Az idei év egyik legfontosabb gyereknevelési témája nálunk az önállóság. Valahogy ráébredtem, hogy a gyerekek sokkal több dolgot képesek lennének megcsinálni maguktól maguknak, csak éppen mindannyian megszoktuk, hogy készen kapnak mindent. Óriási a különbség aközött, ami az én gyerekkoromban volt normális elvárás és aközött, ami mostanában. Szerintem egyébként nemcsak nálunk, hanem az ismeretségi körömben úgy általában igaz ez, legalábbis az utóbbi hónapokban így vettem észre. Amikor én 8 éves voltam, egyedül bevillamosoztam a belvárosba, eközben többször átmentem úttesten, kisebb bevásárlásokat a kisboltban képes voltam elintézni, ehhez pénzt is kaptam és képes voltam megőrizni a visszajárót is. Nagymamámék kertjében simán le lehetett küldeni szedni egy csokor petrezselymet, és azt meg tudtam különböztetni a zellertől – és még rengeteg hasonló dolog. Most az úton való átkelés a sokkal több autó és főleg az utcákon mindkét oldalon parkoló autók miatt olyan feladatnak tűnik, amihez el kell érni a 140 centis testmagasságot, ha az ember biztosra akar menni. (És ha van, amiben biztosra akarok menni, akkor az a közlekedés.) Emiatt aztán az egyedül bevásárlás is lehetetlen, vagy legfeljebb úgy működik, hogy elmegyünk együtt a boltig, aztán Do bemegy egyedül egy-két dologért. Persze csak olyanokért, amik az alsó polcokon vannak. Nem az igazi. A kompromisszum az lett, hogy otthoni dolgokban próbálom mindkét gyereket önállóságra szoktatni. Meglepő módon kisebb az ellenállás Kristófban, ő gyorsan belenyugodott abba, hogy ha szombat hajnalban szeretne müzlit reggelizni, akkor azért nem szükséges felkeltenie a felnőtteket. Egy kisebb konyhai szekrényt átrendeztem, odakészítettem mindenféle edényből néhány darabot, hogy könnyen elérhessék a gyerekek. (Habár ha a csoki megszerzéséről van szó, akkor a magas szekrény sem akadály.) Így az olyan mondatokat, miszerint kérek vizet, már általában meg sem hallom. Persze újra és újra bepróbálkozik Do, és én is elfelejtem időnként, hogy már más időket élünk, de úgy összességében szerintem jól haladunk. Nemrég jött az ötlet, hogy főzni is jó lenne elkezdeni megtanulni – nehogy már a gyerek hamarabb tudjon varrni, mint elkészíteni egy egyszerű ételt. 🙂 Akkor már tudtam, hogy hamarosan gyerekeknek szóló szakácskönyveket fog kapni a keresztmamájától, s most végre sor is került az átadásra. Azóta Do – hozzám hasonlóan – hobbiszinten olvassa a szakácskönyveket.
Ebben a Bereznay Tamás-féle szakácskönyvben például sok és sokféle recept van. Tetszik, hogy találhatunk benne levest, pizzát, édességet és salátás-zöldséges ételt egyaránt. A receptek tényleg nagyon rövidek és áttekinthetőek, igazán gyerekbarát stílusban íródtak. Van egy pár, amit Do valami miatt nem szeret, azokat fogjuk a végére hagyni, de egy kevésbé válogatós gyereknek szerintem tényleg jól eltalált, életközeli receptválogatás.
Elvileg az lett volna az ötlet, hogy minden receptet egy kis történet vezet be – s ez nem is lett volna rossz. Valójában sajnos a történetek – meséknek semmiképp nem lehet nevezni ezeket – alulról súrolják az Annapeti színvonalát, ami azért elég súlyos. Így mondjuk a könyvre összességében három csillagot adnék az ötből, de a receptes illetve főznitanulós rész szerintem nagyon jól használható, csak a sztorik fárasztóak.
Egy másik könyvben csak burgonyás receptek találhatók, ennek ellenére abszolút nem unalmas.
Persze egy kicsit is főzni tudó anyuka simán megtanít egy krumplipürét fejből is a gyerekének, ez a szakácskönyv viszont tényleg a nulláról indul, úgyhogy bőven elég, ha anya vagy apa épp csak a lakásban van és lelki támogatást nyújt, mert a többit a gyerek teljesen egyedül meg tudja csinálni. Na jó, a krumplihámozásban lehet, hogy elkel egy kis segítség. A lapok vastagok és vízállóak, minden hozzávaló, a szükséges eszközök és a főzés lépései is le vannak rajzolva, az elkészítés menete azért betűkkel is ott áll, ha a kép nem lenne egyértelmű, bár szerintem az. Kevés hozzávalós, egyszerű ételeket készíthetnek a gyerekek ebből a füzetből: tepsis krumplit, parmezános krumplinudlit, krumplis palacsintát, ilyesmit. Szerintem nagyon jó választás ez a szakácskönyv, Do alig várta, hogy hazaérjünk a nyaralásból és megfőzhesse az első krumplis palacsintát (előreláthatóan holnap). Természetesen erről és egyéb önállóság-témájú vívmányunkról is tudósítok időnként. És nálatok hogy van ez az önállósággal? Hány éves korban milyen területeken önállósodtak?
Tetszett a bejegyzés?
2014-08-24 at 08:06
Ebben nagyon igazad van!! Szerintem is ezek az olyan dolgok, amiben erdemes a gyerekeket `fejleszteni` es nem meg infot tunkolni a fejukbe.
Nalunk az otthoni reszt nagyon koran kezdtem igy sok minden mar rutin nekik. A mosogatogepet en mar alig hasznalom, a teregetesnel bizonyos dolgokat nalam jobban csinalnak, recycling stb.
D. mikor 2,5 eves volt akkor a mikroban meg tudta melegiteni az elozo este a hutobe bekeszitett tejet. Mara ezt ujra tanulja:-)
Nekem iden volt nagy lepes, hogy iskolaba egyedul mennek busszal. De pont azert oda es nem a bolta, mert nem kell uttesten atmenni. Szerintem mindenkinek megvan a maga paraja, az enyem, hogy elutik a gyereket, es meg csak nem is az o hibaja (ami persze vegul tok mindegy).
Kivancsi vagyok a fozos kalandra, mert szerintem is kell konyv, mert elfeljtik mibe mi kell. D pl maga kezdett irni receptes konyvet, az is jo moka.
2014-08-28 at 15:12
Jó hallani rólad, Kriszta 🙂 Az sk receptkönyv szuper ötlet, szerintem az lesz a következő lépés, ha már az a néhány alapétel megy és rákap a saját kreációkra. Akkor még írást is gyakorolhat egyúttal, remélem, nem veszi észre.