Mielőtt teljesen átmennénk gasztroblogba itt, illik, hogy lassan hozzak egy horgolós projekt is. Mert horgolok szorgalmasan, ezt a takarót például januárban kezdtem és máris elkészült – beleértve a szálelvarrást is. Nagy dolog ez nálam, és nem mondható el a tavaly nyáron kezdett hexagonos takaróról, aminek kilógó szálvégeinek száma továbbra sem csökkent egy darabbal sem.
Nekem most a sok tarka takaró után egy visszafogott szürkéhez volt kedvem. A fő kritérium pedig az volt, hogy lehetőleg minél kevesebb szálat kelljen elvarrni. A szürke sávok általában épp – vagy megközelítően épp – két gombóc fonalat ettek meg, így nem kétsoronként, hanem csak nyolcsoronként voltak szálvégek. A takaró szélessége most kisebb, mint szokott, de még így is tökéletes ehhez a fotelhez meg egyszemélyes kuckózásokhoz is.
Bravo fonalból 4-es tűvel horgoltam, a szegélye pedig az eredeti mintától eltérően egy sor rövidpálca, egy sor egyráhajtásos pálca és légszem váltakozása, az utolsó sor pedig ötös kagylókból áll.
Nem tudom, ismerős-e nektek az a jelenség, hogy bizonyos hozzávalók egyszercsak megjelennek a kamrapolcon/szekrényben/fiókban, és már egy héttel később is teljes az értetlenség, hogy mit keresnek ezek itt. Nálam ezek tipikusan távolkeleti konyhai alkatrészek, úgyis mint adzukibab vagy most éppen a sobatészta. Olvastam nyilván egy receptet, amihez kellett sobatészta, hetekkel utána megörültem neki, hogy kapható, betáraztam, aztán nem találtam meg a receptet vagy nem is kerestem. Aztán eltelt egy év és közeledett a lejárati dátum – bár mit tud lejárni egy száraztésztán. Mindegy, nekiveselkedtem és kerestem receptet hozzá. Elég kiábrándító volt olvasni, hogy gyakorlatilag egy sima levesbe mártogatva szokták ezt a tésztát enni, bár igaz, hogy meg van bolondítva egy kis szójaszósszal meg mirinnel a leves. Na de mirint égen-földön nem kaptam, szóval titkos megkönnyebbülésemre ezt az alapverziót el kellett vetnem. Így a recept abszolút nem autentikus, mindössze annyi keleties van benne, hogy só helyett szójaszószt használtam és megszórtam szezámmaggal. Viszont a gyerekek is megették, az ilyen receptek pedig érdemesek a megörökítésre.
A sobatészta egyébként hajdinalisztből van, így extra egészséges és mégsem “túl egészéges” az íze – ahogy a gyerekek nálunk a teljes kiőrlésű tésztát jellemzik. Forrásban lévő vízben 4 perc alatt készül el, igazán villámgyors.
A feltéthez harminc deka friss lazacpisztrángot használtam, nyilván ízlés szerint mindenféle filézett friss hal jó hozzá. A halszeletet kisebb kockákra vágtam és serpenyőbe, egy evőkanál olvasztott vajra tettem. Szintén hozzáadtam egy répát hosszú, vékony csíkokra vágva. Egyenletesen leöntöttem az egészet egy citrom kifacsart levével. Kevergettem egy keveset, hogy színe legyen, utána pedig öntöttem rá egy deci fehérbort és lefedtem, hogy teljesen átpárolódjon. Amikor nagyjából késznek ítéltem meg, még megszórtam egy kevés csírával, egy evőkanál pirított szezámmaggal és kis szójaszósszal beállítottam az ízeket.
A feltétet és a leszűrt tésztát egy tálban összekevertem, a felnőtt részbe pedig még egy kevés ruccola is került. Most elfogyott a minekisvettem sobatészta, de attól tartok, ez a nem autentikus recept annyira bejött nekünk, hogy hamarosan megint lesz otthon soba. Addig azért megpróbálok valamit az adzukibabbal is kezdeni, az is már lassan iskoláskorba lép.
Nem tudom, hogy tényleg igaz-e vagy csak az észlelésem torzult, de nekem úgy tűnik, mintha január eleje óta folyton lebzselne otthon valaki. Az első hét még iskolai szünet, utána mintha lett volna egy-másfél hét, amikor mindenki intézményben volt és én nyugodtan foglalkozhattam a feladataimmal. Utána elkezdődött a szokásos félév végi betegség. Utána volt egy hét iskolai szünet, ami aztán észrevétlen átfolyt betegségbe, aztán megint rövid normalitás és megint betegség. Most már igazán elég a folyamatos készenléti állapotból. Nem mintha alapból ez az orvoshoz járáson kívül sok feladatot jelentene, legtöbb esetben némi ránézés és teafőzés pont elegendő, mert szegény beteg úgyis alszik. Na de a főzés. Összekoordinálni, hogy ne legyen semmi nemszeretem alapanyag semmiben – ez az igazi kihívás. Általában nem sikerül és akkor jön a húsos az egyiknek, húsmentes a másiknak, de zöldség se legyen benne. Hát a múlt héten volt az a nap, hogy azt mondtam, nem érdekel, azt főzök, amihez nekem van gusztusom, aztán akinek nem tetszik, azt rettentően sajnálom eszik szalámis kenyeret.
Hétköznap nem állok neki tésztát gyúrni, így az most sima bolti quiche-tészta volt, a töltelék pedig a következő:
5 nagy fej gombát, egy kis fej vöröshagymát és fél fej brokkolit apró darabokra vágtam. A hagymát és a gombát kis olajon fedő alatt puhára pároltam, majd amikor ez megvolt, még egy percre hozzáöntöttem a brokkolit is.
Felvertem két tojást, tettem bele 3 evőkanál tejföl és tejszín keverékét, kevés borsot és sót, összekevertem az egészet.
Egy piteformát kivajaztam-liszteztem, kibéleltem a tésztával, ráöntöttem a brokkolis-gombás keveréket, arra rászórtam egy marék felkockázott szalonnát, két marék reszelt sajtot, majd leöntöttem az egészet a tojásos-tejszínes keverékkel.
Légkeveréssel sütöttem 190 fokon addig, amíg szép barna lett a teteje, ez úgy 25 perc körül volt.
Természetesen alapból elutasította a nagyközönség az elfogyasztást, de később bevallották, hogy tizes skálán öt vagy hat pontot azért ért a produkció, ezt pedig adott zsűritagoktól én kifejezett elismerésnek vettem. A zsűri két kevésbé problematikus tagja pedig azon vitatkozott, hogy ki ehet több szeletet vacsira a maradékból, így melegen ajánlom nektek is. Egyébként hidegen is, úgy is finom.
Tudjátok, van az a mondás, hogy először legyen szobanövényed, ha az túlél, akkor háziállat és ha az is, akkor jöhet a gyerek. Tisztelettel jelentem, hogy akkor most már hivatalosan is szülhetnék, kár, hogy túl vagyok a negyvenen.*
De tényleg, a szobanövényeim egészen sokáig a lassú haldoklás állapotában voltak, volt persze, ami teljesen meghalt, a legtöbbje csak szimplán nem nőtt, nem volt szép, de azért mégis vegetált valahogy. Időnként ledobták minden vagy szinte minden levelüket két hét alatt, a gondoskodásra, átültetésre éppúgy hattyúdallal reagáltak, mint az elhanyagolásra. Idén valahogy minden más. A korallvirágom másodvirágzik. Soha, de tényleg soha nem sikerült még életben tartani se korallvirágot, másodvirágzásról nem is beszélek. A Ficus benjamicus, ami egy kis kényeskedő hercegnő, egészen aktívan hajtja az új leveleket és nem volt eddig erős lombhullatása az utóbbi 12 hónapban. A júniusban szülinapomra kapott bonsai is még mindig él és hozza az új leveleket. A két orchideám, ami eddig ha virágzott is, maximum néhány virággal tisztelt meg, most roskadozik a fürtök alatt, de szó szerint, egy dobozzal kellett kitámasztanom a cserepet, mert lehúzta a virág súlya. Naponta többször járok csodájára és lelkesen fotózgatom, kábé mint mások a gyerekeiket. És ha már ennyi fotó készül róla, akkor berakok ide egy olyat, amin a legutóbb elkészült granny terítő is szerepel – amiről eddig csak minősíthetetlen rossz megvilágítású képet láttatok itt.
*A mondás egyébként baromság, a gyerekeket könnyebb életben tartani, mint a szobanövényeket, ők ugyanis elég hangosak, ha valami nem felel meg nekik.
Ha kinézek a dolgozószobám ablakán, élénkkék eget látok élesen elkülönülő fehér bodorfelhőkkel, a fa, amelyet a borostyán teljesen benőtt, élénk sötétzöld, az épp rügyező fa ágain világoszöldek a pamacsok, az aranyvesszőbokor pedig vidám sárga. Minden színes és már nagyon hiányzott ez a dőzsölés a szememnek a hosszú tél után. Milyen fura, hogy a még a szürkeségben elkezdett kékes-lilás fonásom akkor igazi színbombának számított, most pedig egészen kis visszafogottnak tűnik! A kék és lila szöszben tejprotein részek is voltak, és az egész picit fátyolossá tette a kész fonalat.
Ilyen volt lánykorában:
Még gondolkozom, hogyan találhatná meg élete értelmét. Az biztos, hogy szőni szeretném, ezért is fontam lace vékonyságúra és ezért nem cérnáztam. Natúr és tűzvörös felvetésekre megyek most a tavasszal, mindkettőbe illene, és mindkettőnek nagyon más hatása lenne. Sejtem, hogy az előre tervezésnek nem sok értelme van, majd meglátjuk, mit hoz az a nap, amikor ott leszek a szövőszék előtt.
A határidő a legjobb múzsa, és ez a kreatevékenységekre is igaz. Szombaton nyílik lehetőségem átadni ezt a tavaly tavasszal szőtt sálat a leendő tulajdonosának. Tippeljetek, hány rojt van eddig kész! De mivel rövid rojtot tervezek, azaz csak csomózni kell, sodrogatni nem, így igenis reális, hogy péntek délután-este elkészüljek vele.
Az akaratlan növényi festésről meg annyit, hogy megtudtam, a kenderkötél is fest. A kedvenc szőnyegemet, amin általában a kreacuccokat is fotózom, mert olyan kellemes-semleges törtfehér színű, megpróbáltam beáztatni a fürdőkádban. Az egy dolog, hogy megszárítani igen nehéz lakásban és ázottpumaszag van azóta is, de még a kenderkötél, amire a szőnyeg csomózva van, is kieresztette a színét, szóval a semleges színnek lőttek. Majd ha szusszanok egyet, és az nem lesz március vége előtt, megpróbálom kémiai szerek bevetését, amit egyébként el akartam kerülni, ezért is áztattam be. Legyetek sokkal okosabbak, mint én, használjatok egyből kémiát, ha szőnyeget akartok tisztítani! Én meg addig is keresem a megfelelő fotóhátteret. Hamarosan jelentkezem a Stephen West pulcsimmal és remélhetőleg ezzel az addigra már kész sállal. Jó alkotást addig is!
Hosszú szünet után megint visszatér a hagyományos szerdai poszt, ahol az épp folyamatban lévő kötéseket, horgolásokat mutatom meg. Gondolhatjátok, hogy bőven van matéria ehhez a rovathoz. Az egyik legkedvesebb, ugyanakkor mégsem nagyon haladó kötésem az Abalone Shawl.
Az alapanyagokat a novemberi bécsi fonalvásáron vettem, amiről röviden írtam az év végi visszatekintő posztomban. A szürke fonal hihetetlenül puha fair alpaka, a rózsaszínes pedig egy kézzel festett, metálszállal font Wollfeuerwerk kreáció. Érdekessége, hogy majdnem egyszínű, közben meg mégsem. Leheletnyit változik közben a pink árnyalata, néha kicsit lilásabb, néha rózsaszínes-sárgásabb, ugyanakkor minden a rózsaszín tartományban. Szeretni fogom a sálat, kétség nem fér hozzá, ha valaha elkészül.
Ennél a projektnél éreztem rá arra, hogy nem mindegy a tűméret. Sajnos már csak a kötés közben és én nem vagyok az a bontós típus, így most ennek ilyen fésületlenek a szemei. Talán a blokkolás javít rajta, de az biztos, hogy ha újra kezdeném, féllel kisebb tűt választanék. Erre ezután biztos jobban fogok figyelni.
Mindkét nagymamám egész életében kézimunkázott. Az egyik nagymamám óvónő volt – bár ezt abszolút nem tudtam elképzelni róla, nem volt az a gyerekkel játszadozós típus, otthon a házimunkán kívül semmire nem volt ideje és állandóan panaszkodott, hogy mennyi dolga van. Viszont csodás csigatésztát gyúrt, jól és sokat főzött, szőnyegeket csomózott, kötött, amerikás magyaroknak hímzett matyó terítőt, mégpedig hatalmas étkezőasztal méretben. Én is kaptam tőle egy csodaszép hímzett terítőt, amit ugyan csak ritkán merek ténylegesen használni, de azért amikor előkerül, mindig bámulom. Legalább egy év munkája lehet benne. A másik nagymamámnak szakmája is volt a varrás, édesanyja tanácsolta neki, hogy tanulja ki a szabóságot, mert ruhára mindig szükségük lesz az embereknek, az biztos megélhetés. De nemcsak varrt, hanem hímzett, subázott, kötött, horgolt is. Évekig járt neki a Fürge ujjak és amikor halála után átnéztem ezeket a régi füzeteket, feltűnt, hogy mennyi modell volt, amit elkészített az újságból. Sose állt meg a keze, tévézés közben is molyolt mindig valamit.
Egyszer megkérdeztem őt, miért nem tanította meg az anyukámat kézimunkázni. Amit mondott, az annyira kijózanító volt, hogy még 20-25 év után is emlékszem rá. “Azért, Adélkám, mert meg akartam kímélni attól, hogy kötelességének érezze a varrást, kötést, és egy perc nyugta se lehessen.”
Abban az időben még nem szabadidős opció volt a kézimunka, hanem túlélési technika. Nem volt normális választék a boltban, tehát megvarrták, ami kellett. Kikopott a kabát, nem volt pénz újra, tehát kifordították, megcserélték a bélés helyét és úgy hordták tovább. Felnőttruhából gyerekruhát szabtak, homokban csúszkálni, főzelékkel leeni jó lesz az is. Olcsóbb volt a fonal, mint a kész pulcsi, tehát spórolásból megkötötték. Ha kinőtte a gyerek, lebontották és a fonalat újrakötötték valami mással csíkozva. Ha még élne a nagymamám, csodálkozna, hogy mi fonalra a luxus büdzséből költünk és önkényeztetésnek számít, ha valaki sk ruhát hord, mert az esetek többségében az anyag is többe kerül, mint a kész ruha a boltban.
Pár éve egy barátnőm, akivel osztjuk feminista nézeteinket, csodálkozott, hogy ennyire fontos része lett az életemben a fonalazás. Merthogy ez olyan klisészerű: nő, tehát barkácsol, köt, horgol, főzőcskézik. Aztán elmondtam neki ezt a sztorit a nagymamámról. Hogy igen, külsőre az látszik, hogy ő is köt meg én is. De ő ezt külső elvárás miatt tette, én pedig szabadon választottam és ha nem lenne kedvem, azonnal leállhatnék és elmehetnék helyette barlangászni vagy madarat gyűrűzni, vagy megtanulhatnék valami küzdősportot.
Az, hogy ma nőként van szabadidőnk, amit akárhogy felhasználhatunk, az, hogy van saját fizetésünk, amiből szabadon költhetünk akár fonalra is a férjünk engedélye nélkül, az, hogy nyithatunk egy blogot és nyilvánosan elmondhatjuk a véleményünket, az mind a feministáknak köszönhető. Ahogy a nőnap is. Nem az a lényege, hogy a férfiak egy csokor virággal hódolatukat fejezék ki a gyengébbik nemnek. Ez talán a legnagyobb féreértés, ami csak történhetett a nőnappal, és ezt nem azért mondom, mert nem szeretem a virágot. De ha van olyan nap az évben, amikor ennek nagyon nincs ideje, akkor az pont március 8. Nőnap van és én azt ünneplem, hogy habár nő vagyok, van választásom. Lehetek búvár vagy orvos, miniszterelnök vagy asztalos. Horgolhatok, ha kedvem van, ha pedig nincs kedvem, akkor nem horgolok és egy percig sincs bűntudatom emiatt.
Régen jelentkeztem utoljára főzős bejegyzéssel, aminek oka, hogy az utóbbi hónapokban a jól bevált és már posztolt receptjeimet főztem általában. Ez február második hetétől annyiban változott, hogy már nemcsak magamnak kell ebéddel készülnöm, hanem Do is otthonról visz magával meleg ételt keddtől csütörtökig, pénteken pedig ugyan nem viszi magával, de otthon ebédel. Neki pedig nem egyszerű főzni, jóval többet kell gondolkodnom hozzá.
Az egész úgy indult, hogy valamikor nyáron-ősszel rájött, hogy nem szeretne húst enni. Az ok nagyjából ugyanaz, mint nekem is volt kamaszkoromban: látta egy filmben, milyen állapotok vannak a húsiparban és megundorodott tőle. Az undor ellen sokat nem lehet tenni, szóval átbeszéltük, hogy kábé mit és hogyan kellene táplálkozni, hogy mégis elegendő fehérjéhez meg vashoz jusson. Szerencsére a halászatról még nem tájékozódott, meg mondjuk egyébként is igyekszünk fair halászatból származó halakat enni, így azért nem annyira lehetetlen a változatos főzés. Ami viszont megnehezíti a dolgot, hogy a zöldségek közül is rengeteg van, amit nem szeret. Így eltelt fél év menzázással, és félév végén megpendítette, hogy igazából a vegetariánusoknak szánt ételek elég egyhangúak, meg egy csomó mindent nem szeret, ami a menzán van, úgyhogy a szünet után nem szeretne ott enni. Ha ez egy évvel korábban van, akkor megvonom a vállam és azt mondom, hogy ez van, ezt kell szeretni. Most viszont tökéletes a csillagok együttállása, otthonról dolgozom, ráadásul csökkentettem a munkaidőm félállásra, és még csak nem is utazgatok havi egy-két napnál többet, így tudtam válalni a napi szintű főzést. Éljen!
S hogy ezt miért fejtem ki ilyen hosszan? Mert egy hónap elteltével óriásit léptünk előre – és remélem, ezzel sok rosszevő gyerek szüleinek adok egy kis reményt. Az első hét előtt megbeszéltük és felírtuk, hogy milyen ételek, alapanyagok kapnak zöld lámpát. Nem volt hosszú a lista. Egy szakácskönyvet is Do kezébe adtam, hogy jelölje be azokat a recepteket, amelyeket ehetőnek vél. Ezen a nyomon indultam el. Az első héten csak tuti dolgokat főztem, amiket otthon is megeszik: gombás rizottót, kéksajtos tésztát és paprikával és sajttal töltött tortillát. Aztán vérszemet kaptam és csináltam egy párolt savanyúkáposztás gnocchit, serpenyős zöldséget, amiben volt olyan zöldség is, amit addig nem evett, tepsiben sült céklát, zellert, krumplit és édesburgonyát. A vicc egyébként az, hogy ezeket az ételeket a cékla kivételével már babaként megette, csak aztán a közösségi étkeztetésbe került, ahol hirtelen kiderült, hogy ez sem ehető meg az sem. Így most újra elkezdtük a rászoktatást és nicsak, sikerül.
Az étel szállítására egy csini rózsaszín termoszos éthordót vettem, nyilván fontos volt, hogy jól nézzen ki. Emellett melegen is tartja az ételt és szag- valamint cseppmentesen zár. Nem mondom, hogy reggel nagyon lelkes vagyok a félálomban melegítéstől, de nem is annyira vészes, mint képzeltem.
És akkor ha még mindig van itt valaki, akkor hoztam egy szintén jól szállítható receptet mára: a sütőtökös diós tésztát.
Szélesmetéltet használtam, de a masnitészta is tökéletes hozzá. Ezt külön megfőztem.
A hokkaidó tököt megmostam, kibeleztem és apró kockákra vágtam a héjával együtt. Seprenyőben kevés vaj és víz keverékén megpuhítottam, borsoztam. A serpenyőben lévő puha tökre még mindenféle maradék sajtokat szórtam, volt közte markánsabb ízű kéksajt is, valamint főzőtejszínt löttyöntettem rá, hogy valami leve is legyen. Kis kevergetés után a tökös-sajtos szószt ráöntöttem a kifőtt tésztára, összekevertem és még pár szem dióval és szárított zellerzölddel megszórtam.
A szárított zellerzöld egyébként a legjobb barátom mostanában. Ha szárzellert veszek, egy részét mindig kirakom tányérra és hagyom megszáradni, majd egy kis műanyag dobozban tárolom. Szinte minden sós ételnek használ, ha rámorzsolom.
Ha van kedvetek, írjátok meg az anyahajó Facebook csoportban, hogy nektek mi a kedvenc jól szállítható vega ételetek! Jó főzőcskézést!
A múltkori fonós sztori folytatása ez a zöld-fehér fonal. A szivárványos fonalból kihagytam a zöld szösz nagy részét, közben mégis megtetszettek a zöld szakaszok és kitaláltam, hogy akkor még kiegészítem egy külön zöld-fehér fonallal a készletet, aztán majd meglátjuk, mire lesz elég a mennyiség. Ehhez képest a cérnázás elkezdése előtt már megtudtam, hogy akitől a fehér szöszt kaptam, Bécsbe látogat és adta magát, hogy neki ajándékozzam a szivárványos fonalat. Így, hogy már biztos volt, nem ugyanabba a projektbe megy a szivárvány és a zöld gombolyag, elkezdett szabadon szárnyallni a fantáziám és inkább spirálos díszítőbogyókkal cérnáztam össze a két szálat. Így most 138 méternyi néhol zöld, néhol pedig fehér bogyós kísérleti artfonal a végeredmény. Szerintem szövéshez a leghasználhatóbb vagy fradista lányoknak lehet belőle drukkersálat kötni, bár inkább csak annak a díszítő részét, mert a mennyiség nem túl nagy. Ki fogom sorsolni ezt a motringot a FB-csoportban márciusban, figyeljétek az eseményeket!
Ja, el ne felejtsem! A keresztségben a Hóvirág nevet kapta a kicsike, szerintem elég egyértelmű, hogy miért.
