Azt hiszem, még nem fordult elő, hogy egy kérést ilyen lassan teljesítsek. Hajni már nyár óta várja a lila babatakaróját. Egyszer már kész is volt, aztán lebontottam, mert nem voltam elégedett, és kellett egy “kis” idő, amíg lett újra lelki erőm belekezdeni.
Egyébként amikor a horgolással ismerkedni kezdtem, az egyik első darab, ami megtetszett és kinéztem, hogy majd egyszer megcsinálom, az pont egy pikniktakaró volt. Aztán később egy másik. De amikor rájöttem, hogy szélkakas jellememnek még egy pulcsi is túl nagy falat – értsd: csak egyet fejeztem be eddig, mert annyi más érdekes minta vár és csábít -, akkor lemondtam a takaróról. Ez a mini, 60X70 centis jó 15 óra munka volt, vajon mennyi lenne egy felnőtt méretű, amibe jól be lehet burkolózni? Csak csodálattal adózom azoknak, akik nemcsak elkezdeni, de befejezni is képesek egy felnőtt méretű takarót. Pedig az érzés miatt nyilván megérné. Talán valamikor jellemfejlődök annyit, hogy az álomtakaróm is elkészül – annyi csudálatos esemény történik, ezt se zárhatom ki.
Egyébként meg részemről elkezdődött a tél, most épp tökmagos zsemlék sülnek, tegnap pedig forró csokit főztem és – nem saját gyártmányú – takaróba csavarva magamat fotelban mélázva iszogattam, a világ pedig vagy tizenöt percre nagyon rendben volt.