Az úgy volt, hogy először sütni akartam a tortát, valami jó kis joghurtos-gyümölcsöset, aztán energiaszintemre való tekintettel készen venni, aztán a gyerekek nagy örömére mégis az sk mellett döntöttem, viszont könnyített műfajban. (Igazából csak azért, mert a pékhez elmenni sem volt már erőm, ahhoz meg végképp nem, hogy egyedül maradjak a gyerekekkel, amíg Apahajó tortáért megy.) Így kikevertem egy villámgyors palacsintatésztát, sütöttem hat vastagabb palacsintát, az alsó ötöt megkentem bőven Rote Grützével, ami tkp olyan, mintha erdeigyümölcsös zselés lekvár lenne, csak egyben vannak a gyümölcsök. A felső palacsintára vajjal elkevert sokszázalékos olvasztott csokit csorgattam. Aztán már csak a gyertyákat kellett beszúrogatni, szigorúan szimbolikus számút, az első és második számjegy összegének megfelelőt, lehet találgatni, hogy 18, 72 vagy 54 vagyok-e, vagy netán ezek közül egyik sem. Hétköznapi szülinapra ennyi telt tőlem: meglepetés magamnak.
Az ajándékom persze igazi meglepetés volt, és tényleg az, mert ki gondolta volna, hogy valaki, akit nem hoznak lázba a fonalak, elmegy és keresgél olyat, ami szerinte tetszene nekem. Lana Grossa Linea Pura Organico Print – ez egyilyen arisztokrata fonal, azért van ennyi neve. S ha már arisztokrata, akkor valami soselátottat kellett elkezdenem belőle, egy leejtett szemes kötött nyári sálat. Azt mondtam már, hogy eddig még sosem kötöttem leejtett szemeket? Mármint szándékosan leejtetteket. És mondhatom, halad olyan gyorsan, mint horgolás, úgyhogy még az is lehet, hogy ez lesz a kedvenc kötéstechnikám. A minta pedig itt található a Ravon Sol Degrade Dropped-Stich Infinity Scarf néven. (ha már az arisztokrata hosszúságú neveknél tartunk) Egyébként pedig szerintem mindenki tanuljon valami újat a szülinapján!
Hogy a 23. hét már elmúlt? Igen, észrevettem. Azóta például túl vagyunk két betegségen és egy harmadik kellős közepén, megtettem földön-vízen (nem)-levegőben 1757 km-t, folytattunk vagy másfél óra nemzetközi telefonbeszélgetést általános családi krízismenedzsment témában – beleértve a segítség, eltévedtem Berlinben altémát is. (Valamint nem fotóztam 24. hetit, a 25. pedig előreláthatólag betegség miatt fog elmaradni, bár még ne adjuk fel a reményt.) Amikor Berlinben vagyok egyébként, mindig eszembe jut, hogy régebben meg voltam győződve arról, ha valaki jól akarja magát valahol érezni, akkor az jól is fogja magát érezni. De nem, nem igaz, Berlinben például a legritkább esetben szoktam jól érezni magam. Kicsi vagyok én ehhez a városhoz, és minél többször vagyok ott, az idegenség és a frusztráció csak nő és nő. Ezzel szemben itt van ez a kedves vidéki kisváros, Bécs, keskeny utcácskákkal és palacsintázóval. Oké, az időjárástól tekintsünk el, abban még lehetne rajta tökéletesíteni, de legalább a Duna nem öntött ki, lehetett szépen a parti lépcsőkön ücsörögni még két hete vasárnap is.
Meg aztán ott van a Donaupromenad, remek futóhely és végig graffitik a támfalon, meg még csalán is nő, szóval fonalfestők előre. Mi kell még a boldogsághoz? Ja persze, a család. Minden nap egyre szebbek.
A szemfüles olvasók rögtön felfedezik az sk nyakláncot (mármint Do-féle sk). Kellemes hétvégét nektek!
Itt volt már az ideje, hogy átnézzem a fonalaskosaram – ami nevével ellentétben nem fonaltárolásra való, hanem félholt horgolások és kötések temetője. Itt van például ez a kékség. Malabrigo Lace, finom, színe tökéletes, mégis. A Citronhoz vettem, de be kellett látnom, hogy ehhez a vékonysághoz kötésben még nem nőttem föl, így kerestem hozzá horgolós projektet. Pont erre a fajtára van szükség az Ephesus Cowl-hoz (Kristin Omdahl mintája), tehát belevágtam. Az egy dolog, hogy ízületgyilkos ez a sok virágocska ilyen vékony fonalból. De valahogy nem tetszett az sem, ami lett belőle. Hideg időre túl semmiség, meleg időre túl gyapjús-télies. Súlyra pehelykönnyű, mégse nyári darab. Nem éreztem, hogy a technikai érdekességen kívül érdemes lenne tovább kínoznom magam ezzel a modellel. A lebontásnak ez a fonal is makacsul ellenáll, nagy kínszenvedéssel sikerült valamennyit még megmentenem a fonalból, de egy ponton túl nem ment. Most azon gondolkozom, hogy valami pólót fel lehetne-e dobni egy horgolt szegéllyel vagy valami más módon hasznosítható-e. A gombóc többi része pedig egyelőre keresi élete értelmét.
Ez a kezdődő SBS nem a fonalaskosár, hanem a bőrönd alján volt: Berlinben vettem a fonalat, amikor a magammal vitt projektet kivégeztem és amúgy is rossz napom volt. Akkor meg már inkább fonalat venni, mint csokit, nem igaz? Katia Darling – erről a fajtáról már sokat hallottam, de most láttam először és a színválaszték tényleg nagyon kedvemre való. Összetétele kb. fele-fele gyapjú és műszál. Ilyet még sosem használtam kendőhöz, úgyhogy kíváncsian várom, mennyire tolerálja a bőröm.
És hogy mi minden volt még a fonalaskosár alján? Legyen elég annyi, hogy rémes volt a szembesülés. Még gondolkozom a zombik sorsán. És ti mivel kötitek le magatokat mostanában?
Ennek a fingerfoodnak nincs is igazából receptje, annyira egyszerű. Személyenként egy bébicikóriát leveleire szedtem, mindegyik levélbe beletettem egy kis szeletke kéksajtot (erős íze van, szóval tényleg csak keveset). Száraz serpenyőben napraforgómagot és mandulalapocskákat pirítottam, ezt szórtam a hajócskákra. Ez a mennyiség előételnyi, ha kicsit többet készít az ember, akkor könnyű vacsora is lehet. Apahajó megismerkedésünk után kevéssel ilyet készített nekem egyszer – hát csoda, hogy nem tudtam neki ellenállni?
A június a szülinapi zsúrok hónapja, ahogy azt már korábban írtam. Mivel a Dóra osztálytársai oda és vissza vannak a színes horgolt holmiktól, amiket Dóra hord, igazán nem nehéz megfelelő ajándékot kitalálni. Egy június végi bulira készítettem ezt a kendőt Catania-szerű fonalból (100% pamut, 125m/50 gramm, Lana Grossa gyártmány, a pontos névre már nem emlékszem), a zöld szegély pedig tényleg Catania. A kendőtesthez kb. egy és egy negyed gombolyagot használtam fel, a szegély említésre sem méltó mennyiség.
A szegélyminta ugyanaz, mint a Mezzaluna-nál, a sarkokat pedig úgy oldottam meg, hogy kétszer egymás után horgoltam a hullámot és nem volt közte rp.
A minta egyébként a The finer Edge című Cristin Omdahlt könyvből van. Ott egy felsőt készít azzal a módszerrel, hogy az alsó saroktól indul, kétoldalt szaporít, majd szintén kétoldalt egyenletesen visszafogyaszt. Ha a visszafogyasztós részt elhagyjuk, egy háromszöget kapunk, tehát remek kendőhöz is. Egyébként a felsőt épp most horgolom, de az aktuális kötelezők miatt (ez a kendő és a közös horgolós SBS) kicsit háttérbe szorult – június végén azért legalábbis fázisfotót fogok mutatni róla.
2013 a gyereknevelési kihívások éve számomra.Az első feladatom, ami úgy január közepe óta van napirenden, az a Kristófhoz való belassulás. Ő ugyanis nem értékeli a sürgetést, a türelmetlenséget. Persze ez természetes, de az a tempó, ahogyan ő él és amit tőlünk is elvár, elég nehezen összeegyeztethető a mindennapi élet gördülékeny szervezésével és az én személyiségemmel. Hogy csak egy példát mondjak, a vacsora tálalásától számított 40 percen belül mindenki befejezte az evést, neki jó esetben már fogyott két harapás a kenyeréből. Ha pedig sürgetjük, akkor jaj nekünk. Ez most csak annyiban fontos, hogy érthető legyen, miért élünk számomra eddig elképzelhetetlen mértékű testvérféltékenységi hangulatban. Ha ugyanis a családnak ilyen mértékben kell alkalmazkodni az egyik családtaghoz, akkor a másik méltán gondolja, hogy ő itt nem is számít. A féltékenység már odáig fajult, hogy az esti puszikat darabra kell adni, az ölelések időtartamát stopperral mérni, de még ez is hiába van, mert bárkinél kezdem, a másik balhézni fog, hogy miért nem ő az első.A felváltva elsőség sem megoldás, próbáltam.
A másik kihívás, amivel idáig még nem tudtam sokat kezdeni, az a két gyerek két különböző szeretetnyelve. Dóráé ugyanis az ajándékok. Hörcsög módjára gyűjti a tárgyakat és folyton kapni akar valamit. Egy bizonyos fokig bele is megyek ebbe, közben meg állandóan ott a rossz érzés, hogy ő folyton kap valamit, Kristóf meg nem, most ez meg hogy néz ki. Legutóbb például gyöngyöt szeretett volna kapni. Ki is választotta azt, amit már régebben megcsodált – és még sok más dolgot is. Végül kötöttünk egy megállapodást: a drágábbat megveszem neki, az olcsóbbat ő megveszi a zsebpénzéből, ha akarja. Mérföldkő volt ez, hiszen eddig soha nem költötte el a zsebpénzét, csak gyűjtötte. Kertes házra, autóra, tanyára, ahova majd kiköltözünk. Heti egy euró a zsebpénze, ez is csak két hónapja, szóval a gyűjtögetés még tartott volna egy darabig ilyen kaliberű célokkal, még akkor is, ha a fogtündértől is csurran-cseppen néha. Az alkuba belement, aztán pár órával később ott volt a lelki probléma, hogy akkor most milyen kevés zsebpénze maradt. Elbeszélgettünk kicsit, hogy szerintem mennyire jól használta a zsebpénzét, hogy nem csokit vett, amitől úgyis csak elromlik a foga, meg nem valamilyen babát, mert azt úgyis megkaphatja tőlünk valamikor. És hogy szerintem hobbialapanyagra költeni a zsebpénzt a legjobb, mert akkor egyszer örülsz, amikor kiválasztod, egyszer meg amikor hobbizol. Nem győztem meg – természetesen. Egészen addig, amíg elő nem szedtem néhány ékszeralkatrészt, fülbevalóalapot, szerelőpálcákat, fogókat. Készítettünk együtt két pár gyöngyös fülbevalót: egyszerűeket, mert ugye én se értek ehhez a műfajhoz annyira. A végére már ragyogott, pedig ez a legritkább mostanában, és este mondta is, hogy tényleg igazam volt (!!!), jó döntés volt a zsebpénzt alapanyagra költeni és ezután is mindig ilyesmikre gyűjt majd. (A gyereknevelés kivételes pillanatai közül az egyik, felírom, megjegyzem.)
Lassan de biztosan eljutottam végre a címben említett nyaklánchoz. Hogy persze beszippantott minket a gyöngyözés és az ékszerek, nyilván azóta nem az ő zsebpénzéből veszem a különféle kütyüket, hanem a sajátomból. Meg is állapítottam, hogy a horgolás nem is olyan drága hobbi, mint ahogy azt elképzeltem, a gyöngyhöz képest legalábbis nem, de most nem hagyom, hogy ez elvegye a kedvünket. Hogy ellensúlyozzam a Kristófnak szánt extra figyelmet, beiktattuk a gyöngyözést a közös elfoglaltságok közé és ezt egyáltalán nem bánom. Lett például egy anya-lánya nyakláncunk tenger témában: kékek és fehérek meg néhány ezüstszínű izé, hasonló, de mégsem egyforma. Kedves rokonok és barátok, ne lepődjetek meg, ha a gyereknevelési krízis megoldásáig tömegesen fogtok tőlünk ékszereket kapni ajándékba! Színkívánságokat a készlet erejéig elfogadunk.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hűtőszekrény. Külsőre semmi furcsa nem látszott rajta, de volt egy különleges tulajdonsága. Sosem fogyott ki belőle a cukkini. S mert így volt, a gazdája ha akarta, ha nem folyton cukkinit főzött-sütött-evett. Egyszer például így:
fejenként egy cukkinit kockára vágott. Felszabdalt továbbá – szintén fejenként értve – fél marék snidlinget, fél piros csilipaprikát és kb. 4-5 deka kéksajtot. Serpenyőben olívaolajat forrósított, arra dobta rá a paprikát és a cukkinit. Kevergette-kavargatta, amíg meg nem barnult a cukkini. Ekkor még gyorsan megsózta-borsozta, még egyet kavart rajta és egy mélyebb tálba öntötte. Rászórta a felkockázott sajtot és a felcsíkozott snidlinget, ezen is kavart egyet, aztán figyelte egy picit, milyen szépen olvad a sajt a meleg cukkinin. De nem sokáig nézte, hanem bevillázta rögtön, közben pedig arra gondolt, hogy is fogja elkészíteni legközelebb a hűtőjéből soha ki nem fogyó cukkinit. Itt a vége, fuss el véle.
A legviccesebb nevű fonal címért nagy eséllyel indul a Zauberball “Blaukraut bleibt Blaukraut” nevű árnyalata – az meg csak még viccesebbé teszi, hogy a Blaukraut igazából vöröskáposzta, más tájegységeken lilakáposzta, de semmiképpen nem kék. A festőleve egyébként egérszürkére színez, ezt volt szerencsém egyszer kitapasztalni, bár akkor nem éreztem szerencsének, mert liláskék fonalra vágytam. No de vissza a lényeghez: majdnem két gombóc, kb. 17-18 dekányi fonal ment bele az évszázad kendőjébe. (És még mindig van 32 deka ebből a fajtából, de ez már másik történet.)
A minta Crescent moon illetve Mezzaluna néven fut, és eredetileg ehhez hasonlót egy japán könyvben lehetett találni. Aztán valaki, aki nem tudott hozzájutni az eredeti mintához, valahogy kép alapján kikísérletezte a félhold alakú szaporítást. Nekem már japán korában is tetszett a kendő, de én se tudtam, honnan is rendeljem meg, szóval hátratoltam a vágyak listáján. Amikor viszont felfedeztem a kísérletezős verziót, nem haboztam és egy FB-os közös horgolás keretében nekivágtam.
A minta egyébként idegesítően hibás, annyira, hogy ha valaki aszerint próbál horgolni, kábé semeddig se jut. Kell egy kis önbizalom, hogy a minta ellenében hozzon döntéseket az ember, legalábbis nekem mindig az az elvem, hogy ha valaki leír egy mintát, akkor annak működnie kell és kizárt, hogy húsz szem eltérés legyen egy sorban. Pedig ha valaki elfelejt egy mintaegységet megismételtetni ikszedszer, akkor simán benne van a húsz szem. Na jó, azért nem akarok lebeszélni senkit a mintáról, mert mint látható, a végeredmény impozáns, csak épp kellő költői szabadsággal kell dolgozni. Azt hiszem, egyébként, hogy az összes idegeskedés ellenére meg fogom más színből is csinálni. Fűzöld és pirosas árnyalatok az esélyesek.
Két technikai jellegű tipp: Fontos, hogy a csomó olyan legyen, hogy mindkét oldalán egyformán pufi, hiszen 3 soronként kerül rá sor, tehát az egyik pufi-sor a színére esik, a másik a visszájára. Ezt én a következőképp oldottam meg: ráhajtás, szembe leszúr, fonalat felhúz olyan magasra, mint egy pálca – ezt ismételtem meg hatszor. Ekkor a tűn van 7 hurok, amit egyszerre hurkoltam le és lezártam egy láncszemmel a csomót. Ez a verzió eléggé fonalfaló, viszont szebbet még eddig nem láttam. A másik a szegély: Először a lógó virágokat kezdtem el, ami a mintában is szerepelt, aztán rájöttem, hogy ezzel nyár végére sem jutnék a végére, annyira nem volt szapora. És ha már nyáron november van, akkor legalább hadd hordjam a menő kis Mezzalunámat. Így visszabontottam a lógó virágokat – egy kisolló segítségével, mert a Zauberball nem épp könnyen adja magát – és sima hullámos szegélyt horgoltam így: egy rácsra ment rp, erfp, 3 erp, erfp, rp. A következő rácsra 1 rp. Ezt a kettőt ismételtem, amíg csak ki nem hullott az összes hajam, így két hónappal a közös horgolás kezdete után és 6 héttel a többi közöshorgolós lány után végre én is befejeztem. Ha nem is az évszázad wrapja, de az biztos, hogy az idei év kedvence. És mert ilyen nyár van, mint amilyen, rögtön fel is avattam ma. Ezenkívül vettem egy bélelt esőkabátot Kristófnak, úgyhogy Murphy törvényei alapján akár kezdődhetne is a kánikula.
Kétségkívül nem ér fel ezzel az eredeti ötlettel, viszont a gyerekek nem kevésbé örültek neki. Majdnem egy teljes tekercs ezüstszürke dekortapaszt használtam fel hozzá és nagyjából fél órát. Na jó, ha a gyerekszoba rendberakását és kitakarítását nem számítjuk bele. Egyébként varázshatása van a ragasztásnak, mert azóta valahogy nagyobb a rend, csak autók hevernek szanaszét.
A szülinapi party nyugisan indult – már ha nem számítjuk az előzményeket, avagy azt a bűvészmutatványt, hogy az ajándékos tasakot a buli előtt egy órával otthagytam egy boltban a pénztárnál, ahova amúgy totál mellékesen még beugrottunk. De egy kedves ember megtalálta és nem vitte magával, hanem félretetette, mi pedig egy kis izgalom után újra magunkhoz vehettük és negyed óra késéssel végre át is adhattuk Lilinek. Ha itt lenne Berzsián költő, most megbánná, hogy szakított az emberiséggel, mert az emberiség jó, ebből az esetből is láthatjuk!
Aztán ahogy javult az idő és már elhittük, hogy az időjárás-jelentésnek ma – hála az égnek – nem lehet hinni, kiugrottunk a közeli parkba egy kis fotózásra játszóterezésre.
A heti fotók egyébként arra is jók, hogy feltűnik nekem, mekkorát nőtt a Dóra haja csak pár hét alatt, és hogy milyen gyönyörű így. Meg hogy a Kristófé is megnőtt, de ha nem akarjuk, hogy Pumuklinak nézzék, akkor hamarosan fodrászhoz kellene vinni. Milyen praktikus ez a fotós kihívás.
