Szubjektív

 Az egyház egy óriási Netzwerk, ami azt is jelenti, hogy a tévében, rádióban, neten megszerezhető infók mellett szinte mindig van lehetőség hozzájutni közvetlen, személyes beszámolókhoz. Pénteken a Japánban élő protestáns németek lelkésznőjének néhány körlevelét kaptam meg egy kollégámon keresztül. Mivel nem konkrét címzettje volt, hanem nyilvános levélnek íródott, gondolom, nem gond, hogy néhány engem különösen megérintő részletet lefordítottam belőle:

“A japánok nagyon nyugodtan reagálnak a helyzetre. Folyamatosan úgy élnek, hogy tudják, bármikor bekövetkezhet egy természeti katasztrófa, ezért aztán a legkülönfélébb eseményekre jól fel vannak készülve – már amennyire az efféle kiszámíthatatlan dolgokra fel lehet készülni. Mindenki nagyon fegyelmezetten teszi a kötelességét, amelyet az ilyen vészhelyzetekre ráosztottak. Gyakran vannak katasztrófavédelmi riadók, tehát mindenki pontosan tudja, mi a dolga.”

“Időközben már olyan embereket is látunk, akik boldogok – mert életben maradtak és mert újra megtalálták egymást, s olyanokat, akiket megmentettek. (…) Olyanok is vannak, akik kétségbeesve keresik hozzátartozóikat a szükségszállásokon, s közben egymást kölcsönösen biztatják: Gambatte kudasai! Legyen erős, amennyire csak tud! És akinek mondják, az hálásan fogadja a bátorítást.”

“Most először értem meg, miért van a japán kultúrának az a bizonyos szomorkás kisugárzása. A németre fordított japán könyveknek mind van egy tompa, fatalisztikus, magányt árasztó alaphangulata. Nem azért, mert a társadalom elöregedőben van, és nem az ezzel járó szürkés patina miatt, ami mindent bevon – bár talán ez is szerepet játszik. Nem is azért, mert a japán nyelv lefordíthatatlan, hiszen olyan a nyelvtan struktúrája, hogy egyetlen betű is mély érzéseket képes kifejezni. De az a nemzet, amely ilyen katasztrófákat él át és aztán továbbél, megőrzi ezek lenyomatát a lelkében.”

“Két nappal ezelőtt beszélgettem egy gyülekezeti taggal, aki arról beszélt, mennyire hátborzongató, hogy tovább kell élni a hétköznapokat és dolgozni, miközben emberek meghalnak, világok omlanak össze és semmi sem olyan, mint azelőtt volt.
 Mi a fontos ezekben a tapasztalatokban? Az egyébként olyan fontos életünk, a pénzkeresés, a dolgok kézben tartása és alakítása nem csak külső máz? Lényegtelen hiábavalóság? Salamon bölcsessége jut eszembe: minden hiábavaló és csak olyan, mint egy fuvallat. Eltolódnak a hangsúlyok. Igazán fontosak csak az emberek, a kapcsolatok, a gondolatok és érzések megosztása, annak kölcsönös elmesélése, hogy mi van velünk.
 És mégis: csináljuk tovább, tesszük, ami a dolgunk és imádkozunk Isten jelenlétéért, ami erőt és nyugalmat ad nekünk. Annak oltalmát keressük, aki fölött nincs hatalmunk. Nincs más lehetőségünk: imádkozunk és tesszük, ami a dolgunk. Csak ennyi, de ez nem kevés.”

Tetszett a bejegyzés?