Hahó, itt vagyok újra. Vagyis itt vagyok épp most. Véletlenül. Átmenetileg.
Sok volt már az utazásból az elmúlt hetekben, a bőröndök ki és becsomagolásából, az ismretlen város macskakövezett utcáin gurulósbőröndöt magam után húzásból. Ennek örömére ma egy szinte egész napos, őzikelátós piknik után (itt) nekiálltam régi tervemnek, a szilánkos technika kipróbálásának. Egyelőre itt tartok, de lesz ez még nagyobb is. Tengerészstílusban, ahogy már régen szerettem volna.
És ha már szilánkok, akkor eszembe jutott ez a kapu, amit az egyik utazás során fényképeztem Freistadtban.
Csudaszép középkori kisváros, ilyen utcácskák vannak benne.
És ilyen belső udvarok – ahol egyébként laknak is. Nem irígylem őket, átvezet rajtuk egy forgalmas hivatalos idegenvezető útvonal. (Na jó, ezt csak azért mondom, mert igazából irígylem őket. Jól el tudnám képzelni, hogy itt lakom.)
A legjobban persze az tetszett – bükki lány lévén – hogy az utca végében a hegyek látszanak.
S hogy lássátok, figyeltem az idegenvezetésen, még egy kis érdekességet is mesélek: azért van egy házon általában három vagy három többszöröse ablak, mert három ablakonként vetették ki az ablakadót. Anno – az évszámot nem jegyeztem meg.
Ezt meg csak azért, hogy látszódjon, milyen hihetetlenül jó idő volt és hogy a színek olyanok voltak, mint Olaszországban. Már csak a tenger hiányzott, meg az, hogy meló helyett szabin legyek ugyanitt. Szerencsére ez is csak hetek kérdése – s a környék annyira megtetszett, hogy hirtelen felindulásból foglaltam is pár éjszakát egy közeli faluban családi nyaralás céljából. Hiphiphurrá, nyaralunk! Majd. A távoli, munka által elhomályosított jövőben.
Na jó, persze nem panaszkodom – nagyon szép helyeken járok munka apropóján. Már csak annyi hiányzik, hogy a családot is vihessem. Ennyi távollét után már az is hiányzik, amikor tépik egymást valami játék miatt, az esti őrület, meg a reggeli, szóval csupa olyasmi, amiről nem is gondoltam, hogy hiányozni tud.
Tetszett a bejegyzés?