A Roselette top néhány évvel ezelőtt nagyon népszerű volt magyar horgolós blogokban, nagyjából mindenki elkészítette, aki csak élt és mozgott, én akkor valahogy nem mozdultam rá erre. Most viszont, hogy van egy egészen fiatal unokahugim, akit ráadásul Rózának hívnak, elérkezett az ideje, hogy kipróbáljam ezt a mintát.
A lazacszín az egyik kedvenc árnyalatom a Cataniák közül, de már csak egy gombóc volt belőle, így válogattam hozzá a pamutfonalas kosárból. A meggypiros picit vastagabb Supreme, a lilák fajtájára már nem emlékszem. Mindenesetre szerintem nagyon jó kis kombinációt adnak így együtt a halványlila virágos gombokkal.
Eredetileg kábé egy 74-es méretet szerettem volna eltalálni, az a klasszikus ajándékozós babaruhaméret szerintem, mert ezt már akár 2-3 hónapig is hordják a gyerekek, ellentétben az ennél kisebb méretekkel. Ehhez képest a kész darab olyan 18-24 hós méret ránézésre, úgyhogy még fog egy kicsit a szekrényben pihenni, mire belenő Róza.
Annyira tetszik és főleg annyira egyszerű és sokféle fonalra alkalmazható minta egyébként a Roselette, hogy el fogom készíteni felnőtt és 9 éves méretben is – pont jó lesz a 15/2015-ös kihívásba tunika kategóriában. Ez a mostani csak féllábbal van benne, mert a gomblyuk, nyakszegély és gombfelvarrás műveletein kívül minden 2014-ben készült.
A PIF játék (Pay it forward) – amellett, hogy igen jó dolog adni és kapni egyaránt – még ezért is jó, mert az idő szorítása is kulcsszerepet kap benne. Aki picit is ért a dramaturgiához, az tudja, mennyire fontos ez. Az unalomnak esélye sincs, amikor már azt hinné az ember, hogy előre tudja, mi fog történni, akkor egyszer csak bedobja a szerző az idő szorítása feliratú időzített bombát, és hirtelen belehúznak az események, szereplők igazi arcukat mutatják meg, és effélék. A PIF-ben 3 hónapos határidő áll a rendelkezésünkre, hogy elkészítsük a megígért ajándékot, és – csak hogy izgalmasabb legyen – ha valaki késik, akkor a késés időtartamával rövidül a következő fordulóban a rendelkezésre álló idő. Ha tehát valaki 3 hónap és 10 nap alatt készült el, akkor a következő játékban 2 hónap és 20 nap alatt kell ajándékot készítenie. Nálam a külföldi postázás plusz tényező, egyrészt több időt kell rászámolni, ha Bécsből küldöm a pakkot, másrészt dupla a para is, mert bár mindig ajánlva adok fel mindent, de ha két ország van bevonva a mókába, akkor mindig fennáll a veszélye, hogy csomagelkallódás esetén egymásra fognak mutogatni. Mondjuk jelen esetben ez nemcsak kellemetlen lett volna, hanem egyenesen végzetes, hiszen freeform horgolt cuccot nem lehet csak úgy pótolni, újra megcsinálni. Tehát jobbnak láttam összekötni a magyarországi telelést a stóla postázásával, habár így egy héttel kevesebb időm volt. Persze ez a sztori valószínű mindenki másnak rajtam kívül érdektelen, így jöjjenek inkább a képek, nem ragozom tovább.
Ami a legutolsó képről lemaradt, az elég jól látható az első képen elől: a kagylós-csíkos szakasz és a sárga virág. Olyan volt ez a stóla, mint a Luca széke. Bármennyire szeretem a freeformot, olyan nehezen szánom el magam, hogy a rengeteg lehetőség közül egy felé elköteleződjem, pedig minden jó ötlet nem valósulhat meg ebben az esetben sem. Szóval amikor ódákat zengek a szorító időről, akkor erre is gondolok. Talán nem véletlen, hogy eddig egy freeform holmit sem készítettem magamnak – akkor nem lenne határidő, barátnő, aki kérdezgeti, hogy mi van már a sáljával vagy beígért blogjáték, ahol freeform holmit ígértem ajándéknak.
Apropó, ajándék, apropó blogjáték. Már megint kihúzott a random.org egy játékban, így Színreszín Florentine-től nyertem egy csodás naplót sk borítással és ehhez passzoló pénztárcát. A Florentine blogját mindenféle nyereményjáték nélkül is kész főnyeremény olvasni, ő az, aki nemcsak nézegeti a blogokat meg a Pinterestet, hanem rendszeresen ki is próbál mindenféle recepteket és egyéb ötleteket, mellesleg pedig olyan hatalmas édeskömény nő a kertjében, hogy olyat kereskedelmi forgalomban még sosem láttam. Na de ha még ilyen csodaszép ajándékokat is kapok, akkor különösen boldog vagyok! Egyébként kicsi a blogos világ, ő is nyert már nálam blogjátékban.
Ja, hogy még mindig nem mondtam azt, ami miatt az egész témát elkezdtem? Szóval örömömben kitaláltam, hogy hamarosan nálam is lesz blogjáték nyereményekkel. Még nem tudom, hogy egyszerre több nyeremény vagy egymás után mindig egy – de rengeteg ötletem van, többek között egy újabb freeform darab is. És mivel készítek leírást is hozzá, ezért az is elkészíthet egy hasonlót magának, aki véletlen épp nem nyerte meg. Hogy az idő szorítása tényezőt se felejtsük el, legyen mondjuk a határidő a blogolásom 9. évfordulója, április. Remélem, velem játszotok majd!
A stóla egyébként Drops Safran fonalból készült, napsárga, narancs, fukszia és lila színekből – ha valakit a száraz tények érdekelnek 🙂
Régi vágyam egy igazán hatalmas horgolt takaró, lehetőleg jó tarka, vidám. Az a fajta, ami alatt kényelmesen el lehet férni akkor is, ha a hétvégi délutáni szunyókáláskor csatlakozik hozzám egy gyerek is. A hullámos minta pedig egy másik ilyen régi vágy, amellyel voltak már próbálkozásaim, de leginkább freeform horgolásban végződött mind, mert vagy elvesztettem szemeket, vagy újabbak termettek nem megfelelő helyeken, szóval kész katasztrófa volt mindig. Most viszont valahogy rájöttem a ritmusra, így semmi akadálya, hogy elkészüljön egy gigantikus méretű tarkabarka chevron takaró.
Bravo fonalat választottam hozzá – ez már bejött egy barátnőmnek is, akitől tkp az egész ötlet jött. (Kíra, ha elküldöd a takaró posztjának linkjét, akkor berakom, egész egyszerűen nem találom, köszpusz) Volt még némi maradék a nyáron készült babatakarómból, azt egészítettem ki 17 gombóc frissen vásárolt fonallal. Ezt hívják mifelénk fonalfalásnak – ne mondjatok semmit. Összesen 20 színnel játszadozom, két zöld, négy sárgás, hat kékes, egy törtfehér, a többi rózsaszín-lila-pirosas. Nincs terv, nincs koncepció, nincs órák hosszat rajzolgatás papíron vagy gombolyagok egymás mellé rakosgatása. Egyetlen alkalommal gondolkoztam előre hat sornyit, amikor a szilveszteri buliba vittem a horgolást és nem akartam az egész kosarat magammal cipelni, de mert a buliban végül nem horgoltam, ez a minimális tervezés sem lett valóság.
A színek sorrendjét úgy döntöm el, hogy mindig csak a két egymás melletti sornak kell harmonizálnia egymással. Vannak színek a 20 közül, amelyek egész biztos nem kerülnek majd egymás mellé, mert nagyon nem működnek – túl nagy vagy túl kicsi a kontraszt – viszont ha már egyetlen sor megfelelő színű fonal is közéjük kerül, akkor minden rendben. Feketét most tudatosan nem választottam ehhez a takaróhoz, mert a másik takaróm, a pöttyös megmutatta, mennyire dominál a fekete. Azt csak akkor tennék ilyen csíkosba, ha szabályosan helyezném el a csíkokat, mondjuk 10 sárgás árnyalatú csík után egy fekete, 10 pirosas után újra és így tovább. (Amúgy tetszene egy ilyen takaró, úgyhogy majd ha az összes jelenlegi tervemmel végzek, akár vissza is térhetek hozzá.) A fehér, pláne, hogy ez törtfehér árnyalat, sokkal visszafogottabb szín, jobban lehet vele játszani és mégis egyensúlyban marad az összkép. Igaz, egész véletlenül a fehérek között is eddig 10 más színű sor volt, de ez nem fog így maradni, ahhoz ugyanis nem lenne elég a fonalam. A random színváltás oka egyébként leginkább az, hogy nem akarok csak azért fonalat vásárolni, hogy szabályos mintát tudjak kihozni. Inkább rendszertelenül cserélgetem a színeket és belehorgolom az összes Bravo fonalat, ami készleten van – legyen azért valami fonalfaló hatása is a takarónak, ha már ennyi új gombolyagot kellett venni hozzá.
Egész pontosan három másik projektem van, aminek határidőre kellene kész lenni, de sajnos ez a takaró eléggé beszippantott, úgyhogy minden más – beleértve a háztartási munkákat is – hátralépett pár lépést. Gondolom, ezt az érzést nem kell elmagyarázni.
Egy egyetemi barátnőm – jó családból származó német lány, aki a tanulmányait családi örökség kamataiból finanszírozta, szóval tényleg nem voltunk a családi háttér szempontjából egy kategória – miközben épp a zoknikötés rejtelmeibe vezetett be, kifejtette, hogy számára a legnagyobb luxus az életben a szappanos kézmosás. Természetesen viccesnek gondoltam ezt az adott pillanatban: valaki, aki nálam sokkal többet engedhet meg magának, nem egy tárgyat, egy utazást tart luxusnak, hanem a leghétköznapibb dolgot, ami csak létezik, valami olyasmit, amire naponta többször figyelmeztetnek minden gyereket – na jó, nem mindet, de mégis. Azért bogarat ültetett a fülembe és elkezdtem magamat figyelni. Hazaérek és nem megyek kezet mosni automatikusan, ahogy szoktam – mi történik? Vacak érzés, pedig tényleg nem vagyok koszfóbiás. Vagy megmosom, de csak vízzel. Tiszta önkínzás. Ott a szappan, szinte érzem az illatát, de nem nyúlok hozzá. Na ne! Szóval igen, kénytelen voltam igazat adni a barátnőmnek, a szappanos kézmosás valóban luxus. Elérhető, nem kerül sokba, de nagyon is megemeli a komfortérzetet.
Ha meg kézzel kötött 100% pamut kéztörlőbe törülközik után az ember, akkor az már szinte túlzás és luxusadógyanús. Mondjuk nem akarok ötleteket adni, manapság sosem lehet tudni.
Szabadidőmben világmegváltással foglalkozom, persze elméleti síkon. Olyanokon gondolkozom, hogy mi a jobb úgy a Nagy Egész számára: ha a) kidobálok a szekrényemből mindent, amit már nem használok egy ideje (nem tetszik, kihíztam, másnak nagyobb szüksége lenne rá, stb.) és ezzel nyerek teret meg új ötleteket, mozgásba jön, ami amúgy pocsolyavíz lenne, vagy pedig b) ha minden marad a régiben, mert minden szelektálás csak felhívás keringőre, hogy újabb és újabb Holmik foglalják el a felszabadult helyeket. Van például az a nagyon menő mozgalom, hogy 3 hónapig 33 ruhadarabbal megoldani az öltözködést, beleértve a munkát, játszóteret, kirándulást és a magassarkús fogadást is. Cipő, kabát, sál!!!, nyaklánc is beleértve a 33-ba. A múltkoriban összeszámoltam az sk sáljaimat és ha lemondok minden más ruhadarabról, akkor pont beleférek a keretbe, de nem biztos, hogy ez életszerű. Szóval ez a mozgalom – a kihívás szót már nem is merem használni a múltkori után 🙂 – olyan, amit én csak távolról fogok csodálni.
Végül a hosszas világmegváltó gondolkodásom eredménye az lett, hogy a középút mindig a legjobb. Van, amit jobb kiszelektálni, mert mondjuk tényleg nem tetszik és nem is fog. Van, amit jobb elajándékozni, mert másnak tényleg nagyobb szüksége van rá. De azért, mert az elmúlt egy évben nem vettem fel a fehér blúzomat, attól még bőven elfér a szekrényben. Mert mondjuk ha szükség lenne rá egy kivételes alkalommal, akkor meg kellene venni, és az többet árt a természetnek, mintha a mostani még ott lógna használatlanul a szekrényben további egy évig és csak mosni-vasalni kellene. Szóval a fehér ing marad.
Aztán azt is eldöntöttem már jó régen, vagy 3 éve, hogy olyasmit, hogy felmosórongy meg törölgetőrongy én egész biztos nem veszek, hanem kialakítom a Rongyok Hierarchiáját. Legfelül vannak a Törülközők és a Szép Konyharuhák. Ezeket törülközésre és edénytörlésre, valamint konyhai kéztörlésre használom. A Nemolyanszép Konyharuhák a konyhai bútorok és egyéb berendezési tárgyak letörlésére vethetők be. Aztán ha már szúr a törülköző, a konyharuha pedig megviselt, akkor ezek lesznek a takarítórongyok. Valószínű, ezen a ponton majd tényleg jön egy idő után a kuka, mert lassan nem férnek a kijelölt polcon a kiszuperált rongyok és azért annyit nem takarítok, hogy 30+ rongyra szükségem legyen. És akkor jön a probléma – nem mondok kihívást, mondom nem mondok – miszerint a hierarchia felső részéből lebuktak a Jó törülközők és azokat pótolni kell. De valami nekem nagyon bűzlik a párszáz forintos svéd kéztörlők körül, valami miatt úgy érzem, hogy ezért valaki a világ árnyékosabbik felén vaskosan fizet. És akkor ezeket a világmegváltó gondolatokat végigvezetve arra jutok, hogy igaza van Annásnak, az ember csinálja meg a saját kéztörlőjét, ha már tud kötni, horgolni. Pláne, ha van olyan fonala, ami csupa pamut, jó vastag, strapabíró és a rendelkezésre álló mennyiség egyébként másra nem lenne elég. A 15/2015-ös kihívásban ez lesz a lakberendezési tárgy kategória aspiránsa.
