Csak egy memóriadrót, egy fogó és egy doboz mindenféle gyöngy őszi színekben. Iskolakezdési stressz levezetésére kétszeresen is alkalmas: egyszer, ha anya fűz, másszor ha a gyerek. Előregondolkodók már az sk karácsonyi ajándékok listájára is felvehetik 😉 Kellemes és kreatív hétvégét Nektek!
Legutóbb azt mutattam meg, hogyan lehet kislányfelsők hosszát pár centivel szépen megtoldani. A mai ruhajavítási módszer uniszex, most egy fiúpólón mutatom be. A felső képen látható a végeredmény.
És így készül: Adott egy rejtélyes szakadás a póló alsó szegélyén. Olyan, mintha valaki ollóval bevágta volna, de hogy valójában mi történt, azt már sosem fogjuk megtudni.
Kézi öltésekkel összevarrjuk az elszakadt széleket. Nem baj, ha nem túl szép (nem is minden szakadásnál lehet szépen varrni), mivel a varrást el fogjuk takarni szőtt szalaggal. Ilyen szőtt szalagokat sokféle mintával lehet kapni, én a Dawandán vettem, de néhány fajta a Röltexben is beszerezhető.
A szalagok a vágás mentén foszlanak, ezért öngyújtóval vagy gyufával óvatosan megolvasztjuk a szalagok vágott végét, ezzel “beszegtünk” a szalagot. Most már csak annyi van hátra, hogy néhány öltéssel a szalag végeit felvarrjuk. Alul átnyúlik a póló visszájára, felül pedig pár milliméternyit visszahajtjuk a szalag végét, hogy ezt is elfedjük. Lehet persze géppel is varrni, de kézzel is működik. Ha a szőtt szalag mintája passzol a pólóhoz, a végeredmény kifejezetten cool!
Úgy van, hogy szerintem van bennünk családilag egy mágnes, ami bevonzza a gyerekruhákat. Ma évszakváltásra és iskola-óvodakezdésre készülve átnéztem a fiókokat és szekrényeket, csak hogy tisztán lássak. Egyik gyermeknek 23 darab alsót találtam a fehérneműs fiókjában (négyet kiszelektáltam, de a többi tökéletes, szóval maradnak), a másiknak majdnem ugyanennyi zoknit és még 6 félzoknit. Honnan vannak? hogy én nem vettem ennyit, az tuti, Apahajó eleve nem foglalkozik a gyerekek ruházkodásával, szóval teljesen értetlenül állok a dolog előtt.
Felsőruházatban csak kicsit jobb a helyzet, sőt igazából csak Do-nak van kábé annyi ruhája, amennyi szükséges. Kristóf sok cuccot örököl, úgyhogy kábé kétszer annyi cucca van, mint amennyit fel tudna venni, mire kinövi a mostani méretét. (De mert kényes az ízlése, úgyis lesz három kedvence és azokat fogja ronggyá hordani.)
Szóval tényleg bőven van holmi, szerintem már-már túlzás is ez a bőség. Azért van pár kedvenc, amit próbálok megmenteni minden áron, növelni az élettartamát, nőjön a gyerekkel, mert édes vagy puha vagy jól mosható vagy ilyesmi. Ilyen például ez az aranyos indiános felső (az alsó zöld-sárga csík nélkül), aminek azon túl, hogy a nyár alatt összement 4-5 centit, nincs különösebb baja.
Horgoltam tehát egy kis toldást hozzá.
Az alapozó sor így néz ki: 5 lsz, az első lsz-be még 3 krhp. * Beszúrom a tűt a 4 pálca közepébe (a 2. és 3. közé), majd ebbe a pontba 4 lsz és 3 krhp. * a * és* közötti részt ismételtem addig, amíg olyan hosszú zsinórféleséget kaptam, mint a póló alsó széle. A horgolás színével megegyező cérnával kézzel ráöltögettem a póló aljára. A visszáján látszik, de a színén nem.
Innentől már merő élvezet volt és nincs határa a lehetőségeknek. Az első hosszában horgolt sort a zélső krhp-ákba öltöttem – a pálcát körbefogva, mindegyikbe 4 erhfp került. A kört kúszószemmel zártam. A következő két sor nekem erhp, de mint mondtam, bármi más is lehetett volna. Az utolsó sor pedig egyszerű kagylóminta.
Az egész legfeljebb fél órát vett igénybe és még vagy fél évvel meghosszabítja a felső életét. Szerintem jó biznisz volt. Legközelebb egy szakadt fiúpóló újraélesztésével jelentkezem, addig is jó iskola- és óvodakezdést kívánok Nektek!
Ahhoz, hogy újabb fonalas poszttal jelentkezzem, pár utolsó simítást kell tennem: egy kész kendőt blokkolni, egy másik készt festeni, egy nyakmelegítő lógó szálvégeit eldolgozni, egy mintában néhány betűt kijavítani. De mostanában valahogy más dolgok kötnek le. Nyáron például szerintem többet foglalkoztam az étkezés témakörével, mint szerintem bármikor életemben, úgyhogy előre is elnézést, ez egy evős poszt lesz
.
Történt pedig, hogy amikor – rendszeres testmozgás ellenére – a kedvenc nyári nadrágom nem tudtam begombolni és boltba sem találtam passzoló nadrágot (mert miért is híznék egyenletesen, hogy a következő konfekcióméret jó legyen), akkor eldöntöttem, hogy nem kenem ezt a dolgot arra, hogy minden nadrágot elszabtak ebben a szezonban. Mondják, hogy a fogyás 80%-ban az étkezési szokásokon múlik és csak 20%-ban a testmozgáson. Ez rám teljesen igaz volt, mert az a lelki mechanizmus működött, hogy elmentem futni vagy jógázni, aztán rémesen éhes lettem és teljes nyugalommal ettem utána. Mint kiderült, jóval többet, mint amennyit a mozgás mennyisége indokolt volna, legalábbis csak ennek tudom be, hogy a sport ellenére egyre kisebbnek tűnt a már említett nadrág. Nem is akarok ezzel a témával sokáig untatni senkit, így csak annyit, hogy a józan matematika segített rajtam, a kalóriaszámolás. Néhány nap alatt kitapasztaltam, hogy mennyi a lehetséges és hogy lehet ezt betartani úgy, hogy közben éhes se legyek, finom is legyen és úgy egyáltalán ne érezzem azt, hogy most nekem rossz. Két hónap elteltével azt mondhatom, hogy éljen a matematika!
Mindezt azért írtam le, mert abban a pillanatban, ahogy kitettük otthonról a lábunkat augusztusban, rögtön rájöttem, mennyire törékeny a beállt egyensúly. A két hét szabadság alatt négy városban jártunk, rokonokkal találkoztunk vagy rokonokat látogattunk. Az év többi részében az esti “elmegyünk sétálni és eszünk valamit” csak ritkán fordul elő, ilyenkor kihasználjuk, hogy a nagyszülők szívesen leteszik aludni a gyerekeket és lelépünk. De vajon lehet-e büntetlenül naponta lelépni és bekapni valamit – anélkül, hogy az elmúlt hetek kalóriaszámolós vívmányait tönkretenném? Ez volt a kísérletem tárgya, mégpedig úgy, hogy két hétig mérleg sem állt rendelkezésemre, netet sem használtam, tehát teljesen a megérzéseimre kellett hagyatkoznom.
A 40 fok körüli hőmérsékletnek köszönhetően – és mert a bulihangulathoz szerintem nagyon nem passzol a szénsavmentes ásványvíz kizárólagos fogyasztása – megismertem Pécs és Budapest limonádé-kínálatát. Bécsben persze könnyebb lett volna, ott ezek a flancos limonádék nem jellemzőek, helyette van Soda-Zitrone, ami tényleg nem más, mint szódavíz egy fél citrom levével. Nincsenek hozzá mindenízű szirupok, gyakorlatilag kalóriamentes. Magyarországon tehát próbáltam lavírozni és általában szirup nélkül kértem a limonádét, de azért nem mindig. Ha már nem nyaralok a Bahamákon vagy mondjuk Horvátországban a tengernél, legalább igyak egzotikus limonádét, nem igaz?
A Villányban töltött pár nap pedig nem telhetett el bor nélkül, s aztán az országban itt is, ott is kóstoltunk valamennyit, viszont hőség ellen amúgy is a fröccs a legjobb, tehát ha már alkohol, akkor inkább fröccs. Rá is akadtunk Pécsen egy remek helyre, a Lompos Uszkárra, amely olvasó- és fröccsliget, minden fakszni nélküli kerthelyiség, ahol olvasni és fröccsözni lehet és nyugodtan beszélgetni. Nincs hatalmas választék, de ami van (mármint amit próbáltunk), az tökéletes, és végre nem néztek rám furán, amikor vörös fröccsöt kértem. A falusi muffin vagy valami hasonló néven futó sütit pedig ki fogom otthon is kísérletezni, annyira ízlett. Kenyértészta, szalonna és pesto – fogyókúra esetén merésznek tűnik, de ugye a kalóriaszámlálás lényege, hogy nincs tiltott étel, csak tiltott mennyiség.
A legtutibb étel persze, amiből garantáltan lehet mennyiséget fogyasztani, ugyanakkor a legjobb, az a rukkolasaláta parmezánnal. Ehhez a két említett hozzávalón kívül nem is kell különösebben más – pici olívaolaj esetleg – ennek ellenére a legtöbb helyen, ahol egyáltalán az étlapon van, nem tudják megállni és minimum koktélparadicsomot tesznek hozzá. Nem rossz, csak épp teljesen fölösleges flanc. Azért ettem egy igen jól sikerült variációt belőle az Alibiben, a Jogi Kar előtt a Kecskeméti utcán. Ez a környék egyébként is nagy felfedezés, személy szerint jobban tetszik, mint a Ráday utca. Ugyanitt, szinte szemben található a Sonkaarcok. A dizájnnal sokat nem tudok kezdeni, és volt még egy másik fura érzésem is, amit nehéz megfogalmazni, talán a pincérből áradó sznobizmus és leereszkedés bántott. A hely tehát nem kap ötöst összességében, viszont elismerem, hogy a konyha remek. A spanyol éttermekben azt szeretem a legjobban, hogy nem egy hatalmas adag ételt kap maga elé az ember, hanem tálakat, amelyekről az egész társaság csipegethet. És hogy tisztán látszik, hogy nem a mennyiségre utaznak, hanem a minőségre. Ez pedig pont egybevágott az én nyári projektemmel is.
Ha már ezen a környéken vagyunk, akkor a Táskarádiót is megemlítem. Ehhez a helyhez kissé ambivalens élmények fűznek, mégis gyakran kötünk ki itt. Oké, az egyik ok nyilvánvaló: imádom olvasgatni a falon az úttörők tizenkét pontját. Olyan fiatalnak érzem magam ilyenkor mindig. A másik az talán a remény. Nem lehet benne biztos az ember, hogy jót fog kapni, de mindig van remény. És persze abban is kell reménykedni, hogy az az étel, ami tegnapelőtt annyira ízlett itt (kacsamáj zsírjában borkorcsolyaként), az ma is jó lesz. Ami nem evidens. Mert amíg egyik nap remek volt a máj, mi több tökéletes állagú, ízű, ugyanakkor mindössze pár karika zöldséget adtak mellé, addig pár nappal később komplett főételként hozták ugyanezt rém sok és igen jó vegyes salátával, a máj minősége viszont felejthető volt. A juhtúrós sztrapacska elviselt volna határozottan nagyobb mennyiségű juhtúrót, ugyanakkor a sztrapacska pont olyan volt, mint amilyet vártam. Csak épp tehéntúróval, ami azért bosszantott. Tetszett, hogy voltak jó borok, nem tetszett, hogy a pincér rám akart tukmálni egy állítólag még jobbat, aminek már a szagától is undorodtam. De oké, még ez is előfordulhat. Hogy mit akart ezután elérni azzal, hogy kifejtette, eddig én vagyok a második vendég, akinek ez a fantasztikus bor nem jön be, azt viszont már tényleg nem tudom. Érezzem magam hülyének? Szálljak magamba? Na hát ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, hogy ambivalens a helyhez való viszonyom. Bármikor érhetnek kellemes és kellemetlen meglepetések itt – és talán a bennem élő meglepetésszerető gyerek az, aki újra és újra beül a Táskarádióba.
Azért a Rádayban is lett egy új felfedezettünk: a Púder. A kedves, nem tolakodó, nem okoskodó, nem sznob, nem leereszkedő pincérekért már annyira hálás tudok lenni, s ha ehhez még jó fröccs és jó fröccskorcsolyák is jönnek, akkor tényleg lazán hátradőlök és csak élvezem az esti hűvös levegőt.
A nem tervszerű és nem is reprezentatív gasztrokirándulásunk egyik pozitív felfedezése, hogy végre azokra is gondolnak az éttermekben, akik este szívesen harapnának valamit, de nem vágynak hatalmas szelet húsokra hatalmas vegyesköretekkel.
Sajnos bőven akadtak ellenkező tapasztalataink is, és a minőség nem mindig korrelált az árral, hogy finoman fejezzem ki magam. Villány inkább egyszerű kinézetű pizzériája és az abban kapható tonhalsaláta például egyértelműen felette van a csúcskategóriás éttermének – ahova egyébként szerintem nem ültünk volna be, ha lett volna erőnk három lépést tovább menni a 42 fokban – s ahol például egyáltalán nem volt saláta az étlapon. Még leírva is csak bámulom ezt a mondatot és nem értem, nem értem, nem értem. Azt még kevésbé, hogy ha így van, akkor a pincér miért válaszolta az első kérdésemre, miszerint Kínálnak salátát?, azt, hogy igen, tessék, nézze át az étlapot.
Villány egyébként önmagában egy szürreális élmény volt. Nem mondom, jól éreztem magam, de ez nem a külső körülményeken múlt, hanem a remek társaságon és azon, hogy jól akartam érezni magam. Azóta is eltűnődöm, hogy Magyarország egyik leghíresebb borfaluja hogyan engedheti meg magának, hogy ennyire magasról tegyen a turistákra és hogy mi lehetne belőle, ha picit is megerőltetnék magukat és nagyobb lenne a vendégcentrikusság.
Mivel az utazásunk célja a gyerekkori élményeink felidézése volt, természetesen Lillafüred és Tapolca sem maradhatott ki. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a két kirándulóhely büfésorán az elmúlt húsz évben nem történt komoly változás. Sem a berendezés, sem az étlap nem változott – hacsak nem számítjuk a gyros-t, ami egész biztos nem volt kapható a gyerekkoromban, de az is lehet, hogy a személyzet is ugyanaz. Lillafüreden mindenesetre végre ettem normális lángost. Ha valaki azt gondolná, hogy ez sem illik nagyon egy diétába, akkor azt megnyugtatom, hogy a lángos után tettünk egy kb. 3 órás kirándulást jó sok szintkülönbséggel, szóval még így is bőven megvolt a napi mérleg. Amilyen jó benyomást hagyott Lillafüred, annyira rosszat Tapolca, ahol egyébként az étlap teljesen ugyanaz. Ebből is látszik, hogy nem is az a lényeg, mi az étel neve, hanem hogy szívvel készítik-e. Azért rendszeres fogyasztásra nem alkalmasak ezek a turistabüfékben kapható dolgok: a rántott ezmegaz hasábburgonyával a standard, kivételt csak a halászlé, gulyás, túrós csusza képeznek.
Azt hiszem, egy pár hónapra előre teljesítettem a házon kívüli evés adagját, és kifejezetten jó lett a benyomásom. Aminek pedig nagyon örülök: lassan, de biztosan hatott a matematika – még úgy is, hogy csak hozzávetőlegesen számoltam. Számolok egyébként más irányba is, mert a gyerekek (nem)táplálkozását nap mint nap látva komolyan aggódni kezdtem. Most épp egy bombabiztosnak kikiáltott módszert tesztelek rajtuk, amely elvileg megakadályozza, hogy mindent a tányéron hagyjanak, én pedig felegyem a maradékaikat – de erről majd legközelebb.
Nem akarom megszámolni, hányszor futottam neki a kötéstanulásnak. Az eredmény egész mostanáig elkeserítő volt. Ha ment is, csak döcögve és azt végképp nem értettem, hogy képesek mások szeretni a kötést. Az első kivétel talán a Citron kendő volt, bár annak a mintája nem nagy kihívás és még így is vagy fél évig ültem rajta. Július óta viszont minden más. Úgy kezdődött az egész, hogy Kutas-Keresztes Ági még a minta írása közben mutatott fotókat a készülő kendőről. Annyira megörültem, hogy végre egy kendő, ami elég egyszerűnek látszik ahhoz, hogy az első csipkekendőm legyen – látszólag simákból és fordítottakból állt, néha egy-egy lyukmintával. Akkor persze még nem látszott a szélcsipke…
A tesztre végül jelentkeztem is, meg nem is, de igazából nem. (Azaz annyit írtam, hogy milyen jó is volna, de ugye a szélcsipke miatt nem merek belevágni.) Aztán a lányok a tesztelő csoportból rábeszéltek, hogy igen, csináljam, menni fog. A dologban csak annyi volt a hiba, hogy vagy 10 napig nem léptem be a teszt rav-os fórumába, úgyhogy erről a rábeszélésről nem tudtam, a teszt pedig már futott. Így nagyjából egy hetes késéssel tudtam meg, hogy igen, mégis megkötöm ezt a kendőt, mégpedig határidőre, két hét alatt. Utólag azt mondom, jó, hogy nem tudtam, mibe vágok, mert kis kezdő kötőnek egy ekkora kendő jócskán több idő lenne kényelmesen készítve. De ha már ugrottam, már kitartottam, vagy mondjuk inkább így: kitartottunk családilag. Július 16. után ugyanis lehúztam otthon a redőnyt: munka után kötöttem, amennyit tudtam, esetleg némi vacsorát adtam a családnak, de azt se mindig én, aztán fektetés után még mindig kötöttem úgy általában éjfélig, aztán amikor két napig szabin voltam, akkor egész nap kötöttem. Kötöttem szünet nélkül, kivéve, amikor bontottam. Azóta azt is tudom, hogy a bontás is külön művészet, azt is tanítani kéne, mint a sísuliban az elesést. Ezúton jelzem, örömmel vennék különórát csipkekötés bontásából, mert a dolog bár megy valahogy, de inkább rosszul, mint jól.
A képek alapján azt hihetné a gyanútlan olvasó, hogy hibátlanul megoldottam a feladatot. Sajnos ez csak részben igaz. A kendő időre elkészült és meglehetősen hasonlít az eredetire. Van azért a kendőtestben egy hiba és a csipkeszegélyben is egy olyan, ami miatt minden picit eltolódott. De a végén, amikor a bontással egy hibát javítottam és két újat csináltam, már tényleg csak a túlélésre mentem. Persze a hibák, amik miatt akkor kötés közben falra másztam, a kész kendőn egyáltalán nem tűnnek fel. Az csak libeg a szélben és puha és könnyű és egyszerűen gyönyörű. A következő alkalommal meg majd már tökéletesen sikerül, ebben biztos vagyok.
Azért még a paraméterekről is néhány szó:
A minta a Fairy Meadows Kutas-Keresztes Ágitól, a fonal Schoppel, Zauberball 100, Blaukraut bleibt Blaukraut színben. 3,5-ös tűt használtam, így a végső méret olyan nagy lett, hogy a csipke alja a derekamig ér. A minta annyira aprólékos és mindenre kiterjedő, hogy tényleg viszonylag kis kötéstudással is követhető, a különleges öltésekhez pedig oktatóvideókat is tartalmaz.
Ha a nyár még tart is egy ideig, számomra idén vége a vakációnak, s a blogszünetnek is. Sziasztok! Remélem, van itt még valaki ennyi szünet után 🙂
Többek között ezt a réges-rég húzódó stólát is sikerült befejeznem a rengeteg szabadidőmben. Lover’s knot minta, amely megtanulható például a Barka horgolóiskolában. Két gombolyag Bora fonalat használtam fel hozzá szinte az utolsó méterig. Ez a fonal sokáig kereste a helyét, mert valahogy mindenhez túl nehéz, sprődnek éreztem. Ez a minta viszont pont elég szellős és jól ellensúlyozza a fonal hátrányait. Van persze előnye is: hideg tapintású, tehát nyáron is hordható és különleges a textúrája, színe is: barna és zöld, fehér csomócskákkal.
A végső mérete kb 150*50 centi lett, bár ezt nehéz pontosan lemérni. Olyan a stóla, mint Pompom, ha így viseled, ekkora, ha úgy, akkora.
Mivel számtalannál is több kendőm és stólám van már, ezt most elajándékoztam csak úgy, mindenféle ünnep és apropó nélkül.
Lágyszívű apa: Miért nevezted gyerekmegőrzőnek a gyerekprogramot? Most Do totál meg van sértődve. Amúgy nem is csodálom, ez a gyerekmegőrző szó olyan degradáló.
Szívtelen anya: Most komolyan, nem tök mindegy, hogy gyerekmegőrző vagy gyerekprogram? Meg amúgy is, tavaly ő könyörgött, hogy jöjjünk ide idén is, mert annyira jó a gyerekmegőrzés. És nem emlékszel, hogy extra azért jöttünk ide horror áron, hogy le tudjuk adni őket és egy évben egyszer ketten el tudjunk menni végre kirándulni felnőtt tempóban?
Fél órával később:
Bűntudatos anya: Jaj, rémes, és mi van, ha rosszul érzik magukat nélkülünk? És milyen jó lenne, ha ők is látnák ezt a gyönyörű tájat, el kellett volna hozni őket is!
Realista apa: Nyugi, már rég el is feledkeztek rólunk. Meg amúgy is, ha ők is jönnek, még kb. 500 métert mentünk volna eddig, már felzabálták volna a motivációs smartiest és vissza akarnának fordulni.
Valahogy így van ez a bloggal is. Ha nincs kis szünet, ha az estéimet változatlanul a blogírással töltöm, akkor sosem vágok bele egy tesztkötésbe és nem készül egy fantasztikus kötött kendő. Mit “egy”! Az első kötött csipkekendő életemben! Az első, aminél igazán kellett mintát olvasni, számolgatni, ahol csak a szemek jelmagyarázata több, mint fél oldal! Nagy lépés ez nekem – még ha az emberiséget hidegen is hagyja. Szóval kedves blogom és kedves blogolvasók, tudjátok, hogy nagyon sokat gondolok rátok és már-már bűntudat mardos, hogy ilyen sokáig egyedül hagylak titeket, de higgyétek el, hamarosan jövök és aztán nagyon sokáig nem akarok majd egyedül lenni. És persze hozok magammal egy kötött kendőt is. Mit egyet! Életem első kötött csipkekendőjét! Annyit máris elárulok róla, hogy a tervezővel már találkozhattatok itt.
Nem, nem ért véget teljesen a blog nyári szünete, viszont ezt a könyvajánlót egyszerűen muszáj megosztanom. A nyár végül is tökéletes olyan apró projektekre, amiket a medence szélén, játszótéren, tengerparton és a világ végén lehet horgolni és elég hozzájuk egy-két gombolyag is. A konyhai fogók pedig épp ilyenek. Oké, elismerem, van a műfajban valami ódivatú, de ha nosztalgikusnak címkézzük, rögtön jobban hangzik.
Bevallom, magamnak még sosem horgoltam edényfogót, remekül kijövök azzal a két sütőkesztyűvel meg a konyharuhákkal, amelyek már évek óta szolgálnak. Viszont erre a füzetre égető szükségem volt, hogy megtanuljam a címlapon látható modellhez használatos ún. bavarian crochet technikát.
Hogy a nyár ne menjen el kaland nélkül, ez volt az első Amazon-szállítmány, amit nem pikk-pakk kaptam meg, hanem mindenféle kavarások után, de legalább így pár napig rögtön kettő is van belőle. No de nézzük, miért is gondolom úgy, hogy nagyon is érdemes volt várni három hetet erre a kis könyvecskére!
A könyvben szereplő edényfogók szinte mindegyike valamilyen nem szokásos technikával készül, amelyeket nagyobb darabokhoz is fel lehet használni. A popcorn mintával nemcsak edényfogó, de párna is készülhet, ugyanúgy lakberendezési tárgyakhoz használható az a technika, amikor egy hálós mintára horgolunk második réteget és egy definiálhatatlan fodros felületet kapunk. Ez az új kedvencem!
Tetszenek az ún. double-face technikával készült dolgok is, ahol az alsó réteg egyszerűsége a második réteggel kombinálva izgalmas mintát ad és az a modell is, ahol egyszerű nagyihatszögekből készül a kétrétegű edényfogó, de a darabok nem úgy vannak összeillesztve, ahogy elsőre eszébe jutna az embernek. Csak apró csavar, mégis annyira izgalmas a végeredmény. Másik kedvencem az áthúzott szemes technikával készült nagyon visszafogott kör alakú darab – nem is annyira eredeti funkciójában, de ha az ember szaporítás nélkül tovább folytatja az edényfogót, akkor remek kalapot készíthet.
Csupa-csupa remek inspiráció! Egy gond van csak – az a technika, ami miatt az egész könyvet megrendeltem, olyan apró rajzokkal szerepel, hogy türelemjáték kisilabizálni. Ezzel együtt is adok négy csillagot az ötből és szívesen ajánlom nemcsak azoknak, akik edényfogók tömegeit használják el évente, hanem azoknak is, akik egy füzetbe összegyűjtve szeretnének több technika megtanulásához apró mintadarabot találni. És ki tudja, talán még karácsonyi ajándék is lehet egyik-másik. Végül is már nem is egész fél évet kell addig kibírni! További jó nyarat kívánok Nektek!
Mesét olvas a testvérének, de csak úgy, magának is. Különösen az motiválja, hogy az osztálya benevezett interaktív olvasós portálra, ahol teszteket kell megoldani az elolvasott könyvekről és pontokat lehet így gyűjteni a nyári szünetben, s aztán majd a tanévben is. Az első tesztet máris tökéletesen kitöltötte és kérdezte, mikor kapja meg a következő könyvet, amit elolvashat. Azt hiszem, a holnapi bizonyítványosztás kiváló apropó lesz erre is.
Az évben az volt a legérdekesebb számomra, ahogy láttam, betűről betűre nyílik ki előtte a világnak egy olyan szelete, amelyet eddig nem értett, nem figyelt. Hogy ha valamit meg akar jegyezni, akkor felírja. Hogy leveleket, üzeneteket ír nekünk, a húsvéti nyúlnak és bárkinek, akinek csak kedve támad. Hogy egyre könnyedebben és gyorsabban olvas, hogy lassan kibogozódnak a nyelvi komplikációk is, pedig nem tanult tervszerűen magyar írást-olvasást, csak ahogy épp spontán jött. Izgalmas, hogy amikor nem vagyok otthon, már el tudja olvasni az sms-t, amit írok (persze saját telefonja nincs, de az apáét használhatja) és ha leugrok bevásárolni, akkor felírom a telefonszámomat, hogy el tudjon érni vész esetén, és már be tudja pötyögni és fel tud hívni. Persze fel is hív, bár vész esetéről nem beszélhetünk, viszont milyen izgalmas telefonálni!
A legjobban viszont annak örültem a héten, hogy ma, amikor az ovival és az iskolával is évzáró fagyizás volt (kb. 10 fokban), mindketten megmondták, hogy ők most nem ehetnek fagyit. Volt egy alkunk, hogy ha lemondanak a fagyiról – és ezzel legalább egy betegségkockázatot kizárunk a nyaralás előtt – akkor a nyaralás után Pinokkiós kelyhet ehetnek. Hittem is meg nem is, hogy képesek lesznek szilárdak maradni, és már nyugtatgattam magam, hogy személyenként két betegség júniusban már biztos immunizálta őket, de azért amikor ma elmesélték, hogy fagyi helyett sütit kértek, akkor rém büszke voltam rájuk.
