szólok indulás előtt, figyeljétek a blogot és a FB oldalt!
Emlékeztek még a nagyjából évekig készült tavaszi terítőre? Mivel horgolás közben még nem voltam teljesen biztos, hogy mekkorára is szeretném a méretét, így maradt néhány hatszögem. Ezeket most összehorgoltam és készítettem belőle egy miniterítőt. Hogy mire jó? Kisebb kerek asztalra szemvidítónak vagy ha például szoktál ételeket fotózni, akkor ahhoz is kiváló színes háttér. Mivel 100% pamut, lehet rá nyugodtan tenni forró edényt is, és párnahuzatban mosógépben is mosható.
De igazából nem ezek a fő erősségei, hanem a színe, ami ha esetleg a monitor nem árulná el, akkor mondom: csodás élénk árnyalatok, csak úgy lüktet bennük az életerő.
Ha szeretnéd megnyerni, kommentelj itt a blogon, hogy bekerülj a kalapba, amelyből szeptember 25-én fogok húzni egy nyertest és október elején postázom az ajándékot. Aztán majd ne felejts el visszanézni 25. után, hogy meglásd, Te lettél-e a szerencsés nyertes 🙂
P.S.: Ha most kommentelsz először ezen a blogfelületen, akkor a kommented először engedélyeznem kell és csak azután jelenik meg nyilvánosan. Szóval semmi pánik, ott van az, és amint gép előtt vagyok, nyilvánosra állítom. 🙂
Ági V!K!F! játékába csatlakozom be, amelynek a témája most 1 nyár, 1 történet, 1 recept.
A cím megpillantásának pillanatában már tudtam, hogy a recept valami ribizlis lesz, mert a gyerekkorom nyarai egyértelműen a ribizliről szóltak. (Ha valakinek a sztori ismerősnek tűnik, az jól emlékszik, a ribizlit már megénekeltem valamikor a blog csecsemőkorában.)
Nagyszüleimnek óriási kertje volt. Nem kertes házban laktak -ez a fajta kert volt, amit mások teleknek neveztek és ami a szocializmusban egyfajta szabadságérzést adott a magántulajdonuktól megfosztott családoknak. A telken az ember a maga ura volt, senki nem szólt bele, hogy mit termel, lehetett szalonnát sütni, pálinkát főzni, fák alatt délutáni sziesztát tartani. Gyerekkorban persze minden nagynak tűnik, de higgyétek el, ez a kert felnőttszemmel is nagy volt. Mindenféle gyümölcsöt, zöldséget és vázába való virágot megtermeltek a nagyszüleim, olyan bőségben éltünk e tekintetben, amit csak mostanában tudok igazán értékelni, amikor boltban kell venni a zöldséget, gyümölcsöt. A nagymamáék kertjében mindig volt munka, így aztán ők is mindig ott voltak. Télen is ki kellett járni, mert méhek is voltak, rájuk kellett nézni rendszeresen. Mi, gyerekek gyakorlatilag az egész nyarat ott töltöttük. Reggel kocsival ki, este be, közben pedig mindenféle érdekes tevékenység várt ránk: famászás, saját kiskert, bújócskázás, bukfencezés dombról lefelé. Természetes volt, hogy ismertük a zöldségeket és hogy a nagymamám főzés közben leküldött zellerzöldért és petrezselyemért, és hogy legkésőbb iskoláskoromra meg tudtam különböztetni a kettőt egymástól és a sárgarépa levelétől. És úgy egyáltalán, meg tudtam állapítani levél alapján, hogy milyen zöldséget látok. Múltkoriban, amikor K-val sétáltam és mutattam neki, hogy ez a tök, ez a paradicsom, ez a krumpli, meg is kaptam tőle, hogy “Persze, te ezt azért tudod, mert még a régi időkből származol.” Én, a dinoszaurusz.
Júniusban, ahogy vége volt a sulinak, más gyerekek a Balatonhoz vagy Bulgáriába mentek vagy legalább a perecesi napközistáborba, én pedig ribizlit szedni. Én és az egész család – bácsikák és nénikék, akiket csak egy évben egyszer láttam, mind jöttek és szedtek, mert a ribizli, az a több száz bokor, ami volt, egy hónapon keresztül adott munkát reggeltől estig. Persze a gyerekektől nem vártak nagy teljesítményt, de azért rosszabb napokon is megszedtünk 2-3 bokrot, jobb napokon sokkal többet, ezzel jelentős zsebpénzre téve szert.
A szedés szüneteiben aztán ettünk. Többnyire ribizlit: sütiben, levesben, nyersen cukrozva. Hozzá pedig ribizliszörpöt ittunk. Tényleg remek volt, és ami csoda, ezek után még mindig szeretem a ribizlit. (Na jó, ettünk még mindenféle mást is, nagymamám a sparherden még palacsintát is sütött, ami azért a tábori körülmények között szerintem már művészet.)
A kedvencem, a habos tetejű ribizlis süti receptjét sajnos nem tudom, bár most, hogy ezt leírom, kedvem támadna kikísérletezni, ha nem lenne ilyen bődült meleg. A cukrozott ribizli meg kicsit snassz lenne receptnek, így most egy továbbfejlesztett változatot hoztam, amibe kevesebb cukor kell, mint anno megszoktuk:
Veszünk először annyi ribizlit, amennyihez épp gusztusunk van és leszemezzük. Aki ezt a műveletet nem szereti, egyszer a kedvemért végezze meditációs gyakorlatként: gömbölyű szemek az ujjbegyek között, gyengéden leszakítjuk és szinte hallani véljük, ahogy a tálka falán halkan puffannak a szemek. Én imádom ezt csinálni!
Öntsünk kevés folyékony tejszínt a ribizlire, szórjuk meg egyenletesen egy kiskanál nádcukorral és bőven szórjuk meg kókuszcsipsszel (esetleg kókuszreszelékkel). Folyékony tejszín helyett kókusztejszínt is használhatunk akár.
A kókusz remekül harmonizál a savanykás ribizlivel – ennyi cukor még nem teszi túl édessé, de azért már desszert hangulatot ad az egésznek. És mert kicsi levet is fog ereszteni a ribizli, a végén rózsaszín tejszínt kanalazhatunk ki a tálkából. Pazar, kóstoljátok meg!
A játék meghirdetése óta gondolkoztam, milyen név illene a nyaklánchoz – aztán beugrott egy fura termés, aminek pont ilyen alakja van. Kis google-kutakodás után kiderült, hogy a narancseperfa terméséről van szó. Nevezzük tehát ezt a nyakláncot ezután Narancsepernek.
Tizenhét nevet dobtam a kalapba összesen. Első eresztésben a szürkét favorizálókat sorsoltam: ők 11-en voltak, másodikra pedig azt a hat nevet, akik valamilyen más színben szerették volna a Narancsepret.
A sorsolási bizottság legfiatalabb tagja határozott mozdulattal megragad egy cetlit
és kibontva látjuk, hogy Annás a szerencsés nyertes. Ő kapja a szürke nyakláncot.
A sorsolási bizottság idősebb tagja csak kevesebb cetli közül választhat,
a kihúzott papíron rudajaskolka neve szerepel, akinek a bordó a kedvenc színe.
Köszönöm szépen mindannyiótoknak, hogy velem játszottatok. A nyerteseket kérem szépen, hogy küldjenek nekem egy postacímet meg igazi nevet a david.zs.adel(et)gmail.com címre, és hamarosan postázom a nyakláncokat.
Sziasztok! Ma elkezdődik a blogévfordulós játéksorozat, remélem szívesen játszotok velem.
A képen látható egy középszürke hyperbolic crochet technikával készült nyaklánc – az a fajta, ami nagyon felhívja a figyelmet a viselőjére. Ezüstszínű vékony láncra varrtam rá a medált. Rövid fazon, a pontos méretre igazítást majd a nyertessel megbeszéljük.
Két nyertese lesz a játéknak. Ha pont ezt a szürke nyakláncot szeretnéd, akkor jelezd kommentben, hogy a szürke tetszik. Ha pedig hasonlót szeretnél más színben, akkor írd meg szintén kommentben, milyen színben lenne a kedvenced. Én pedig majd kisorsolok egy nevet a szürkét kedvelők közül és egyet az egyéb színt szeretők közül. A szürke nyakláncot akár azonnal is tudom majd postázni, a tetszőleges színűt meg majd a sorsolás után fogom elkészíteni. Postázás EU-n belül bárhova.
Szóval gyertek, kommenteljetek február 21. éjfélig itt a blogban, sorsolás 22-én.
