Nem feltétlenül azért, mert több a pénzük, vagy mert ők velünk ellentétben számíthatnak a nyugdíjukra (bár lehet, hogy mi is és lehet, hogy ők se). Vagy mondjuk mégis ezért, de csak áttételekkel. És persze ki vagyok én, hogy meg tudjam nevezni Az Okot. De ha már egyszer úgy alakult, hogy 2010-11 fordulóját, a régóta vágyva vágyott és programokkal meg pihenéssel meg családozással teletervezett szabadságomat betegen töltöm, legalább megismerkedhettem az osztrák egészségügy egy szeletével.
Az osztrák egészségügy a felhasználói oldalról nézve bonyolult. Nincsenek olyan szamárvezetők, mint a háziorvosi és védőnői rendszer Magyarországon. Odajöttél lakni, akkor szervezd meg magadnak, hogy legyen orvosod. Ebben nagy segítségedre lehet a telefonkönyv. Figyelj közben arra, hogy ha már kemény százeurókat vonnak havonta tőled egészségügyi járulékra, akkor legalább olyan orvoshoz menj, akit a biztosításod, a fapados, fedez. Mert nem mindenkit és nem mindenféle ellátást. Na, én ezt eddig elmulasztottam – nem vagyok nagy orvosjáró. Debrecenben voltam épp, de hát a terhesgondozás az más, és az bevonz sok egyéb dolgot is, meg ott még időm is volt efféle léhaságokra. Meg persze mint sok magyar, az igazán fontos problémákkal, mondjuk fogorvos, nőgyógyász, magánorvoshoz mentem. Pesten szült barátnőim elbeszéléseit hallgatva egyben relatíve biztos voltam-vagyok: Budapesten nem akarok szülni, nincs nekem annyi időm meg pénzem. Mondjuk éppen máshol sem szülnék mostanság, de ha már, akkor máshol.
Most se szülés okán kerestem fel az ügyeletet, hanem mert éjjel erős légszomj vett erőt rajtam, ami a torokban dagadhat, az nálam dagadt, nem volt vicces. Az ügyelet még egyszerűbb dolog, mint az orvosválasztás, az kerületi rendszerben van felosztva, szóval adott volt, hova kell mennem, a legközelebbi kórházba. Mák, hogy tényleg közel van. Tapasztalatlan szűzleányként próbáltam eltalálni a megfelelő bejárathoz, osztályhoz, betegfelvételi ablakhoz, eközben párszor hosszasan el kellett magyaráznom, hogy mi a bajom – miközben minden kimondott szó fáj – végül besoroltak: Erkältung, azaz megfázás. Chirurgienotambulanz. Furán néztem, én úgy tanultam az isiben, hogy a Chirurgie az sebészet, és én egyáltalán nem vágyom szikés beavatkozásra, de azért mentem. Ott aztán újra besoroltak: Halsweh, azaz torokfájás, ekkor már kezdtem hülyén érezni magam, ki megy ünnepen torokfájással ügyeletre, az én bajom sokkal komolyabb, ezt állítom.
A két óra várakozás alatt azért nagyjából átláttam, hogy az egy nagy ajtó mögött több kis ajtó is van, szemészet, sebészet, nőgyógyászat és a HNO. Gondoltam – helyesen – hogy ez a fül-orr-gége, és kispekuláltam, hogy a N az Nase, az O meg az Ohr. A H nyilván a gége, ami nem tudom hogy van németül, így kitaláltam a Hase-Nase-Ohr elnevezést, aminek értelme nincs ugyan, de legalább rímel és jól szórakoztam közben. Na de mindez csak az előjáték ahhoz, amit igazából mesélni akartam.
A rendelőben egy fiatal doktornő alaposan kikérdezett, elég gyorsan rámsütötte a bélyeget, hogy Angina, de azért ha már ott vagyok, tovább vizsgált, először a fülemet. Hogy hát a fülemet fültisztítóval szoktam-e tisztítani. Á, dehogy, hát csak úgy puszta kézzel meg vízzel. De hogy kimosatom-e szakorvossal félévente a fülemet, mert hogy azt úgy kéne. Hát nem, mondom neki, ezt nekem eddig soha senki nem mondta, igaz, nem is volt különösebb probléma eddig a fülemmel. Erre mindenféle undok megjegyzés meg szájhúzogatás nélkül szépen elvégezte ezt az ötperces műveletet, közben tájékoztatott a víz hőmérsékletéről, hogy mit fogok érezni és hogy nem szabad fájni, és mire ezeket elmondta, már kész is voltunk. Új világ tárult fel előttem, halk zajok, ahogy a papír csúszik az asztalon vagy a toll sercegése, nahát, ezeket eddig én nem hallottam, már megérte eljönni.
Aztán kiderítette, hogy amúgy a fülemnek semmi baja, a nyirokcsomóimnak se, mert ami annyira be van dagadva, az nem is nyirokcsomó, hanem valami más – mondta a nevet, de nem értettem és elfelejtettem a szót. És hogy ezt komolyan kell venni, ha máskor is érezhető, akkor meg kell mutatni orvosnak és nincs tréfálkozás. Aztán még az orromba is belenézett, és feljegyezte latinul a kartonomra, hogy el van dugulva, és felhívta a figyelmemet, hogy az orrsövényem balra húz, de ezt műtéti úton lehet korrigálni, ha panaszom van. Hogy szoktam-e levegőt kapni bal oldalon – húha, ez nehéz kérdés, amikor nem vagyok beteg ritkán vizsgálgatom, hogy melyik orrlyukamon át kapok levegőt, amikor meg beteg vagyok, akkor egyiken át sem. Na de legalább tudom, mi a pálya, ha elkezdek éjszakánként horkolni. Az orvos egyébként úgy nézett rám a műtét lehetőségét ecsetelve, hogy szerintem ha azt mondom neki, hogy igen, legyen, akkor akár beszéljük is meg, hogy mi legyen a kórházi motyóban. De mert nemet mondtam, egyszerűen csak rákérdezett a gyógyszerallergiáimra, odaadtam azokat a magyar gyógyszereket, amiket nem szedhetek – készültem! – kibogarászta a hatóanyagot, nézegetett a táblázataiban meg a google-n, felírt egy antibiotikumot meg fájdalomcsillapítót, ami hatékonyabb, mint az egyetlen, amiről eddig úgy tudtam, hogy szedhetem, elmesélte, mit tegyek, ha javulok és mit ha nem, kedvesen mosolygott, majd elbúcsúztunk.
Kontraszttörténet: Do tavaly nyáron fülfájásra panaszkodott. D. elvitte gyerekfülészetre. Ott először vádló-rosszallóan megállapították, hogy a gyerek fülében kötött fülzsír van. Biztos fülpálcikázzuk. (Nem.) De hogy ők így nem tudják megvizsgálni, és nem is vacakolnak a tisztítással, mert a szülő is csináljon valamit, ha már nemzett/szült egy gyereket. Vegyünk a patikában olajat, öntsük a gyerek fülébe, hagyjuk hatni, aztán zuhannyal mossuk ki. Ha annyira bénák vagyunk, hogy még ezzel sem boldogulunk, akkor majd hozzuk vissza a gyereket, ők majd megcsinálják, bár nem az ő dolguk. Természetesen nem boldogultunk, mert Do nem engedte teletölteni a fülét, meg mert egy háztartási zuhany vízsugara abszolút alkalmatlan erre a célra, még ha a gyerek nem is állna ellen. (Ellenállt, naná.) Nem, nem vittük vissza a gyereket, nemcsak azért, mert nem akartuk megkapni az alkalmatlan szülő minősítést, hanem mert nem akartam olyan orvos kezébe adni a gyereket, aki ilyen antiodaadással végzi a munkáját, meg akit nem az érdekel, hogy a gyerek fülfájását meggyógyítsa, hanem hogy a szülőt megdorgálja. A fülfájás elmúlt magától, én meg felírtam a listára, hogy melyik gyermek fül-orr-gége osztályt kell nagy ívben kerülni, ha tényleg komoly baj van.
Vissza a bécsi viszonyokhoz: Az az érzésem, hogy ha egy újévi ügyeleten ilyen alapossággal foglalkoznak egy beteggel, és ha valaki az egész életét ilyen egészségügyi ellátásra támaszkodva éli, akkor nem nagy vicc tovább élni. Persze csak akkor, ha az a rejtélyes daganat a nyirokcsomók mögött nem valami daganat, de egyelőre még nem akarok ebbe belegondolni, mert év eleje van és optimizmus.
