Végre játék!

42 hozzászólás Végre játék! című bejegyzéshez

2006 márciusában kezdtem el blogolni, azóta annyi bejegyzést írtam, hogy már számba se tudom venni, sőt, az első nemgyerekes blogomhoz már a jelszót is elfelejtettem. Itt, az anyahajón jelenleg kb. 500 bejegyzésnél tartok – a számláló többet mond, viszont vannak köztük piszkozatok is, úgyhogy úgy ítélem meg, nagyjából most van a kerek jubileum: 500 bejegyzés, 7 év blogolás – mint a mesében!

Doris Chan Shoop-Shoop Capelet-ét készítettem el ebből az alkalomból Nektek, illetve egy szerencsés kedves olvasónak. Klasszikus fekete, mert egy fekete csipkekendőre minden nőnek szüksége van. Magabiztosságot kölcsönöz és bárkit vonzóvá tesz. Én egyébként ritkán hordok feketét, mert nagy felületen sápaszt, ezen a kendőn viszont átlátszik az alatta lévő ruha színe, így már rögtön nem olyan agresszív, sőt. Bevallom, amikor megláttam a képeket, rövid ideig megkörnyékezett a kísértés, hogy megtartsam magamnak – de nem, nem, legyen minden terv szerint! A terv pedig a kerek számokhoz kötődik: akkor fogok sorsolni, amikor 50 komment összegyűlik, azaz ötven jelentkező, aki szeretné megkapni ezt a kendőt. Tudom, irreális, nagyjából 30 bejegyzés összesen szokott ötven kommentet kapni. Na de az is mennyire valószínűtlen volt, hogy én belekezdek valamibe, és azt 7 éven keresztül majdnem napi rendszerességgel csinálom anélkül, hogy az a valami a fülembe ordítana, hogy foglalkozzam vele. Na ugye.

 A kendő egyébként sálként is hordható, sáltűvel vagy anélkül is, szimmetrikusan vagy aszimmetrikusan, szóval igazán sokoldalú barát lehet. Drops Lima fonalból készült, ami részben gyapjú, részben alpaka, nagyon kis puha, meleg, de nem tolakodó. Hűvös nyári estéken kis feketéhez is felvehető és persze az idei színhez, a smaragdhoz is remekül illik. Na de nem is dicsérem tovább, az mindig gyanús. A játékban való részvétel egyetlen feltétele a kommentelés, persze ha megosztjátok, talán hamarabb összejön az ötven és hamarabb postázhatom a nyereményt.

Ami a blogot illeti, mondanom sem kell, hogy nagyon sokat köszönhetek neki, és ez minden életszakaszomra igaz, pedig ebben a 7 évben legalább 3 nagyon különböző időszakom volt.
Amikor otthon voltam a gyerekekkel és még Debrecenben laktunk, akkor a blog volt az egérút az elszigeteltségből. Otthonról elmenni gyerekek nélkül barátnőzni nagyjából sosem tudtam. A blogon keresztül viszont megismertem egy-két embert és ők akkoriban a világ lakáson és gyereknevelésen kívüli részét képviselték számomra.
Aztán később, amikor különféle véletlenek folytán becsöppentem a hobbiblogok világába és én is elkezdtem megmutatni a horgolásaimat, akkor még több kedves embert ismertem meg. Először csak virtuálisan tartottuk a kapcsolatot, mára már részben személyesen is ismerjük egymást és számíthatunk egymásra. Mindez épp abban az életkorban, 30 körül alakult így, amikor pedig olyan nehéz új ismeretségeket kötni (és ha, akkor is általában a gyerekeken keresztül, ami ugyan szép, szép, de nem mindig túl mély.). Ezen a blogos közösségen keresztül kaptam kedvet kipróbálni új technikákat és tökéletesítettem ismerteket, emiatt tanultam meg varrni (vagy legyünk pontosak, kezdtem el varrni, mert tudásról még nincs szó), ezen keresztül ismertem meg sok tehetséges kézművest, akik bár nem is tudják, de sokszor velem vannak a munkáikon keresztül: Kricsár Annamária nyakláncai heti szinten kísérőim és még mindig megdicsérik sokan, Vadjutka magyar hímzéses medáljával ugyanez a helyzet. Zazálea zöld táskája igazi színfolt nyáron a kezemben, és sorolhatnám még sokáig.
Most pedig, amikor szintén egyfajta izolációban élünk, még ha nem is olyanban, mint amikor GyES-en voltam, a blog megadja azt az esélyt, hogy mégis megmarad a kapcsolat az otthoni ismerősökkel, barátokkal. Van, hogy a Barkás közös kötéshez vagy más blogos találkozóhoz igazítom a hazautazás időpontját. Mielőtt rémesen elérzékenyülnék, be is fejezem, és csak annyit mondok: nagyon köszönöm!

p.s.: ne csak a kendőt nézzétek, hanem a képet is a háttérben. Nem én festettem, de a családban marad 🙂

Vajkaramellás diótorta

2 hozzászólás Vajkaramellás diótorta című bejegyzéshez

Vannak receptek, amelyek abból indulnak ki, hogy az embernek egy torta  – igazából süti – elkészítésére egy teljes napja van.

Ez a recept is ilyen, még szerencse, hogy csak a hozzávalók listáját olvastam el, mielőtt belekezdtem – egyéb esetben bizonyára eltántorítottak volna az olyan mondatok, miszerint “tegye a tésztát fóliába csomagolva 4 órára a hűtőbe”. Meg az olyanok, hogy “a sütőformába simított tésztát tegye újabb két órára a hűtőbe.” Úgy gondoltam a képre nézve, hogy egy kicsit különlegesebb töltelékű linzertorával állok szembe, és annál bonyolultabb és sokkal hosszadalmasabb műveletekre nem voltam hajlandó. Azért persze a közbülső hűtési időket is jól kihasználtam és home office-t jelentettem a cégnél, végül is munkahelyi célokra sütöttem a tortát.

Voltak a receptben egyéb figyelemre méltó részletek is, például az, hogy miután begyúratott 671 grammnyi tésztát, azután azt mondja, hogy csípjünk le 200 grammnyit, a többit pedig tegyük vissza a hűtőbe későbbi feldolgozásra, ugyanakkor későbbi feldolgozásról nincs szó a receptben. Most az egy dolog, hogy az én sütőformám kibéleléséhez 200 gramm tészta nem lett volna elég, de amúgy is fura volt ez az egész nekem. Az meg a másik, hogy 100 gramm dió gyakorlatilag meg sem látszott a tortán – lehet, hogy a cukrász mérlege sztrájkolt, amikor a receptet írta. Na de mindezek ne rettentsenek el senkit, az itt következő torta a lehető legjobb diós süti kategóriában, s mindez annak ellenére, hogy az eredeti recept nem épp 100%-os pontosságú. Persze én már a szükséges módosításokkal írom:

Először a tésztát készítjük, ami nagyon hasonlít a linzer receptjére, csak épp nem hideg, hanem meleg, puha vajat használunk hozzá.
150 gramm finom kristálycukrot és 160 gramm vajat krémesre keverünk alacsony fokozaton. Miközben tovább verjük, hozzáadunk két tojást és addig keverjük, amíg teljesen egynemű lesz a massza. Ekkor lassanként hozzáadunk 320 gramm lisztet (még mindig alacsony fokozaton keverve). A meglehetősen lágy tésztából gombócot formázunk és folpackba csomagolva hűtőbe tesszük 4 órára fél-egy órára. Ezalatt nem keményedik meg, de mert nem ez az egyetlen programunk a napra, inkább megkötjük azt a kompromisszumot, hogy két-három evőkanálnyi lisztet gyúrunk még a tésztához, majd belelapogatjuk a tésztát egy vajazott-lisztezett tarteformába (piteformának is hívják). Ha jót akarunk magunkanak és gyakran sütünk ilyen jellegű sütit vagy quiche-t, akkor szert teszünk egy olyan formára, aminek az alsó lapja mozog, mert azzal gond nélkül szépen ki lehet emelni majd a kész sütit a formából.
Ami a tészta mennyiségét illeti, hogy az egész adagra szükség van-e vagy nem, az erősen függ a forma méretétől. Ha túl sok lenne a tészta, akkor lehet a legvégén még pár aprósütit kiszaggatni belőle, vagy rácsokat tenni a torta tetejére. Nekem kábé egy maroknyi maradt ebből a mennyiségből.  Ekkor a formát a tésztával még egyszer hűtőbe tesszük 2 órára annyi időre, amíg a tölteléket elkészítjük. Közben a sütőt is előmelegítjük 200 fokra.

A töltelékhez egy lábasba 360 gramm barna cukrot és 250 ml folyékony tejszínt öntünk, valamint 50 gramm vajat (lehet kemény is) és 2 ek lisztet. Ezt az egyveleget kevergetés közben forrásig melegítjük. Az elején még úszkálnak a lisztcsomók, ami elég ijesztő, de kellő kavargatással és az idő előrehaladtával ezek eltűnnek és egy inkább folyós karamellszószt kapunk. Amikor elkezd forrni, levesszük a tűzhelyről és kicsit hűlni hagyjuk. Kb. 10 perc múlva (nyitott ablaknál kevesebb) belekeverünk még két egész tojást és egy tojássárgáját, amit előzőleg kicsit fölvertünk.

Most már egész közel a boldog végkifejlet: elővesszük a formát, amit előzőleg kibéleltünk tésztával, beleöntjük a karamelles-tojásos masszát és egyenletesen elosztva megszórjuk aprított dióval vagy dió-mandula keverékével. Én kb. 5 deka mandulát és 15 deka diót használtam és szerintem ez a mennyiség ideális.
Vigyázva, hogy ki ne folyjon a töltelék, betoljuk a sütőbe és először 10 percig sütjük, majd a hőfokot csökkentjük 175 fokra és további kb. 30 percig sütjük, amíg a süti közepe is megszilárdul.

Végül a formában hagyjuk teljesen kihűlni, és csinálunk párszáz felülést, hogy előre ellensúlyozzuk a torta elfogyasztásával bevitt kalóriákat. A recept szerint tejszínhabbal tálaljuk, véleményem szerint azért mindennek van határa, az élvezeteknek is. Nekem a vajkaramellába süllyedt dió és mandula már önmagában a földre szállt mennyország.

Telepátia

2 hozzászólás Telepátia című bejegyzéshez

– Te tényleg nem hiszel a telepátiában?
– Nem.
– És miért?
– Mert még sosem tapasztaltam.
– Ó, én nagyon gyakran szoktam. Főleg olyankor, amikor kezemben van öt szatyor, velem van a két gyerek és pont szállunk fel a villamosra. Akkor eszembe szokott jutni, hogy ezekben a pillanatokban szoktál felhívni. És akkor szinte mindig rögtön cseng a telefon.

Ideiglenes előszobadekoráció

4 hozzászólás Ideiglenes előszobadekoráció című bejegyzéshez

Az előszobánkkal valahogy nem vergődtem még zöld ágra, pedig már 15 hónap telt el a költözés óta. Nincs természetes fény, a világítás is elég vacak – de nem volt beleszólásunk és nem látok módot fúrás-faragás nélküli átalakításra -, így annak semmi esélye, hogy zöld növény életben maradjon benne. Az asztalt, amit eredetileg nagyon naívan évszakasztalnak szántam, bedarálta az élet. Igyekszem rendet tartani rajta, de ez sem az igazi. Inkább funkcionális, mint dekoratív.
Van két hatalmas fehér falfelület, aminek színesítésére különféle ötleteim voltak. A falmatrica egész jónak tűnt, csak idáig nem találtam olyat, ami arányaiban passzolt volna és nem találtam rémesen ízléstelennek. A legjobb persze egy hatalmas modern patchwork lenne, csak mire én azzal elkészülnék, szerintem már rég nem lakunk itt. Ettől függetlenül nem adom fel az álmom, de a közbülső hónapokra, évekre sem ártana valami megoldás. Igaz, a falak már nem fehérek, vannak rajtuk cipő- és kéznyomok, lehet, hogy ki kellene színesre festeni ezeket, s máris kész lenne a dekoráció.

Most mégis egy kicsit konzervatívabb és könnyebben eltávolítható megoldást választottam: gyurmaragasztóval feltettem néhány tavalyi képet, körberagasztottam dekortapasszal. Mindkettő nyom nélkül eltávolítható, ha megunjuk vagy ha megtaláljuk az optimális és végleges megoldást, addig meg van egy vidám családi falunk.

Heti portré (11/52) avagy egy kávéházi reggeli viszontagságai

1 hozzászólás a(z) Heti portré (11/52) avagy egy kávéházi reggeli viszontagságai bejegyzéshez

A Béccsel kapcsolatos klisék közül talán az egyik legismertebb, hogy itt az emberek kávéházban reggeliznek. És igen, tényleg rendszeresen elő szokott fordulni, hogy munkahelyi meeting címszóval a Landtmannba megyünk vagy hogy ilyen-olyan címszóval nem délutánra beszél meg az ember találkozót, hanem reggel nyolcra, kilencre és mert ez elég embertelen időpont, legalább egy kis kávéházi reggelizéssel kárpótolja magát. Ugyanennek a műfajnak a hétvégi változata a kávéházi brunch. Van olyan hely, ami úgy hirdeti magát, hogy a városban a legtovább kínál reggelit – este hatig, ha jól emlékszem. A másik véglet pedig elsősorban a bálszezonban fordul elő: Katerfrühstück valamikor hajnali 4-5 órától vasárnap, hogy amikor véget ér a szombat esti bál, akkor egyből folytassa az ember egy kellemes reggelivel – például a Cafe Schwarzenbergben. Tudnak élni a Bécsiek, ez tény.

Azért sejthetitek, hogy ugyanezt a kávéházi reggelit gyerekkel előadni nem olyan zökkenőmentes, és valószínű nem pihentetőbb, mint reggel fél nyolckor leszaladni az Ankerbe péksütiért, útba ejteni a piacot egy csokor friss virágért, hazamenni, szépen megteríteni, lezuhanyozni, feltenni egy visszafogott sminket, majd mosolyogva tálalni a különböző ízlések szerint bekevert kakaót. De mi hősök vagyunk, és mégis inkább a stresszes kávéházi reggelit választjuk időnként. Igazából csak az én kedvemért, mert javíthatatlan álmodozó vagyok és egyszerűen szeretem, ha csak úgy elémrakja a pincér a tányért és a bögrét a mindenféle finomsággal. Van a kedvenc helyünk, a Tunnel, ami elég gyerekbarát: van cornflakes-es reggeli gyerekadaggal, meg az árak is elég barátiak, szóval tényleg nem szükséges hosszan mérlegelni, hogy ott reggelizzünk-e vagy otthon. Így volt ez régebben, amikor még 9-kor nyitott a hely. Időközben átálltak a 10 órás nyitásra, amit sajnos mi nem tudtunk, így már fél 10-kor az ajtó előtt toporogtunk. Rém hideg volt, viszont a megtévesztő napsütés miatt nem úgy voltunk öltözve. Apahajó még nem ivott kávét és a gyerekek amúgy is utálják, ha a lábukat ki kell tenni hétvégén a lakásból, csak én terrorizálom őket mindig mozgással meg szabad levegővel. Annyira azért én sem vagyok kegyetlen, hogy fél óráig ácsorogtassam őket a hidegben, úgyhogy B terv után kellett nézni. Pedig B terv nem volt. Semmilyen normál kávézóba nem mennék a gyerekeinkkel, még akkor se ha átlagos osztrák mérce szerint nagyon fegyelmezettek és sokkal kevesebbet büfögnek hangosan, mint más korukbeli gyerekek.

A megoldás az volt, ami a családom összes többi tagját az őrületbe szokta kergetni: egy darabig sétáltunk (lásd 2. kép) majd felszálltunk egy buszra és addig mentünk, amíg el nem értünk valahova.
– Most hova megyünk?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
– Nem. De csak van ebben a városban egy hely, ahol lehet már fél tízkor is reggelizni gyerekkel. De ha nincs, akkor 15 perc múlva leszállunk és elindulunk vissza. Akkor már kinyit a Tunnel is.
**- Hideg van.
– Éhes vagyok.
– Nem ittam még kávét!
– Mikor érünk már oda?

– Majd. És akkor most mindenki befogja a nyafogóját, belehúzunk és akkor 7 perc múlva ott leszünk. a MQ-ban. Reméljük, hogy az meg nem 11-kor nyit.
– Jaj, de szörnyű az élet, hogy még nyafogni sem lehet.
– Ugye, szerintem is rémes. **

A ** és ** közötti szakaszt ismételje addig, amíg be nem lépett a kávézóba.

Aztán odaértünk. És ami azután jön, annyira kellemes és annyira tipikus bécsi életérzés, hogy pár hét múlva bizonyára  újra nekifogunk ennek az öngyilkos merényletnek.  

Téli reggelek, téli reggelik

3 hozzászólás Téli reggelek, téli reggelik című bejegyzéshez

A téli reggeleknek is megvan a maguk bája. Reggel kinéznek a gyerekek az ablakon, felkiáltanak, hogy esik a hó! Aztán gyorsan átszaladnak a lakás másik végébe, ahol az utcára néznek az ablakok, és leellenőrzik, hogy ott is esik-e.

Persze ha ez március közepén történik, akkor a a báj mellett ott van a sóhajtás is, hogy miért és nem igaz, hogy megint. Mert olyan jó volt már múlt héten balerinában menni dolgozni és olyan jó volt újra joghurtot reggelizni. Hidegben egész egyszerűen nem csúszik a joghurt, rögtön fájni kezd utána a torkom.

Ezért aztán át kellett fogalmaznom a reggelimet, legyen meleg is és joghurt is egyszerre.
Egy almát egy kiskanál vajon és kevés vízzel, valamint fél kiskanál fahéjjal félpuhára pároltam. Müzlistálkába tettem, rákanalaztam egy deci natúr joghurtot és locsoltam rá egy kiskanálnyi juharszirupot (nem életszükséglet, de olyan jó karamellás ízt ad), s máris túljártam a tél eszén.

Amíg nem volt potenciális joghurtos időjárás, többnyire meleg gabonakását reggeliztem. Így készül:
Előző este egy kislábosba kanalazok 3-4 evőkanál zabpelyhet vagy vegyes gabonapelyhet. (Nem cornflakes-re gondolok, hanem olyanra, amit bioboltban vagy a Spar bioosztályain lehet kapni). Rászórok és/vagy alapon aszalt gyümölcsöket, ahogy épp kedvem és hozzávalóm van: mazsolát, darabolt barackot, vörösáfonyát, szilvát. Úgy tapasztaltam, hogy ha mazsola van benne, akkor minden más édesítő, a méz is felesleges, de ha az nincs benne, akkor mézet vagy juharszirupot azért kíván a kása. Most következik a folyadék: semmiképp sem tej, hanem vagy víz, vagy almalé és víz fele-fele arányban. Fedje el a folyadék a kása többi hozzávalóját, sőt, picit lehet még több, ugyanis meg fog az egész duzzadni. A lábast lefedem éjszakára.
Reggel aztán gyorsan felmelegítem a kását. (Ha van kedvem, még egy fél felkockázott almát is hozzáteszek és egy-két percig párolom.) Főzni nem kell, az alapanyagok már megpuhultak éjszaka, de nekem jót tesz valami meleg édes télen reggelente. Megszórom fahéjjal, s máris kész. Nem bonyolultabb, mint megkenni egy vajaslekváros kenyeret, viszont az az előnye, hogy ez az adag kása egészen ebédig jóllakat, míg a lekvároskenyérről ugyanez nem mondható el. Próbáljátok ki, amennyire rosszul meg középkoriasan hangzik a kása szó, annyira finom.

Waiting for Spring Girls’ Hat

4 hozzászólás Waiting for Spring Girls’ Hat című bejegyzéshez

 Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy teszthorgolhattam Agneta sapkáját.
Az első nekifutáskor azonnal kiderült, hogy Magyaroszágon is vannak dialektusok, mi több, horgolási dialektusok, és hogy amit én rövidpálcának ismerek, azt Agneta kispálcának nevezi, viszont nála is van rövidpálca, mégpedig az általam egyráhajtásos félpálcának nevezett szem. Ennyit tesz, hogy valaki angol vagy német nyelvű minták alapján tanult-e horgolni és hogy Magyarország melyik táján él.
Viszont a fogalmi tisztázás után másodjára sikerült a megfelelő módon meghorgolnom ezt a remek mintát.

 Catania fonalat használtam hozzá és 3,5-ös tűt, és minden erőmet bevetve megpróbáltam nagyon lazán horgolni – és igen, sikerült 7 éves méretet elérnem, sőt, picit még laza is a fejtetőn.
Mivel van benne türkiz, nagy a boldogság, és Donak van egy újabb tavaszi sapkája. Az én kedvenc árnyalatom ebben egyébként az a barna, amiből a szegély van és a menta.

A mintáról egyébként még annyit, hogy üdítő kivétel: minden lépés pontosan van leírva, minden szemszám kijön úgy, ahogy az a mintában szerepel. És ami a legjobb: nagyon egyszerű technikailag, mégis annyira feldobja a két kagylós minta. Kezdőknek is nagyon egyszerű és biztos sikerélmény szerintem, nagyon ajánlom.

A sapka, ami mesés lett

A takaróból maradt fonalakból lett egy Stephanie’s wrap – kellett persze kis utánpótlást venni, s ahogy az már lenni szokott, nem sikerült kiszámítanom a mennyiséget, így még maradt egy sapkára is. És még abból is maradt, de egyelőre félretettem, nehogy újabb utánpótlást akarjak venni újabb maradékkal. Kábé mint a szalonna és a kenyér esete, ami soha nem egyszerre fogy el.

A sapka a Be Beanie! című könyv egyik mintája alapján készült, csak a saját fejem szerint néhány plusz sorral. Tkp. két sorral azután kellett volna elkezdeni a passzét, mint ahol az első képen tartottam. Csak okosabbnak gondoltam magam a tervezőnél és úgy képzeltem, hogy az én fejemre jobb lenne egy kicsit lazább sapka, nosza, csapjunk hozzá plusz sorokat. A végeredmény mesés, vagy nevezzük nevén: manós. Hordás közben a láncszemívek lazultak hosszában, úgyhogy most van egy manósapkám, miközben igazából ebből a stílusból már minimum 30 éve kinőttem. Azért hordtam rendületlenül egész februárban, csak olyankor vettem le idejekorán, amikor komoly emberekkel találkoztam, akik rólam is azt hitték, hogy komoly ember vagyok. Lehet, jövőre varrok a tetejére egy pompomot – ha már mesésre vettem a figurát.

Tormaszószos tészta

Milyen íze van a tavasznak? Szerintem torma. A húsvéti reggeli: frissen sült kalács egy szelet sonkával és tormával – nekem ez az íz jut eszembe először a tavaszról. Idén kicsit megsiettettem az időt – bár ennek az oka inkább prózai, hűtőtakarítás közben találtam ugyanis egy megkezdett üveg reszelt tormát.

Két kápiapaprikát csíkokra vágtam és kb 40 centi póréhagymát felkarikáztam. Kevés vajon serpenyőben fedő alatt megpuhítottam a zöldségeket. Sóztam, borsoztam, rákanalaztam kb 4 kiskanál reszelt tormát (ha friss torma lett volna otthon, abból kevesebb is elég lett volna) és 3 evőkanál tejszínt. Még egy-két percig kevergettem a tűzön az egészet együtt, aztán félretettem. Száraz serpenyőben szalonnakockákat pirítottam, közben egy illatos alpesi sajtból is reszeltem egy keveset.
A kész ragut főtt spiráltésztával kevertem össze, megszórtam a sajttal és a zsalonnakockákkal. Friss tavaszi ízek és most, hogy jobban megnézem még a színek is nagyon hazafias-márciusiak. 

Older PostsNewer Posts