Remek grazi mininyaralás van mögöttünk, amelyen valószínűleg beállítottam a legtöbb lépcsőmászás adott idő alatt rekordját. Szóval aki nyaralás alatt lustálkodást ért, az keressen inkább más úticélt.
Megérkezésünk napján először az óratoronyba kellett felsétálnunk – 421 lépcsőfok vezet idáig, mégpedig a magasabb fajtából, amit nem lehet duplán venni. Az óratorony nem véletlen került a to do, azaz to see listánkra. Környezetismeretből a harmadikosok Ausztria nevezetességeit tanulják, és ez is a megtanulandók között volt, így gondoltuk, K. nagyon fog örülni, ha élőben is látja. Tényleg így volt, normál esetben 421 lépcső pont elég ok lett volna egy szabotázsakcióra, így viszont mindenkit megelőzve rohant fel, hogy hamarabb lássa közelről Graz egyik jelképes épületét. Ilyen magasan volt:
Másnap nagyobb kirándulást terveztünk, melyek közül az egyik szintén lépcsős attrakció. A Mariatrost nevű templom 210 lépcsőn közelíthető meg, ami persze az óratoronyhoz képest bagatell, de azért saccolt 38 fokban ezen is eléggé kiizzadtunk. A templomhegy lábánál egyébként sík turistaút indul a város felé, útközben pedig egy aranyos kis tó és erdei játszótér is található – itt is lehet kicsit edzeni a lábakat, ha a lépcső még nem lett volna elég.
A grazi várban nem lépcsőn jutunk a néznivalóhoz, hanem maga a lépcső a látványosság. Az ún. Doppelwendeltreppe nemcsak szép geometriai mintát ad felülről nézve, hanem statikailag is különleges, hiszen a csigalépcsőkre jellemző középső tartóoszlop egy ponton egyszerűen megszűnik –és a lépcső ennek ellenére továbbra is köszöni, de stabilan áll.
A lépcsős koncepcióba nem illik bele, de felejthetetlen élmény volt számunkra a Schloss Eggenberg. Nemcsak azért, mert odafele „kicsit” eltévedtünk, így a sportfaktor itt is megvolt, hanem a pávák miatt. A kastélyparkban sok, tényleg sok emberhez szokott páva él és járkál, valamint pózol szívesen a fotózó turistáknak. Kis türelem persze nem árt, de itt jó eséllyel lát az ember széttárt farktollú pávát. A parkban egyébként rengeteg gyönyörű és nagyon öreg fa is található, valamint egy kisebb eldugott kert is, ahol az egyes területeket az égitestek mitológiai tulajdonságaihoz illő növényekkel telepítették be. De ha valakinek ez túl misztikusan hangzik, akkor egyszerűen csak szépséges virágokat csodálhat meg nagyjából színek szerint csoportosítva.
Végül pedig, ha ki szeretnétek pihenni a sok lépcsőzést, akkor ajánlom a Gyermekmúzeumot, ahol épp egy a családról szóló interaktív kiállítás látható. És Ti jártatok valahol mostanában, amit másoknak is ajánlanátok?
Ahogy a múltkor már említettem, az alpesi nyaralásunk harmadik napjára meg kellett állapítanom, hogy nincs olyan, hogy túl sok menta. Rögtön a második napon világos lett, hogy minek köszönhetjük a rengeteg mentát gyakorlatilag minden ételben. Egy mocsárvidéken kirándultunk (igen, a mocsárban nem szükségszerűen süllyed el az ember, sőt, az út még babakocsival is járható.) és az út mentén kis csokrokban menta nőtt. Azt hiszem, ha a nemlétező kertem végében a dudva között mintegy mellékesen menta, kakukkfű meg minden egyéb nőne, én is sokkal többet használnám a friss zöldfűszereket, mint most, amikor műanyag dobozba csomagolva kell megvenni a hűtőpultból. De mert annyira oda és vissza voltunk a nagyonmentás salátáktól meg desszertektől, természetesen otthon is meg kellett próbálni valahogy reprodukálni az ízvilágot.
Az osztrák paraszti konyha szabálya egyébként, hogy azt esszük, amit találunk. Hogy a radicchio ennek a kritériumnak megfelel-e, azt nem tudom, mindenesetre most nekem ez a fajta levelessaláta volt az alap. Ha alpesi kertem lenne, akkor rukkolával és lovaknak való háromlevelű lóherével is kiegészítettem volna. De tényleg, ettünk lóherét is.
A többi hozzávaló:
egy újhagyma karikázva
két ág menta szárastól, levelestől – ez kábé 8-10 mentalevelet jelent és a szárától se féljetek, isteni
egy marék dió
négy nagy fürt pirosribizli
pár csepp citromlé
egy löttyintés hidegen sajtol mákolaj.
Persze mákolaj helyett más olaj is megteszi, szőlőmagolaj, dióolaj, akár még olíva is, de ha már az osztrák konyhánál vagyunk, akkor legyen eredeti waldvierteli mákolaj. Ha nem grillsajtot ettünk volna hozzá, akkor egy kis sót is elbírt volna, csak hogy minden íz megtalálható legyen benne. A radicchio keserű, a hagyma és a menta csípős és a menta pluszba még édeskés is, a ribizli és a citromlé savanyú, a dió édeskés, szóval egyszerűen tökéletes az összjáték. Próbáljátok ki egyszer grillpartyra vagy akár csak egy hétvégi húsos ebéd mellé!
Ahogy ígértem, mesélek arról a weboldalról, amit a németül iskolába járó gyerekek számára találtak ki, hogy olvasásra motiválják őket. Amikor az antolin.de oldalról először hallottam, azonnal az jutott eszembe, hogy ezt a rendszert egy az egyben át kellene venni magyarul, magyar mesekönyvekkel is, mert egyszerűen tökéletesen ki van találva és szerintem megoldást ad a kötelező olvasmány örök problematikájára is.
Az osztrák gyerekeknek egészen sokáig nincs kötelező olvasmányuk, mégis rengeteget kell olvasniuk. Abban viszont, hogy mit olvasnak, nagy szabadságuk van. Egyedül az számít, hogy értsék az olvasott szöveget. Mivel nincs az a tanár, aki egy 25 fős osztályban minden gyereknek személyre szabott tesztet készítene, ezért jó, hogy van egy központi adatbank rengeteg könyvvel és a hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel.
Az oldal használatához regisztráció szükséges, amit kizárólag az iskola végezhet el. Így minden gyereknek egyetlen fiókja van, nem lehet manipulálni a rendszert azzal, hogy pl. az egyik felhasználónév alatt kitapasztalja a gyerek, hogy mik a helyes válaszok, a másik néven meg megírja a 100%-os teszteket. A regisztráció első év vége -második év eleje körül történik és onnantól kezdve a gyerekek az olvasott könyvekkel pontot gyűjtenek. Az adatbázisban rengeteg könyv szerepel, mondjuk úgy, hogy nehéz olyat kihozni a könyvtárból, ami nincs rajta, de sok könyvtárban eleve ellátják a könyveket Antolin-matricával, ha benne van az adatbázisban.
Ha a gyerek elolvasta a könyvet, bejelentkezik az Antolinra, kiválasztja az adott könyvhöz tartozó tesztet és megoldja. Attól függően, hogy hányadikosoknak ajánlott a könyv, változik a kérdések nehézsége és nő a helyes válaszokért kapható pontszám is. Az elsősöknek való tesztekben a kérdések is rövidek, hiszen azok elolvasása is “feladat” számukra, a későbbiekben a kérdések is egyre hosszabbak, bonyolultabbak leszek. A feleletválasztós tesztekre adott idő van, és igazából nem is túl sok, általában tényleg az egész időre szükség van a megoldáshoz. A helyes válaszokért pont jár, a helytelenekért levonás, a passzolás nulla pont – tehát hazárdírozni nem érdemes, a valódi tudást méri a teszt.
A teszt végén a kapott pontokat a rendszer elmenti és hozzáadja a korábbiakhoz. Egy tesztet csak egyszer lehet megcsinálni, kivéve, ha valaki valami miatt megszakította a kitöltést. Ekkor az iskola tudja beállítani, hogy az a teszt újra hozzáférhető legyen a gyereknek. Mi ezzel a lehetőséggel egyszer éltünk, amikor egy magyarul olvasott könyvet akart Do kitölteni, de kiderült, hogy a szereplők német nevének ismerete nélkül semmire sem jut.
A tanárok ezzel a rendszerrel folyamatosan figyelni tudják, hogy melyik gyerek mennyit olvas és mennyire értően olvas. Vannak irányelvek, hogy mikorra hány pontot illik elérni, és például a Do osztályában az 500 pont elérését oklevéllel jutalmazták. Hogy nagyjából érezzétek: egy elsős szintű könyv 10 pont szokott lenni, a másodikosoknak valók 30 és így tovább.
A gyerekek egészen különbözően viszonyulnak a dologhoz, van, akiket motivál, hogy több pontjuk legyen, mint a többieknek. K például egy időben állandóan mondta, hogy az osztályban a riválisának, akivel kb. egyforma jó tanulók voltak, épp mennyi pontja van és a hétvégéknek az volt a tartalma, hogy vajon ha ezt is meg ezt is elolvasom és kitöltöm, akkor az több lesz-e, mint a másik gyerek pontja, aki ugye a hétvégén szintén gyűjtött. Egyébként a gyerekek csak a saját pontjukat látják a honlapon, tehát nincs az, hogy a kevesebb pontot szerzőt kicsúfolják, hiszen csak az árulja el az állását, aki akarja. Aztán van a típusú gyerek, akit teljesen blokkol a pontgyűjtés. Érdekes módon a Do osztályában most az a legnagyobb könyvmoly, aki teljesen kiakadt az elején, hogy pontokat kell gyűjteni. Ugyan ő nem akart versenyezni másokkal, de a szünetben persze hallotta, hogy ki hol tart. Ő egy ideig szünetet tartott az Antolinozással – hogy végül visszatért-e, nem tudom, de az biztos, hogy olyan vastag könyveket olvas ki egyik hétről a másikra, hogy sok felnőtt megirigyelné a tempóját.
Még egy pozitívuma van az oldalnak, mégpedig hogy teljesen reklámmentes. Nem lehet semmit megvásárolni rajta, nincs üzleti érdekeltség, nem linkelnek könyvesboltot, tehát teljesen gyanún felül áll, hogy ez az egész semmi mást nem szolgál, mint oktatási célokat.
A teszteket egyébként akár szülők is készíthetik, lehet jelentkezni a közreműködésre és beküldeni könyvekhez feleletválasztós kérdéssort. Gondolom, azért van mögötte egy komoly hivatásos csapat is, mert amekkora a német gyerekkönyvek választéka, ezt nem lehetne bírni másképp.
Ha most kívánhatnék egyetlen pozitív változást a magyar iskolarendszerben, akkor azt kívánnám, hogy álljon össze egy csapat és készítsék el a magyar Antolint. Sok-sok könyvvel, sok-sok kérdéssel, hogy a gyerekek olyan tempóban és azt olvashassák, amit szeretnének. Hogy az legyen a lényeg, hogy megszeretik az olvasást és értik a szöveget, nem pedig az, hogy pontosan mi legyen az a szöveg. Hogy a tesztet otthon, nyugodt környezetben tudja kitölteni a gyerek, amikor elég fittnek és stressztűrőnek érzi magát, nem akkor, amikor épp magyaróra van és éhes, fáradt, zavarja, hogy a szomszéd beszél és effélék. Még így is hatalmas stressz a dolog, mert az idő rövid, látszik is a visszaszámlálás a képernyőn és nincs sok idő gondolkozni. Egyébként pont emiatt a szülő se tud igazán segíteni. Pláne melyik szülő vállalná azt a kockázatot, hogy ha rosszat mond, akkor a gyerek pontlevonást kap, nem igaz?
Persze egy ilyen rendszert működtetni reklám és mindenféle üzleti összefonódás nélkül elég nagy munka és sok pénz, tehát tipikusan az a dolog, ami állami feladat és adóból kellene megvalósítani. Nem hoz viszont új szavazókat és nem túl látványos, azaz kicsit messzebb kell látni hozzá, mint a következő választások. Nem is tudom, reménykedhetek-e benne, hogy van politikus, aki ilyen ügyért elkezd harcolni és végig is viszi. Én azt hiszem, annyit tehettem az ügyért, hogy bedobtam az Internet nevű gépezetbe és azt remélem, sokan megosztjátok és akkor majd eljut valakihez, akinek van ráhatása az oktatáspolitikára.
Ha városi vakációt tervez a kultúramániás, akkor először is átgondolja, milyen mesterművet csodálhat meg az adott helyen eredetiben. Párizsban a Mona Lisát, Firenzében a Dávid szobrot, Madridban a Gyönyörök kertjét és így tovább. Bécsben például ki nem hagynám az egyiptomi gyűjteményt vagy a németalföldi szekciót a Kunsthistorisches Museumban. Arra már kevesebben gondolnak, hogy híres képek hamisítványait kutassák fel, pedig Bécsben még ez is lehetséges, ráadásul kifejezetten szórakoztató is.
A Hundertwasser házzal átlósan szemben található a Fälschermuseum / Museum of art fakes. A gyűjtemény nem túl nagy, szóval a Hundertwasser kiállítással remekül kombinálható szerintem anélkül, hogy túlfáradna az ember.
A falon a hamisítványok lógnak “eredetiben” és az eredetiről csak egy kisebb fotó látható az összehasonlíthatóság kedvéért. Emellett minden képhez elolvashatunk egy rövid sztorit a hamisítóról vagy a konkrét kép hamisításáról. Ha valaki azt hinné, hogy a hamisítás a tehetségtelen művészek pótcselekvése, vagy hogy kizárólag az anyagi haszon miatt hamisítottak, akkor ezekből a leírásokból kiderül, hogy nagyot téved. Megtudtam például, hogy egy hamisító annyira komolyan vette a munkáját, hogy a hamisítvány előállítására többet költött, mint amennyit a képért kaphatott. A festmény idejéből származó képet vásárolt, hogy a vászon valóban korhű legyen, lekaparta a vásárolt festményt, öregítette a festéket, mindenféle használati nyomokat készített rá utólag. Bámulatos, mi munka van egy jó másolat mögött – nem a gyors pénz esete, hanem valódi elkötelezettség szükséges hozzá.
Aztán volt olyan hamisító is, aki a festményébe időzített festékbombát rejtett – célja nem más volt, mint a vásárlóból hülyét csinálni. El tudom képzelni, hogy beírta a naptárjába, mikor robban a bomba és kéjesen röhögve ébredt aznap, hogy valaki rá fog jönni, hogy mennyire átverték.
Nemcsak konkrét képeket lehet hamisítani, hanem egy festő stílusát vagy jellemző motívumait is. Voltak hamisítók, akik kifejezetten arra utaztak, hogy a képeiknek ne legyen pontos eredetije, így esély se volt rá, hogy megtalálnak valami művet, ami leleplezi a turpisságot.
Így a sztorik végigolvasása után egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a hamisítók tulajdonképpen játszani szerető gyerekek, akik egyszerűen élvezték ezt a speciális bújócskát. Egyébként többen közülük kifejezetten híresek lettek hamisítóként, tehát név szerint is ismerjük őket és az életüket is elég részletesen. Sajnos nem mind természetes halállal haltak meg – gondolom, voltak, akik szerették volna visszafizetni nekik valami módon az átejtést.
Megtudtam még azt is, hogy hamisítványnak csak akkor lehet nevezni egy alkotást, ha az eredeti alkotó már minimum 60 éve halott. És hogy önmagában nem gond ha valaki másolatot készít egy képről, még az sem, ha azt eladja, csak onnantól van probléma, ha úgy adja el, mintha másvalaki képe lenne. Ehhez viszont még csak nem is muszáj ráírni az illető szignóját – elegendő, ha annyiért kínálja a képet, hogy abból a gyanútlan vásárló azt hihesse, hogy egy híres művész eredetije a mű.
A kiállítás önmagában nem túlontúl gyerekbarát, azaz nincsenek színes-szagos, megfogdosható tárgyak és nem kifejezetten interaktív. Ugyanakkor van egy kanapé könyvsarokkal, ahol gyerekeknek szóló irodalom is található a hamisítás és hamisítványok témakörében. Németül tudó gyerekek előnyben, de azért nyelvtudás nélkül is kiválóan lehet szórakozni az olyan könyveken, ahol egymás mellett látható egy-egy híres festmény reprodukciója és egy hamisítvány, és az olvasónak meg kell találni a két kép közötti különbségeket. Az egész picik pedig építőjátékkal foglalatoskodhatnak, amíg a szülők a vicces bűnügyi sztorikat olvasgatják. Összességében a könnyed, kicsit más program kategóriában szerintem jól teljesít ez a kiállítás.
Ausztriában az elsősök első tanítási napja igazi ünnep. Az osztálytársakkal és az osztályfőnökkel csak kb. fél órát töltenek a gyerekek. A mi iskolánkban van még évnyitó istentisztelet, de ez egyházi iskolai specialitás, egyébként nem jellemző. Még évnyitóval együtt is 9.15-kor már elengedik a gyerekeket haza, és kezdődhet a családi ünneplés. A gyerekek kibontják a Schultütét, az édességet és egyéb ajándékokat rejtő csodatölcsért, a családok általában ugyanúgy összegyűlnek, mint keresztelőkor, ballagáskor, szülinapkor. Nálunk helyben lévő rokonság hiányában inkább egyszerűsített ünneplés zajlik, Do. például azt kérte három éve, hogy egy bizonyos étterembe menjünk el ebédelni és mert igazi napos nyárutó volt, sétáltunk egy nagyot a belvárosban, készült néhány emlékezetes fénykép. K-nak már nem volt ennyire szerencséje, egész nap zuhogott és hideg volt, egyetlen porcikánk sem kívánkozott ki a lakásból, ráadásul a kivett szabadság ellenére volt Apahajónak egy kirándulása a munkahelyére, úgyhogy az éttermi ebéd meghiúsult. Helyette sütöttem egy tonhalas pitét – gyenge kárpótlás a kívánt tonhalas pizzáért, de majd azt is bepótoljuk.
A pitetészta elég gyorsan megvan: összegyúrtam 20 deka lisztet 10 deka hideg vajjal és annyi vízzel, hogy egyben maradjon a tészta, de ne ragadjon (picit kevesebb, mint 1 dl, de kanalanként érdemes hozzáadni.) Ez a tésztagombóc annyi időt tölt aztán a hűtőben, amíg elkészül a töltelék.
Tonhalas töltelék: két tonhalkonzervet és kb. 250 gramm paradicsompürét (nem sűrített paradicsomot) villával összekevertem, kicsit sóztam, borsoztam, beleütöttem két tojást, ezzel együtt elkevertem. Felvágtam egy fél piros kaliforniai paprikát és előkészítettem kb. 1 dl olívabogyót. Lereszeltem a sajtot (valami fűszeresebb ízűt ajánlok).
Kivajaztam és liszttel megszórtam a piteformát, elővettem a hűtőből a tésztát és kibéleltem vele a formát. Az egyszerűbb módszert szoktam alkalmazni, nem nyújtom a tésztát egyenletes vastagságúra, mert ez a tészta eléggé nehezen kezelhető fajta, hanem a forma közepéről kézzel úgy nyomogatom, hogy végül mindenhova jusson kb egyforma vastagon és pereme is legyen. Ekkor a tésztára öntöttem a tonhalas tölteléket, tetejére tettem az olívabogyót és paprikát a család igénye szerint (csak olívabogyó, semelyik, mindkettő, olíva, de a paprikatöltelék nélkül), megszórtam egyenletesen a sajttal és kb. 50 percre betoltam a sütőbe 200 fok légkeverésre. Az ünnepelt először nem volt boldog, hogy pizza helyett pitét kap, aztán meggyőzték az ízek.
Szerencsére nem tart örökké az az időszak, amikor a gyerekkel való nyaralás-telelés fő kérdése, hogy van-e a szállodában magasított szék az ebédlőben és biztosítanak-e bébiőrt. Egy hat- és egy nyolcévessel a programok tervezésében is lehet picit tovább menni, minthogy feltérképezzük és kipróbáljuk a város össze játszóterét. Sőt, az mostani salzburgi három nap alatt alig-alig kellett kompromisszumot kötnöm. Ha gyerek nélkül utaztunk volna, talán beiktattam volna még a Modern Művészetek Múzeumát és egy esti koncertet vagy színházat, de az első évek kulturális aszkézise után ez már üdítően kevés lemondás. A gyerekeket városnézésre motiválni persze nem lehet úgy, hogy “és akkor most mindent megnézünk, ami benne van az útikönyvben”. Ahogy múzeumlátogatásokkor is szoktam, most is böngészősdit játszottunk, csak épp 3D-ben. Ki talál több mesés lényt az utcákon? Ez a szempont szinte minden régi belvárosban bejön, a házak homlokzata tele van szárnyas oroszlánokkal, angyalokkal, egyszarvúkkal, ördögökkel és csontvázakkal.
A régi műemléki temetők is szépek tudnak lenni, és ha híres ember sírját is meg lehet nézni, akit mondjuk a gyerekek ismernek (jelen esetben Mozart feleségének sírját), akkor az külön izgalmas. Persze kikerülhetetlenül jön ilyenkor egy beszélgetés a halálról, de mikor legyen ilyenre idő, ha nem a nyaraláson-telelésen.
Időnként nemcsak mesebeli állatok, de fura emberi alakok is szembejönnek, azaz állnak, például ez a tengeri vadember.
S persze ne feledkezzünk el a modern művészetről sem, amelynek kapcsán elbeszélgethetünk arról is, vajon mi volt az alkotó célja azzal, hogy embernagyságú uborkaültetvényt helyezett a város kellős közepére.
Ahhoz azért még hideg volt, hogy az egész napot az utcán sétálva töltsük, de szerencsére gyerekbarát múzeumokban sincs hiány Salzburgban. A gyerekbarát jelen esetben nem azt jelenti, hogy a gyerek élvezi, a szülő meg unatkozik. A Haus der Natur akár egész napos program is lehetett volna, kár, hogy az elutazás napjára hagytuk. Bár a legcsalogatóbbnak a dinoszauruszos-őskövületes részt gondoltuk, igazából az akváriumrészleg vitt mindent. Csodaszép tengeri halakat, korallokat láttunk, én a magam részéről itt órákat tudtam volna tölteni. A kitömött állatok engem annyira nem hoztak lázba, annál inkább a különféle ásványok és féldrágakövek. A gyerekek azóta dél-amerikai utazásra gyűjtenek, mert a legszebb darabokat mind ott bányászták. Jutott egy részleg a mese- és mítoszbeli állatoknak is, úgymint jeti, vérfarkas, Tom és Jerry, sárkányok és társaik. Néhány szinten pedig mindenféle kísérleteket lehetett kipróbálni – mint a Csodák Palotájában. Két és fél óra után már többet nem bírtunk befogadni, meg a vonatunk is ment már, de ha máskor is eljövünk, akkor eleve úgy tervezzük, hogy a múzeumban ebédeljünk, tartsunk egy szünetet, hogy aztán a többi részleget is megnézhessük.
Voltunk még a játékmúzeumban is, ahol szerencsére nemcsak vitrinüveg mögött mutatták be a játékokat, hanem sok dolgot ki is lehetett próbálni. Golyópályák, hatalmas társasjátékok, babaházak, árnyszínház, nagyítóval felfedezhető miniatűrjátékok, ha pedig valaki meg akart pihenni, akkor a moziban aranyos rajzfilmeket is nézhetett. Persze Salzburgba még vissza kell menni egyszer, hiszen télen fele olyan szép, mint nyáron, amikor még a gnómok kertje is nyitva van.
Külföldön élő magyarként persze időről időre téma nálunk, hogy vajon hazamegyünk-e egyszer vagy maradunk. Egyáltalán: hol vagyunk otthon igazából? A válasz már csak azért sem egyszerű, mert nekünk a legutóbbi magyar lakhelyünk, Budapest is csak lakhely volt. Nem ott voltak a gyökereink, és nincs is olyan hely, ahol mindannyian egyformán otthon éreznénk magunkat a többiektől függetlenül. Ott vagyunk otthon, ahol együtt vagyunk. Különösebb hazafiassági érzéseim nincsenek, számomra magyarnak lenni evidencia, nem valami olyasmi, amit külön hangsúlyozni kell. Nem tudok nem magyar lenni, de azt se érzem, hogy van jelentősége annak a magyarságom szempontjából, hogy hol élek. Vagy ha igen, akkor leginkább annyiban, hogy külföldön nehezebb beszerezni magyar nyelvű könyveket folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy magyar vagyok. Akármikor bemutatnak valakinek, a nevem után a második mondat, hogy Magyarországról jöttem, úgyhogy ha nem lenne elég erős valakinek a magyar identitása, csak távozzon külföldre pár hónapra, jót fog tenni.
Na de visszatérve az örömökre, vagy inkább az örömteli meglepetésekre: A gyerekek általában hangoztatják, hogy ők nagykorukban Magyarországon akarnak élni. Nem csoda: Ausztriához a hétköznapokat kötik, az iskolát, kemény tanulást, ovit, és azt, hogy a szülők dolgoznak, rohannak és minden második mondat az, hogy várj egy kicsit. Magyarország a nyaralás, telelés, szabad hétvége, a nagyszülői, keresztszülői kényeztetés helye, és amikor ott vagyunk, akkor még anya és apa is ráérnek. S persze a gyerekek nem olvasnak híreket, gőzük nincs például arról, hogy mekkora szerencséjük van, hogy egy viszonylag kiforrott és bevált, gyerekbarát oktatási rendszerben kezdik meg a tanulmányaikat. Meg azt sem tudják még – mint ahogy én sem látom előre – hogy mennyire lenne nehéz nekik beilleszkedni egy esetleges visszaköltözés után, s ahol valószínű ugyanúgy idegennek éreznék magukat egy ideig, mint bármilyen másik országban – egyszerűen azért, mert nyaraláskor nem lehet megismerni egyetlen helyet sem igazán, még azt sem, amelyiknek a nyelve véletlenül épp az anyanyelvünk.
Mindezzel a rengeteg fenntartással együtt azért örömteli meglepetés, ha ilyen beszélgetések hangzanak el a vacsoraasztalnál: – Ha nagy leszek, Magyarországon szeretnék élni. – És mit fogsz ott csinálni? – Megházasodok egy magyar lánnyal. (A többi meg majd kialakul…)
A lemez másik oldala talán még nagyobb örömmel tölt el. Kétnyelvűként mindig ott van a kalapban a kétség: elég jó-e a gyerekem a környezet nyelvén. K-nál különösen is, hiszen hamarosan kezdődik az iskola és ha magyarul annyi hibával beszélne, mint németül, akkor azt gondolnám, hogy nem iskolaérett még. Ausztriában viszont olyanok a kritériumok, hogy már két évvel ezelőtt is mindent teljesített a testsúlyon és testmagasságon kívül, ami az iskolához szükséges, s amúgy sem maradhatna tovább az oviban. Örültem tehát, amikor meghallottam, hogy van az oviban kifejezetten külföldi gyerekeknek iskolaelőkészítés, ahol a németjüket csiszolják. Attól meg kifejezetten elérzékenyültem, amikor kiderült, a gyerekeknek ezt nem úgy tálalják, hogy “ide azok járnak, akik nem tudnak elég jól németül”, hanem hogy “azok, akik a németen kívül egy másik nyelvet is beszélnek”. Apróság, de egy kétnyelvű anyának megfizethetetlen érzelmi muníció.
Ha már szeptember óta még nem írtam az iskoláról, akkor legalább most, a D betűnél feltétlenül bepótolom. Mert ha visszanézek az elmúlt évre, a sok izgalmas program és újdonság között a legizgalmasabb és legújabb mégis az iskolakezdés volt. Első osztályos szülőnek lenni mindenütt különleges, nekünk a kétnyelvűséggel talán még érdekesebb, mint Magyarországon élve lenne.
Annyi kérdés és bizonytalanság volt bennem év elején és részben van is még. (Bár szerencsére van a gyereknek apja is, aki akkor is képes megőrizni a hidegvérét, ha én pánikba esem.) Annyit tudtam biztosan, hogy az, amit én tanultam valamikor 30 éve, az itt nem ér sokat. Az osztrák iskolások nem írott betűket tanulnak – és ha mégis, akkor másképp kerekítik -, hanem nyomtatottat. De más egyéb dolgokban is teljesen másképp működik az oktatás, mint amihez hozzászoktam. Persze lehet, hogy ez nemcsak a más országnak köszönhető, hanem egyszerűen változott a pedagógia. Nem tudom, nincs összehasonlítási alapom, fogalmam sincs, Magyarországon milyen ma elsősnek lenni.
Az első benyomások nagyon pozitívak voltak. A szülői értekezleten minden könyvet megnéztünk és ott helyben bekötöttük azokat – hogy minden gyereknek ugyanaz a könyv legyen piros, kék, átlátszó és sárga fóliában. Nincs egyébként sok tankönyv: írás-olvasáshoz három, két matek és egy angol. A környezetismeretet az olvasókönyv képei alapján tartják illetve sétákra, kirándulásokra mennek. Éneklés van ugyan, de inkább angol- és hittanórán, mint külön éneken. Kéthetente van egy Rythmik nevű tantárgy, ami talán a legjobban hasonlít a magyar énekórákra. Persze majdnem minden gyerek jár valami zeneórára: van kórus, Dóra ezt választotta, de van olyan zenei alapozó kurzus is, amelyen egy év alatt három hangszert ismernek meg, s majd másodikban kiválasztják azt, ami a legjobban tetszett nekik, meg ahova még van szabad hely. A rajzolás is inkább a hittanon történik, külön rajzóra nincs. De szinte minden nap hoz haza Do valamilyen rajzot és azzal, hogy az iskolában filctollat is használnak rajzoláshoz, kialakult szeptember óta egy új stílusa is. A technikaóra számomra rejtély, ugyanis nem beszél róla Do semmit. Egyszer hozott haza egy hímzést, amit vélhetőleg ott készítettek, de ezt sem sikerült kihúznom belőle. Kongrét hímeztek ki könyvjelzőnek, tényleg nagyon szépre sikerült. Az óráik egyébként nagyon szabadon zajlanak. A tanárnő heti terv alapján dolgozik, tehát valamennyire stabil, hogy melyik nap használják a sárga, a kék és a piros könyvet, de hogy a nap folyamán pontosan mikor és egy dologra mennyi időt szánva, azt nem lehet az órarendből kiolvasni. Majdnem mindenütt G betű szerepel, Gesamtunterricht, tehát “általános/összesített/ ömlesztett” oktatás.
Ami számomra a legnagyobb újdonság volt és egyben a legjobban tetszett, az a fogalmazás volt. Az első héttől kezdve, tehát amikor még egyetlen betűt sem tudtak, írnak fogalmazásokat. A fogalmazásfüzet úgy néz ki, hogy egyik oldala sima, másik oldala vonalas. A sima oldalra írták például az első nap nagy betűkkel, hogy “mag” azaz “szereti”. Az m, a, g betűket még majd később fogják tanulni, de a tábláról azért le tudták másolni, mintha rajzolnának. A mellette lévő vonalas lapra ezután olyan mondatokat írtak, hogy “Dora mag…” azaz “Dóra szereti a…” Gondolom, abból indultak ki, hogy a saját nevét mindenki le tudja írni már óvodás korában is, és mennyire remek érzés, hogy a saját név+ újonnan tanult szó (mag) + egy kis rajz együtt már kiad egy mondatot, aminek értelme van és amit el lehet olvasni. Ilyen “Dora mag” mondatot hármat kellett volna írni, mondanom sem kell, hogy majdnem az egész oldalt teleírta Do. Azóta is látom rajta, mennyire izgalmas számára, hogy egy új világ nyílt ki előtte és új eszköz került a kezébe: az írás. Remek, hogy nem úgy tanítják a gyerekeket, hogy előbb megtanítják nekik az összes betűt, aztán gyakorolják a helyesírást, aztán harmadikban elkezdik tanítani, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés (én még így tanultam, nagyon erősen megmaradt), hanem előbb elhitetik velük, hogy már most is vannak gondolataik,a melyeket akár le is tudnának írni, csak még gyorsan meg kell tanulni a betűket. Addig meg amit nem tudnak leírni, azt lerajzolják – s a hetek elteltével egyre több a betű és kevesebb a rajz.
Persze nem gyorsan tanulják, kb. hetente egy betű vagy betűkapcsolat kerül sorra és nagyon sok gyakorlási lehetőség van. De azért jól haladnak és egyre hosszabb és érdekesebb szövegeket tartalmaz az olvasókönyv is. Anélkül, hogy elfogult lennék, Do tényleg nagyon ügyes. Bár még távolról sem kellene olvasni tudnia, de nála valahogy már megtörtént az az átkapcsolás az agyban, ami után a betűk már szavak és a szavak mondatok. Nem emlékszem, milyen volt ez nekem, de őt nézve az a benyomásom, hogy ez tényleg egy hirtelen dolog, amely után látszik a szemén, hogy igen, ez most megtörtént. És onnantól kezdve a világ tele lesz feliratokkal, amelyeket korábban is látott és érzékelt, és a jelentését is tudta (pl, hogy az Anker az egy pékség, vagy a dm-ban illatszert lehet kapni), de most már ezek nem egy képet alkotnak, hanem betűsort. És olvas a villamoson, séta közben, elolvassa a szatyrok feliratát, a lakásban található újságok főcímét és az élelmiszerek címkéjét, bármit és mindent.
Az elején megállapítottuk a szülőkkel az osztályban, hogy az olvasókönyvből olvasás csalóka: sokszor nem is olvassák a gyerekek a szöveget, hanem fejből felmondják. Do-nál is sok jele volt ennek, így kíváncsiságból megvettem egy valódi könyvet a Lesezug sorozatból. Ebben olyan betűk vannak, mint amilyeneket az olvasókönyvben is használnak, és az elején oldalanként csak egy mondat, aztán fokozatosan egyre hosszabb szövegrészek. S bár még vannak Do számára ismeretlen betűk és főleg betűpárok (pl. tanulták az s-t, de az st-ben másképp kell kiejteni, és más hasonlók), azért folyamatosan szépen olvasta icipici segítséggel. Közben látszott rajta, hogy nagyon büszke és ő is alig hiszi, hogy valódi könyvet olvas, valódi történetet.
Mindent elolvas és mindent leír. Ahogy a fenti képen látszik, még a Mikulásnak is hagyott üzenetet. És hiszitek vagy nem: a Mikulás válaszolt. Azt írta: Nem baj. Ő pedig hihetetlenül boldog volt, mert már levelezik. Hamarosan ajándékozok neki egy e-mail címet.
8 nap szünet után újra itt vagyok a virtuális térben. (Az időközben megjelent bejegyzések időzítettek voltak, közben még leveleket sem olvastam, és hihetetlen, de még mindig élek.)
Miután tavaly “ismerjük meg új lakhelyünket” felkiáltással Grazban és Linz mellett nyaraltunk és nyolc nap alatt mindössze néhány olyan óra volt, amikor kevesebb, mint 3 réteg ruhában, téli dzseki és gumicsizma nélkül nem fáztunk, elhatároztuk, hogy soha többet nem nyaralunk északabbra, mint Jesolo. Ehhez képest, amikor május végén elkezdtünk olasz kempingeket nézegetni a neten, már mindenütt azt mondták, hogy nincs szabad lakókocsi abban a két hétben, amikor mi ráérnénk, így végül mégis egy ausztriai Wanderurlaubot, kirándulós nyaralást szerveztünk. Bennszülött ismerőseim Mariazell említésekor rögtön irígykedve monták, hogy igen, ott biztos pár fokkal hidegebb lesz, mint Bécsben – és ez 32 fokban kifejezetten vonzó volt. Persze rögtön visszakérdeztem, vajon mennyi esőre számíthatunk – és mert senki nem akarta előre elrontani az örömömet, csak annyit mondtak, hogy a hegyekben minden lehetséges. Ezt aztán tapasztaltuk is. Csak annyit mondok, hogy ha valaha horrorfilm forgatásához kerestek megfelelő kulisszát, akkor a mariazelli hegyekben általában egész délelőtt megvan a fenyőerdő sűrű ködben-feeling.
Azért volt egy nap, amikor egész nap meleg és napsütés volt, és a kirándulás az Erlaufsee körül annyira szép volt, hogy feledtette az összes esős, ködös, hideg napot. (Mondjuk okosak voltunk, olyan szállást kerestünk, ahol volt uszoda, így legalább a gyerekek krónikus víziszonyát sikerült egy hét alatt vízimádattá változtatni.)
Az Erlaufsee körsétát másfél órásra saccolta az útikalauz – nekünk sikerült egész napos kirándulást csinálni belőle. Az egész már ott kezdődött, hogy a parkoló mellett piknikasztalok voltak, amiket persze rögtön tesztelni kellett. Aztán meg 100 méterenként meg kellett győzni a gyerekeket, hogy a gyaloglástól nem fognak maradandó egészségkárosodást szenvedni, és nem, nem fogunk visszafordulni.
Voltak, akik fürödtek is a tóban – az én fogalmim szerint a vízhőmérséklet már ivásra is túl alacsony, nehogy fürdésre.
A vízminőség ellenben kiváló, ivóvíz tisztaságúnak mondják. A mályi tóhoz szokott exmiskolciként a különbség mellbevágó.
A kirándulás egyik felén végre normális erdei ösvény vezetett, a másik fele aszfaltút az erdőben. Azt hiszem, ezt a legnehezebb megszoknom Ausztriában: azok az utak, amiket gyerekkel is van esély megtenni, szinte mindig aszfaltozottak és tilos letérni az útról az állatok védelmében. Így ez a mostani pár kilométer a sárral, avarral, fagyökerekkel végre igazi kirándulás-illúziót adott, mint anno a Bükkben.
Az erdei útszakasz végén egy játszótér is volt, hogy végre a gyerekeknek is legyen valami jó.
A tó másik oldalán már nyaralók és rendes házak is voltak, meg ilyen kis mesekunyhók mohos tetővel
és egy mesekúttal
zuzmóval benőtt kerítés
és csak a miheztartás végett fenyegető tábla: aki lelép az útról, ne csodálkozzon, ha lelövik.
Nem nagy a tó, de a fürdőzőktől távol mégis olyan, mintha az érintetlen természetben lennénk.
Itt pedig már a mi hegyünk, a Sigmundsberg – épp kevésbé ködös időben. A szálloda egyébként kisgyerekes családoknak néhány napra ideális: semmi fakszni, semmi luxus, emiatt jóval megfizethetőbb, mint az ismertebb négycsillagos családi hotelek. Az ételek olyanok, hogy általában gyerekek is megeszik (oké, felnőtt szemmel nekem egy hét után már inkább unalmasnak tűnt, de azért teljesen korrekt), van játszótér, kötélhinta, tekepálya, gyerekjátszó, csocsó és társai, illetve egy kb. 12 méteres medence, szóval mindig el lehet foglalni valahogy a gyereksereget. Nekem meg már pusztán a hegyek látványa, a csend és a jó levegő is elég volt a kikapcsolódáshoz, az egy nagyobb kirándulás és a többi kisebb séta meg már csak hab volt a tortán. Maga a falu, Mariazell külön történet – nekem protestáns neveltetéssel nagyon fura egy egész falut, idegenforgalmat és egy óriási templomot a Mária-kultuszra alapozni, de ha erre nem gondolok, akkor nagyon kis kedves, hangulatos hely, bármikor visszamennék. Pláne télen, akkor nem is vár az ember jó időt meg meleget, a hóban meg hidegben itt általában nincs hiány.
Az időjárásnak köszönhetően kicsit több városi programot csináltunk végül a nyaraláson, mint ahogy eredetileg terveztük. Szerencsére Linz nagyon közel volt a szállásunkhoz, így közel három napot töltöttünk ott. Kellemes meglepetés, hogy bőven volt mit megnézni, egy percig se unatkoztunk, és még mindig van miért visszamenni. Például egy finom linzer tortáért, amit napsütéses időben egy főtéri kávézó teraszán fogyaszthattunk volna el – abban az esetben, ha az esőfelhők más tartózkodási helyet találtak volna maguknak. De így se panaszkodunk, Linz remek város! Ott van például a Höhenrausch nevű program. Csak annyit tudtam róla, hogy van egy fából készült folyosórendszer néhány belvárosi épület, öztük egy templom tetőzetén, és onnan fentről lehet látni a várost. Ehhez képest kiderült, hogy egy tematikus kiállítás is: a vörös fonal a víz, ezen belül mindenféle kortárs művészet alkotás található. (Na jó, festmények a legkevésbé, de van például vízzel elárasztott parkettás szoba, ahol a tükröződést kell nézni, meg videok, meg szökőkút, meg ilyesmi.)
Valamint a tempolom tetőszerkezetén belül egy fénycsövekből készített mozgó szobor, ami olyan, mintha hullámzó víztükör volna. Mellesleg nagy élmény felülről lépkedni egy kupolán.
Szappanbuborékfújó automatával is lehet játszadozni.
Nem rossz a kilátás, ugye? Persze a keskeny hidakon két viselkedni nem akaró gyerekkel voltak kemény pillanatok, amikor kérdeztem magamtól, hogy komolyan gondoltuk-e, hogy x méter magasságban sétálgatunk (rohangálunk utánuk), de amikor épen landoltunk, akkor már úgy éreztem, akár még egyszer is felmennék, annyira nagy élmény volt.
Itt is a templom tetejénél vagyunk, a spirált meg lehet fogni és hú, de hideg!
És két kép a változó szökőkútról. Random változik, hogy melyik vonalon jön a víz, ezáltal olyan, mintha elvarázsolt kastélyban lenne az ember, mindig más tér látszik.
Itt kezdtük a linzi városnézést, és nekem ez a program tetszett leginkább. Az ár-érték arány is remek szerintem, gyerekekkel pedig családi jegyet lehet venni
Az útikönyvek szerint kihagyhatatlan a Pöstlingbergi hegyi vasút, amivel a Grottenbahnhoz (mesevasút) lehet feljutni a városból. Na, ez az a pont, ahol vitatkozom az útikönyvekkel. A hegyi vasút kész stressz, ugyanis minden kisgyerekes turista, meg még nyilván csomó helyi erő is ezen akar utazni. Fél óránként jár, el lehet képzelni a rajta lévő tumultust. Kábé azért harcol az ember, hogy levegőt kapjon, a kilátást élvezni szóba se jön. Ehhez képest viszont nem olcsó, négyen 18 euro körül fizettünk az oda-vissza jegyért, na ezt szerintem inkább költsétek linzer tortára, ha Linzben jártok. Fel is lehet sétálni ugyanis a hegyre, ami nyilván sokkal nagyobb élmény.
A Grottenbahn célcsoportja nagyjából a 2-4 éves korosztály. Kristófot alig lehetett elvonszolni onnan, és akart menni még egy kört, Do viszont a maga 5 és fél évével már egyértelműen az Ars Electronica Centert értékelte jobban. A program két részből áll: az elején egy normál barlangvasútat kell elképzelni, a vonatsínek mentén mindkét oldalon mesefigurák illetve jelenetek mesékből láthatók. Három kört megy a vasút, tehát mindent van idő megnézni. Bámulatos, mennyire más a német nylevterület mesekincs, mint a magyaré, legalábbis én alig ismertem a kiállított mesék közül párat. (Vagy csak más címen? Mindenesetre nem jöttem rá soknál, melyik mese lehet.) A második részben egy kis mesevárost építettek fel.
Linz belvárosából egy kicsinyített másolat – a gyerekek élvezték, hogy minden ilyen kicsi, a felnőttek meg hamar átláthatják, hogy az egész egy reklámfelület. (Bocsánat, a kép nagyon sötét, de legalább elképzelhetők a méretarányok.) Itt is vannak nagyobb felépített mesejelenetek. Az itteni meséket már inkább ismertem, mint a fentieket, meg itt olvasható is egy rövid leírás minden meséről. Mindez nem feledteti a tipikus pince- és porszagot. Mondjuk úgy, hogy 2-4 éves gyerekkel valószínű jó választás, de idősebbekkel már simán kihagyható. Helyette viszont ajánlom az Ars Electronica Centert, ami egy remek természettudományos interaktív kiállítás. Vannak benne robotok, lehet 3D-ben rajzolni, van csillagászati témájú 3D mozi, meg úgy általában a 3D animációkról is mesélnek – miközben persze mutatják is a filmeket. Gyerekek építhetnek hatalmas legoszerű kockákból várost, mialatt a felnőttek megismerkedhetnek Linz digitális térképével. Az infotrainerek (az ántivilágban megszokott teremőrök modern változatai) magyaráznak, bemutatnak, segítnek kipróbálni, ami kipróbálható, mindezt gyerekeknek gyerekszerűen, felnőtteknek meg felnőttszerűen. Több órát töltöttünk itt, és még nem láttunk mindent. Kipihent gyerekekkel reggel érdemes kezdeni és egy egész napot rászánni, vagy korai ebéd után egész délutánt ott tölteni.
p.s.: néha az az érzésem, hogy a blog kezd elmenni ausztriai turizmus irányba. És még van vagy öt bejegyzéstervem ebben az irányban. Érdekel ez titeket? Vagy nyissak erre külön blogot, ne terheljem az anyahajót? Előre is köszi a visszajelzéseket!
