Elkapott a december hangulata, ami nálam a karácsonyi készülődésen kívül elsősorban az elkezdett dolgok, ötletek, tevékenységek közötti rendezkedést jelenti. Amit lehet, még megpróbálom befejezni. Amitől időközben elment a kedvem, amiről kiderült, hogy nem nekem való azt meg igyekszem teljesen felszámolni, kidobni, továbbadni, elengedni. Érdekes ránézni, mi miért maradt félben.
Itt van például egy kisebb doboznyi Lana Grossa Linea pura fonal. Természetes, öko-bio, 100% pamut, izgalmas a színezése, olyan a hatás, mintha valaki ötletszerűen szórófestékkel ment volna neki. Két éve szülinapomra kaptam Apahajótól, aki úgy képzelte, hogy mennyire jó felsőt fogok majd kötni belőle. Egyébként tényleg nyári felsőnek való a fonal, csak éppen egyrészt nem kötöttem még soha felsőt – és ebből sajnos a 15/2015-ös kihívás sem tudott kicsalogatni -, másrészt három különböző színű szórófestékes fonal bármennyire harmonizál egymással, nekem valahogy túl sok lett volna ezeket egymással csíkozni vagy bármi módon összekombinálni.
Így másfél évnyi raktározás után januárban kéztörlőt kötöttem belőle. az egy éves használat azt mutatta, hogy nagyon jó érzés sk törülközőt használni, meg azt is, hogy viszont a kötés kevésbé alaktartó, mint a horgolás. Így november végén eldöntöttem, hogy amíg tart a fonal, addig kéztörlőket fogok belőle horgolni.
Remek projekt filmnézés közben, mert nem kell odanézni, és amúgy is: végre egyszer a család is profitál abból, hogy állandóan fonalakkal molyolok. Eddig kettőnél tartok, de hosszú még a december.
Nem is tudom, hányszor szerepelt már ez a Color Affection minta alapján indult sál a WIPszerdában és azt meg végképp nem, hányszor írtam felül a terveimet. Csökkentettem a sorok számát, elhagytam a harmadik színt (elég vészes dolog háromszínű csíkos cuccot visszabontani, háromszor meggondolom ezután, hogy egyáltalán bevezetek-e három színt egy kötnivalóba), aztán mégis túl unalmasnak találtam két színnel. Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy a sárga-lila csíkba beleteszek egy majd még egy sárga egyszínű blokkot. Izgalmas kísérletezés a rövid sorokkal, amit ezen a sálon tanultam meg. És lám, működött, nekem most jobban tetszik, mint az eredeti. Az egyedüli furaság, hogy ez tényleg sál és nem kendő: nagyon hosszúkás, ha hosszabb lenne, már unnám tekergetni a nyakam köré és a legszélesebb részen se több, mint 30 centi. Jól be is neveztem a 15/2015-ös kihívásba sál kategóriába, ahol így már a kilencedik kategóriánál tartok, ha jól számoltam. Legjobban egyébként a részletek közül az tetszik, ahogyan a színváltások kinéznek a sorok szélén:
Miután elkészült nyáron, annyira megörültem, hogy végre vége, hogy jól el is ástam a szekrény mélyébe. Most ezen a héten vettem fel először és fényképek is csak most készültek. Kicsit olyan ez, mint ahogy gyakorló nagyszülők szokták mesélni: amikor egy fárasztó hétvége után hazamennek az unokák, az első gondolat a megkönnyebbülés, hogy végre csend van, hiányozni csak később kezdenek.
Remélem, nem unjátok még, ha megint Kisnyalkával jövök. Szóval Nyalkán, az év leghosszabb hetén, amikor mindenre volt időm, ami csak eszembe jutott, gyapjútündért is csináltunk. Ezek a kis légies figurák régóta a kedvenc portékáim karácsonyi vásárokon, ahogyan vázába tett nagy faágakon lógnak. Hála Niának, most megtanulhattam a készítését. Amikor pedig múlt héten egy véres fogorvoslátogatás után jobb kedvet kellett varázsolnom Do-nak, akkor eszembe jutott, hogy a gyapjútündér lesz a tuti vigasz. Aznap eléggé le volt törve ahhoz, hogy csak nézte, ahogy készítem, viszont két nappal később ő is elkészítette a saját tündérjét, így most már hárman vannak: a nyalkai, a foghúzós és a pöttyösszoknyás. Na de térjünk a lényegre: megmutatom, hogy készül a kis tünemény, hátha nektek is van kedvetek például karácsonyi ajándéknak ilyet készíteni vagy csak úgy, magatoknak, mert szép.
Szükség lesz kb 8-10 deka nyersszínű gyapjúra, valamint 1-1 maréknyi színes gyapjúra ízlés szerint: egy a hajnak, és még a ruhához, egyéb kiegészítőkhöz. Eszközök: szappanos langyos víz egy tálban, nemezelőtű és egy mosogatószivacs a tűnemezeléshez. A magyarázatok mindig a szöveg fölötti képre vonatkoznak. Egy maréknyi gyapjúból készül a fej vizes nemezeléssel. A gyapjút először úgy hajtogattam, csavartam fel, hogy minél tömörebb gömbformája legyen, majd szappanos vízzel addig görgettem a kezeim között, hogy végül viszonylag kemény gömb lett. Aki még sosem csinált ilyet, találhat segítséget youtube videókon. Nem gond, ha látszik egy vonal, ahol összeért a gyapjú, lesz egy réteg, ami eltakarja. Ha kész, félretesszük, és áttérünk a karok készítésére.
A két kar egy darabban készül. Egy hosszú, kb 30 centis gyapjúcsomagot veszünk kézbe, ezt feltekerjük palacsintamódra, picit benedvesítjük és elkezdjük tömöríteni, mintha hurkát gyurmáznánk. Szerintem ez a baba készítésének legnehezebb része, mert az a cél, hogy mindenütt kb egyforma vastag legyen a kar, de természetesen nem tudjuk egyszerre megdolgozni az egész hurkát, úgyhogy ez legalább 10 percig úgy tűnik, hogy SOSEM fog sikerülni.
Amikor aztán mégis kész a hurka, akkor kötünk rá két csomót, ezek lesznek a baba kézfejei. Ezután levágjuk a csomó utáni részt a hurka végéről (a külsőt!), erre nem lesz szükség. Marad egy kb 20 centis hurka, a két végén csomóval.
Most a fehér gyapjúból egy olyan nagy darabot veszünk le, ami egyrészt rögzíti majd a fejet és a karokat, másrészt ez lesz a baba teste és szoknyácskája is. Nem biztos, hogy az összes gyapjút fel kell használni hozzá, a fej méretéhez igazítsd, hogy mekkora legyen a test. Mire kell figyelni? A gyapjúcsík legyen egyben és legyen hosszúkás, mert a közepére kerül a fej, s erre hajtod majd rá a gyapjúszalagot. Fontos az is, hogy a fejet szépen befedje a gyapjúszalag, mert ez rögzíti a fejet. Ez okból nem szabad elvékonyítani a fejet körbefogó gyapjúréteget. (Nekem elsőre szépen kipottyant a fej a szalagból, úgyhogy kezdhettem újra ezt a lépést.)
Ha sikeresen ráigazítottad a fejre a gyapjúszalagot, akkor cérnával kötözd körbe a gömb alatt és köss rá duplacsomót is. Most kész a fej és a nyak.
Majd közvetlen a kötözés alá tedd be középre igazítva a csomós virslit, azaz a kart, majd az alatt is kötözz és csomózz a cérnával. Ezzel kész a legnehezebb rész, innentől merő élvezet jön. Ezenkívül a szappanos nemezelésről átváltunk a tűnemezelésre.
A babának először is egy felsőt csinálunk, ez úgy készül, hogy egy hosszúkás, 3-4 centi széles színes gyapjúszalagot átlósan átvezetünk a baba felsőtestén előlről hátulra, majd hátulról előre is ugyanezt a darabot, mintha kendőt viselne. Közben rögzítjük tűszúrásokkal a derekánál elől-hátul, esetleg kevés szúrással a dekoltázsnál is lehet.
Most a haj következik. Itt tényleg csak a fantázia szab határt, lehet kibontott haja, lehet befont, lehet kontyos vagy ezek kombinációja. Nyalkán a tizenvalahány baba közül nem volt kettő, aminek ugyanolyan frizurája lett volna. Itt most a fonott copfot mutatom. A baba fejére igazítottam a viszonylag vastag gyapjúszalagot, a hossza a kívánt hajhossz duplája volt. Középen a fejtetőn a választéknál beletűnemezeltem.
Majd befontam mindkét copfot külön-külön, és a fonatot szintén tűszúrásokkal rögzítettem. Ezután a szoknya következik. Kisebb gyapjúpamacsokat tettem körbe a derekához, majd ezt is tűszúrással rögzítettem. A szúrásokkal lehet a baba alakján is finomítani, de azért óvatosan, hiszen a test alsó része nagyon légies marad, a szoknya alatt nincs láb.
A hajába még egy kis virág is került: mosogatószivacson egy pici kék pamacsra még kisebb sárga pamacsot nemezeltem, majd az egészet hozzátűztem a hajhoz. A hajat az egész fejen laza tűszúrásokkal rögzítettem. Aki szeretne, még készíthet a kezébe kis horgolt kosárkát vagy horgolhat mini vállkendőt, ölbe kiskutyát – engedjétek szabadjára a fantáziátokat.
Jó tündérkészítést kívánok, és ha van kedvetek, posztoljátok az elkészült tündéreket az anyahajó FB-oldalán vagy küldjétek el kommentben a linket, ahol a Ti babátok található.
Minden bizonnyal az év legrosszabb képe címet is elnyerhetném ezzel itt – természetesen sztori is van hozzá. Még június végén volt egy szülinapi buli, ahova Do-t is meghívták, és a szülinaposnak szerettem volna már akkor sk ajándékot adni. Részben, mert ő tényleg örül neki, részben meg mert én is nagyon kedvelem. Sajna a júniusom elég stresszes volt ahhoz, hogy még addig se jutottam el, hogy kitaláljam, mi legyen idén az ajándék, így aztán teljesen unalmas módon ezt a(z egyébként remek, nagyon ajánlom!) társast vittük a buliba. Már július volt, amikor végre jött az ötlet: már ezer éve szeretnék egy Vendula Maderska táskát horgolni, legyen hát az ajándék ez a modell. A hullámtakaró maradékaiból csodaszép színeket tudtam összeválogatni, szerencsére sok kékes árnyalat maradt, ezek a kislány kedvenc színei. A horgolással meg is voltam másfél délután alatt, de a táska ráhajtókájának a felvarrását toltam magam előtt hetekig. Míg végül pénteken, amikor a lányok együtt játszottak napközi után nálunk, azt nem mondtam, hogy most vagy soha. Gyorsan rávarrtam a hajtókát a táskára, aztán kiválasztottuk együtt a gombot, azt is felvarrtam, s ekkor kellett villámgyorsan fényképezni. Persze volt ellendrukker a családban, aki folyton beledugta a kezét a képbe, meg elvette a táskát. Így a végén már annak is örültem, hogy volt egy kép, amin nagyjából látszik a táska, viszont nem látszik egyéb nemkívánatos tárgy. Hogy a háttér nem a legjobb? Jelen esetben mindegy volt. Már van két további rendelés erre a táskára a barátnői körben, így valószínű, készül még idén, de addig is kipipálom a 15/2015-ös kihívás hatodik elkészült kategóriáját a táskát.
Hét szorgos hónap gyümölcse a tiritarka kétszemélyes kuckózóstakaró. Bár végleges helye nem a fotelen lesz, azért először beöltöztettem vele az olvasósarkot.
A száraz tények: Bravo 100% akrilfonalból készült, a mennyiségét nehéz megmondani, mert a pontos mérlegem ekkora darabbal eléggé nehezen birkózik meg. Úgy nagyjából egy kiló, azaz 20 gombóc fonal ment bele, 15-17 szín. A szegély az egyedüli kakukktojás, azt Bravo hiányában Eroicából horgoltam, fele akril, fele gyapjú. Ez lesz az a rész, ami miatt majd nem lehet lazán bedobni a mosógépbe a cuccot, szóval még nincs kizárva, hogy lebontom és újrahorgolom.
Az élvezkedés kedvéért pedig még ezt is mutatom (a többi 15 képtől megkíméllek titeket)
FONTOS FIGYELMEZTETÉS: A HULLÁMTAKARÓ HORGOLÁSA NEM KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE, DE KÖNNYEN FÜGGŐSÉGET OKOZHAT!
Ki tud ilyen hőségben – na jó, ma éppen nem, de eddig – kötött-horgolt holmikra gondolni is akár? Én legalábbis az utóbbi hetekben alig nyúltam fonalhoz, és valahogy arra se éreztem nagy motivációt, hogy a már a hőséghullám előtt elkészült dolgokat megosszam – mert hát kit is érdekelhet?
Azért a mai lehűlés után talán egy fele pamut-fele gyapjú projekt talán belefér a tűrőképességetekbe.
Do részére készült a Roselette top mintájának kis átalakításával ez a tunika:
A fonal már elég rég várt a megfelelő projektre. Eleinte Cameot akartam magamnak kötni, aztán rájöttem, hogy ahhoz túl vastag lenne a Drops Cotton Merino. Mivel csak 3 gombóc volt mindkét színből, így kizárólag gyerekholmi jött szóba. Ami egyébként azért nem volt optimális, mert Do nagyon ritkán hord lányos színeket, inkább a kéket szereti mindenféle árnyalatban. Azért előmelegítettem a terepet, amikor az unokatesójának is ilyen rózsaszínes-pirosas Roselettet horgoltam. Az ugyanis tetszett neki, sőt, szokás szerint irigyelte, így még örült is, hogy hasonló színekből kapja ő is a saját verzióját.
Ilyen a gombmegoldás hátul: nem rossz, bár majd a gomblyukakat kicsit be kell szűkítenem, mert néha magától kigombolódik. A legközelebbi Roselettre pedig nem csinálok gombokat egyáltalán. A nyakrész elég széles, teljesen felesleges nehezítés, főleg ha arra gondolok, hogy a megfelelő gomb megtalálása nekem mindig hetekbe telik.
A nyakrészre most is kagylós szegélyt horgoltam.
Összességében nagyon hálás darab, csini, ugyanakkor farmerhoz is hordható. Ruhaként önmagában sajnos nem működik, pedig a hossza meglenne hozzá, de a csipkénél átlátszik, de fehér vagy egyéb passzoló színű pólót viselve alá még mindig elég szellős. Talán valamikor varrok hozzá még egy egyszerű bélést és akkor tényleg igazából ruha lesz.
Hogy teljesen anakronisztikus május végén gyapjúsapkát posztolni? Nem nyert! A hétvégén Steiermarkban voltunk – ami külön történet lenne gyereknevelés címszó alatt, de most maradjunk a sapkánál -, ahol téli vastag sapkában, téli csizmában, polárral bélelt hosszú outdoorkabátban épp hogy nem fáztam. Nem, hó az nem volt, cserébe viszont volt erős szél és zuhogó eső a hegyekben, amikor meg épp nem zuhogott, akkor is az volt az érzésem, hogy a levegő is tele van vízmolekulákkal és vizet lélegzem be. Nem tudom, hogy a Barkás csapat is a hegyekben volt-e, mindenesetre a tavasszal tesztelt Ambrózia sapka mintáját most jelentették meg. A tesztben én is részt vettem, igazi kihívás volt, hiszen sapkát eddig egyszer kötöttem, de az olyan fazon volt, hogy nem körben kellett elkezdeni, hanem síkban, szóval az igazából nem is ér. Ráadásul azt a sapkát le is bontottam, mert nagyon idétlenül állt a fejemen.
A kötés nagyon élvezetes volt, a minta könnyen követhető, igazi kezdőbarát, nagyon részletes, minden kérdésre választ adó leírás. Azt hiszem, a sapi eléggé vállalható, ilyen lett a fő motívuma:
A formáján azért lenne mit javítani. Elvileg a passzénak szorosabbnak kellene lenni – ennek érdekében két számmal kisebb tűvel kell kötni, mint a sapkatestet. Én viszont úgy tűnik, bármilyen tűvel képes vagyok pontosan ugyanolyan szorosan, azaz inkább lazán kötni, így nekem nemhogy beszűkült volna, de még inkább ki is szélesedett egy leheletnyit a sapi. Ami amúgy nem lenne gond, mert fejrecuppanós fazonként is szép lenne – csak így a bősége nekem túl nagy.
Nem, ezt nem bontom le. Egyrészt mert annyira szép, másrészt a Kiss the Frog fonal blokkolás után már elég nehezen bontható. Családom egyéb tagjai is kisfejűek, így aztán kiszervezem a sapit. A bécsi Diakonie minden évben gyűjt hajléktalan emberek karácsonyi csomagjába sk zoknit, sapkát és sálat. Én januárban hallottam erről először, és természetesen máris jelentkeztem a 2015-ös karácsonyra a sapkaszekcióba. Remélem, valakinek pont passzol majd a fejére és örömmel viseli.
És mert decemberig még sok idő van, azalatt nálunk háromszor elkallódna egy sapi, több meg pláne, így rögtön nyitottam is egy dobozt, ebben fogom gyűjteni az elkészült sapkákat.
Egyébként mostanában épp ezzel szórakozom: dobozokat és mappákat nyitok a különböző holmiknak, ezzel párhuzamosan régi dobozokat áttúrok, kiszelektálok, a tartalmukat újracsoportosítom. Ki hinné például, hogy mennyi ceruzahegyezőm van különböző helyeken! Vagy hogy 7 csomag tűzőgépbetét volt itthon szintén itt-ott. Sok kézműves alapanyag is csak áll, mert már meguntam egy technikát vagy megváltozott az ízlésem. Így aztán próbálok minden még használhatónak új gazdát keresni, a használhatatlanokat meg a kukába könyvelem. Új tárolókat venni nem akarok, inkább az összegyűlő cipősdobozokat hasznosítom. Most nem vontam be színes papírral – szép ugyan, de most nem volt kedvem hozzá -, hanem a betűs nyomdával egyszerűen rányomtatom, hogy mit tárolok benne. Kiderült, hogy rengeteg különböző minipecsétet és színes festékpárnát gyűjtöttem össze az idők folyamán, úgyhogy lehet tobzódni!
Kellemes sapkakötést kívánok nektek is az Ambróziához, meg azt is, hogy mire elkészül, végre legyen itt a nyár és felejthessük el a sapkákat egész októberig!
A félbehagyitisz komoly betegség, a fonalasok táborának egy részét rendszeresen felkeresi, teljesen kigyógyulni belőle, ha valaki egyszer elkapta, szinte lehetetlen. Persze nem halálos, csak éppen kellemetlenné teszi az életet. A benne szenvedők rendszeresen beleülnek egy-egy horgoló- vagy kötőtűbe. Mások egészen leszoknak az ülésről, mert egyszerűen nincs szabad vízszintes felület, ahova egyáltalán leülhetnének, mindenütt félbehagyott projektek hevernek szanaszét. A félbehagyitisztben szenvedő betegek családtagjai is elkezdtek önsegítő csoportokba tömörülni és próbálják egymásban tartani a lelket, valamint egészségre ártalmatlan, vegyszermentes molyriasztási módszereket osztanak meg egymással – mert erre van a legnagyobb szükségük. Idővel ők is megtanulnak együtt élni a megváltoztathatatlannal: hogy ha bármilyen szekrényajtót kinyitnak, rájuk dől egy adag fonal vagy lábukra esik egy mappa kinyomtatott és soha meg nem kötött kötésmintákkal.
Már vagy két hónapja engem is különösen erősen támad a kórság. Akkor csapott le, amikor befejeztem egy Cameo kendőt. Azaz majdnem befejeztem, a szálak elvarrását azonban holnapra hagytam. Aztán újra holnapra. És azóta minden nap holnapra. De azzal a lendülettel elkezdtem egy tunikát. Két nap alatt meghorgoltam a nagyját, további egy hét alatt ráhorgoltam egy szélcsipkét és a gomblyukakat. Aztán megint elkapott a félbehagyitisz, és azóta húzom az időt, nehogy véletlenül rávarródjon három darab gomb. A piros gyapjú sem járt jobban, az már március eleje óta várja, hogy felcsavarodjon.
Jelenleg épp ott parkol a projekt, hogy megfontam a két szálat, elkezdtem cérnázni is, de betelt az orsó és most fel kellene gombolyítani, aztán a maradékot is cérnázni. Egyetlen fronton sikerült győznöm. A granny terítő, amit az új asztalhoz horgoltam, mindössze egyetlen hétig várt a szegélyre, aztán egy este alatt befejeztem, sőt, még a szálvégeket is elvarrtam. Most aztán jól eldicsekszem vele, hátha aztán megjön a kedvem a többi projekt befejezéséhez is. Vesszen a félbehagyitisz!
p.s.: a terítő rögtön fel is kerül a 15/2015-ös listára a lakberendezési holmi kategóriába.
Az expat életmódnak elvileg semmi köze a horgoláshoz, gyakorlatilag viszont nagyon is van. Mert ha két-három havonta hazamegyünk, akkor van lehetőség betárazni a Barkában, és mert arra nem számíthatok, hogy ha mégis kevés a fonal, majd leugrok utánpótlásért, ezért inkább bőven számolom az adagot. Aminek viszont a rengeteg maradék a következménye – rengeteg egy projekthez, kettőhöz viszont kevés. Aminek viszont az a nyomasztó érzés a következménye, hogy már megint kevés a hely a fonaltárolómban, és egyáltalán, mihez kezdek ennyi kisebb maradékkal.
Ezek a Drops Cotton Lightok egy táska készítéséből maradtak vissza, 6 szín, némelyikből 2 gombóc, másból csak egy vagy egy se. És maradt még három kis négyzet is, ezek is csak árválkodtak hónapokig egy zsákban. Egész addig, amíg be nem gyorsult az asztal-sztori, amit egyszerűen muszáj elmesélnem.
Egész sokáig, családi életünk első 9 és fél évében kijöttünk egész pici asztalokkal. A legelején egy háromszemélyessel, aztán amikor azt lecseréltük egy 6 személyes Jokkmokkra, úgy éreztük, hogy ez már királyi méret. És bár korábban imádtam vendégeket hívni, valahogy volt az a korszak, amikor beleképzeltem magam a vendégek helyébe, amint egy átlagos, gyerekekkel bonyolított étkezésnél az asztalnál ülnek, és azt gondoltam, ettől az élménytől inkább megkímélem, akiket szeretek. Ennél fogva a hatszemélyes asztal még túl nagy is volt tulajdonképp, de mindenképp épp elég nagy. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nahát, egész szalonképesek lettünk, nem minden esetben lesz minden asztalnál ülő nyakig lekváros a reggelinél, általában egyéb katasztrófák se történnek, a leves a tányérból egyenesen a szájba került, és más ilyen dolgok. Bámulatos! Na de ekkor már Bécsben voltunk, vendégek szökőévben egyszer jöttek. Akkor viszont jó sokan. A sok persze relatív, de ha négyőnkhöz kettőnél többen jöttek, az egy hatszemélyes asztal birtokában már soknak számított. Kell egy nagyobb asztal, mondjuk nyolcszemélyes – mondtuk úgy nagyjából 2012 közepén. Na de hely nincs túl sok, legalábbis nem hosszában.
Nálunk a dolgok lassan szoktak kialakulni, a szükség lenne rá és a cucc beszerzése / megcsinálása között évek is eltelhetnek, amikor látszólag egy lépést sem teszünk a cél felé. Valójában azonban a felszín alatt mindenféle zajlik. Például jártunk sokat étterembe, természetesen nem az asztalok miatt, de ha már ott voltunk, mindig megjegyeztük, hogy az adott asztal hol helyezkedik el vágyaink asztalához képest. Egy mexikói vendéglőben akadtunk rá az optimális asztalra. 8 személy elfér körülötte, négyzet alakú, tulajdonképpen alig nagyobb, mint a régi, mégis teljesen tágas, és a terítékek közötti tér is végtelennek tűnt, tehát végre majd tálalni is lehet az asztalon. Zseniális! Pont ilyet szeretnénk! Teljesen felvillanyozódtunk, hogy létezik az ideális asztal, és onnantól kezdve mindenütt kerestük. Meg kellett állapítanunk, hogy az asztalok az asztalboltokban borzasztó drágák. És ráadásul általában hosszúkásak. Van az ideális asztal, de nem kapható. Sebaj, akkor csináltatni kell, mondtuk magunkban, majd amikor megérdeklődtük a csináltatott asztal árát, valamint hozzáadtuk a kiszállítás költségét, hirtelen úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó nekünk a jó öreg Jokkmokk. Már 2013 második félévében tartunk. Ekkor egy különösen bátor pillanatomban, két pohár bor után felvetettem Apahajónak, hogy felhívhatnánk a mexikói éttermünket, hogy nem adnának-e el nekünk egy asztalt. Ezt aztán annyiban is hagytuk, mert nem láttam az arcán az egyértelmű lelkesedést. Meg amúgy is, hogy hozzuk haza. Nem nagy épp, de azért sima személyautóba nem fér bele. Nem mintha lenne sima személyautónk.
2014 márciusában aztán újra ott ebédeltünk a mexikóiban, ahol igen kiváló a rántott csirkeszárny, amit K. nagyon szeret. Mikor kértük a számlát, gyorsan megkérdeztük a tulajdonosnőtől, hogy nem írna-e hozzá egy asztalt is. Nem mondott spontán nemet, amit jó jelnek vettünk. Az üzlettársával folytatott rövid telefonos tanácskozás után végül ígéretet kaptunk egy asztalra. Az ára egészen vicces volt, szóval már csak a szállítást kellett megoldani.
Amikor az asztal megérkezett, az érzés elég vegyes volt. Igen, itt a tökéletes asztal. Nem, ez a koszdarab nem jön be a lakásba. A kapott darab ugyanis 20 éve az összes telet a szabadban töltötte, ami nem tűnik fel annyira, amikor az ember árnyas gesztenyefák alatt rántott csirkeszárnyat lakmározik róla, de ha ugyanez az asztal hirtelen a nappaliba kerül, akkor a szem hirtelen észreveszi a lábon lévő vastag sárréteget és az asztallap aljára ragasztott rágógumikat.
Na miért vannak a jóbarátok és a sok kedves FB-os kreatív ismerős? Hirtelen pár óra alatt komplett távoktatást kaptam bútorfelújításból. Gyorsan beszereztünk egy csiszológépet, és a tavaszi pár nap szabadság alatt újjávarázsoltuk az asztalt. Mostanra már a viaszos felületkezelés is kész van annyira, hogy már nem tragédia, ha kiömlik egy kis víz. A tökéletesítés, néhányszori olívaolajas lekenés meg majd még következik, ahogy épp kedvem és időm engedi. A székek még a régiek, és már várom, hogy melyik pillanatban roskadnak össze alattunk, de majd ez a része is kialakul. Csak évek kérdése nálunk az ilyesmi.
És akkor vissza a poszt elejéhez, a képen látható terítőhöz: persze a négyzetes asztal négyzetes terítőt követel. Az eddig használt hosszúkás horgolt terítők, amiket itt a blogon az ételfotókon is sokszor lehetett látni, valahogy nem mutatnak igazán a mostani asztalon. És itt a szerencsés egybeesés, hiszen a sok Drops Cotton Lightból egy négyzetes terítő pont kitelik. Végül minden jó lesz, megmondtam már az elején.
Közeleg a tavasz, ami nemcsak a fotoszintetizáló lelkemnek tesz jót, de a blognak is. A Staccato shawl ugyanis már januárban elkészült, csak élvezhető minőségű fényképet nem sikerült készíteni róla. Három gombóc Barka Esti mese fonalat használtam meggypiros árnyalatban.
