Ha a nyár még tart is egy ideig, számomra idén vége a vakációnak, s a blogszünetnek is. Sziasztok! Remélem, van itt még valaki ennyi szünet után 🙂 Többek között ezt a réges-rég húzódó stólát is sikerült befejeznem a rengeteg szabadidőmben. Lover’s knot minta, amely megtanulható például a Barka horgolóiskolában. Két gombolyag Bora fonalat használtam fel hozzá szinte az utolsó méterig. Ez a fonal sokáig kereste a helyét, mert valahogy mindenhez túl nehéz, sprődnek éreztem. Ez a minta viszont pont elég szellős és jól ellensúlyozza a fonal hátrányait. Van persze előnye is: hideg tapintású, tehát nyáron is hordható és különleges a textúrája, színe is: barna és zöld, fehér csomócskákkal.
A végső mérete kb 150*50 centi lett, bár ezt nehéz pontosan lemérni. Olyan a stóla, mint Pompom, ha így viseled, ekkora, ha úgy, akkora. Mivel számtalannál is több kendőm és stólám van már, ezt most elajándékoztam csak úgy, mindenféle ünnep és apropó nélkül.
Mesét olvas a testvérének, de csak úgy, magának is. Különösen az motiválja, hogy az osztálya benevezett interaktív olvasós portálra, ahol teszteket kell megoldani az elolvasott könyvekről és pontokat lehet így gyűjteni a nyári szünetben, s aztán majd a tanévben is. Az első tesztet máris tökéletesen kitöltötte és kérdezte, mikor kapja meg a következő könyvet, amit elolvashat. Azt hiszem, a holnapi bizonyítványosztás kiváló apropó lesz erre is.
Az évben az volt a legérdekesebb számomra, ahogy láttam, betűről betűre nyílik ki előtte a világnak egy olyan szelete, amelyet eddig nem értett, nem figyelt. Hogy ha valamit meg akar jegyezni, akkor felírja. Hogy leveleket, üzeneteket ír nekünk, a húsvéti nyúlnak és bárkinek, akinek csak kedve támad. Hogy egyre könnyedebben és gyorsabban olvas, hogy lassan kibogozódnak a nyelvi komplikációk is, pedig nem tanult tervszerűen magyar írást-olvasást, csak ahogy épp spontán jött. Izgalmas, hogy amikor nem vagyok otthon, már el tudja olvasni az sms-t, amit írok (persze saját telefonja nincs, de az apáét használhatja) és ha leugrok bevásárolni, akkor felírom a telefonszámomat, hogy el tudjon érni vész esetén, és már be tudja pötyögni és fel tud hívni. Persze fel is hív, bár vész esetéről nem beszélhetünk, viszont milyen izgalmas telefonálni!
A legjobban viszont annak örültem a héten, hogy ma, amikor az ovival és az iskolával is évzáró fagyizás volt (kb. 10 fokban), mindketten megmondták, hogy ők most nem ehetnek fagyit. Volt egy alkunk, hogy ha lemondanak a fagyiról – és ezzel legalább egy betegségkockázatot kizárunk a nyaralás előtt – akkor a nyaralás után Pinokkiós kelyhet ehetnek. Hittem is meg nem is, hogy képesek lesznek szilárdak maradni, és már nyugtatgattam magam, hogy személyenként két betegség júniusban már biztos immunizálta őket, de azért amikor ma elmesélték, hogy fagyi helyett sütit kértek, akkor rém büszke voltam rájuk.
Hogy a 23. hét már elmúlt? Igen, észrevettem. Azóta például túl vagyunk két betegségen és egy harmadik kellős közepén, megtettem földön-vízen (nem)-levegőben 1757 km-t, folytattunk vagy másfél óra nemzetközi telefonbeszélgetést általános családi krízismenedzsment témában – beleértve a segítség, eltévedtem Berlinben altémát is. (Valamint nem fotóztam 24. hetit, a 25. pedig előreláthatólag betegség miatt fog elmaradni, bár még ne adjuk fel a reményt.) Amikor Berlinben vagyok egyébként, mindig eszembe jut, hogy régebben meg voltam győződve arról, ha valaki jól akarja magát valahol érezni, akkor az jól is fogja magát érezni. De nem, nem igaz, Berlinben például a legritkább esetben szoktam jól érezni magam. Kicsi vagyok én ehhez a városhoz, és minél többször vagyok ott, az idegenség és a frusztráció csak nő és nő. Ezzel szemben itt van ez a kedves vidéki kisváros, Bécs, keskeny utcácskákkal és palacsintázóval. Oké, az időjárástól tekintsünk el, abban még lehetne rajta tökéletesíteni, de legalább a Duna nem öntött ki, lehetett szépen a parti lépcsőkön ücsörögni még két hete vasárnap is.
Meg aztán ott van a Donaupromenad, remek futóhely és végig graffitik a támfalon, meg még csalán is nő, szóval fonalfestők előre. Mi kell még a boldogsághoz? Ja persze, a család. Minden nap egyre szebbek.
A szemfüles olvasók rögtön felfedezik az sk nyakláncot (mármint Do-féle sk). Kellemes hétvégét nektek!
2013 a gyereknevelési kihívások éve számomra.Az első feladatom, ami úgy január közepe óta van napirenden, az a Kristófhoz való belassulás. Ő ugyanis nem értékeli a sürgetést, a türelmetlenséget. Persze ez természetes, de az a tempó, ahogyan ő él és amit tőlünk is elvár, elég nehezen összeegyeztethető a mindennapi élet gördülékeny szervezésével és az én személyiségemmel. Hogy csak egy példát mondjak, a vacsora tálalásától számított 40 percen belül mindenki befejezte az evést, neki jó esetben már fogyott két harapás a kenyeréből. Ha pedig sürgetjük, akkor jaj nekünk. Ez most csak annyiban fontos, hogy érthető legyen, miért élünk számomra eddig elképzelhetetlen mértékű testvérféltékenységi hangulatban. Ha ugyanis a családnak ilyen mértékben kell alkalmazkodni az egyik családtaghoz, akkor a másik méltán gondolja, hogy ő itt nem is számít. A féltékenység már odáig fajult, hogy az esti puszikat darabra kell adni, az ölelések időtartamát stopperral mérni, de még ez is hiába van, mert bárkinél kezdem, a másik balhézni fog, hogy miért nem ő az első.A felváltva elsőség sem megoldás, próbáltam.
A másik kihívás, amivel idáig még nem tudtam sokat kezdeni, az a két gyerek két különböző szeretetnyelve. Dóráé ugyanis az ajándékok. Hörcsög módjára gyűjti a tárgyakat és folyton kapni akar valamit. Egy bizonyos fokig bele is megyek ebbe, közben meg állandóan ott a rossz érzés, hogy ő folyton kap valamit, Kristóf meg nem, most ez meg hogy néz ki. Legutóbb például gyöngyöt szeretett volna kapni. Ki is választotta azt, amit már régebben megcsodált – és még sok más dolgot is. Végül kötöttünk egy megállapodást: a drágábbat megveszem neki, az olcsóbbat ő megveszi a zsebpénzéből, ha akarja. Mérföldkő volt ez, hiszen eddig soha nem költötte el a zsebpénzét, csak gyűjtötte. Kertes házra, autóra, tanyára, ahova majd kiköltözünk. Heti egy euró a zsebpénze, ez is csak két hónapja, szóval a gyűjtögetés még tartott volna egy darabig ilyen kaliberű célokkal, még akkor is, ha a fogtündértől is csurran-cseppen néha. Az alkuba belement, aztán pár órával később ott volt a lelki probléma, hogy akkor most milyen kevés zsebpénze maradt. Elbeszélgettünk kicsit, hogy szerintem mennyire jól használta a zsebpénzét, hogy nem csokit vett, amitől úgyis csak elromlik a foga, meg nem valamilyen babát, mert azt úgyis megkaphatja tőlünk valamikor. És hogy szerintem hobbialapanyagra költeni a zsebpénzt a legjobb, mert akkor egyszer örülsz, amikor kiválasztod, egyszer meg amikor hobbizol. Nem győztem meg – természetesen. Egészen addig, amíg elő nem szedtem néhány ékszeralkatrészt, fülbevalóalapot, szerelőpálcákat, fogókat. Készítettünk együtt két pár gyöngyös fülbevalót: egyszerűeket, mert ugye én se értek ehhez a műfajhoz annyira. A végére már ragyogott, pedig ez a legritkább mostanában, és este mondta is, hogy tényleg igazam volt (!!!), jó döntés volt a zsebpénzt alapanyagra költeni és ezután is mindig ilyesmikre gyűjt majd. (A gyereknevelés kivételes pillanatai közül az egyik, felírom, megjegyzem.)
Lassan de biztosan eljutottam végre a címben említett nyaklánchoz. Hogy persze beszippantott minket a gyöngyözés és az ékszerek, nyilván azóta nem az ő zsebpénzéből veszem a különféle kütyüket, hanem a sajátomból. Meg is állapítottam, hogy a horgolás nem is olyan drága hobbi, mint ahogy azt elképzeltem, a gyöngyhöz képest legalábbis nem, de most nem hagyom, hogy ez elvegye a kedvünket. Hogy ellensúlyozzam a Kristófnak szánt extra figyelmet, beiktattuk a gyöngyözést a közös elfoglaltságok közé és ezt egyáltalán nem bánom. Lett például egy anya-lánya nyakláncunk tenger témában: kékek és fehérek meg néhány ezüstszínű izé, hasonló, de mégsem egyforma. Kedves rokonok és barátok, ne lepődjetek meg, ha a gyereknevelési krízis megoldásáig tömegesen fogtok tőlünk ékszereket kapni ajándékba! Színkívánságokat a készlet erejéig elfogadunk.
A szülinapi party nyugisan indult – már ha nem számítjuk az előzményeket, avagy azt a bűvészmutatványt, hogy az ajándékos tasakot a buli előtt egy órával otthagytam egy boltban a pénztárnál, ahova amúgy totál mellékesen még beugrottunk. De egy kedves ember megtalálta és nem vitte magával, hanem félretetette, mi pedig egy kis izgalom után újra magunkhoz vehettük és negyed óra késéssel végre át is adhattuk Lilinek. Ha itt lenne Berzsián költő, most megbánná, hogy szakított az emberiséggel, mert az emberiség jó, ebből az esetből is láthatjuk!
Aztán ahogy javult az idő és már elhittük, hogy az időjárás-jelentésnek ma – hála az égnek – nem lehet hinni, kiugrottunk a közeli parkba egy kis fotózásra játszóterezésre.
A heti fotók egyébként arra is jók, hogy feltűnik nekem, mekkorát nőtt a Dóra haja csak pár hét alatt, és hogy milyen gyönyörű így. Meg hogy a Kristófé is megnőtt, de ha nem akarjuk, hogy Pumuklinak nézzék, akkor hamarosan fodrászhoz kellene vinni. Milyen praktikus ez a fotós kihívás.
Szerencsésen túléltük az évvégi akadályverseny első állomását, az iskolai nyárünnepet. Arra is rájöttem, miért szeretik annyira errefelé a nyárünnepet: mert az időjárásból senki nem jönne rá, hogy nyár van, de ha nyárünnepnek nevezik, akkor legalább tudatosítják magukban az emberek, hogy igen, vége a télnek. És a jó hangulatot se bízták a véletlenre: meghívták Fufo-t, a bohócot.
Az előadás után mindenki kipróbálhatta a különféle zsonglőrfelszereléseket, az egykerekű biciklit, egyensúlyozhatott az órisálabdán. Do itt például a zsonglőrbotot próbálgatta.
Kristóf a célbadobáshoz állt sorba nagyjából 236-szor, minek következtében úgy kétévnyi adag gumicukrot tömött magába, ez volt a nyeremény ugyanis.
És ma kivételesen olyan kép is készült, amin rajta vagyok, ugyanakkor mások személyiségi jogai nem sérülnek a különleges fotótechnikának köszönhetően (lesből ugorva támadás) – szóval íme!
Aki pedig idáig kitartott, megérdemel egy sütireceptet. A bulira kókuszos-csokis kekszet sütöttem és nagyon fogom ezt szeretni, mert a recept kikeresése tovább tartott, mint a megsütése. Az egyik Segítsüti füzetből van, Családi tűzhely fügés-csokis kekszreceptjét alakítottam a lehetőségeinkhez, azaz ahhoz a tényhez, hogy nem volt otthon aszalt füge, volt viszont kókuszreszelék. Egy nagy keverőtálba tettem 20 deka lisztet, 8 deka barnacukrot, 1 tojást, egy csipet sót, 10 deka puha vajat. Kézzel összegyúrtam, majd még belegyúrtam két púpozott evőkanál kókuszreszeléket és 5 deka csokicseppet (apró csokidarabok is megfeleltek volna, bár a feldarabolás megnövelte volna az elkészítés időtartamát 3 perccel.). Kézzel kis korongokat formáztam és sütőpapírral bélelt sütőlapra tettem. Nem nőnek a kekszek, tehát lehet szorosabban egymás mellé pakolni. Kb. 20 darab lesz ebből az adagból, szóval nyugodtan lehet duplázni a hozzávalókat. 180 fokra előmelegített légkeveréses sütőben kb 15-18 percig sütöttem, amíg az alja picit elkezdett barnulni, majd gyorsan elpakoltam az egészet fémdobozba, hogy maradjon még a bulira is.
Vannak hetek, amikor képtelenség két képet kiválasztani. Például most, amikor a Belvedere botanikus kertjében jártunk. Egyébként ez egy olyan program, amit kevés turista ismer, pedig szerintem sokkal szebb látványosság, mint a Schönbrunn parkja. A sziklakert, a kaktuszkert, a bambuszliget, a rododendronok – bármelyiknél elbámészkodnék akár fél órát. Szóval ez a programot nagyon ajánlom, gyerekkompatibilis is és igazi oázis a város közepén. Aki pedig ezt a nagy sétát saját lábon kibírja, utána még egy fagyit is kaphat.
Még csak nyolc hónapja kezdődött az első osztály, de máris akár naponta lehetne olvasás közben fényképezni. Érdekes, hogy a napi leckeadag felolvasása szinte mindig a kellemetlen feladatok közé tartozik, ugyanakkor az otthoni és a könyvtárból hozott könyveket meg az újságokat külön kérés nélkül bújja, nézegeti. A Lesezug és Leserabe sorozatok mellett a másik nagy kedvencünk az “Erst ich ein Stück, dann du”. Az első kettő sorozat extra nagybetűs, a mondatok egyszerűek, a szókincs is nagyon alap, egy oldalon csak egy-két mondat van – ezek arra valók, hogy a gyerek egyedül olvassa a történeteket. A másik sorozat már jóval komplexebb történeteket mesél el, kevesebb a kép és tele van írva az oldal. Minden oldalon van egy pár mondat, amely nagyobb betűkkel szedett: ezeket a szakaszokat olvassa a gyerek, a többit a felnőtt. Így jól halad a történet, van ideje a gyereknek pihenni, mégis észrevétlenül sokat olvas. Aminek pedig különösen örülök, hogy bár a magyar olvasást nem szisztematikusan tanítottuk, lassacskán összeállnak a fejében a külön kis szabályok és már egész hosszú szavakat is elolvas és megért. Ma például a Tatu és Patuból a “takarítóeszközök”-et.
Kristófnak pedig tegnapelőtt különösen jó kedve volt, mert szokásával ellentétben nem eltakarta az arcát, amikor fényképeztem, hanem még bohóckodott is.
1. felvonás, gyerekek fektetésekor, esti puszi keretében
A: Jövő héten megint el kell utaznom, ne haragudjatok. K: Én nem haragszom, szeretem, amikor elutazol. A: Tényleg? K: Igen, mert akkor hozol ajándékot. D: Hozol éneklőd barbie-t? A: Nem, sokkal jobbat hozok. A tengerhez megyek és hozok nektek kavicsot a tengerből. D: (bőg) Ne menj a tengerhez, mert akkor megtámadnak a kalózok. A: Nem támadnak meg, mert nem fogok hajózni. K: Igen, kalózok csak a tengeren léteznek, a parton nem. D: Akkor a cápák. A: Fürdeni se fogok, ne aggódj. Dolgozni megyek, meg amúgy is, északon ilyenkor a tenger még nagyon hideg, bele se lehet menni.
2. felvonás, gyerekek fektetése után
D: Vigyázz azért, amikor lehajolsz a tengerparton. Hamburgban óceánjárókra méretezték a kikötőt, rögtön van vagy 20 méter mély. (Tudja miről beszél, ismeri a sztorit, amikor Velencében becsusszantam a csatornába.) A: Ne aggódj, úgyse lesz időm kimenni a kikötőbe. Majd hozok egy akármilyen követ. Vagy a biztonság kedvéért, hogy tuti ne felejtsem el, inkább gyűjtök itt a parkban köveket és odaadom azokat.
3. felvonás – másnap reggel
D: Anya, csak az a gond, hogy a tengeri kövek ugyanúgy néznek ki, mint a bécsi kövek, ugye?
Nem, nem az eltökéltségemen múlik, hogy a múlt heti és az eheti fotós kihívást összevonva sikerült csak teljesítenem. A gyerekek ugyanis nem gépek és nem mindig egyformán szeretik, ha kattogtatok, miközben ők élni próbálnak épp. Vagy mondjuk úgy nem mindig egyformán utálják és ha épp kevésbé, akkor van esélyem. És még olyan is előfordul, hogy cukin ül, harmonikus színeket visel, jók a fényviszonyok és mire feleszmélek, hogy ez remek képtéma, elrobogok a gépért, visszarobogok, még mindig ott ül. Ilyen még fél évig biztos nem lesz újra, úgyhogy meg kell ragadni a pillanatot.
Ezt a pillanatot, az Újházy tyúkhúslevest kanalazósat meg azért, mert ez nem sokkal azután volt, amikor még azt hittem, hogy ezt az esküvői vacsorát a rendőrségen fogjuk tölteni és eltűnt gyereket fogunk keresni. Mert néha ahhoz van kedve, hogy egyszerűen elbújjon egy többszintes, ismeretlen épületben, csak mert csak. Azt hiszem, ez a harmadik eset, hogy eltűnik szem elől, és egyre vékonyabbak a kötélidegeim, szóval nem ajánlom, hogy negyedik is legyen. Aztán persze minden jó lett végül, sőt, alig akart hazamenni a buliról, elmélyült beszélgetést folytatott egy nála 5 évvel idősebb fiúval a matematikáról (nem matekról!), megtanult egy kézzel cigánykerekezni, mi meg végül lelazultunk a sokk után és jót buliztunk. Ilyennek képzelem a kamaszkort is, csak mondjuk hárommal megszorozva: elszökés, pasizás, amit meg a szülő akar, az eleve uncsi.
