Ági V!K!F! játékába csatlakozom be, amelynek a témája most 1 nyár, 1 történet, 1 recept.
A cím megpillantásának pillanatában már tudtam, hogy a recept valami ribizlis lesz, mert a gyerekkorom nyarai egyértelműen a ribizliről szóltak. (Ha valakinek a sztori ismerősnek tűnik, az jól emlékszik, a ribizlit már megénekeltem valamikor a blog csecsemőkorában.)
Nagyszüleimnek óriási kertje volt. Nem kertes házban laktak -ez a fajta kert volt, amit mások teleknek neveztek és ami a szocializmusban egyfajta szabadságérzést adott a magántulajdonuktól megfosztott családoknak. A telken az ember a maga ura volt, senki nem szólt bele, hogy mit termel, lehetett szalonnát sütni, pálinkát főzni, fák alatt délutáni sziesztát tartani. Gyerekkorban persze minden nagynak tűnik, de higgyétek el, ez a kert felnőttszemmel is nagy volt. Mindenféle gyümölcsöt, zöldséget és vázába való virágot megtermeltek a nagyszüleim, olyan bőségben éltünk e tekintetben, amit csak mostanában tudok igazán értékelni, amikor boltban kell venni a zöldséget, gyümölcsöt. A nagymamáék kertjében mindig volt munka, így aztán ők is mindig ott voltak. Télen is ki kellett járni, mert méhek is voltak, rájuk kellett nézni rendszeresen. Mi, gyerekek gyakorlatilag az egész nyarat ott töltöttük. Reggel kocsival ki, este be, közben pedig mindenféle érdekes tevékenység várt ránk: famászás, saját kiskert, bújócskázás, bukfencezés dombról lefelé. Természetes volt, hogy ismertük a zöldségeket és hogy a nagymamám főzés közben leküldött zellerzöldért és petrezselyemért, és hogy legkésőbb iskoláskoromra meg tudtam különböztetni a kettőt egymástól és a sárgarépa levelétől. És úgy egyáltalán, meg tudtam állapítani levél alapján, hogy milyen zöldséget látok. Múltkoriban, amikor K-val sétáltam és mutattam neki, hogy ez a tök, ez a paradicsom, ez a krumpli, meg is kaptam tőle, hogy “Persze, te ezt azért tudod, mert még a régi időkből származol.” Én, a dinoszaurusz.
Júniusban, ahogy vége volt a sulinak, más gyerekek a Balatonhoz vagy Bulgáriába mentek vagy legalább a perecesi napközistáborba, én pedig ribizlit szedni. Én és az egész család – bácsikák és nénikék, akiket csak egy évben egyszer láttam, mind jöttek és szedtek, mert a ribizli, az a több száz bokor, ami volt, egy hónapon keresztül adott munkát reggeltől estig. Persze a gyerekektől nem vártak nagy teljesítményt, de azért rosszabb napokon is megszedtünk 2-3 bokrot, jobb napokon sokkal többet, ezzel jelentős zsebpénzre téve szert.
A szedés szüneteiben aztán ettünk. Többnyire ribizlit: sütiben, levesben, nyersen cukrozva. Hozzá pedig ribizliszörpöt ittunk. Tényleg remek volt, és ami csoda, ezek után még mindig szeretem a ribizlit. (Na jó, ettünk még mindenféle mást is, nagymamám a sparherden még palacsintát is sütött, ami azért a tábori körülmények között szerintem már művészet.)
A kedvencem, a habos tetejű ribizlis süti receptjét sajnos nem tudom, bár most, hogy ezt leírom, kedvem támadna kikísérletezni, ha nem lenne ilyen bődült meleg. A cukrozott ribizli meg kicsit snassz lenne receptnek, így most egy továbbfejlesztett változatot hoztam, amibe kevesebb cukor kell, mint anno megszoktuk:
Veszünk először annyi ribizlit, amennyihez épp gusztusunk van és leszemezzük. Aki ezt a műveletet nem szereti, egyszer a kedvemért végezze meditációs gyakorlatként: gömbölyű szemek az ujjbegyek között, gyengéden leszakítjuk és szinte hallani véljük, ahogy a tálka falán halkan puffannak a szemek. Én imádom ezt csinálni!
Öntsünk kevés folyékony tejszínt a ribizlire, szórjuk meg egyenletesen egy kiskanál nádcukorral és bőven szórjuk meg kókuszcsipsszel (esetleg kókuszreszelékkel). Folyékony tejszín helyett kókusztejszínt is használhatunk akár.
A kókusz remekül harmonizál a savanykás ribizlivel – ennyi cukor még nem teszi túl édessé, de azért már desszert hangulatot ad az egésznek. És mert kicsi levet is fog ereszteni a ribizli, a végén rózsaszín tejszínt kanalazhatunk ki a tálkából. Pazar, kóstoljátok meg!