Anyatigris bekeményít

6 hozzászólás Anyatigris bekeményít című bejegyzéshez

Pár évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy azzal az anyával, aki nem örül annak, hogy a gyereke népszerű az osztályban, valami gond van. Én például egész általános iskolában nemhogy nem voltam népszerű, de kifejezetten kiközösített gyerek voltam és bármit, tényleg bármit megadtam volna, hogy kapjak egy szülinapi meghívást. Elsőben volt egy barátnőm, az ő szülinapján tényleg voltam, ők aztán másodikra elköltöztek és a barátság egészen addig szünetelt, amíg elég nagy lettem ahhoz, hogy egyedül buszozzak a városon belül. És volt még egy másik szülinap, amin részt vehettem, bár igaz, ott annyi gyerek volt, hogy szerintem csak ezért fértem bele a keretbe. Utolsó voltam a tornasorban, nem volt hosszú hajam, nem voltam ún. szép kislány, és csak egyszer rendezhettem szülinapi bulit, egész pontosan 7 éves koromban. Máig tudom, hogy kik voltak ott, pedig nem készült 80 fénykép az eseményről.

A saját gyerekeimnek kábé ennek az ellenkezőjét kívántam tiszta szívemből és kész voltam áldozatokra is – amelyekre egyébként nem volt szükség, ment minden spontán. Do elragadó gyerek, szép, okos, vezéregyéniség, egyszerűen mindenki imádja. Az osztályfőnök ódákat zeng a koncentráló-képességéről, pont arról a tulajdonságról, amit én annyira hiányolok belőle. Ezek szerint otthonra már nem marad, mind az iskolában használja el. A napközis tanárnő a segítőkészségét dicséri, a furulyatanárnő a legigyekvőbb tanítványának mondja. Őszintén boldog vagyok emiatt, és időnként még biztatom, hogy nyugodtan elégedjen meg a 99,5%-kal és hogy nem kell lemásolni egy oldal leckét újra, ha van benne három szépséghiba. Ő azért leírja, mindent belead a dolgokba.

Nincs ez másképp az emberi kapcsolatokkal sem, ott is tiporja a szíveket. Nem, ez így olyan negatívan hangzik, mondjuk inkább így: mindenki szívébe belopja magát. Ennek aztán az az eredménye, hogy mindenki, aki él és mozog, meghívja a születésnapjára. Szeptember óta minden második hétre jutott egy születésnapi meghívás. Volt olyan nap, amelyikre kettő. Tavaly valamivel jobb volt a helyzet, de nem sokkal. A hétvégéink, de gyakran a hétköznapjaink is arra kihegyezve telnek, hogy hozzuk-vigyük a különféle szülinapokra. K. nem ennyire szociális, úgyhogy ő a nagy vesztes, mert családi program így nem lehetséges, neki meg nincs saját jogon bulija. Arról nem szólva, hogy aki a bulin van, az még hoz haza egy zsák édességet, K. ebből is kimarad. És nem, nem veszek neki is, mert legszívesebben nagy ívben nyomnám a kukába a rengeteg gumicukrot, robbanócukorkát és nyalókát. Egyébként összeszámoltam azt is, hogy többet költök egy év alatt más gyerekek szülinapi ajándékaira, mint amit a saját gyerekeimnek játékot veszek, beleértve karácsonyt és szülinapot és minden alkalmat. De ez igazából csak másodlagos és ha a többi gond nem lenne, ez se zavarna.

Az gondolkoztatott el, amikor egy – nem szülinapi – meghívás után Do megkérdezte, hogy tulajdonképpen hogy is volt, hogy ő a Benjihez eljött. “Miért, nem ti beszéltétek le Benjivel?” – így a meglepett anya, azaz én. A normál menet az ugyanis, hogy a gyerekek lebeszélik egymással és a szülők konkretizálják a helyet és időt. Itt meg az történt, hogy a gyerek megbeszélte a szülőjével, hogy meg kéne hívni Do-t és őt elfelejtették megkérdezni, hogy mit gondol. Igaz, én is elfelejtettem, ami tényleg gáz. Ő persze böcsülettel elment, játszott, aztán hazafelé megkérdezte, hogy miért is volt ez. Itt kapcsolt be nálam a vészjelző: a gyereknek nem mindenki barátja, aki vele barátkozni akar, de őbenne fel sem merül, hogy egy meghívást nem kötelező elfogadni. Pláne, ha már ritkaságszámba megy egy olyan nap, amikor iskolán és napközin kívül nincs semmi extra.

A december (és a június és a szeptember) híres arról, hogy extrasok extra van. Nem fárasztok senkit azzal hogy még egyszer felsorolom, lehet visszalapozni kettőt-hármat, ott a lista. Amikor jött még egy szülinapi meghívó tegnapelőtt, csont nélkül írtam vissza az emilt, hogy sajnos Emil szülinapján Do nem tud részt venni, de jó szórakozást kíván minden kedves vendégnek, az ünnepeltnek pedig boldog szülinapot. E-mama, aki egyébként nagyon kedves, erre visszaírt, hogy nem lehetne-e mégis. Erre visszaírtam, hogy sajnos nem, azon a héten minden este van valami, szívesen szabadon tartanám legalább ezt az egyet.

Most fél szívem büszke magamra, a fele meg bűntudatos. Mert ha ez így megy tovább, a gyermekem elveszti a népszerűségét és egyszer csak nem hívják meg többet. (Egy másik bulit is lemondtam már önhatalmúlag a félévben, amilyen szőrösszívű vagyok.) Ugyanakkor hahó, 8 éves lesz és már az a normális, hogy buliban van és máshol alszik és a leckeírás az utolsó, amire időt szakít? Számítottam rá, hogy jön ez még, de azt képzeltem, még van 7 évünk addig, és hogy egyelőre egy ádventi este eltelhet úgy, hogy sétálunk egyet és gesztenyézünk az utcán vagy simán csak döglünk a kanapén és kétszer elpróbáljuk a karácsonyi énekeket. Vagy még azt se.

Meg amúgy is: a sok extraprogram miatt csak a napi rutinra nincs idő. Augusztus végére már nagyon szépen olvasott, szeptember óta alig volt olyan nap, amikor egyáltalán leültünk együtt olvasni vagy ha mégis, csak keveset. A hétvégén eléggé lesokkolt, hogy mennyire lelassult a tempója és hogy mennyire gőze nincs arról, hogy mit olvas. (A kettő nyilván összefügg.) A magyar gyakorlásra is kábé azóta nincs idő, mióta elkezdett járni a magyar iskolába. Na de még ez is másodlagos. Azt hiszem, az zavar a legjobban, hogy olyan időnk nincs a Do népszerűsége okán, ami az egész családot összehozza. Mindig ketté kell válnunk, valaki Do-val, valaki K-val, és folyton rohanunk, még hétvégén is, mert időre kell menni a különféle bulikba. Ahol aztán rengeteg gyerek összejön és csak a feszültség van. Nem egyszer sírva találtam ott, meg veszekedések közepette. Olyan érzésem van, hogy a mostanában divatos 15-20 fős gyerekbulik valami divatos akcióhelyszínen teljesen túlfárasztják és túlingerlik a gyerekeket. A magam módján próbálom védeni, de úgy érzem, ez kábé olyan energiát emészt fel, ami egy végvár védelméhez is elég lenne. És egy-két anyukán kívül nem érti senki, hogy mire gondolok és miért nem örülök minden meghívásnak. Ezek pont azoknak a gyerekeknek az anyukái, akikkel amúgy sokkal többet is szeretne a Do találkozni, mert ők tényleg a barátai és hetek, hónapok telnek el mégis két együttjátszás között – a rengeteg irreleváns gyerek irreleváns szülinapi meghívása miatt.

Simán lehet, hogy nincs igazam és túlreagálom az egészet. Azért a végén még mondom, hogy a témáról már régóta akartam íri, mégpedig egy könyv, az Egyszerűbb gyermekkor kapcsán, ami többek között ezzel a problémával is foglalkozik és ahol tök jó olvasni, hogy talán mégsem egyedül vagyok UFO, amikor úgy érzem, hogy nem kell minden nap kaviár. Talán majd írok egyszer objektívebben is a könyvről, megérné tényleg, most maradt a felkavart anyatigris stílus, nézzétek el nekem.

Boshi sapka, a villámprojekt

6 hozzászólás Boshi sapka, a villámprojekt című bejegyzéshez

A horgolós világban is van helye a férfiaknak, a myboshi márkanév mögött például (legalábbis a marketingsztorijuk szerint) fiúk állnak. Bár maguk a sapkák eléggé az alap fazont hozzák és simán elkészíti bárki, akinek már volt a kezében horgolótű, azért annyit egész biztosan köszönhetünk a myboshi-mániának, hogy már 12 év fölötti fiúk is érezhetik magukat coolnak, ha horgolt sapkát hordanak. Így aztán a nevezett korhatárt tényleg csak néhány évvel átlépett Apahajó is rendelt magának egy horgolt sapit – ezt a tényt nyugodtan nevezhetjük mérföldkőnek.

Myboshi Nr. 3 fonalból készült, ami 7-es tűvel horgolható 100% gyapjú. A fekete csíkok majdnem egy teljes gombolyagot zabáltak fel, a szürke rész kábé másfelet, így lett egy fejresimulósnál picit lazább fazon. Egy estés projekt, úgyhogy karácsonyi még simán elkészülhet. Lehet hozzá felvarrható szőtt címkét is kapni, de Célszemélynek címke nélkül jobban tetszett.

Antimaximalista karácsonyi tervező

3 hozzászólás Antimaximalista karácsonyi tervező című bejegyzéshez

A maximalista nő karácsonyi előkészületei már hetekkel ezelőtt elkezdődtek, s már nemcsak minden ajándékot beszerzett, hanem van időpontja december 23. délutánra fodrászhoz és kozmetikushoz (és egyáltalán, fodrász és kozmetikus nélkül el sem képzelhető a karácsony számára), tudja, hogy milyen ruhát fog felvenni ő és a gyerekei. A férjével partnerlook-ban lesz, ezt mondani sem kell. Már kiválogatta a karácsonyra ajándékozandó fotókönyvekhez a képeket és a rendelést is feladta, s bár még nem szerezte be a szentesti asztalhoz a megfelelő színű szalvétákat és asztalterítőt, ez a jövő hét folyamán biztosan meg fog történni. És akkor már csak annyi a dolga, hogy piros és zöld makaronokat gyártson kilószámra egész decemberben. Ja igen, az 50 db sk. képeslapról eddig még nem is beszéltünk, mindegyiken személyre szóló szöveg, nem csak a szokásos Boldog karácsonyt.

Ettől a maximalista nőtől fényévekre vagyok – mondjuk még csak nem is vágyom beérni a versenyben, bár beismerem, hogy ez a nemvágyás viszonylag új és komoly munka, több év pszichodráma van mögötte. Azért úgy egy hónappal karácsony előtt (és az most van, e hétvégén!) leülök és megpróbálok tervet készíteni. Csak hogy aztán úgyse tartsam be, mert még a ráérős időzítést sem tudom tartani.

A reálisnak látszó időzítéshez először feltérképezem, hogy mennyi időm van úgy igazából. Mert az egy hónap jól hangzik, de ha a valós szabadidőt nézzük, akkor jó, ha 30 órát sikerül összekaparni.
Egy kijózanító pillantás a naptárba, és kirajzolódik a következő lista a következő hónap foglalt hétköznap délutánjairól és hétvégéiről:
– Leonie születésnapi bulija
– még 2 magyar iskola szombat délelőttönként
– egy rendkívüli kóruspróba a parlamenti fellépés előtt szombat délelőtt
– egy bérletes színházi előadás
– egy oltás és éves orvosi vizsgálat
– egy iskolai karácsony szombat délután
– egy ovis karácsony este
– egy céges karácsony, ami viszont valószínű egybeesik az oltás időpontjával – nem kérdés, hova megyek tehát
– egy kóruskoncert péntek délután
– egy osztálykoncert furulyából
– egy másfél napos bp-i út pszichopatológia vizsgával nehezítve
– egy csütörtöktől vasárnap estig tartó szolgálati út inkluzíve Do szülinapja, amit így egy másik napra kell eltolni.
Pillanatnyilag ennyi jut eszembe, de a helyzet bármikor rosszabbodhat. A 31 napból így rögtön levonódik 17 nap, marad 14, ebből kell kihozni a legjobbat.

További nehezítést hoz az a körülmény, hogy egy ideje allergiás vagyok mindenféle alkoholra, így a nálunk már tradícionális karácsony esti sajtfondü (elkészítése 30 perc beleértve a salátát is) helyett mást kell kitalálni és nem lesz könnyű versenyezni ezzel a harminc perccel, ezt már előre látom.

Nézzük, mi az, amihez ragaszkodom még mindig az időkeret ellenére:
– mézeskalácsbuli (kettő darab, egy Do, egy pedig K barátaival, ezzel is minimalizálva a káoszt)
– néhány tepsi aprósüti – elvileg nem időigényes, semmi bejgli és efféle, de azért egy nap
– kétszer kimenni karácsonyi vásárba csak úgy, csavarogni – még ha a forralt bor idén nem is játszik
– sk szülinapi torta – vagyis inkább süti, mert kereknek kell lenni, de az ünnepelt nem szereti a rkémes tortákat, tehát cukrászdai nem jön szóba.
– ádventi vasárnapokon gyertyagyújtás – már azon a kettőn, amikor otthon vagyok. A másik két alkalmat valamikor a hét közben pótolni
– ádventi naptár is kell persze, de idén pragmatikus leszek: a gyerekek úgyis esznek most már minden nap édességet – ha én nem adok, kiszolgálják magukat a felhalmozott készleteikből. Így idén csokis ádventi kalendáriumot kapnak, remélem, ezzel szabhatok némi korlátot is az édességzabálásnak.
– összerakni egy cipősdobozt és hazaszállítani
– néhány sk karácsonyi ajándék van tervben, más kérdés, hogy az eddig tervezetteknél inkább a lebontás felé hajlok, úgyhogy még az is lehet, hogy csak jövőre készülnek el, s be kell érnem
– vásárolt ajándékokkal – erre a programpontra várhatóan idén még kevesebb időm lesz, mint általában, lévén december 8., ami amúgy munkaszüneti nap, de a boltok nyitva tarthatnak, idén vasárnapra esik.
– A karácsonyi postát úgy nagyjából 10 emberre korlátozom, bár már arra is fel vagyok készülve lelkileg, hogy végül újévi mail lesz belőle, nem karácsonyi képeslap. Akik kapják, úgyis megszokhatták már ezt a malőrt tőlem.

Azt hiszem, idén is azt a ruhát fogom felvenni karácsony este, amit tavaly és tavalyelőtt is, végül is csinos, klasszikus és rajtam kívül úgysem emlékszik már senki, hogy mit hordtam tavaly. Abban nagyjából biztos vagyok, hogy nem leszünk partnerlook-ban Apahajóval, ilyen az esküvőnkön kívül még nem fordult elő, de ott is csak véletlenül döbbentünk rá röhögve az adott napon, hogy így sikerült. Végülis az volt az első esküvőnk, rutintalanok voltunk még. 

És igen, nemcsak a filmekben történik ilyen, hanem az életben is: amíg ezt a bejegyzést írtam, jött még egy értesítés az iskolából, hogy K. 2014 szept. 1-től boldog elsős lehet a vágyott intézményben, ami még két időpontot jelent karácsony előtt, egyet az igazgatónővel, egyet az iskolaorvossal. Ez utóbbihoz még szabadságot is kell kivenni, csak hogy teljes legyen a kép.

Azért nem hagyom magam stresszelni és kívánok Nektek is meghitt és az esetleges körülmények ellenére is derűs készülődést!

Egy kétnyelvű anya örömei

8 hozzászólás Egy kétnyelvű anya örömei című bejegyzéshez

Külföldön élő magyarként persze időről időre téma nálunk, hogy vajon hazamegyünk-e egyszer vagy maradunk. Egyáltalán: hol vagyunk otthon igazából? A válasz már csak azért sem egyszerű, mert nekünk a legutóbbi magyar lakhelyünk, Budapest is csak lakhely volt. Nem ott voltak a gyökereink, és nincs is olyan hely, ahol mindannyian egyformán otthon éreznénk magunkat a többiektől függetlenül. Ott vagyunk otthon, ahol együtt vagyunk. Különösebb hazafiassági érzéseim nincsenek, számomra magyarnak lenni evidencia, nem valami olyasmi, amit külön hangsúlyozni kell. Nem tudok nem magyar lenni, de azt se érzem, hogy van jelentősége annak a magyarságom szempontjából, hogy hol élek. Vagy ha igen, akkor leginkább annyiban, hogy külföldön nehezebb beszerezni magyar nyelvű könyveket folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy magyar vagyok. Akármikor bemutatnak valakinek, a nevem után a második mondat, hogy Magyarországról jöttem, úgyhogy ha nem lenne elég erős valakinek a magyar identitása, csak távozzon külföldre pár hónapra, jót fog tenni.

Na de visszatérve az örömökre, vagy inkább az örömteli meglepetésekre: A gyerekek általában hangoztatják, hogy ők nagykorukban Magyarországon akarnak élni. Nem csoda: Ausztriához a hétköznapokat kötik, az iskolát, kemény tanulást, ovit, és azt, hogy a szülők dolgoznak, rohannak és minden második mondat az, hogy várj egy kicsit. Magyarország a nyaralás, telelés, szabad hétvége, a nagyszülői, keresztszülői kényeztetés helye, és amikor ott vagyunk, akkor még anya és apa is ráérnek. S persze a gyerekek nem olvasnak híreket, gőzük nincs például arról, hogy mekkora szerencséjük van, hogy egy viszonylag kiforrott és bevált, gyerekbarát oktatási rendszerben kezdik meg a tanulmányaikat. Meg azt sem tudják még – mint ahogy én sem látom előre – hogy mennyire lenne nehéz nekik beilleszkedni egy esetleges visszaköltözés után, s ahol valószínű ugyanúgy idegennek éreznék magukat egy ideig, mint bármilyen másik országban – egyszerűen azért, mert nyaraláskor nem lehet megismerni egyetlen helyet sem igazán, még azt sem, amelyiknek a nyelve véletlenül épp az anyanyelvünk.

Mindezzel a rengeteg fenntartással együtt azért örömteli meglepetés, ha ilyen beszélgetések hangzanak el a vacsoraasztalnál:
– Ha nagy leszek, Magyarországon szeretnék élni.
– És mit fogsz ott csinálni?
– Megházasodok egy magyar lánnyal.
(A többi meg majd kialakul…)

A lemez másik oldala talán még nagyobb örömmel tölt el. Kétnyelvűként mindig ott van a kalapban a kétség: elég jó-e a gyerekem a környezet nyelvén. K-nál különösen is, hiszen hamarosan kezdődik az iskola és ha magyarul annyi hibával beszélne, mint németül, akkor azt gondolnám, hogy nem iskolaérett még. Ausztriában viszont olyanok a kritériumok, hogy már két évvel ezelőtt is mindent teljesített a testsúlyon és testmagasságon kívül, ami az iskolához szükséges, s amúgy sem maradhatna tovább az oviban. Örültem tehát, amikor meghallottam, hogy van az oviban kifejezetten külföldi gyerekeknek iskolaelőkészítés, ahol a németjüket csiszolják. Attól meg kifejezetten elérzékenyültem, amikor kiderült, a gyerekeknek ezt nem úgy tálalják, hogy “ide azok járnak, akik nem tudnak elég jól németül”, hanem hogy “azok, akik a németen kívül egy másik nyelvet is beszélnek”. Apróság, de egy kétnyelvű anyának megfizethetetlen érzelmi muníció.

Freeform nyakmelegítő előzetes

Ahogy ígértem, november végén lesz egy újabb blogjáték itt: egy freeform horgolt nyakmelegítőt fogok kisorsolni a jelentkező olvasók között. Lassan körvonalazódik is a mű: bebújós, garbószerű nyaksi lesz, túlnyomórészt horgolt, itt-ott kötött. Mutatok két részletképet a kb 60%-os készültségű darabról, s ezzel kívánok nektek színpompás hétvégét!

Nagyon Titkozatos Poszt

2 hozzászólás Nagyon Titkozatos Poszt című bejegyzéshez

Ha a blog ritka frissüléséből és a rengeteg nemfonalas bejegyzésből arra következtettetek volna, hogy hátat fordítottam a hobbimnak, akkor most szállítok néhány ellenkező bizonyítékot.

A képen látható nyakmelegítő nem barna, se nem szürke, de az igazi színét nem árulhatom el, ugyanis meglepetés lesz. A minta A Knit Simple 2012 nyári számából való és már első átlapozáskor tudtam, hogy ezt valamikor valakinek meg szeretném kötni. Tetszik, hogy áttört és mégis ott vannak a kötés szép V alakú szemei, tehát a kötés és a horgolás előnyeit egyesíti.

Az eredeti pamutfonalból készült, ami szerintem az egyetlen gyenge pontja, hiszen amikor a pamut nem túl hideg, akkor már sálra sincs szükség. Én egy gyapjú-kasmír keveréket választottam hozzá, így már sokkal inkább megfelel őszre és tavaszra. Lehet kétszer vagy háromszor a nyak köré tekerni – ízlés dolga. S hogy ki kapja? Egy Fb-on alakult cserebere csoport egyik tagja, de hogy ki, azt sajnos nem árulhatom el egészen Mikulásig.

Zelleres gabonakása

Ez a gabonakása annak ellenére lett remek, hogy félkész hozzávaló a fő alapanyaga. Nemrég a Billában vettem ugyanis olyan kásakeveréket, amely azon az elven működik, mint a gyors rizs, csak épp három összetevőből áll: zabból, basmáti rizsből és vöröslencséből. A különféle gabonák keverése – pláne lencsével – jó ötlet ugyan, de ha natúr állapotukban használná őket az ember, akkor nagyon észnél kell lenni, hogy melyik hozzávalónak mennyi a főzési ideje. Ezt küszöböli ki a 10 perc alatt elkészülő gabonakeverék: minden annyira van előfőzve, hogy épp egyszerre legyen kész.

Szkeptikus voltam, de kíváncsi, és pozitívan csalódtam. Semmi műíz, lencséből csak kevés van benne, de az is elég ahhoz, hogy adjon egy olyan árnyalatot a rizsnek, amire amúgy nem számít az ember.
Külön serpenyőben kevés olívaolajon megpároltam 20 centi póréhagymát és egy szárat a szárzellerről. Kevés sóval és egy kávéskanálnyi őrölt római köménnyel fűszereztem. Ettől picit indiai beütése lett, de épp hogy csak, semmi tolakodó íz, pont jó és kerek. Mondanám, hogy megismétlem hamarosan, de mától bizonytalan időre hisztaminszegény diétára vagyok ítélve és pillanatnyilag az az érzésem, hogy minden tilos, amit szeretek és még nem tudom, hogy például a zeller vagy a lencse belefér-e. De legalább tegnap még ettem egy jót – kóstoljátok meg ti is!

Meleg tésztasaláta ruccolával

Ez a tésztasaláta igazi átmenet a nyár és a tél között, kicsit kitolja a rukkola szezonját. Hogy valójában mikor van szezonja, az persze a szupermarketek korában nem egyértelmű, én viszont hideg salátát csak nyáron eszem, úgyhogy a rukkola is csak akkor kerülhet asztalra nálunk novemberben, ha csal egy kicsit, azaz elvegyül meleg hozzávalók között.

Rövid csőtésztából készült a saláta alapja, s ez még meleg volt tálaláskor.
Kis serpenyőben kevés vajon bőven pirítottam baconkockákat és személyenként 15 centi póréhagymát felkarikázva. Hozzáöntöttem még két kápiapaprikát is felkockázva (szép, ha különböző színűek, de nem életbevágó), ezzel együtt kevergetve pirítottam pár percig. A paprika még roppanós volt, a póré inkább puha, a bacon pedig engedett némi szaftot. Borsoztam bőven, a só nekem itt nem hiányzott, de nem tilos.

A tésztára ráöntöttem a serpenyő tartalmát, összekevertem, hogy mindenütt érje a zamatos baconszaft, majd jó sok rukkolával tálaltam. Így azért egész elviselhető a november.

Ki hozza az ajándékot?

3 hozzászólás Ki hozza az ajándékot? című bejegyzéshez

Nyolc évvel ezelőtt még nem volt kérdés a kérdés, mert az volt a karácsonyfa alatt a kis háromhetes csomag, akinek aztán egy évvel később már elő kellett adni a Sztorit. Nem a karácsonyi történetre gondolok, azzal kapcsolatban nem volt sok játéktér, maradtunk az eredeti történetnél. A Mítoszt kellett kitalálni, amire majd mindig szívesen gondolhat vissza, amikor már nagy lesz és már csak úgy tesz, mintha nem tudná, ki rázza a csengőt december 24-én. Hát bevallom, csúfos kudarcot vallottunk a gyereknevelés e területén.

 
Meister Francke: A Háromkirályok imádása
 


A Jézuska-verziót eleve elvetettem, kiráz a hideg már a névtől is. Kínálta magát a Háromkirályok, mégiscsak ők voltak az evangéliumban is azok, akik ajándékot hoztak. Barátaink, akiknek volt 5-6 év előnyük gyereknevelésben, szintén ezt a mítoszt választották mégpedig úgy, hogy a varázslatban való hit szükségszerű elvesztése se legyen annyira sokkoló. A Háromkirályok ugyanis csak azoknak hoznak ajándékot, akik hisznek bennük. Emellett viszont mindenki mindenkit megajándékoz, felnőttek egymást, a gyerekeket is, gyerekek a szülőket és testvéreket is. A Háromkirályok pedig pontosan tudják, hogy melyik gyerek hisz bennük és ha ez a hit elmúlik, akkor marad az egymás megajándékozása.
Egyszerűen tökéletes a sztori, nincs gyenge pontja, úgyhogy mi is megpróbáltuk ezt átvenni. A hangsúly azon van, hogy megpróbáltuk. A Nagyvilágnak ugyanis fogalma sem volt erről a kerek sztoriról, így folyamatosan olyan kérdésekkel bombázták az egykori karácsonyi ajándékunkat és kistestvérét, hogy mit kértek a Jézuskától, Angyaltól, Kisjézustól és a Mikulástól. A Háromkirályokról senki se hallott, így ragaszkodásunk ellenére elhalványult ez a sztori és visszament oda, ahonnan jött, Máté evangéliumába.
A felmerült nevek közül még mindig leginkább az angyalok voltak szimpatikusak, akik valami jót hoznak az embereknek, akár még karácsonyi ajándékot is. Ráadásul nemcsak a karácsonyi történeten szerepelnek, hanem még van Kaláka-dal is velük kapcsolatban. Minden tökéletes, a gyerekek is nagyjából magukévá tették a sztorit és a kívánságlistájukat is az Angyalnak címezték – egészen addig, amíg Ausztriába nem költöztünk.
2010 karácsonyán úgy emlékszem, még nem volt elég erős az osztrák befolyás, 2011-re már nem emlékszem, de tavaly télen egész biztos, hogy a Christkindl-nek ment a posta november közepén.
A Christkindl nem sokkal jobb szereplő, mint a Jézuska, mivel hála a bécsi hagyománynak, ő egy minden évben megválasztandó nagyjából 17-19 éves szőke, hosszúhajú, csinos fiatal lány, a karácsonyi vásárok mosolygós arca. Ha valahogy teljesen tönkre lehetett tenni a karácsonyi tikos-misztikus hagyományt a gyerekek fejében, akkor ez a Christkindl mint szőke, nőnemű szépség, tökéletes módszer volt. Bár az is lehet, hogy a gyerekek ebből semmit nem tudnak és fejben egyszerűen egy kisgyerekre gondolnak, akinek valami halovány köze van Jézushoz, amikor még kicsi volt? (Ő az vagy ismerte ő, vagy ismert olyat, aki már hallott valakiről, aki ismerte.) Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy ez az egész problémázás az ajándékhozó körül hamarosan megszűnik. Do tegnap játékbolti katalógust nézegetett és tőlem kérdezgette, hogy milyen játékok nem mennek át a szigorú szűrőmön, tehát szerintem ő már tudja, amit még nem mondott ki. K pedig kitalálta, hogy varázspálcát fog kérni a Christkindl-től, amivel minden kívánságát teljesítheti. Szóval legkésőbb december 24-én kiderül a kiábrándító igazság, már ami az ajándékok leszállítóját illeti.

Sütőtökös-zelleres zöldségköret

2 hozzászólás Sütőtökös-zelleres zöldségköret című bejegyzéshez

– Na jó, én kipróbálom a sütőtököt.
– Szuper, büszke vagyok rád. Na, hogy ízlik?
– Olyan mint a krumpli meg a cukor.

A legszigorúbb minőségvizsgálaton is 50% eredményt ért el – egy gyerek megette, egy nem – a hétvégi zöldségköretem. Egy pici, fél kilós hosszúkás, zöld-sárga cirkás sütőtököt meghámoztam, kimagoztam, felkockáztam. Két piros kápiapaprikát csutkája nélkül feldaraboltam, egy szárzellerből két szárat szintén csíkokra vágtam. Kevés vajon és kb. fél deci vízzel serpenyőben, először fedő alatt puhára pároltam, majd megfűszereztem (só, frissen őrölt borsból 5 tekerés, valamennyi snidling a legvégén) és még pár percet fedő nélkül pirítottam. Tálba öntöttem, rácsorgattam kb. két evőkanálnyi tökmagolajat, megszórtam pirított, apróra vágott tökmaggal. Ezalatt épp megsült a fasírt a muffinformákban  – kész a könnyű, őszi hétvégi ebéd.

Older PostsNewer Posts