Igaz, hogy Horváth Ilona még nem is álmodott rebarbaráról, de azért a meggyes lepény receptjét elég jól lehet alkalmazni más gyümölcshöz is. Ha pedig lapos négyszögletű tepsi helyett kerek tortaformába simítjuk a tésztát, rögtön tortát kapunk, mégpedig szaftosat, frissítőt, tökéletes kávékísérőt.
20 deka vajat kikeverünk 15 deka cukorral. (H.I. azt mondja, hogy csak a cukor felével, a másik felét meg a tojásfehérjével együtt felverjük, szerintem viszont sokkal jobban felverődik a tojásfehérje cukor nélkül.). Szétválasztunk négy tojást, a sárgákat hozzákeverjük a vajas masszához, majd külön felverjük a fehérjét és a habot óvatosan beleforgatjuk. Még mindig óvatosan hozzákeverünk 20 deka lisztet a tojásos, vajas, cukros masszához, és amikor már nagyjából egynemű, akkor sütőpapírral bélelt tortaformába simítjuk. Feldarabolunk kb. 40deka rebarbarát 2-3 centis darabokra, a tészta tetejére szórjuk. Soknak fog tűnni, de nem baj, kézzel lehet picit lapogatni a rebarbararéteget, hogy egy része besüppedjen a tésztába. Két-három evőkanálnyi nádcukrot hintünk még a tetejére és betoljuk a sütőbe 200 fokra. Az első kb. 30 percet légkeveréssel sütöttem, aztán átállítottam alsó-felső sütésre és lefedtem alufóliával a formát, mert már elkezdett barnulni a rebarbara. Még 30 percet sütöttem, aztán további 10 percet nyaralt a torta az elzárt, de még meleg sütőben. Végül sütőn kívül szikkadt még vagy fél órát, aztán nem bírtam tovább és megettem kábé a negyedét.
Tavaly is sütöttem egyébként rebarbarás sütit, ha esetleg valakinek az a recept szimpatikusabb. Kellemes hétvégét Nektek!
Az alábbi receptet annak köszönhetem, hogy a Vapianoban a kedves vendég végignézheti, hogyan készül az ebédje. Múltkoriban összeszedtem minden bátorságomat és teljesen vakon zsályás tésztát rendeltem. Szerintem sosem ettem korábban zsályával fűszerezett bármit, most viszont meggyőzött, úgyhogy megpróbáltam az elkészítés fogásait átültetni ehhez a cukkinisalátához. Így készül a csípős szósz: egy csokor zsályalevelet és egy csilipaprikát (azaz fél pirosat és fél sárgát) csíkokra vágtam. Felkockáztam egy zsenge cukkinit. Két evőkanál olívaolajat serpenyőben megmelegítettem, rádobtam a fűszereket és kavargattam folyamatosan.
Pár perc múlva hozzátettem a cukkinit, valamint néhány olajban eltett aszalt paradicsomot is. Sóztam, borsoztam, pici balzsamecetet cseppentettem még rá, majd kevergettem még addig, amíg a cukkini el nem érte az alsó képen látható barnás színt. Melegen tálaltam saját magamnak, az egyetlennek a családban, aki eszik zöld izéket, vágtam hozzá bagettet is, ami amúgy salátához nem szokásom, de ebben a paradicsomnak köszönhetően jócskán van tunkolnivaló olaj, így kivételt tettem. Szerintem mennyei és a csili a légutakat is fertőtleníti. Nagyon csípős, tényleg.
Múlt héten kaptam egy raklapnyi cukkinit. Na jó, csak 4 darabot, de mivel a családban csak én szeretem ezt a zöldséget, a hatás kábé az, mintha raklapnyi lenne. Mindenféléket kitalálok, csak hogy ne kelljen rántott cukkinit meg cukkinipogácsákat csinálnom. Az ötperces variáció így készül: 1 gerezd fokhagymát olajon megdínsztelek, fél cukkinit kockára vágva rádobok és kevergetem pár percig. Aztán egy felvert tojást ráöntök a zöldségre, sózom, borsozom és addig sütöm, amíg meg nem szilárdul a tojás. ezalatt lereszelek ízlés szerinti mennyiségű zamatos sajtot, ami épp most érlelt, kemény kecskesajt volt. Tányérra csusszantom a tojásos cukkinit, megszórom a sajttal, várok picit, amíg ráolvad, s már kész is. Van ennél bonyolultabb recept is, meg még két és fél cukkini a hűtőben, úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a következő három posztot a cukkininak szentelem.
Szerencsésen túléltük az évvégi akadályverseny első állomását, az iskolai nyárünnepet. Arra is rájöttem, miért szeretik annyira errefelé a nyárünnepet: mert az időjárásból senki nem jönne rá, hogy nyár van, de ha nyárünnepnek nevezik, akkor legalább tudatosítják magukban az emberek, hogy igen, vége a télnek. És a jó hangulatot se bízták a véletlenre: meghívták Fufo-t, a bohócot.
Az előadás után mindenki kipróbálhatta a különféle zsonglőrfelszereléseket, az egykerekű biciklit, egyensúlyozhatott az órisálabdán. Do itt például a zsonglőrbotot próbálgatta.
Kristóf a célbadobáshoz állt sorba nagyjából 236-szor, minek következtében úgy kétévnyi adag gumicukrot tömött magába, ez volt a nyeremény ugyanis.
És ma kivételesen olyan kép is készült, amin rajta vagyok, ugyanakkor mások személyiségi jogai nem sérülnek a különleges fotótechnikának köszönhetően (lesből ugorva támadás) – szóval íme!
Aki pedig idáig kitartott, megérdemel egy sütireceptet. A bulira kókuszos-csokis kekszet sütöttem és nagyon fogom ezt szeretni, mert a recept kikeresése tovább tartott, mint a megsütése. Az egyik Segítsüti füzetből van, Családi tűzhely fügés-csokis kekszreceptjét alakítottam a lehetőségeinkhez, azaz ahhoz a tényhez, hogy nem volt otthon aszalt füge, volt viszont kókuszreszelék. Egy nagy keverőtálba tettem 20 deka lisztet, 8 deka barnacukrot, 1 tojást, egy csipet sót, 10 deka puha vajat. Kézzel összegyúrtam, majd még belegyúrtam két púpozott evőkanál kókuszreszeléket és 5 deka csokicseppet (apró csokidarabok is megfeleltek volna, bár a feldarabolás megnövelte volna az elkészítés időtartamát 3 perccel.). Kézzel kis korongokat formáztam és sütőpapírral bélelt sütőlapra tettem. Nem nőnek a kekszek, tehát lehet szorosabban egymás mellé pakolni. Kb. 20 darab lesz ebből az adagból, szóval nyugodtan lehet duplázni a hozzávalókat. 180 fokra előmelegített légkeveréses sütőben kb 15-18 percig sütöttem, amíg az alja picit elkezdett barnulni, majd gyorsan elpakoltam az egészet fémdobozba, hogy maradjon még a bulira is.
A hetekig tartó horgolási válságomat végül két tényezőnek sikerült megoldani: az egyik egy spontán fonalshopping volt, a másik a május végéhez nem illő időjárás. Mert mennyivel jobb úgy maxi gyapjúfonalból készülő nyakmelegítőt horgolni, hogy tudom, holnap akár fel is avathatnám, ha akarnám. De tényleg, én kezdem azt hinni, hogy ausztriai életünk csak átmeneti, és a következő állomás minimum Dél-Franciaország lesz, de az sem kizárt, hogy valami egyenlítői ország. A naponta 20-25 fok különbséghez alkalmazkodni fel-le ugrálva túl nagy követelmény öregedő szervezetem felé.
Visszatérve a fonalshoppingra, ami azért a két tényező közül mégis a kellemesebb: a pinteresten találtam ezt a kendőt. A mintája is tetszik, de legjobban a színkombináció fogott meg. Azt hiszem, egyetlen nap- vagy mustársárga ruhadarabom sincs. A bézs és a sütőtökszín között még egy apró kiegészítő sem található a ruhatáramban, de még egy nyaklánc sem. Azaz de, egy vaníliaszínű len felső, amit viszont talán kétszer, ha hordtam. Hadilábon állok a feltűnő és a világos színekkel – mindkettővel mióta gyerekeim vannak. A feltűnőekkel, mert ha a gyerekek velem vannak, nem kell még színekkel is magamra terelni a figyelmet, bőven elég a hanghatás, a világos színekkel meg azért, mert a sötét ápol és eltakar. Nemcsak a plusz kilóra gondolok, hanem elsősorban a különböző foltokra, cipőtalp-, lekvár-, sár- és fűnyomokra, amelyek még akkor is a ruhámra kerülnek, ha ovi-iskola-munka előtt egy órát töltünk el együtt. Ne kérdezzétek, hogyan, de így van. Mire a munkahelyemre érek, általában úgy érzem, hogy a nap nehezén túl vagyok. Kicsit elkalandoztam – szóval a színkombináció: világosszürke, tehát nem feltűnő. Sötétszürke, szinte már fekete, de mégsem az, tehát ideális. És okker? Vagy napsárga? Itt a darabka merészség, élénkség, szín, ami jót tesz a léleknek, ugyanakkor nem túl sok. Amikor először megláttam, már tudtam, hogy egy ilyen színösszeállítású nyakmelegítőm lesz valamikor.
A télen persze hiába kerestem okkert meg napsárgát. Most meg májusban, amikor a fene se akar gyapjúból kötni-horgolni, ott kínálta magát a boltban. Lana Grossa Meilenweit 8-szoros zoknifonal egyébként. Jó vastag, hogy gyorsan menjen a munka. Leheletnyit szúrós, hezitáltam is, hogy tényleg megvegyem-e, aztán győzött a szív az ész felett, és nem bántam meg: még elviselhető mértékű a szúrás.
Felvéve nem olyan szigorú csíkos, mint kiterítve, keverednek a színek. A fazon nagyon egyszerű: körben horgoltam olyan méretű hurkot, hogy egyszer megtekerhessem a nyakam körül kényelmesen. Közben ez a modell (szintén Pinterest-es találat) volt a fejemben. Nem lett azért ekkora, de az első lépést megtettem a túlméretezett cowl felé.
És ami meg a meglepetés-faktort illeti: amikor a FB-ra felraktam egy képet a készülő sálról, Kern Ági rögtön felhívta a figyelmem, hogy akár az ebben a bejegyzésben szereplő második sapka részlete is lehetett volna a képen. Hihetetlen, de mind a színek, mind a minta tökéletesen egyezik. Oké, lehet, hogy a göbök nem egyforma ritmusban ismétlődnek, de kísérteties az egyezés. Az ok persze részben érthető, ugyanis Ágival mindketten meghorgoltuk ugyanazt a Vogue mintát, amelyből ezt a fajta bogyót tanultuk. (ld. a fenti bejegyzés türkiz sapkája illetve tőlem ez a bejegyzés) Na de mikor volt az már – és mégis. Nálam a közvetlen előzmény egyébként a Mezzaluna kendő, amelynek szintén ilyen hálós-bogyós mintája van.
Hát így esett, hogy májusban maxi nyakmelegítőt horgoltam. És amiért itt az előzményekről és a háttérről ilyen rémesen hosszan írtam, az egy felhívás. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy a Pinteresten ezeregy fonalas és egyéb ötletet mentettem el azzal a felkiáltással, hogy majd egyszer megcsinálom vagy csinálok valami hasonlót. Az ötletek gyűlnek, a megvalósítás valahogy elmarad. (Kivéve most, ezért jól meg is veregetem a vállamat.) De jön a nyár, tombol az alkotókedv, így most azt tervezem, hogy júniusban, júliusban és augusztusban legalább egy-egy pinterest-es ötletet megvalósítok és aztán posztolom is. Minden nyári hónap ötödikére tervezem az erről szóló posztot. Ha pedig valaki csatlakozik hozzám és a saját inspirációs mappájából, pinterestről vagy egyéb helyről megvalósít egy régen tervezett ötletet, posztolja és ír nekem egy mailt, akkor a bejegyzés végén szívesen belinkelem. Valósítsuk megy együtt régi terveinket! Lehet, hogy valakinek egy hatalmas ágytakaró lesz, lehet, hogy csak egy sütirecept vagy más apróság. Nem a méret számít, hanem az a tény, hogy nemcsak álmodozunk, elmentjük, kifénymásoljuk, hanem tényleg megcsináljuk. Bárki jöhet, akinek blogja van, nincs határidő, lehet csak egy alkalommal csatlakozni vagy csak kétszer. Én akkor is megpróbálom tartani az elhatározásomat, ha senki sem jelentkezik, de ha többen vagyunk, persze sokkal mulatságosabb, úgyhogy gyertek sokan! 🙂
Amikor ezt a kérdést ma feltettem magamnak hazafelé sétálva, egyből beugrottam a boltba egy tábla csokival töltött csokiért, itthon pedig azonnal a legjobb helyre pakoltam az egészet. Május közepe-vége felé menetrendszerűen úgy érzem, hogy csak akkor állhatnék helyt, ha főállású anya lennék. Mindenki kerti partit tart ugyanis és senki nem képes elképzelni, hogy egy délutánt otthon is el lehet tölteni kellemesen – vagy legalábbis néha ez a benyomásom. Van kerti/parki parti az oviban, az iskolában, a templomban, nyilván lesz a szülinapomon is és még egy másik szülinapon, és ezek nyilván mind nagyon jól is fognak sikerülni. De már előre remeg a gyomrom a süteményektől, amiket ezekhez kapcsolódóan le kell gyártanom. Nem, igazából nem kell. De illik, meg annyira magától értetődőnek is tűnik. És nem is az, hogy nem szeretnék sütni. Csak éppen amikor kell, akkor egész biztos nem sikerül. De legalábbis rettegek attól, hogy nem fog sikerülni és ott állok az utolsó pillanatban süti nélkül és akkor mi lesz. Pláne, ha a kerti parti vasárnap van és nincs nyitva semmi. Meg hogy lesz süti hét közepén, amikor egyből munkából megyek oda. Irracionális félelmek, tisztában vagyok vele, de attól még félelmek.
Aztán ott vannak a kirándulások. Egy az ovival, egy az iskolával, buszos, egész napos, egész oldalas listával, hogy miket kell vinni, hogy mind hózáporra, mind napégésre fel legyenek készülve a gyerekek. Hogy a “Regenschutz” gumicsizmát is magába foglal, az magától értetődő, és az csak az egyik dolog, hogy szerintem már mindketten kinőtték, a másik az, hogy nincs akkora kishátizsák, amibe mindaz befér, amit elvileg vinni kéne, pedig akkor még a tízóraira nem is gondoltam. És természetesen hajnalok hajnalán kell megérkezni a helyszínre, de hogy melyik gyerekkel melyik napon pontosan hányra, azt nyilván össze fogom cserélni – legalábbis már két napja erről rémálmodom. Hogy az egyik kirándulós napon amúgy épp egy workshopot is tartok, a szokásostól eltérően most angolul, amitől alapból eléggé be vagyok rezelve, az nem érdekel senkit.
A legkedvesebb óvónő elmegy az oviból, a tanárok maradnak, de azért mindannyian megérdemelnek egy kis apróságot, nyilván s.k.-t, legalábbis most még ez a terv. Könnyen lehet, hogy június 5-én már lejjebb adom az igényeket, mert ezt az évvégi katyvaszt ráadásul úgy kell végigkötéltáncolni, hogy 10 napig egyhuzamban nem vagyok otthon, azaz mindent előre kell elkészíteni és fejben tartani.
Még szerencse, hogy a jegyekkel nem kell törődni, mert a gyermek,ha utálja is az iskolát mostanra, legalább mindenben a legjobb. Alig várom a vakációt.
Vannak hetek, amikor képtelenség két képet kiválasztani. Például most, amikor a Belvedere botanikus kertjében jártunk. Egyébként ez egy olyan program, amit kevés turista ismer, pedig szerintem sokkal szebb látványosság, mint a Schönbrunn parkja. A sziklakert, a kaktuszkert, a bambuszliget, a rododendronok – bármelyiknél elbámészkodnék akár fél órát. Szóval ez a programot nagyon ajánlom, gyerekkompatibilis is és igazi oázis a város közepén. Aki pedig ezt a nagy sétát saját lábon kibírja, utána még egy fagyit is kaphat.
Persze az se lenne rossz, ha egyszer sok kedves blogger együtt menne túrázni valahova. A fonalfestősök festőnövényeket gyűjtenének, a gasztrobloggerek ellátnák a csapatot bográcsos finomságokkal, a fotóbloggerek kattintgatnának szépeket, a kötős-horgolósok meg az árnyékban kényelmesen horgolnának egy pikniktakarón. Na, milyen ötlet és ki szervezi meg?
Most viszont nem ilyen blogtúrára invitállak benneteket, hanem virtuálisra. Mert annyi szép és inspiráló blog létezik, de mert nincs a követett ezervalahány blogom között, amely szám már így is túlzás, sose találnék rájuk. Nem, nem veszek fel újabb blogokat semmiféle olvasóba, viszont elindulok például innen, a Maxabella-blogot amúgy is szeretem részben a gyerekprotrék, részben a kendőzetlen hangvétele miatt. Az oldalsávból kiválasztok egy blogot, amit még sosem láttam korábban, például ezt, a címe jól hangzik: Lucky Number 13. Úgy látom, itt is a fotóké a főszerep, ő is részt vesz a heti gyerekportrés kihívásban. A blogroll külön oldalon található, kiválasztom róla a következő túramegállót: Enjoying the Small Things – szívemből beszél. Kicsit nézelődök itt, és máris beleszeretek ezekbe a zsebibabákba és elhatározom, hogy varrok ilyen babazsebes ruhát nagyban. Valamikor. Valakinek. Iskoláslánynak már kicsit ciki, vagy nem? Mivel itt nem találtam bloglistát, visszaléptem egyet és kikerestem egy újabb blogot, amelyről már hallottam és ahol amúgy is szét akartam nézni, a Bleubird Blog-ot. Úgy tűnik, a fél világ részt vesz a heti gyerekportrés kihívásban, így itt is bőven vannak családfotók, de azért divat és egyéb témák is, itt például egy házi készítésű ketchup recept. Sosem értettem, hogy vannak akik a ketchup műfajához annyira ragaszkodnak, hogy még a szabadidejüket is feláldoznák az egészséges verzió elkészítésére, de mert épp ebben a hónapban már belefutottam máshol is ilyen receptbe, feltételezem, hogy a kisebbséghez tartozom. De van itt még egy vicces rovat, amibe érdekes belelepozni: Want, need, wear, read. Ki az olvasmánytippekért, ki a divatötletekért fogja szeretni. No most vagy én vagyok vak vagy tényleg itt sincs bloglista, szóval újra visszaugrok az utolsó listás helyre, és kikeresem onnan a Pencil Box-ot. Bár cím alapján illusztrátornak képzelem a szerzőt, igazából fotóbloggal találkozom, és ha nem lenne már elegem a hosszú télből, akkor szívesen elidőznék ezeknél a zseniális téli fényképeknél. A blogsablon sajnos nem kompatibilis a képernyőmmel, így nehézkes a navigáció és megint nem látok kedvenclistát, de nem gond, most amúgy is leállok. Amennyire igaz, hogy 6 óra szabadidő alatt nem érdemes kirándulás címén kilépni a házból, annyira érdemes a virtuális blogtúrákat mondjuk fél órára korlátozni. Ennyi pont elég, hogy még a felfedezés izgalma maradjon meg és ne a csömör. És ti milyen blogokat fedeztetek fel a legutóbbi blogtúrátok alkalmával? Na és ki szervezi meg a reality blogtúrát? 😉
Nem véletlen, hogy mostanában alig van horgolós poszt, és ha van, az sem valami kész darabot mutat. Tényleg nem horgolok, viszont futok és olvasok, mégpedig kivételesen sorozatban nagyon jó könyveket. Például ezt a nem épp szokványos gyűjteményt Mario Giordano-tól, amely rögtön egy olvasási illetve használati utasítással kezdődik, melyben a szerző felhatalmazza az olvasót, nyugodtan folytassa a sort és gyűjtsön magának olyan érzéseket, amelyeknek nincs nevük. Mióta ezt olvastam, a könyvet nem is vettem kézbe, csak gyűjtögetem fejben az érzéseket, abba se tudom hagyni. Ma például itt van néhány érzés, amely utazásokhoz kapcsolódik: (számozom, és a következő hetekben abba se hagyom 100-ig!) 1. Az a bizonyosság, hogy minimum egy dolgot elfelejtettem bepakolni a bőröndbe 2. és az az izgalom, hogy vajon be tudom-e szerezni, ha szükségem lesz rá. 3. Az a fejem verem a falba érzés, hogy már megint gondolkodás nélkül beleittam a vonaton vett kávéba, ami már megint leégette a nyelvemet. 4. Az az otthonosság, amikor felszállok a hajnali Frankfurtba tartó vonatra és a vonatkísérő leteszi az asztalra elém a menetrendet. 5. Az a biztos tudat, hogy ha ezen a vonaton ennyire otthon vagyok, akkor legkésőbb St. Pölten után kibújhatok a cipőmből és kényelembe helyezhetem magam két ülésen. 6. Az a zavarodottság, amikor leszállok egy állomáson és észreveszem, hogy itt már kellett átszállnom és vártam egy-két órát anélkül, hogy komolyan belegondoltam volna, hol is vagyok igazából. 7. Az a kíváncsiság, hogy tudom, hogy már voltam ebben a városban, de nem emlékszem, milyen lesz az állomás előtti tér. 8. Az az értetlenség, hogyan képesek a német nők magassarkú cipőben járni ezeken a macskaköves utcákon. 9. Az az aggódás, hogy a bőröndöm kereke vajon túléli-e ugyanezeket a macskaköveket. 10. Az a gyász, ami akkor fog el, amikor otthon észreveszem, hogy nem élték túl a kerekek és a bőrönd, addigi örökös kísérőm kukában fogja végezni. 11. Az a pánik, ami a szállodai szoba fürdőjében fog el, amikor a nem sikerül kinyitnom az ajtót belülről 12. Az a megkönnyebbülés, ami akkor fog el, amikor rájövök, hogy tolóajtó, és nem nyomni vagy húzni kell. 13. A hitetlenkedés, hogy egy ismeretlen azt képzeli, a reptér és a városközpont közti 15 perces S-bahn úton örömmel elmesélem neki az egész életemet.
Tovább is van, mondjam még? És nektek van kedvetek folytatni?
Még csak nyolc hónapja kezdődött az első osztály, de máris akár naponta lehetne olvasás közben fényképezni. Érdekes, hogy a napi leckeadag felolvasása szinte mindig a kellemetlen feladatok közé tartozik, ugyanakkor az otthoni és a könyvtárból hozott könyveket meg az újságokat külön kérés nélkül bújja, nézegeti. A Lesezug és Leserabe sorozatok mellett a másik nagy kedvencünk az “Erst ich ein Stück, dann du”. Az első kettő sorozat extra nagybetűs, a mondatok egyszerűek, a szókincs is nagyon alap, egy oldalon csak egy-két mondat van – ezek arra valók, hogy a gyerek egyedül olvassa a történeteket. A másik sorozat már jóval komplexebb történeteket mesél el, kevesebb a kép és tele van írva az oldal. Minden oldalon van egy pár mondat, amely nagyobb betűkkel szedett: ezeket a szakaszokat olvassa a gyerek, a többit a felnőtt. Így jól halad a történet, van ideje a gyereknek pihenni, mégis észrevétlenül sokat olvas. Aminek pedig különösen örülök, hogy bár a magyar olvasást nem szisztematikusan tanítottuk, lassacskán összeállnak a fejében a külön kis szabályok és már egész hosszú szavakat is elolvas és megért. Ma például a Tatu és Patuból a “takarítóeszközök”-et.
Kristófnak pedig tegnapelőtt különösen jó kedve volt, mert szokásával ellentétben nem eltakarta az arcát, amikor fényképeztem, hanem még bohóckodott is.
