A szülinapi party nyugisan indult – már ha nem számítjuk az előzményeket, avagy azt a bűvészmutatványt, hogy az ajándékos tasakot a buli előtt egy órával otthagytam egy boltban a pénztárnál, ahova amúgy totál mellékesen még beugrottunk. De egy kedves ember megtalálta és nem vitte magával, hanem félretetette, mi pedig egy kis izgalom után újra magunkhoz vehettük és negyed óra késéssel végre át is adhattuk Lilinek. Ha itt lenne Berzsián költő, most megbánná, hogy szakított az emberiséggel, mert az emberiség jó, ebből az esetből is láthatjuk!
Aztán ahogy javult az idő és már elhittük, hogy az időjárás-jelentésnek ma – hála az égnek – nem lehet hinni, kiugrottunk a közeli parkba egy kis fotózásra játszóterezésre.
A heti fotók egyébként arra is jók, hogy feltűnik nekem, mekkorát nőtt a Dóra haja csak pár hét alatt, és hogy milyen gyönyörű így. Meg hogy a Kristófé is megnőtt, de ha nem akarjuk, hogy Pumuklinak nézzék, akkor hamarosan fodrászhoz kellene vinni. Milyen praktikus ez a fotós kihívás.
A baby shower nemcsak azért jó találmány, mert az ember egy darabig utoljára bulizik egy önfeledtet a leendő mamával, hanem azért is, mert csupa olyan rózsaszín cukiságot és egészségtelen édességet lehet enni-készíteni, ami amúgy vállalhatatlan lenne. Gumicukor cumit például. 🙂
Meg lehet huszonvalahány lufit elektrosztatikus varázslással felragasztni a mennyezetre, aztán csodálkozni, hogy az egyik még öt nap múlva sem esett le.
És lehet ilyen miniatűr füles sapit horgolni – a biztonság kedvéért elasztikus zoknifonalból, hogy tuti jó legyen még szeptemberben is.
Jólnevelt baba pedig megvárja, amíg a mamája bulizik egy utolsó nagyot és három napra rá meg is születik. Isten hozott, Lili!
Ebből vidám színátmenetes fonalból (Anchor Magicline) tavaly horgoltam egy kacagányt egy barátnőm kislányának. Úgy gondoltam, hű maradok az eredeti koncepcióhoz és a maradékból szintén barátnős ajándékot készítek. De hogy miért meglátjuk-sapka a neve? Mert a környezetemben újra sok kismama van, és egy kivételével mindenki lányt vár. Akivel hamarabb futok össze közülük, azé lesz ez a sapi. Azért a többiek sem maradnak meglepetés nélkül, de erről majd máskor.
Vicces, hogy a szegélye majdnem teljesen rózsaszín, csak három kagylóminta jött ki napsárgára.
A színek egyébként erősebbek, nem ennyire fagyiárnyalatok.
A tanulság: bárhogy mondjuk, hogy semmit nem kell hozni, a gasztrobloggert ez nem akadályozza meg, hogy szombat 9.30-ra frissen sült túrós kuglóffal állítson be. Köszi, Notburga!
Ha a múltkori bejegyzés után még hezitáltatok volna, hogy rendezzetek-e reggelit, akkor még egy pro érv: nincs ennél lazább vendégség, minimálelőkészület maximális élvezetért cserébe.
Külföldön barátokat szerezni nem egyszerű. S ha nem egyértelmű, hogy egy brunchről szóló bejegyzést miért ezzel a mondattal kezdek, akkor rögtön magyarázom is. Majdnem másfél éve költöztünk Bécsbe. Másfél év elég volt arra, hogy megszokjunk bizonyos dolgokat, hogy átállítsuk az agyunkat a forintról az euróra vagy hogy spontán németül kérjünk elnézést, ha valakit meglökünk a metrón – még Budapesten is (aki már élt külföldön, az tudja, hogy ennek semmi köze a nagyzoláshoz). Másfél év elég volt, hogy a gyerekek is kommunikációképessé váljanak mindenféle előtanulmány nélkül, sőt, arra is, hogy megismerjünk vagy 10-15 potenciális baráti családot. De a potenciális baráti család még nem barát. A barátkozáshoz idő kell és még valami, ami nehezen körülírható. Közös élmények, közös idő, közös sztorik. Másfél év pont elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, ezek nem keletkeznek csak úgy, maguktól. Többször előfordult, hogy a kezdeményezést átvette a másik fél, de még ez sem elég – folytatni is kell a közös történetet.
Az elmúlt majdnem másfél évben nagyon sokat dolgoztam és nagyon sokat utaztam. Legtöbbször az “örülök, hogy élek” életérzés volt jellemző rám, s ha emelett még volt tiszta ruha, akkor megveregettem a saját vállamat. Meg az Apahajóét, mert ebben neki is volt része bőven. A december és a november már más volt: pusztán azzal, hogy közelebb költöztünk a munkahelyünkhöz és az óvoda 5 perc sétára van, napi két órát nyertünk. Két óra már elég arra, hogy időnként haszontalan dolgokat is csináljunk (alvás, játék, meseolvasás, csevegés, effélék), s arra is, hogy feltűnjön: hiányoznak a barátok. Helyesebben – hiányzik, hogy legyenek helyben barátaink. És ne csak egy és főleg ne csak kéthavonta egyszer találkozzunk. És akkor járni kezdett az agyam, hogy is kezdjek hozzá. A téli hónapokban nem működik a piknik a Duna-szigeten – pedig remek volt júniusban! – ezen kívül nálunk semmiféle meghívás nem működik, amihez asztalhoz kell ülni. Egyrészt mert az asztalunk rém kicsi, másrészt mert szék is csak öt személynek van, mi meg négyen vagyunk. Mondjuk az igaz, hogy több, mint hat év házasság után nemrég vettem egy hat főre való tányérkészletet, szóval legalább ez a tényező pipálva lenne.
Az ebédet és a vacsorát kilőve végül a reggeli maradt, illetve annak hétvégi, kényelmes változata, a brunch. A brunch elég laza műfaj ahhoz, hogy a mi infrastruktúránkkal is vállalható legyen. A brunch nem kér túl nagy felhajtást a háziasszonytól sem. Persze klassz, ha van saját készítésű kalács vagy egy muffin, de ha nincs, az sem tragédia, a péktől származó péksüti is finom. A saját készítésú lekvár nálunk mindenképp biztosított – mégpedig egész különlegesek is. Kedvencem az újév napján főzött vérnarancs-kókusz, de a decemberi kivi-mandarin miatt is zsebeltem már be dicséretet.
A brunch előnye, hogy nincs túl sok előírás vele kapcsolatban. Nem kell törni a fejet, hogy előétel-főétel-desszert sort hangoljunk egymásra. A brunchben helye van sós és édes ételeknek, azaz lekvárnak, méznek, vajnak, tojáskrémnek, gyümölcsnek és joghurtnak, a későig maradók kedvéért pedig kár egy levesnek is – de semmi nem kötelező – s mivel minden büféasztalszerűen van kirakva, mindenki maga állíta össze a saját ételsorát. Az ital is egyszerű feladat: kávé, tea, tej, tehát amit amúgy is inna az ember reggelire, hozzá esetleg gyümölcslé, vagy ha nagyon ünnepélyes akar lenni valaki, akkor például egy habzóbor-narancslé koktél. A lehetőségek óriásiak, s hogy ebből mennyit valósít meg az ember, az teljesen szabadon választható a meghívottak és az előkészítésre szánható idő és pénz függvényében. Voltam már pazar reggelin és nagyon egyszerűn – mindkettő remek volt, mert a hangsúly a beszélgetésen van. Meg azon a fura hangulaton, hogy egy társaság együtt kezdi a napot. Nem akarják az egészet együtt tölteni, nem addig maradnak, amíg már félig alszanak. A brunch egy közös napkezdés, ezért van benne valami intimitás. Szeretem ezt a műfajt.
S mert egész sok ember jutott eszünkbe, akiket szívesen meghívnánk, egyből két szombatot is kineveztünk brunch-napnak. Ki tudja, talán még hagyomány is lesz belőle. Meg néhány közös történet.
Úgy esett, hogy épp a szülinapomra beszéltünk meg egy randit Ágival , a helyszín pedig az 1001fonal.hu offline üzlete volt, a Mamami, a Tátra utcában. Kati, a bolt megálmodója úgy mutatta be a fonalakat, mintha saját gyerekei lennének – ami nem is csoda, tényleg különleges a választék, csupa prémium fonal, csupa tűre kívánkozó árnyalat. A rengeteg szépség közül végül egy gombóc Crazy Zauberball fonalat választottam, mégpedig ezt a találóan Papagei-nak nevezett árnyalatot.
Tudni kell, hogy nézem már egy ideje ezt a fonalat. Birizgálta a fantáziámat a sokféle harsány szín. Ugyanakkor nem voltam biztos benne, hogy ezeket a harsány színeket szeretni tudnám feldolgozott formában is. (Mert gombolyagban könnyű szeretni a fonalakat, a gombolyagok olyanok, mint a kölyökkutyák. Na de mi van, ha megnőnek és már nem olyan kis gombócok – akkor igazán kihívás szeretni őket.)
Hogy gyorsan tesztelhessem, gyorsan meg is horgoltam, egyszerű granny minta, csak annyival levegősebb, hogy két pálca, két láncszem váltakozik. Ez az aprócska módosítás sokkal csipkeszerűbbé teszi a kendőt. S hogy honnan vettem erre az egyszerű, de nagyszerű változtatáshoz az ötletet? Ebből a csudaszép könyvből, amit Ágitól kaptam szülinapomra. Te jó ég, meg se érdemlem, nem voltam én ilyen jó gyerek egész évben, de ha már kaptam, nagyon köszönöm! 🙂 És úttörő becsület szavamra fogok is belőle horgolni még a nyáron.
Van benne sok jó minta, de nem is a minták miatt olyan jó és izgalmas a könyv, hanem a technikák miatt. Bőven van mit tanulnom, például a broomstick lace öltést, amit egyelőre mérsékelt sikerrel próbálgatok (túl szorosan csinálom valószínű), meg a tuniszi horgolást, meg a hairpain lace-t, ami egyelőre még nem fér a fejembe, de reménykedjünk, hogy ehhez is felnövök egyszer. Köszönöm, Ági – és nemcsak a könyvet!
Ja igen, el ne felejtsem, hogy kendő ezzel a vad színnel együtt is átment a tesztelésen, megszerettem!
Az úgy van, hogy elköltözik az ember lánya egy idegen városba, amit azért elég jól ismer, de inkább csak az utcákat, nem az embereket. És akkor kiderül, hogy van olyan bloggertárs, aki szintén ugyanott őrködik. És akkor az ember lánya örül, meg izgul az első randi előtt, aztán fogynak a forró csokik, később a sajtfondü meg a lekváros fánk, s aztán jön az ötlet, hogy le kéne már mozogni ezt a sok kalóriabombát. Megy az sms, hogy mi lenne ma este egy korizással a Wiener Eistraum-on a Rathaus és a Burgtheater közötti téren, a belváros szívében.
Ez annyira giccses, bécsies, hogy már szép, de tényleg, csak azzal nem számoltunk, hogy kifogtuk a leghidegebb idei esték egyikét. De élveztük nagyon, pláne, hogy lejtett is a pálya, szóval egyik irányban sikítva siklottunk, a másik irányban meg erősítettük a futóművünket. Beszélgetésre mondjuk nem sok alkalom adódott, mert ilyen domborzati viszonyok mellett egyetlen célom volt: koriélen maradni, a sebesség és irány alakulását a természet szeszélyeire kellett bíznom.
Van ám remek képem Nils Holgerssonnéról meg Táltos Bandiról is, ott ülnek a palánkon, de 1. nem tudom, hogy ez nem tilos-e 2. nem mondták, hogy beblogolhatom őket – szóval ezt a képet megtartom magamnak, meg ha nem felejtem el, átküldöm nekik.
Wien ist anders. De tényleg.
Egyszerűen nem is hiszem el, hogy ennyire jó nekem, néha már kérdezgetem, hogy meddig tarthat ez vajon, mert nem voltam ennyire jó gyerek, hogy ezt megérdemeljem, az tuti. Amíg tart, addig mindenesetre örülök. Nemcsak Bécsnek, meg a jégnek a színházi kulisszák között, hanem annak is, hogy van a nagy messzi idegenben egy Hasonszőrű, aki kapható ilyen spontán randikra és nem pattint le azzal, hogy a következő két hétben már tuti nincs egy szabad perce sem, ami pedig a Terminkalenderek szülőhazájában nem lenne éppen csoda. És akinek el lehet sírni, ha épp frusztrált vagyok egy sikertelen horgolás miatt, amiről itt majd később lesz még szó.
A képekhez meg még annyit, hogy az első látogatásomat a Bécsi Jégálmon bevezettem a szépnapok archívumába, és hogy tárgyi emlékem is legyen, megy hogy ne fagyjak meg a hazaúton, megleptem magam egy forralt borral is a végén. Bögrével persze, bögre nélkül egy tapodtat se, pláne mert ez a karácsonyiakkal ellentétben még dizájnra is nagyon jó lett.
Amikor horgolok valamit, mindig van a fejemben egy elképzelt gyerek, aki hordani fogja. Valahogy úgy jön ez, hogy annyiféle fonal van itthon, hogy a választáshoz mindig szükségem van valami témára vagy szempontra. Így jutott eszembe Párizs, tehát a rózsaszín-barna összeállítás, így jött a legutóbbi “szépia” kalap, amihez meg a fejemben egy régi, elsárgult fényképet kapcsoltam. Szóval vannak ezek az elképzelt képek – néha viszont a valóság még az elképzeltnél is sokkal jobb lesz. Például Enikő élénkkék szeme, amihez hihetetlenül jól illik a legutóbbi barna-kék kalap szegélye. Ribizlifotónál még több kép!
És ha már a színeknél és hangulatoknál vagyunk: ezt a sálat a nyári bécsi fonalrazziáról hozott alapanyagból horgoltam. Egy ideig nagy volt a lelkesedésem, aztán félretettem. Nem tudtam, kinek készítem, eladni nem akartam, de még kerestem a személyt, aki egy ilyen nagyon domináns sálnak örülni tudna. Aztán egyszer csak belépett hozzánk egy barátnőm, és a táskája, kabátja, meg rajta a Nagycsili-féle kitűző pont rárímelt ezekre a színekre. Úgyhogy ilyen inspiráció után már nem kellett sok, hogy befejezzem – teljesítve ezzel egyúttal a Fejezzük be együtt 2010-ben! játék ehavi penzumát is.
Ismét freeform horgolásra adtam a fejem. Igen, ez valahogy elszánást igényel nálam, hiszen azt jelenti, hogy egy ideig nem egy gombóc fonal lesz elől, hanem egy egész kupac különféle színű és fajtájú, szóval némileg kaotikus állapotokat idéz elő. Meg munka közben is – ellentétben a normál horgolással – nem lesz egyre könnyebb és automatikusabb, hanem inkább egyre nagyobb szellemi erőfeszítést igényel, ha nem akarom ismételni magam (illetve a mintát). Na de volt egy ígéretem Ahamának, akitől kaptam egy csodaszép törtfehér mindenest, és aki cserébe egy freeform technikával készült előlapú táskát kért. Mivel nagyon szeretem a cserekereskedelmet, örömmel belementem, még ha kicsit izgultam is, mert hát Ahama varrni is jobban tud nálam, a fonalhoz is ért, szóval a beégés esélye nem kizárható. Nyitva hagytam azt a kiskaput, hogy ha nem lesz elégedett a végeredménnyel, akkor a hagyományos úton átutalással egyenlítem majd ki a számlát. Na de egyelőre egész jól haladok, és munka közben ismét magával ragadott a lendület, így gondoltam, fényképezem az egyes lépéseket (főleg az elején), hátha valakit érdekel, hogy készül. Amit a képek nem mutatnak: állok a fonalaim előtt és nézelődöm. Mi minden van készleten a tervezett színvilágból? Hogyan mutatnak egymás mellett az árnyalatok? És hogyan fognak viselkedni egymás mellett a különböző összetételű fonalak, ha kimossuk a kész darabot? Most narancs-piros-lila árnyalatokat válogattam össze, akril és főleg gyapjú-akril minőségben. Egyelőre 6-7 szín van elől, de még van ráadás is, meglátjuk, hova illik majd a különlegesebb textúrájú narancsos fonalam, ami egy gombolyagon belül is nagyon változatos vastagságú és kinézetű. Na de végre képhez: Ahogy látható, egy sötétnarancs amorf alakzatot horgoltam. Ilyen úgy lehet létrehozni, ha a kezdő láncszemsorra nem egyforma pálcákat horgolunk, aztán később nem horgoljuk le teljes sort, vagy épp újabb láncszemeket készítünk, hogy hosszabb legyen a sor. Amikor kedvünk támad, akár körré is kapcsolhatunk egy időközben keletkezett láncszemet, és aztán körben folytathatjuk a munkát. Szóval nincs szabály és nem lehet hibázni! Aztán bekapcsolunk valahol egy másik fonalt, esetünkben a világosabb narancsot és azzal is horgolunk. Mondjuk körbe, mondjuk rövidpálcát, de igazából bármilyen lehet, és itt is nyugodtan szabálytalankodhatunk. Amire figyelni érdemes – legalábbis ha táska a céltárgy -, hogy maradjunk síkban, szépen feküdjön ki a “cucc” – ezt pedig a megfelelő szaporításokkal tudjuk elérni. A második narancssárgás körben néhol közbeiktattam láncszemíveket. Ezek nagyon jól mutatnak majd, amikor elütő színű háttér elé kerül a kész horgolmány. Itt már látszik, hogy a láncszemíveket jó bőven megtöltöttem rövidpálcákkal, hogy valóban ívesek legyenek. Ez a kép pedig arra példa, hogy amikor egy ilyen méretű alap megvan, és bakapcsolunk egy új színt, akkor már abszolút szabadok vagyunk. Körbemehetünk egy színnel vagy épp nem, horgolhatunk körben és sorokban, sima szemeket vagy éppen csipkemintákat, ahogy tetszik. Ha épp egy kicsit kevésbé sikerül síkban mardni, az se baj, mert egy későbbi sorban lehet még korrigálni. Meg az a szerencse, hogy sok freeform horgolt cucc szándékosan lép át térbe, úgyhogy semmiképp nem ronthatjuk el. Legfeljebb azt mondjuk a végén, hogy szándékosan így akartuk! Itt pedig már szeretném demonstrálni Ahamának, hogy a dolog jó úton halad, már vagy két tenyérnyi horgolás kész van :D. Néhol nagyimintát horgoltam, mert ezekkel az árnyalatokkal szerintem nagyon dekoratív, máshol egyéb csipkét. Az a hosszúkás fura színű izé, ami sötétlilával van körbevéve, pedig külön készült egy piros és egy lila szál összefogásával, és utólag kapcsoltam hozzá a fő részhez, majd aztán készült köré a sötétlila háló.
Hát így megy ez nagyjából. Pontosabb leírást nem is lehet ehhez a műfajhoz adni, pont ez a varázsa, hogy mindenkinek magának kell megküzdenie a színekkel és mintákkal. Folyt.köv. – ahogy haladok.
