Nagyon sok hét eltelt megint bejegyzés nélkül. Maga alá gyűrt a munka, meg az is igaz, hogy az Instagram ellustított. Inkább posztoltam ott egy gyorsat, mint hogy hosszadalmas blogposztokat írjak.
Van viszont pár téma, ami kicsit hosszabb kifejtést igényel, így ezekkel hamarosan jövök.
Addig is kis update:
Augusztus végével kifutott a szerződésem a munkahelyemen, így most maradék szabim felhasználása után új korszak kezdődik. Hivatalosan először munkanélküli leszek, s ezt az időt arra szeretném használni, hogy elindítsam végre a gondolatban ezer éve létező fonalas vállalkozásomat.
Hogy ez az egész hogy jött? A tavaly tavasszal kitörő burnout-om világos jel volt, hogy változtatnom kell. Mivel ez azért az egész család életét meg anyagi helyzetét érinti, így további 16 hónapot dolgoztam már eléggé kikészülve, de azért úgy, hogy ezt a kívülállók nem nagyon vették észre. Mostanra viszont nagyon érzem, hogy jó megállni és jó lesz, hogy a saját magam főnöke leszek.
Épp a burnout miatt elkezdtem mindfulness meditációt is gyakorolni és ezzel kapcsolatban egy képzést is végezni. Ennek köszönhetem, hogy sokat vagyok mostanában a természetben és már elkezdtem erdőfürdőt is vezetni, egyelőre önkéntes alapon.
Végül egy óriási változás: bérelt lakásból saját házba költöztünk egy hónapja. Pici, nagyon pici, feleakkora, mint az eddigi helyünk, de van hozzá egy pici kert és egy terasz kilátással, szóval nagy a boldogság. Hogy milyen lesz télen, amikor mindenki benn él, az még izgalmas, drukkolok, hogy ne legyen megint home office meg online oktatás.
Na de az összhangulat nagyszerű minden kihívás ellenére is. Az a terv, hogy megint kialakítok egy rendszeres posztolási rutint azoknak a tartalmaknak, amik az Instára túl hosszúak lennének.
És egy technikai dolog: ezt a posztot a wordpress appról írom telefonról. Ha ez bejön, akkor tényleg semmi nem állhat utamba.
Köszönöm, ha még itt vagytok és légyszi, írjatok egy életjelet kommentbe!
Huh, nem is tudom, volt-e már olyan poszt, amit ennyire nehezemre esett megírni. Az a fő gond, hogy ugyanúgy megírhatnám mélabús alaphanggal meg felszabadult és örömteli alaphanggal, és tulajdonképpen mindkettő igaz lenne a maga módján.
Volt egy régi tervem, amit már évek óta dédelgettem, mégpedig egy freeform horgolás könyv terve. Kicsit több, mint egy éve aztán konkrét alakot is kezdett ölteni a dolog, anélkül, hogy egy lépést tettem volna érte, lett kiadó, aki pont egy ilyen könyvet szeretett volna készíttetni. Nyáron elég intenzíven dolgoztam rajta, főleg a kisnyalkai alkotótáborban, ahol a projekteknek nagyjából a felét elkészítettem és leírtam. Az iskolaév alatt ugyan csak csigaléptekkel, de akkor is haladtam valamennyire, de végig volt bennem egy kétely. Könyvet már írtam, tankönyvet is, tehát nem ez volt a bizonytalanság oka, tudtam hogy az írás menni fog. Az volt az érzésem, hogy a freeform és a könyv műfaja nem biztos, hogy összeillik. Horgoltam ugyanis korábban kvázi freeform mintát leírás alapján és kevés annyira frusztráló élményem volt horgolós pályafutásom alatt, mint az a felső. Nagyon nehéz leírni valamit korrekt módon lépésenként, ha nincs fix pont, sor eleje, sor vége, horgolás iránya. És éreztem, hogy ezt a kihívást nekem sem sikerül igazán jól megoldanom egy könyv keretein belül. Mert egy könyvben az van, ami oda van írva. Nincs visszakérdezés, nincs megerősítés, hogy hajrá, csak így tovább. A könyvben a horgoló magára van hagyva a szöveggel.
Amikor tél végén beszéltem a kiadóval, akkor abban állapodtunk meg, hogy kiadok próbahorgolásba néhány mintát és meglátjuk, hogy elboldogulnak-e a próbahorgolók. Ennek függvényében folytatom vagy nem folytatom az írást. A próbahorgolás két fontos tanulsággal járt. Egyrészt volt olyan projekt, ami határidőre elkészült vagy ha nem is teljesen, de látszott, hogy az iránya jó. Ez adott egy sikerélményt, hogy sikerült valamennyire átadni a freeform szellemét és technikáját. A másik tapasztalat az volt, hogy ez a siker nagyon intenzív kommunikáció eredménye volt a horgolók és köztem. E-mailek, nem egyszer videók jöttek-mentek és ezek nemcsak a technikáról szóltak, hanem sokszor a lelkesítésről. Menni fog! Nem mondom meg, hogy hány szemmel kezdj, azt sem, hogy mit csinálj pontosan, mert ez freeform. És nem, nem lehet elrontani. Nem jön a horgolásrendőrség a fekete autóval, ha eggyel kevesebb kagylót horgolsz vagy eggyel több sorra van szükséged a megfelelő mérethez.
Ez az oda-vissza kérdezés, válaszolás, bátorítás, coaching remekül megy személyes vagy virtuális kapcsolatban, de egy könyvön keresztül sajnos egyáltalán nem megoldható. Így nagyjából május közepére kialakult benne a döntés: ezt a könyvet én nem fogom megírni. A tudást szeretném átadni, de olyan médiumon keresztül, ami nem a frusztrációt növeli a horgolóban, hanem a szabadság és a kompetencia érzését. Mert szerintem a freeform pont erről szól: hogy bármi lehetséges, semmi sem hibás és hogy azzal a néhány öltéssel bármit, tényleg bármit létre tudok hozni. Mindezt egy könyvbe belerakni számomra fából vaskarika. Lehet hogy van, aki meg tudja csinálni, én sajnos nem. Most ez a döntés hihetetlenül felszabadító számomra és két dolgot jelent. Először is a következő időszakban rengeteg freeform projektet mutatok majd a blogban, mert tele a fiók eddig titokban tartott és a könyvre félretett holmikkal. A másik, hogy elkezdem kidolgozni annak a módját, hogy a tudás eljusson azokhoz, akik szeretnék megtanulni a freeform horgolást. Kis bürokráciai akadálypálya lesz, de megoldom.
Addig is hálából, hogy végigolvastátok ezt a hosszú szöveget, megmutatom a számomra talán legkedvesebb darabot a leköszönő könyvből, egy nyári nyakláncot, ami a legegyszerűbb farmeros-pólós szettet is feldobja. És ezúton is nagyon köszönöm a próbahorgolóknak a sok kérdést, visszakérdezést, kiigazítást, oda-vissza interakciót, sokat tanultam tőletek!
Tegnapelőtt egy kicsit elszámoltam a főtt tészta mennyiségét a vacsorához, így gyorsan valami egyszerű, de húsmentes receptet találtam ki hozzá. Nem tudom, ti hogy vagytok, én elkezdtem zsigerileg érezni a tavaszt és most nem kívánom a húst. Az otthon lévő készletekből dolgoztam és nagyon kíváncsi voltam, hogy működnek az ötletszerűen összeházasított komponensek. Az egyszemélyes adaghoz két kiskanál fűszervajon megpároltam egy szál újhagymát karikákra vágva, egy pasztinákot karikákra vágva és 8-10 darab kelbimbót megfelezve. Fedő alatt kábé 5-6 perc kellett, hogy a vékony szelet pasztinák megpuhuljon. Ekkor tejszínt öntöttem a zöldségekre, kicsi dijoni mustárt kanalaztam bele, sóztam és borsoztam az öntetet, majd beleforgattam a főtt tésztát. Ha nem lett volna fűszervaj, hanem sima, akkor még vegyes zöldfűszerrel is megszórtam volna, így viszont a fűszer elég volt, csak még egy kis parmezánnal szórtam meg.
És akkor egy kis szolgálati közlemény. Ahogy az utóbbi időben feltűnhetett, a WIPszerdák helyén néha valami egész más poszt jött, a recept se mindig hétfőn jött, szóval a régi rend teljesen felborult és úgy általában mintha kezdenének ritkulni a frissülések. Nem véletlen a dolog, ugyanis fut néhány izgalmas projektem a háttérben, amely eléggé kitölti az időt. Ha kíváncsiak vagytok, mi minden horgolós projekten dolgozom, akkor a következő hónapokban az Instát és a FB-csoportot ajánlom. Ott kevesebb szöveggel, de legalább képekkel rendszeresen jelentkezem. Ide is írok majd azért, de jóval kevesebbet, mint szoktam. Ne izguljatok, minden rendben van, csak a 34 órás napot még sajnos nem találták fel, pedig becsszó az első vevők közt lennék!
Az elmúlt két hónap felgyülemlett stresszhelyzetei után kábé az utolsó pillanatban eldöntve leléptünk egy kis hétvégi csobbanásra. Csoda-e, hogy horgolni Balaton-kék Tó fonalat vittem és mintának a Marina kendőt választottam? Szentül meg voltam győződve egyébként, hogy majd ott a nagy semmittevésben írok pár blogposztot meg elintézem ezt is meg azt is – ehhez képest a számítógép bekapcsolásához sem volt kedvem. A gyerekek hasonlóan voltak. Mindketten teljes elszántsággal vitték magukkal a biológiát illetve a környezetismeretet, hogy majd a következő tesztre tanulnak minden nap. Szerencsére alig jutott eszükbe a tanulás, helyette szinte egész nap úszkáltak.
Vicces módon épp most futottam bele egy internetes vitába, amely arról szólt, szükség van-e olyan wellness hotelekre, ahonnan a gyerekek ki vannak tiltva. Egy hozzászóló szerint teljesen érthetetlen, hogy miért visz az ember wellnessezni gyereket, mert az felnőtteknek való. Hát nem tudom, én ebben az évben azt vettem észre a gyerekeken, hogy semmivel nem kisebb a stressz, amiben élnek, mint a felnőtteké. Nyilván nem élet-halál kérdése, hogy hányas lesz a matekdolgozat, nem lenne balhé itthon, ha rosszabbul sikerülne, mégis, ők olyan magasra teszik maguknak a mércét vagy annyira beijesztik őket az iskolában, hogy ezzel kelnek, ezzel fekszenek az egyébként eddig jelesnél rosszabbat soha nem kapott gyerekeim. Úgyhogy szerintem éppúgy szükségük van a lazulásra, pihenésre, mint bármelyik felnőttnek. Egy alapos környezetváltozás nélkül a szünetben is ugyanúgy a szokásos jajmileszamatekdogával témán agyalnának, mint a suli idején.
A gimibe való váltás egyébként eléggé kivágta a biztosítékot nálunk. A kuckós-barátságos osztrák általános iskola negyedik osztályában nagyjából az volt az örökké hangzó refrén, hogy bezzeg majd a gimi sokkal nehezebb lesz. Persze nehezebb, ez igaz, de nem megugorhatatlan. Viszont ezzel az ijesztgetéssel meg az új környezetből adódó átmenettel együtt nálunk a szeptember a sírás hónapja volt. Egy olyan gyereknél, akinek tényleg semmi gondja nem volt eddig az iskolával és a tanulással, rémesen ijesztő ezt látni. Sajnos az a fajta biztatás, hogy nekem is volt rossz jegyem, amikor ötödikes voltam, nem ért célt, csak annyit értem el vele, hogy a gyerek két dologért bőgött: 1. mi lesz, ha nem sikerül a dolgozat 2. anya azt mondta, hogy ne vegyem olyan komolyan a sulit, de én nem tudom nem komolyan venni.
Ezen a ponton és amikor a dolgozat reggelén síró gyereket kísértem a suliba, ahova amúgy egyedül szokott menni, de aznap kérte, hogy kísérjem el, elhatároztam, hogy más stratégiát kell választanom. Most az van, hogy minden héten egy reggel korán indulunk el otthonról és a gimi közelében lévő pékségben reggelizünk, igazi bécsi szertartásos kávéházi reggelit. Legyen valami pozitív asszociáció az iskolához legalább egy héten egyszer. Hogy bejön-e a taktika, azt majd karácsony táján fogom kiértékelni, addig is reménykedem.
És amikor már megnyugodtam volna, hogy mennyire kreatívan megoldottam ezt az új nevelési helyzetet, kiderült, hogy K. féltékeny, hogy ővele nem reggelizek kávéházban. Hát ezen ne múljon még akkor sem, ha az ő sulijához nem esik útba a nevezett pékség, nincs nekem szőrös szívem, még korábban is kelek emiatt, ha kell. De még ez sem derítette jobb kedvre, sőt, magán kívül kiabált, hogy hiába szeretné, neki erre reggelente nincs ideje. A nincs időm felkiáltás egyébként lényegesen többször hagyja el a száját, mint azt szerintem harmadikos élethelyzete indokolná, pláne, hogy az iskolába vezető útja 3 perc csigatempóban. Hosszas lélekbányászat után kiderült, hogy az írásórán túl lassan ír, és gondolom, ezt mondják is neki néhányszor. Úgyhogy egészen magáévá tette a nincs időm életérzést és kiterjesztette úgy általában mindenre. Hát ilyenekkel küszködünk mostanában és ezért is volt életmentő ez a mostani medencézős hosszú hétvége Tó fonallal és Marina kendővel meg olyan hotellal, ami ugyan nem kifejezetten gyerekekre van specializálódva, de nem néznek leprásként a gyerekekre. És csodák csodája, a gyerekek – nemcsak a mieink – tudtak viselkedni és hagyták pihenni a felnőtteket, miközben ők is kicsit elfelejthették a matekjegyet meg a túl lassú írástempót és az összes ilyen dolgot, ami egy nyolc- és tízéves szívét nyomja. Én meg elfelejtettem, hogy ápolnom kéne a blogomat, úgyhogy ez a hét se lesz olyan posztokban gazdag, mint szeretném, de talán elnézitek ezt most.
Úgy terveztem, hogy amikor a blog új helyre költözik és már minden funkció működik, akkor egy posztot szánok az újdonságok bemutatására. Aztán annyi egyéb téma volt, hogy ez a kicsit technikai, nem túl izgi (vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy nem az) posztot mindig tologattam. Most viszont kombinálom egy másik, korántsem csupán technikai hírrel, így már biztos nem lesz unalmas.
Szóval sziasztok, hivatalosan is üdv a megújult anyahajóblogon! Másfél hónappal a nyitás után remélem, már megszoktátok és talán meg is szerettétek a változásokat. A legnagyobb változás kétségkívül az új domain név, ami mindig egy ugrás a sötétbe és vele jár annak a rizikója, hogy lesznek, akik nem ugornak a bloggerrel és nem olvassák az új helyen. A WordPress blogokat a sokak által használt blogspotos olvasóban sajnos nem lehet elmenteni – vagy legalábbis én még nem találtam rá, hogy hogyan. Van viszont egy másik lehetőség, amit én szívesen használok és nektek is szívből ajánlom, ez a bloglovin.com. Regisztráció után bármilyen blogot tudsz egy kattintással követni, ezen a linken pedig közvetlen az anyahajót találod. Van lehetőség arra, hogy bizonyos rendszerességgel értesítést is kapj e-mailben a frissült kedvenc blogjaidról, mégpedig nem egyenként, hanem összefoglalva.
Az anyahajó FB-oldal természetesen szintén kínálja magát, itt általában némi időbeli késéssel ki szoktam rakni az új posztokat. Általában reggel jelennek meg a blogban az új posztok és este, munka és a gyerekek fektetése után jutok ahhoz, hogy kirakjam a linket. A FB oldal műfajából adódóan nem annyira interaktív, vagy legalábbis sokakban, bennem is van egy gát, hogy mindenki számára látható oldalakon posztoljak, ahol nem én vagyok az oldalgazda és hallottam, hogy ezzel mások is így vannak. Ezért most nyitottam egy zárt csoportot, ahova mindenkit szeretettel várok, aki szívesen cserélne ötletet, posztolna fotókat vagy egyszerűen csak csevegne anyahajóblog inspirálta témákról. Ez a csoport zárt, azaz csak a felvett tagok láthatják, mi zajlik. Gyertek, szeretettel várlak titeket itt is!
És akkor rögtön visszakanyarodom a névre is, mielőtt kavar keletkezne. (Vagy miután?) Amikor az új domainnevet kerestem, rá kellett döbbennem, hogy a blog indulásakor még annyira csupán a haditengerészethez kapcsolódó név mára elborította az anyabizniszt. Tanácsadástól klubig, gyerekgondozási hozzávalókig az égvilágon mindenféle üzlet meg alapítvány fut ilyen néven. Örülök, hogy ennyire inspiratív nevet találtam, annak nem örülök, hogy megkérdezésem nélkül elkezdték tömegesen használni mások is, mert ugye ez mindenki számára keveredést okozhat. Mindegy, ha már így van, akkor mondom, hogy a blogomhoz semmiféle üzleti tevékenység egyelőre nem kapcsolódik a többi hasonló nevű oldalhoz nincs közöm. Zárójelben persze meg kell jegyeznem, hogy a pszicho-vonal nem áll tőlem távol és néhány hónapon belül remélhetőleg elindul az első pszichodrámacsoportom, de azt nem anyahajó néven fogom reklámozni meg vezetni.
No, ha ezt tisztáztuk, akkor most végre bemutatom a kedvenc új funkciómat! Kis túlzással ez volt a fő ok, ami miatt az egész megújulásba belevágtam. Ha egy képre rávisszük az egeret, akkor megjelenik a Pin it! gomb és mindenféle komplikált programok telepítése nélkül azonnal tudjátok menteni a képet és vele együtt a posztot a saját Pinterest boardotokra. Én ezt a funkciót más blogoknál és mindenféle internetes oldalon nagyon szeretem és sokat használom, ennél látványosabb és egyszerűbb módot a könyvjelzőzésre még nem találtam. A sima könyvjelzőfunkcióban egy idő után csak egy betűhalmazt látok, itt pedig képeket. Remélem, ti is szeretni fogjátok ezt a funkciót és kicsit könnyebbé teszi az életeteket.
A másik újdonság, amit szeretek, a felső sávban található tematikus oldalak. Itt a költözés során néha akadt kavar, azaz még mindig előfordul, hogy a receptek között felbukkan egy más témájú poszt, de ezen lassacskán és folyamatosan dolgozom. Néhány ilyen kivételtől eltekintve elég praktikus és segít keresni, ha csak úgy nagyjából tudjátok, hogy mit szeretnétek megtalálni. A konkrét kereséshez a fent jobbra található keresőmező a jó választás, ez a blogon belül keres tartalmakat.
A blog alsó sávjában megtaláljátok a FB-oldal és az Instagrammom kis képét is mindig az aktuális bejegyzésekkel, szóval mindenki olyan csatornán nézi az aktualitásokat, ahol a legkényelmesebb.
Végül pedig a rendszerességről annyit, hogy magamban azt a célt tűztem ki, hogy heti három poszt mindenképp legyen a blogon. Ha minden jól megy, ez általában hétfő, szerda és pénteki napokon van, néha a péntek szombat lesz, azt is előfordul, hogy négyszer jelentkezem, ha annyira elborítanak az ötletek és még időm is van. Ha meg mondjuk legyűri egy kéthetes betegséghullám a családot, akkor lehet, hogy ritkábban. Az anyahajó továbbra is hobbiblog, szóval legnagyobb odaadásom ellenére is előfordul, hogy kicsit hátrébb kerül a prioritási listán egy adott héten, akkor igyekszem a következő héten picit aktívabb lenni. Ilyen a dolgozó anyák élete.
Apropó, nembiznisz. Sosem írom külön, de egyszer nem árt megemlíteni: amikor ajánlok könyveket, programokat vagy bármit, legtöbbször néven nevezem, mert amikor olvasó vagyok, frászt kapok az olyan körülírásoktól, hogy a svéd bútorbolt meg a piroslogós étterem. Fejtsen kódot, akinek két anyja van, én biztos nem. Szóval kiírom a nevet, mert így gondolom informatívnak, de természetesen nem kapok jutalékot, tiszteletpéldányt, ingyen belépőt (ha mégis így lenne, azt külön jelzem, de a blog 8 éves történetében ez egyszer fordult elő.). Ha valamit ajánlok, akkor azt úgy teszem, ahogy az ember baráti körben ajánl valamit, tetszik, ezért elmesélem.
Na és akkor a legvégére maradt a legizgalmasabb bejelentés. Feltűnhetett nektek, hogy mostanában kevesebb a kész horgolt dolgokról szóló poszt. Pedig rengeteget horgolok, tényleg rengeteget. Egy horgolós könyvet írok, így a készülő holmikat sajnos nem mutathatom meg, bármennyire szeretném. Sokáig teljesen titokban akartam tartani, de rájöttem, hogy ha egy horgolós blogban hirtelen mindenféle posztok vannak, csak horgolt dolgokról szólók nem, az legalábbis fura, arról szót kell ejteni. Hát ejtek. A könyvről egyelőre nem tudok részleteket mesélni, mert bár a számítógépemen már elég sok kész van belőle, de a kiadóval a jogi része még teljesen nyitott. Viszont ha már ennyi munkát és ötletet beletettem, biztos vagyok benne, hogy ebből könyv lesz, ha a kutya kutyát eszik, akkor is. Na jó, az egészség meg a fejre eső virágcserép mindig közbeszólhat, de ezektől tekintsünk el.
Szóval a blog tartalma a következő hónapokban lehet, hogy kicsit gasztrós irányba tolódik el, hogy többet írok majd könyvekről vagy minimalizmus-témáról. És akkor majd tudni fogjátok, hogy nem fordítottam hátat a fonalaknak, sőt, és majd egyszerre jön az összes újdonság, ha összeállt a nagy mű.
Hát akkor nagyon köszönöm, ha van bárki is, aki eddig kitartott az olvasásban és úgy általában köszönöm, hogy itt vagytok!
Persze az se lenne rossz, ha egyszer sok kedves blogger együtt menne túrázni valahova. A fonalfestősök festőnövényeket gyűjtenének, a gasztrobloggerek ellátnák a csapatot bográcsos finomságokkal, a fotóbloggerek kattintgatnának szépeket, a kötős-horgolósok meg az árnyékban kényelmesen horgolnának egy pikniktakarón. Na, milyen ötlet és ki szervezi meg?
Most viszont nem ilyen blogtúrára invitállak benneteket, hanem virtuálisra. Mert annyi szép és inspiráló blog létezik, de mert nincs a követett ezervalahány blogom között, amely szám már így is túlzás, sose találnék rájuk. Nem, nem veszek fel újabb blogokat semmiféle olvasóba, viszont elindulok például innen, a Maxabella-blogot amúgy is szeretem részben a gyerekprotrék, részben a kendőzetlen hangvétele miatt. Az oldalsávból kiválasztok egy blogot, amit még sosem láttam korábban, például ezt, a címe jól hangzik: Lucky Number 13. Úgy látom, itt is a fotóké a főszerep, ő is részt vesz a heti gyerekportrés kihívásban. A blogroll külön oldalon található, kiválasztom róla a következő túramegállót: Enjoying the Small Things – szívemből beszél. Kicsit nézelődök itt, és máris beleszeretek ezekbe a zsebibabákba és elhatározom, hogy varrok ilyen babazsebes ruhát nagyban. Valamikor. Valakinek. Iskoláslánynak már kicsit ciki, vagy nem? Mivel itt nem találtam bloglistát, visszaléptem egyet és kikerestem egy újabb blogot, amelyről már hallottam és ahol amúgy is szét akartam nézni, a Bleubird Blog-ot. Úgy tűnik, a fél világ részt vesz a heti gyerekportrés kihívásban, így itt is bőven vannak családfotók, de azért divat és egyéb témák is, itt például egy házi készítésű ketchup recept. Sosem értettem, hogy vannak akik a ketchup műfajához annyira ragaszkodnak, hogy még a szabadidejüket is feláldoznák az egészséges verzió elkészítésére, de mert épp ebben a hónapban már belefutottam máshol is ilyen receptbe, feltételezem, hogy a kisebbséghez tartozom. De van itt még egy vicces rovat, amibe érdekes belelepozni: Want, need, wear, read. Ki az olvasmánytippekért, ki a divatötletekért fogja szeretni. No most vagy én vagyok vak vagy tényleg itt sincs bloglista, szóval újra visszaugrok az utolsó listás helyre, és kikeresem onnan a Pencil Box-ot. Bár cím alapján illusztrátornak képzelem a szerzőt, igazából fotóbloggal találkozom, és ha nem lenne már elegem a hosszú télből, akkor szívesen elidőznék ezeknél a zseniális téli fényképeknél. A blogsablon sajnos nem kompatibilis a képernyőmmel, így nehézkes a navigáció és megint nem látok kedvenclistát, de nem gond, most amúgy is leállok. Amennyire igaz, hogy 6 óra szabadidő alatt nem érdemes kirándulás címén kilépni a házból, annyira érdemes a virtuális blogtúrákat mondjuk fél órára korlátozni. Ennyi pont elég, hogy még a felfedezés izgalma maradjon meg és ne a csömör. És ti milyen blogokat fedeztetek fel a legutóbbi blogtúrátok alkalmával? Na és ki szervezi meg a reality blogtúrát? 😉
2006 márciusában kezdtem el blogolni, azóta annyi bejegyzést írtam, hogy már számba se tudom venni, sőt, az első nemgyerekes blogomhoz már a jelszót is elfelejtettem. Itt, az anyahajón jelenleg kb. 500 bejegyzésnél tartok – a számláló többet mond, viszont vannak köztük piszkozatok is, úgyhogy úgy ítélem meg, nagyjából most van a kerek jubileum: 500 bejegyzés, 7 év blogolás – mint a mesében!
Doris Chan Shoop-Shoop Capelet-ét készítettem el ebből az alkalomból Nektek, illetve egy szerencsés kedves olvasónak. Klasszikus fekete, mert egy fekete csipkekendőre minden nőnek szüksége van. Magabiztosságot kölcsönöz és bárkit vonzóvá tesz. Én egyébként ritkán hordok feketét, mert nagy felületen sápaszt, ezen a kendőn viszont átlátszik az alatta lévő ruha színe, így már rögtön nem olyan agresszív, sőt. Bevallom, amikor megláttam a képeket, rövid ideig megkörnyékezett a kísértés, hogy megtartsam magamnak – de nem, nem, legyen minden terv szerint! A terv pedig a kerek számokhoz kötődik: akkor fogok sorsolni, amikor 50 komment összegyűlik, azaz ötven jelentkező, aki szeretné megkapni ezt a kendőt. Tudom, irreális, nagyjából 30 bejegyzés összesen szokott ötven kommentet kapni. Na de az is mennyire valószínűtlen volt, hogy én belekezdek valamibe, és azt 7 éven keresztül majdnem napi rendszerességgel csinálom anélkül, hogy az a valami a fülembe ordítana, hogy foglalkozzam vele. Na ugye.
A kendő egyébként sálként is hordható, sáltűvel vagy anélkül is, szimmetrikusan vagy aszimmetrikusan, szóval igazán sokoldalú barát lehet. Drops Lima fonalból készült, ami részben gyapjú, részben alpaka, nagyon kis puha, meleg, de nem tolakodó. Hűvös nyári estéken kis feketéhez is felvehető és persze az idei színhez, a smaragdhoz is remekül illik. Na de nem is dicsérem tovább, az mindig gyanús. A játékban való részvétel egyetlen feltétele a kommentelés, persze ha megosztjátok, talán hamarabb összejön az ötven és hamarabb postázhatom a nyereményt.
Ami a blogot illeti, mondanom sem kell, hogy nagyon sokat köszönhetek neki, és ez minden életszakaszomra igaz, pedig ebben a 7 évben legalább 3 nagyon különböző időszakom volt. Amikor otthon voltam a gyerekekkel és még Debrecenben laktunk, akkor a blog volt az egérút az elszigeteltségből. Otthonról elmenni gyerekek nélkül barátnőzni nagyjából sosem tudtam. A blogon keresztül viszont megismertem egy-két embert és ők akkoriban a világ lakáson és gyereknevelésen kívüli részét képviselték számomra. Aztán később, amikor különféle véletlenek folytán becsöppentem a hobbiblogok világába és én is elkezdtem megmutatni a horgolásaimat, akkor még több kedves embert ismertem meg. Először csak virtuálisan tartottuk a kapcsolatot, mára már részben személyesen is ismerjük egymást és számíthatunk egymásra. Mindez épp abban az életkorban, 30 körül alakult így, amikor pedig olyan nehéz új ismeretségeket kötni (és ha, akkor is általában a gyerekeken keresztül, ami ugyan szép, szép, de nem mindig túl mély.). Ezen a blogos közösségen keresztül kaptam kedvet kipróbálni új technikákat és tökéletesítettem ismerteket, emiatt tanultam meg varrni (vagy legyünk pontosak, kezdtem el varrni, mert tudásról még nincs szó), ezen keresztül ismertem meg sok tehetséges kézművest, akik bár nem is tudják, de sokszor velem vannak a munkáikon keresztül: Kricsár Annamária nyakláncai heti szinten kísérőim és még mindig megdicsérik sokan, Vadjutka magyar hímzéses medáljával ugyanez a helyzet. Zazálea zöld táskája igazi színfolt nyáron a kezemben, és sorolhatnám még sokáig. Most pedig, amikor szintén egyfajta izolációban élünk, még ha nem is olyanban, mint amikor GyES-en voltam, a blog megadja azt az esélyt, hogy mégis megmarad a kapcsolat az otthoni ismerősökkel, barátokkal. Van, hogy a Barkás közös kötéshez vagy más blogos találkozóhoz igazítom a hazautazás időpontját. Mielőtt rémesen elérzékenyülnék, be is fejezem, és csak annyit mondok: nagyon köszönöm!
p.s.: ne csak a kendőt nézzétek, hanem a képet is a háttérben. Nem én festettem, de a családban marad 🙂
Ahogy észrevehettétek, eléggé megváltozott a blog külalakja. Ennek több oka van: egyrészt untam a régi sablont. Másrészt szerettem volna, ha az új nem egyszerűen más színű, más dekorelemekkel, hanem felépítésében is új, jobb. Több mint két éve írom ezen a címen a blogot, és azt hiszem, elég sok egészen hasznos és inspiráló tartalom gyűlt össze mostanra. Ugyanakkor a régi felépítéssel a korábbi posztok gyakorlatilag eltűntek a süllyesztőben, hiszen ki lapoz vissza harminc oldalt csak úgy, kíváncsiságból. Ez a mostani oldal elsőre kaotikusabbnak tűnik, viszont cserében sokkal gyorsabban fel lehet mérni, van-e még olyan poszt a régiek közül, amelyiket épp most szeretné elolvasni az ember. Nem kell lapozgatni, elég átfutni a tartalomjegyzékszerű főlapot.
Ami elsőre összevisszának tűnik, azért egész logikus, ha jobban megnézzük. A legfrissebb bejegyzés mindig felül látható nagy képpel. (Hm, ezek szerint ezután már kivételesen se posztolhatok kép nélkül?) A mellette lévő oszlopban – fent középen – a következő néhány posztból látható kivonat, de ez már nem mutatja a képet. Mellette pedig egy oszlopnyi bejegyzéscím látható, melyek kattra szintén megnyílnak. Lejjebb görgetve az oldalt ugyanez a háromoszlopos felépítés marad meg: egy képes, egy kis kivonatos, egy csak címmel. Ha valakinek ez a felépítés nem tetszik, akkor a fenti fekete sávban választhat másfajta nézetek közül. A classic például teljesen olyan, mint a régi blog, tehát időrendben egymás után jönnek a posztok mindenféle fakszni nélkül. Én a magazinos (Timeslide) sablont állítottam be, tehát feltehetőleg ez lesz az, ami mindenkinél elsőként megjelenik, de aztán egy kattintással lehet váltani egy másik sablonra. Nézegessétek meg, hiszen nem vagyunk egyformák, nem kell, hogy mindenkinek ugyanaz legyen esztétikus meg logikus.
A régi sablonnal az oldalsávban látható tartalom sem veszett el (linklista, kedvencek, rendszeres olvasók, stb). Ha az egeret a képernyő jobb széle felé mozgatja az ember, akkor előjön egy fekete függőleges sáv, ott lehet megtalálni a régi oldalsáv tartalmát. (Pedig számítottam a legrosszabbra és szépen elmentettem mindent a sablon átalakítása előtt, de ezúttal úgy látszik, nem volt rá szükség.) A kiemelt blogok a Kedvencek menüpont alatt vannak, a linklistában olyan más oldalak találhatók, amelyeket szeretek, de valami technikai ok miatt nem vette be őket a bloglista.
A nevet is visszaváltoztattam: bécsi szelet helyett újra anyahajó lett. Az ok prózai: az új sablonnak túl hosszú volt a régi cím és alcím, így drasztikusan rövidítettem. A tartalom továbbra is olyan lesz, amilyennek megszokhattátok: horgolás, Bécs, néha egy kis család, gyakrabban főzés. Idővel átköltöztetem a Lunchbox receptjeit is ide, de ez még várat magára egy kicsit. Ha már magazin, akkor legyen színes, változatos.
Remélem, hogy ti is úgy megszeretitek az új oldalt, ahogy én. Hogy az esetleges idegenkedő korszakot – amely remélem, nem lesz hosszabb egy-két napnál – kicsit megszépítsem, újabb játékot indítok. Most nem azt tűztem ki célul, hogy két hónap alatt mennyi bejegyzést írjak, bár az se volt rossz motiváció. Most a szabály: a bejegyzések címe az ABC betűinek sorrendjében következik majd. Kíváncsi vagyok, meddig sikerül tartanom magam ehhez a szabályhoz. Az Á már el is készült: Á mint átalakítás, épp most olvassátok. A B pedig hamarosan jön, jön, jön!
Melegítsünk rá a belinkelős bejegyzésre! Ahogy ígértem, szeptember elején lesz lehetőség őszre készülő projektjeiteket belinkelni az anyahajó blogon (izzítsátok a bejegyzéseket!). Nagyon kíváncsi vagyok, mi minden készül kötős-horgolós körökben, milyen színek, fazonok, milyen fonalakból.
Addig is, amíg az összes iskolakezdős anyai feladatokon átrágom magam (névcimkebevarrás, beszerzési listák kipipálása, stb.), nézzetek be a The Crochet Boulevard-ba, ahol témamegkötés nélkül lehet mindenféle horgolt munkát linkelni illetve nézelődni jobbnál jobb blogokban.
Ezzel azt hiszem, elérkeztünk a nyári játékom végéig. Szándékosan nem néztem már június óta, ki mennyit tippelt, hogy ez ne befolyásoljon a bejegyzések sűrűségét illetően. Ahogy most nézem, két tipp is érkezett a 46-os számra: Zazáleától és Strugamanótól. Kedveseim, gratulálok, és várom a színválasztásotokat! 🙂
És még annyit erről a nyári kalandról, hogy bár nem értem el az áhított 50-et, azért határozottan jó volt intenzívebben írni, mint máskor, és nem is olyan nagy megterhelés se időben, se témaötletben. Még mindig van talomban téma – például a fonalboltos bejegyzés. Jellemző, hogy a fonalboltok egyszemélyes vagy családi vállalkozások, így nyáron ahova mentem, mindenütt Szabadság miatt zárva tábla fogadott, így nem született erről bejegyzés. Főzős posztokat írtam ugyan, de ennél még több várható, mert florentine gasztrotúrája szerintem is szuper ötlet és próbálok lépést tartani, ahogy tudok. Egyszóval a játéknak vége, a többi meg megy tovább. Köszönöm a játszást és a drukkolást, és kellemes őszt kívánok Nektek!
A tanulság: bárhogy mondjuk, hogy semmit nem kell hozni, a gasztrobloggert ez nem akadályozza meg, hogy szombat 9.30-ra frissen sült túrós kuglóffal állítson be. Köszi, Notburga!
Ha a múltkori bejegyzés után még hezitáltatok volna, hogy rendezzetek-e reggelit, akkor még egy pro érv: nincs ennél lazább vendégség, minimálelőkészület maximális élvezetért cserébe.
